A katasztrófáknak megvan az a rossz szokásuk, hogy a semmiből törnek elő. Készületlenül érik hát a közösségeket, és az emberek nemigen értik, hova is tegyenek egy-egy olyan sorscsapást, mint amilyen a Covid-19 nevű.  Az emberéleteket szemlátomást értelmetlenül fenyegető veszély mögött értelmet keresve a teológusok és a filozófusok rendületlenül vállalkoznak az oly nagyon vágyott magyarázatok előállítására. Manapság tudósokhoz, szakértőkhöz folyamodunk segítségért, az ő adataikra és modelljeikre támaszkodva igyekszünk kiigazodni a globális Covid-19 járványon. Csakhogy a katasztrófáknak az emberek végsősoron olyan jelentést szoktak tulajdonítani, amely csak nagyritkán támaszkodik pusztán a tudományra. Sokkal nagyobb szerepet játszanak benne a közös értékek és szokások.


Mint a 2001-es New York-i és washingtoni terrortámadások példájából tudjuk, a nagy katasztrófák és tömegszerencsétlenségek történelmi mérföldkőnek számítanak. Sok nagy katasztrófa nyomán mondták már, hogy „ezután semmi sem lesz úgy, mint eddig”. Frederick Francis Cook, a Chicago jelentős részét elpusztító 1871-es tűzvész krónikása beszámolt róla, hogy „a chicagóiak tudatában az 1871-es nagy tűz választja el a múltat a jelentől”.(1) A nagy katasztrófák az emberi történelem kezdete óta mindig is meghatározó mozzanatként éltek a közösségek emlékezetében. Így értelmezték az emberek Ádám és Éva kiűzetését, akárcsak a vízözönt, Noé történetével – Luther Márton afféle katalizátornak tekintette a bibliai özönvizet, amely felgyorsította a régi világ pusztulását.(2) 

A történelem tanúsága szerint az embereket nyomasztották is a katasztrófák, egyben azonban érdeklődésüket is felkeltették. A Biblia különösen gazdag példatára a katasztrófáknak. Noé és a vízözön mellett ott van a Szodomát és Gomorrát sújtó égi büntetés, avagy az éhínség, amely elől Ábrahám Egyiptomban keresett menedéket. Egyszóval a katasztrófák története mindig is izgatóan hatott az emberi képzeletre. A bibliai örökséget tovább gazdagította az az emberemlékezet óta fennálló apokaliptikus hagyomány, amely a katasztrófákat egy végső elszámolás előjelének tekinti. Ma sokkal világiasabb társadalomban élünk ugyan, a világvége-modell azonban napjainkban is érezteti hatását azon, ahogy a közösség érzékeli a koronavírus-járványt. Csakhogy az Apokalipszis szokásos vízióját mára háttérbe szorította az az elterjedt felfogás, amelyben a legrosszabb forgatókönyv számít a normának.

A katasztrófák gyakran a kulcsfontosságú epizód szerepét játsszák az olyan alapnarratívákban, amelyeken keresztül a valóságot és az emberi élet ideiglenességét értelmezzük. Minthogy a katasztrófákkal a lehető legrosszabb következik be, egyúttal erkölcsi jelentést is hordoznak. Amikor a katasztrófákat Isten művének, isteni büntetésnek tekintik, nyilván az ember vétkei szerepelnek az események okaiként. Régebben a nagy katasztrófák az emberi élet átmeneti jellegére világítottak rá, más szóval minden szűk értelemben vett emberi cél hiábavalóságára, s ily módon a vallási elmélkedést ösztönözték. A katasztrófákat még mai, világias társadalmunkban is valamilyen rejtett jelentéssel szokás felruházni. Ritkán tekintik őket puszta véletlennek, sokkal gyakrabban tulajdonítanak nekik valamilyen mély erkölcsi jelentőséget. Nem meglepő, hogy egyesek a jó alkalommal élve a globális felmelegedést pécézték ki, mint a világméretű influenzajárványok okát. A koronavírus-járványban sem az ember bűneinek isteni megtorlását szokás látni. Egyesek szívesebben hárítják a felelősséget az emberiségre, amiért állítólag elpusztítja a környezetét. „Nem mi vagyunk-e felelősek a Covid-19-ért, mert hogy pusztítjuk a természetet?” – teszi fel a szónoki kérdést a The Guardian kommentátora.(3)

