Megfigyeltem, hogy tél vége felé szinte törvényszerűen keríti hatalmába az embert a vágyakozás, milyen jó lenne kiszakadni egy kicsit a szürkeségből és elutazni jó messzire, napsütéses tájra. Az utóbbi évtizedekben mindez egy szerencsésebb társadalmi réteg rutinos mozgatórugójává vált, hiszen csak szervezésen, időn, pénzen meg repülőjáraton múlik az egész.  

A generációmhoz tartozóknak fiatal korukban és a rákövetkező időkben álmodniuk sem lehetett ilyesmiről. Ha ma egy huszonéves ábrándos szemekkel megkérdezi, hogy miért nem tehettük, valóságos történelemórát kell tartanunk, a korszak politikai és hatalmi korlátairól, amelyben életünk egy része folyt, majd a szabadabb évek anyagi nehézségeiről. Gyakorta még így sem értik, miről beszélünk, vagy unalmas, kioktató mesének vélik. Akár örülhetünk annak, hogy ezt a múltat nem ismerik, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a mai, minket körülvevő bőség csak látszólagos, és a XXI. század gyermekeinek előbb-utóbb más okokból kell megismerniük bizonyos szűkösségeket.