Bita Dániel és Pető Péter interjút készítettek a Rendszerváltás 30 sorozatban Lendvai Ildikóval. Ilyen gyáva, semmitmondó, semmire rá nem kérdező, a nyilatkozó szavait készpénznek vevő, összekacsintgatós valamit is ritkán olvas az ember. Persze korlenyomatnak pont megfelel. Mindent elmond a szervilis, posztkommunista újságírásról, ami ezerrel támad mindent, ami nem ők, de a sajátjaikhoz még csak kérdéseik sincsenek. Úgy beszélgetnek a Magyar Szocialista Párt egyik legfontosabb egykori vezetőjével, aki frakcióvezető és pártelnök is volt, előtte pedig az MSZMP Központi Bizottságának munkatársa, mint egy amatőr balettáncossal, aki átpiruettezett az életén. Felelősség? Ugyan.


Nem volt cenzor, ahogyan szent sem.” – szögezik le miheztartás végett rögtön az elején. Mi van? Miért nem volt cenzor? Mert csak a tartalmat felügyelte? Ja, hogy nem volt szent. Felmerült valakiben ez, mint elvárás? Esetleg a kérdezőkben? Más politikai szereplőket is így mérnek? Ha a kérdezőknek nem is világos, nekem, és mindenkinek, aki megélte a kommunista diktatúrát, egyértelmű: Lendvai Ildikó a pártállam cenzora volt, pártközponti és kiadóigazgatói minőségében is.

Lendvai Ildikó a meggyőződés nélküli karrieristák megtestesítője. A késő Kádár-kor magát szakértőnek, értelmiséginek látó aparátcsikja, aki karrierépítése érdekében vállalt szerepet a pártállam vezetésében. Élvezte az összes ezzel járó privilégiumot. Rögtön az interjú elején leszögezi, hogy ő nem volt ugyan kommunista, de azért nem is határolódik el tőle. Lendvai, aki filozófiát tanult és magát értelmiséginek tartja, fontosnak tartja elmondani, hogy őt a kommunista ideológia nem tévesztette meg, a rendszerrel nem azonosult, csak azért lépett be a pártba, hogy karriert csináljon. El pedig azért nem határolódik, mert az ő köreiben ciki a kommunistáktól elhatárolódni. Mert azok magukról azt tartják, hogy ők a történelem jó oldalán álltak, amikor beléptek az MSZMP-be, és ha követtek is el hibákat, mégiscsak jót akartak.

Lendvait a kérdezők hagyják összevissza hadoválni arról, hogy neki fontos volt az „egyenlőségeszmény,” meg „az emberi haladás lehetősége”, a „kulturális pluralizmus” meg a társadalmi mobilitás, az esélyek közelítése, a társadalmi hátrányok leküzdhetősége. És hogy gazdasági alapjait tekintve jobban tetszik neki a szocializmus, mint a kapitalizmus. Miközben az MSZMP pártközpontjának munkatársaként végigasszisztálta a spontán privatizációt és azt, hogy a nomenklatúra tagjai sorra tőkésekké váltak. Ahogy szocialista politikusként a közüzemek privatizálása ellen sem emelte fel a hangját.

A nő, aki nem volt cenzor, előbb a KISZ Központi Bizottságának apparátusába került, amiben – állítása szerint – politikai elkötelezettségnek nem volt szerepe.  Akkor mégis minek volt?  Aztán belépett az MSZMP-be. Ez már az 1968-as prágai bevonulás után történt 1974-ben, akkor, amikor a reformszeleknek éppen lőttek és megkezdődött a visszarendeződés. És amikor Kádár négy milliárd dollár nyugati hitelt vett fel a túléléséhez. Ő azonban, aki még a „politikában is értelmiségi fazonként szeretett működni,” mindebből azt a következtetést vonta le, hogy „a rendszer képes a nyitásra, a nagyobb szabadság felé haladásra.”

Interjú Lendvai Ildikóval, a KISZ Központi Bizottság kulturális osztályának vezetőjével
az Ifjú Kommunista 1979. február 1-i számában

A KISZ-nél 1981-ig dolgozott, majd átlibbent a pártközpontba. Ahol nem volt cenzor, már hogy is lett volna. Csak éppen érvényesítette a „tartalmi kontrollt”, azt, amit az öncenzúra tökéletlensége és „a gondos káderpolitika alapján kiválasztott intézményvezetők” tevékenysége nem fedett le. „A kiadó- és színházigazgatók, a filmstúdió-vezetők tudták, mi az, amivel nem érdemes próbálkozni, és mi az, amivel még lehet. Aki meg akarta jelentetni egy könyvét, azaz nem hős, hanem publikáló író akart lenni, ritkán feszegette, inkább ügyesen megkerülte a tabukat.” Lendvai végső érve pedig igazán gyönyörű: „már csak azért sem lehettem »cenzor«, mert nem volt ilyen munkakör.” A diktatúrában diktátor munkakör sem volt, de azért pár elvtársnak mégiscsak sikerült azzá válnia. Vagy nem, Ildikó? A pártközpontban ugyanis csak az irányelvekről volt szó, folytatja, kivéve a sajtó irányítását, ami „tagadhatatlanul innen folyt, az úgynevezett agitprop osztály hírhedt főszerkesztői értekezletein.” A kritikus esetekben a döntés, vagyis a „tartalmi szűrés nyilván nem volt független a párt politikájától. Ha a szerző vagy a téma a rendszer szempontjából rizikósnak tűnt, azt valószínűleg megnézték. Amikor később, 1989 elején a Gondolat Kiadóba kerültem, pár hónapig még működött ez a rendszer.”