A történelem arra tanít, hogy a katasztrófák nemcsak testi épségünket károsítják, hanem mélységes erkölcsi zavart is keltenek. Zavart okoznak gondolkodásmódunkban és magatartásunkban, mert megkérdőjelezik életünk korábban magától értetődőnek tekintett viszonyait. Hogy a koronavírushoz hasonló katasztrófák következtében elszabaduló pusztító erőkkel szemben miképp tudunk boldogulni, az elsősorban attól függ, mennyire képes a társadalom jelentéssel felruházni a történteket. A társadalmak képesek együtt élni a fájdalommal, sőt a halállal is. Ha azonban nem igazodik ki rajtuk és nem képes értelmezni a kihívást, akkor fennáll a veszély, hogy az emberek egymás ellen fordulnak.

Az athéni pestisjárvány Thuküdidész idején (Michiel Sweerts képe 1652 körül)

Thuküdidész, az ókori athéni történész érzékletesen írja le, hogyan tört ki titokzatos pusztító járvány Krisztus előtt 430-ban, s műve ma is tanulságos olvasmány. „Ahogy egyre terjedt a félelem – olvassuk nála – a rettegő polgárok semmibe vették a hatóságot, és megszegték a törvényeket és a szokásokat”, holott azelőtt kötelességtudóan tartották magukat hozzájuk. Thuküdidészt nem az aggasztotta, hogy az emberek félni kezdtek, hanem éppen, hogy kezdték nem félni ősi hagyományaikat. És mivel sok athéni polgár már nem törődött azzal, hogy mi a felelőssége, az athéni társadalom kezdett elemeire hullani. Thuküdidész feljegyezte, hogy sok athéni már nem félte az isteneket, mert úgy érezte, hogyha egyszer amúgy is a halál vár rá, nemigen marad vesztenivalója. „Nem fogta őket vissza sem az istenek, sem az emberi törvény félelme” – állapította meg a nagy történetíró, és azt a következtetést vonta le, hogy valahányszor a közösségnek a katasztrófára adott válasza nem igazodik valamilyen erkölcs szabályrendszerhez, rosszabbra fordulnak a dolgok. Az athéniak erkölcsi iránymutatás híján, nem tudták féken tartani félelmüket, ezért aztán olyan magatartással reagáltak a járványra, amely súlyosbította a helyzetet. Félelmében, a pánik hatására sok polgár elmenekült otthonról és zsúfolt városi házakba költözött. A zsúfoltság aztán megkönnyítette a kór terjedését, s ahogy Thuküdidész írja, „rettenetes volt körökben a halandóság”. Az athéni járvány thuküdidészi leírása azért őrzi aktualitását mindmáig, mert tanúsítja, milyen jelentős szerepet játszanak a közösség értékei egy-egy katasztrófa kezelésében.

 

 A dolog jó oldala

 

Szerencsére az athéniak reagálása kivételnek számít: a legtöbb közösség egészen másképpen reagál a katasztrófákra. A 19. és a 20. század tömegszerencsétlenségeiről végzett kutatások többnyire azt hangsúlyozzák, milyen magas szintű szolidaritásra képesek a közösségek, ha rájuk szakad a baj. Sok beszámoló tanúsítja, hogy aránylag ritka a pánik, annál inkább sokasodnak a szolidaritás megnyilvánulásai. Sigmund Freud olyan alkalomnak tekintette a katasztrófákat, amelyek esetében az emberi magatartást a szolidaritás és az önzetlenség szelleme hatja át. „Az emberiség jóleső érzéssel és lelkesedéssel tölti el a megfigyelőt, valahányszor valamilyen elemi csapás közben megfeledkezik a civilizációjára jellemző minden ellenségeskedésről, a belső nehézségekről, a kölcsönös haragról, és összefog a nagy közös feladat érdekében, hogy a természet nyomasztó túlerejével szemben is gondoskodjék fennmaradásáról” – írja Freud.(4)

