Új napra ébredtünk — és ez a nap olyan kihívásokat hozott, amelyeket talán sokan megjósoltak, de sohasem hittük, hogy bekövetkezhetnek. Ezen kihívásokra adott válaszunk fogja meghatározni, hogy kik is vagyunk valójában. Összefogásért kiált most a művész itt a nyugati világban. Meg kell fognunk egymás kezét és össze kell kapaszkodnunk, hogy mindenféle viszály és széthúzás ellenére eggyé válhassunk. A világjárvány és a megosztottság elleni küzdelem élesen ki fogja rajzolni azokat a vonásokat, amelyek megmutatják, hogy ki hová is tartozik, hogy kinek hol van a szellemi, erkölcsi és etikai hazája. Minket, magyarokat a különbözőségünk egysége tesz erőssé és európai példaképpé, hisz népünk évszázadokon át harcban védte Európát és tehetségével, szorgalmával gyarapította Európa közös értékeit.


Minden nap újra és újra tanulunk, de a szívünkkel sajnos ritkán. Itt, Németországban a történelem megtanította nekünk, hogy micsoda tragédia játszódik le akkor, amikor a fajgyűlölet végzetesen megmérgezi a társadalmat, megöli az egykor oly élénk és sokszínű kultúrát és ördögi destruktivitása felmorzsolja a civilizáció legalapvetőbb szabályait. Természetesen még mindig van mit tanulnunk a két világháború tragédiájából. Azonban még manapság is, amikor a legsötétebb borzalmakat idéző szalagcímeket olvasom az amerikai oldalakon, a lelkem mélyén optimista vagyok, mert hiszek a zene mindent egyesítő erejében. De erről majd később...

Ahogy a koronavírus-járvány miatti elszigeteltségben ültem az üres hangstúdiómban, arra gondoltam, már jóval azelőtt, mielőtt George Floyd meggyilkolása miatt világszerte tüntetések törtek ki, hogy a vírus által ránk kényszerített űr teret adhatna egy újfajta gondolkodás és egy új társadalmi látásmód kialakulásának. Újra meg kell fogalmaznunk, hogy mit jelent az a szó, hogy összetartás ahhoz, hogy ismét átélhessük a közösség erejét, az egységben rejlő értéket és a szabadság alapvető jelentőségét. Most azt gondolom, mindannyian megértettük, hogy nincs mire és nincs időnk várni.

Most kell, hogy összefogjunk és figyeljünk arra, hogy mindenki úgy érezhesse, hogy meghalljuk a hangjukat. A közbeszédnek most arról kell szólnia, hogy hogyan tudjuk a különböző, akár szélsőséges nézeteket egy platformra hozni, egyrészt azért, hogy tanulhassunk belőlük, másrészt azért is, hogy számon kérhessük azokat.

Németországban azt kérdezzük magunktól, hogy miért fogalmazza meg olyan sok ember a félelmét összeesküvés-elméletek formájában. Fontos, hogy figyelmesen meghallgassuk őket annak érdekében, hogy olyan szilárd és megrendíthetetlen ellenérvekkel reagálhassunk ezekre a véleményekre, amelyek tiszteleten és tudáson alapulnak, nem pedig dühön és félelmen. A pluralisztikus, demokratikus és szabad társadalom ellenálló képessége akkor fog megerősödni, ha meg tudunk birkózni a nézetek sokféleségével és nem engedjük, hogy napjaink közösségi médiájának szűrőjén átcsepegtetve, hamis visszhangokkal felerősítve és eltorzítva érkezzenek vissza hozzánk a szavak. Ki kell törnünk a közösségi média algoritmusával képzett információs buborékból, mert ott túl sokszor csak a saját véleményünk visszhangját halljuk.

A koronavírus súlyos válságot generált világszerte és számos megválaszolásra váró kérdést vetett fel. Ha ehhez hozzávesszük az összes többi jelenlegi válságot (a pénzpiaci világválságot, a menekültválságot, a globalizációt, a hamis hírek áradatát, az összeesküvés-elméleteket, valamint az állandósult tüntetéshullámot az USA-ban és világszerte), akkor megkapjuk azt, amit Jean-Paul Sartre egzisztencialista filozófus úgy nevezett, hogy de trop, azaz „túl sok”. Az egyetlen kiút ebből a drámai helyzetből az lehet, ha olyan vezetők mutatnak utat, akik politikai, kulturális és művészi értelemben is megalapozott jövőképpel és kiforrott társadalmi vízióval, az emberiesség etikájával és a jövőt építő filozófiával rendelkeznek. A jó vezetés nem a közvélemény-kutatások eredménye alapján születik, hanem belső hangunk és emberi, eszmei elkötelezettségünk nyomán. Nekünk művészeknek is vállvetve kell küzdenünk azért, hogy a válságot a társadalmi egység megteremtésére és a széthúzás leküzdésére használjuk fel.