Nos, akkor a kiváló újságírók helyett összefoglalom a fentieket. Lendvai Ildikó munkája abból állt, hogy tartalmi, vagyis ideológiai szempontból ellenőrizze és kiszűrje a párt irányvonalának nem megfelelő alkotásokat. Ezt csinálta, amikor a pártközpont munkatársa volt és ezt csinálta a Gondolat Kiadó igazgatójaként is. Pont ez a cenzorok dolga. Szent tényleg nem volt. De cenzor igen.

A kilencvenes években, már az MSZP politikusaként a kulturális területet választotta, és gátlás nélkül maszkírozta át magát a sajtószabadság felkent védelmezőjének. Végtelen cinizmusa és az önreflexió teljes hiánya – amit a vele egyívású médiamunkások visszaigazoltak –, elhitették vele, hogy ő tulajdonképen sem a KISZ, sem az MSZMP központjában sem csinált semmit, de ha csinált volna, sem lenne miért szégyenkeznie. Hiszen jóformán ott sem volt. „Nem bántam meg, noha talán kellene. Nyilván sokkal jobban festene most az életrajzom e nélkül.”  Hát igen, az életrajza. Na, az tényleg nem fest különösebben jól. 

Lendvai egyike azoknak az elvtelen karrieristáknak, akik nem hittek semmiben, csak valakik akartak lenni. Ha ehhez kommunistának kellett lenni, az lett, amikor szocialistának, akkor az. Ha Moszkvának kellett hajlongani, hajlongott, ha Berlinnek, akkor szintén. Számára egy dolog számított, hogy szerepelhessen, hogy dirigálhasson, hogy fontos elvtárs lehessen. Az lett.

A rendszerváltoztatást nem élte meg cezúraként. „Az látszott, hogy – miközben a világrendszer szétesik – itthon az új politikai szervezetek, értelmiségi műhelyek indíthatják be a változást, de részben olyanok, akiket ismertünk, akikkel napi kapcsolatban álltunk, akár hivatalosan, akár magántársaságban.” Vagyis ő és a hozzá hasonlók, akik a Kádár-rendszert működtették, amikor az volt a feladat, akkor egy másik módszerre váltottak át. De ez nem változtatott semmin, mert továbbra is csak az ő köreik számítottak. „Egye fene, ez egy másik gazdasági rendszer, a magántulajdon dominál majd.” – gondolta. De ez nem nagy ár azért, hogy minden a régiek kezében maradhasson. „Ha más keretek között, hát más keretek között” – vonta meg a mérleget.

Lendvai Ildikó a Magyar Ifjúság 1981. július 3-i számában

Lendvai az elmúlt évtizedek meghatározó szocialista politikusává vált. Frakcióvezető, majd pártelnök lett. Vezetése alatt pártja, amely végig biztosította Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ámokfutásának a támogatást, lenullázódott. 2006-ban rendőrattakot vezényeltek a tüntetők ellen, amiért ő is kitüntetett felelősséggel tartozik, ahogy azért az elhibázott neoliberális gazdaságpolitikáért is, amihez a szocialisták még Marxnál is jobban ragaszkodtak, és ami milliókat zárt a devizahitelek csapdájába. Társtettes a 2004. december 5-i szégyenteljes magyarellenes kampányban, amivel az MSZP végleg kiiratkozott a nemzeti ügyek képviseletéből.    

Lendvai nem demokratikus politikus. Diktatúra vagy demokrácia: neki egyre megy. A magyar nemzet múltjától viszolyog, jelenével nem azonosul, jövője nem érdekli. „ A saját világlátásomban nem csalódtam, nem gondoltam hirtelen azt, hogy az minden elemében hülyeség. Ha azt a korábbi rendszer nem igazolta vissza, hát annál rosszabb a rendszernek.” Gátlástalanul törtető, elvek nélküli politikus, aki egész pályafutása alatt egyetlen dologhoz maradt hű, de amellett tűzön-vízen át kitartott: a cinizmusához.

Lendvai elvtelen politikus, a legellenszenvesebb fajtából. Kérdezői kajolták a dumáját. De az a felelőtlen nemtörődömség, ami minden tettéből és szavából árad, minket elborzaszt.