A második világháború utáni kutatók többnyire egyetértettek Freud értékelésével, és megállapításaik élesen szembemennek az úgynevezett „katasztrófa-mitológiával”. A hollywoodi katasztrófafilmek terjesztette mitológiák ugyanis azt a benyomást keltik, mintha az emberek a baj kirobbanásakor azonnal pánikba esnének és elszaporodna közöttük a közösségellenes magatartás. A katasztrófa-mitológia egy másik állítása úgy szól,  hogy „a szerencsétlenség nyomán tömegessé válik a fosztogatás, az áldozatok sokkhatás alá kerülnek, így külső reagáló szervezetekkel kerülnek függő viszonyba; a kiürítési utasítások nyomán tömeges menekülés következik; a közösségi menedékhelyeket egyhamar szédült és zavart lelkiállapotban lévő túlélők töltik meg; elharapózik  az árdrágítás, végül pedig hadiállapotot kell bevezetni, különben nem lehet úrrá lenni az általános széthulláson.”(5)

A nagy katasztrófák története arra vall továbbá, hogy a szerencsétlenség elmúltával a közösség élete nem tér vissza a régi kerékvágásba. Ideje tehát elkezdeni a gondolkodást és a tervezést azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a koronavírus után. Nem kell disztópiákban gondolkodni. A tapasztalat azt sugallja, hogyha mozgósítjuk képzelőerőket és kreativitásunkat, akkor elérhetjük, hogy az új világ a régi javított kiadása legyen. Igaz, a katasztrófák félelmetesen nagy romboló erőt mutatnak fel, az emberiség azonban gyakran egyenesen a maga javára tudta fordítani egyiket-másikat. A természeti katasztrófáktól való félelmünk nem egyszer megsokszorozta találékonyságunkat. Az 1755-ös lisszaboni földrengés nyomán vonták be a tudományt a városépítészetbe. A Hollandiát sújtó iszonyatos 1953-as áradás nyomán a hollandok olyan eredeti gátrendszert építettek ki, amelynek azóta is csodájára jár a világ. A társadalmi reformok is gyakran egy-egy katasztrófa nyomán kerülnek napirendre. Angliában akkor vált elvárássá a munkakörülmények javítása, amikor a 19. századi Manchester textilgyárain fertőző láz söpört végig és egy alkalmazott belehalt. Az Egyesült Államokban az 1871-es chicagói tűzvész nyomán vezették be a várostervezést. Az 1909-ben az Illinois állambeli Cherry városka szénbányájában 259 bányász életét követelő metánrobbanás nyomán új egészségügyi és biztonsági törvényeket hoztak. A Titanic katasztrófája után pedig szigorúbb előírások ügyeltek az utasok biztonságára, és a tengeri utazás azóta sokkal kevésbé veszélyes.

Miért ne ösztönözhetné az emberiséget a koronavírus-járvány is izgalmas újításokra az egészségügyben és a gyógyszergyártásban? De a legfontosabb, amit hasznunkra fordíthatunk e szörnyű világjárványból, az egy figyelmeztetés: nincs semmi értékesebb az életünkben, mint hogy egy közösséghez tartozunk. A katasztrófák kutatóinak tanulmányaiból levonható legfontosabb következtetés az, hogy a tartalmas közösségi élet, amely előmozdítja a szolidaritást, segíthet a minimumra szorítani a ragályok és a világjárványok roncsoló hatását.

 

 

 

(1) Cook, F. F. (1910) Bygone Days in Chicago, (A.C. McClung & Co.: Chicago).

(2) Lásd Kempe, M. (2003) ‘Noah’s Flood: The Genesis Story and Natural Disasters in Early Modern Times’ in Environment and History, vol. 9, p.151-152.

(3) https://www.theguardian.com/environment/2020/mar/18/tip-of-the-iceberg-is-our-destruction-of-nature-responsible-for-covid-19-aoe

(4) Freud, S. (1927) The Future of an Illusion (New York: Doubleday). p.21.

(5) Webb (2002) ‘Sociology, Disasters, and Terrorism: Understanding Threats of the New Millennium’, Sociological Focus, vol. 35, no.1. p.88.

 

(Képek forrása: itt és itt)