Külön is felhívással fordulok sikeres és elismert zenésztársaim felé és kérem őket, hogy segítsünk azoknak a művészeknek, akik a puszta túlélésért küzdenek most. A pályájuk elején álló fiatal, innovatív művészeket most különösen sújtja a válság. A zeneipar paradigmaváltása miatt ugyanis minden eddiginél nehezebbé vált betörni a szórakoztatóipar fellegváraiba azoknak a művészeknek, akik nem illeszkednek a jelenleg uralkodó irányzat által diktált kereskedelmi elvárásokhoz. A kultúrának lételeme a sokszínűség, és katasztrófa lenne, ha ezt a sokféleséget elsodorná a koronavírus okozta válság és csak a már befutott művészek maradnának porondon. Így nekem és a hozzám hasonlóknak az a kötelessége, hogy felemeljük a szavunkat azon ígéretes fiatal művészek érdekében, akik a jövő társadalmának művészi lendületét és lelki hajtóerejét képviselik.

A Mandoki Soulmates új dupla albuma, amely a Living in the Gap & Hungarian Pictures címet viseli, azért született, hogy megvalósuljon az az álom, ahol a tapasztalt zenei lázadók, akiknek művészi része volt a diktatúra leküzdésében a feltörekvő fiatal tehetségekkel karöltve harcolnak a társadalom egységéért és a széthúzás ellen, Bartók Béla nyomdokában.

A Mandoki Soulmates legújabb, "Hungarian Pictures" című albuma már kapható Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is

Bartók Béla egy ma is követendő eszmét szolgált, amelyet 1931-ben e szavakkal fejezett ki:

„Az én igazi vezéreszmém a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól [...] csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás…”

A koronavírus válsága sok fájdalom és küzdelem árán teremtett lehetőséget arra, hogy újraértékelhessük, hogy ki és mi bír valójában rendszerszintű jelentőséggel a társadalomban. A krízis arra is alkalmat adott, hogy új szempontok mentén gondolhassuk végig azt, hogy ki teremt társadalmi többletértéket, összetartóerőt és szolidaritást. Ugyanakkor szigorúan meg kell vizsgálnunk azt is, hogy kik húznak hasznot abból, hogy a társadalom válságban van.

A 2008-as pénzügyi válság után a nyugati társadalmakban nem sikerült megszüntetni a krízis okait. A nyilvánvaló tanulság Frankfurttól New Yorkig süket fülekre talált. Emiatt a gátlástalan pénzügyi spekulánsok szégyentelen módon kárörvendve nyerészkedhetnek a koronavírus okozta válságon és elképesztő hasznot húzhatnak a rövid lejáratú eladásokból Londontól New Yorkig. De tehetünk azért, hogy forduljon a kocka és ne a pénzügyi piacok, a spekulánsok és a börze határozzák meg mindennapi életünk kereteit, hanem olyan alapértékek, mint az összetartozás, az önzetlenség, a munka becsülete és a családszeretet.

Ezekben a zűrzavaros, drámai fordulatokkal teli és gondterhelt időkben különösen ügyelnünk kell arra, hogy tudatosan legyünk jelen a történésekben és az együttérzés győzedelmeskedjen a kapzsiság és a közömbösség felett. Csak együttes erőfeszítéssel lehet megküzdeni ezekkel a kihívásokkal, amelyeket tovább súlyosbít a jelenlegi politikai helyzet Nyugat-Európától Amerikáig. Nemcsak el kell képzelnünk, hanem létre is kell hoznunk az emberi méltóság és egyenlőség új világát. Álljunk meg egy percre és gondolkozzunk el azon, hogy mit is akarunk. Vegyünk egy mély levegőt és fogjuk meg egymás kezét az összetartásért!

 

A zene filozófiája

 

A zenének újra társadalmilag relevánssá kell válnia, mert a zene hagyomány és jövő egyszerre. Újra együtt kell énekelnünk és játszanunk a megosztottság ellen, az összetartozásért. Ez a mi zenei hitvallásunk és ezt az utat kell járnunk. Mi, zenészek, gyakran a szívünkkel gondolkodunk. Dalaink a zene összekötő erejébe vetett megingathatatlan hitünk által születnek. Változtassuk meg a világot a zenénkkel! A Woodstock nemzedék nyomában járva őrizzük meg idealizmusunkat!

Őszintén hiszem, hogy felül fogunk kerekedni mindenféle válságon és lehetőségünk lesz a közönségünkkel együtt megélni az élet iránti szenvedélyes szeretetünket. Amint azonban évekkel ezelőtt írtam is az Aquarelle című albumon: „már nem vagyok elég fiatal, hogy azt érezzem, hogy én már mindent tudnék.”

 

A cikk eredetileg a német Stern oldalán jelent meg.