"A kulturális és mentalitásbeli szakadék

olyan mély és olyan régi gyökerű,

hogy végső soron nem áthidalható.

Ez már a hetvenes évek legelején is érezhető volt." (278. o.)

 

A magát Haraszti Miklós nyelvi leleményével „demokratikus ellenzékként” meghatározó csoportra jellemző kiválasztottság-tudat, elitizmus, kéz a kézben járt azzal a kivételezett helyzetükkel, amit a Kádár-rendszer biztosított a számukra. Kiváltságaiknak nem volt se szeri, se száma.  Érdekükben, ügyeikben szüleik, rokonaik be-bejártak a Kádár-titkárságra vagy a Fehér Házba Aczélhoz, később utódjához, a Művelődési Minisztérium vezetőihez stb. ezt-azt kérni, ezt-azt elintéztetni. Mindegyikük budai elitlakásban nevelkedett és kapott egyet, így vagy úgy, felnőtté válva. Esetleg akkora dunai panorámás sarokrezidenciája volt, ahol 100 ember részvételével lehetett bulit, konferenciát rendezni. 1963-tól évente, esetenként évekre kiutazhattak Nyugatra. Ösztöndíjjal, egyetemre, dolgozni, látogatni, mikor hova, ki, mikor. Akkor, amikor az 1956-os forradalmárok egy része még börtönben ült, akkor, amikor a legtöbb útlevélkérelemre az a szabványválasz érkezett, hogy „kiutazása közérdeket sért.”  Ezért írja a Kádár-rendszer egyik leginkább privilegizált egyenlője: ifj. Rajk László most megjelent életútinterjú-kötetében hogy: „A nyolcvanas években azzal vádolták a demokratikus ellenzéket, sőt voltaképpen mind a mai napig, minden oldalról, hogy ők azért tehették azt, amit tettek, mert a párt a «mi kutyánk kölykének» tekintette őket. Nekik meg volt engedve, velük elnézőek voltak.” (69. o.) Ifjú Rajk László a kivégzett kommunista bel-, majd külügyminiszter Rajk László azonos nevű fia volt, akinek különleges kivételezettségét maga Kádár János szavatolta.