II. János Pál emlékezete

2018. október 16.

Címkék: keresztény perszonalizmus, újraevangelizáció

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

Negyven éve, hogy 1978. október 16-án a katolikus egyház élére egy olyan karizmatikus személyiséget választottak a bíborosok, aki vastag betűkkel írta be magát nem csupán az egyház, de a világ történetébe is.

„Jézus Krisztus szeretetére a szüleim tanítottak. A Szűz Mária iránti tiszteletet a szalézi atyák sugalmazták. Egyébként nekik köszönhetem papi hivatásomat.”

                                                                                                               Szent II. János Pál pápa

 

Hosszú és rögös volt az az út, amelyet Karol Wojtyła bejárt mindaddig, amíg rá esett a kardinálisok választása. A rómaiak, sőt az egész világ első pillantásra meglepetten vették tudomásul, hogy Róma új püspöke nem olasz, a média a vasfüggönyön túlról jött főpásztort emleget, Moszkvában pedig egyenesen riadalmat okozott, hogy lengyel a pápa. A Péter székéig vezető út kezdetén, a világháború idején, a német megszállás alatt Karol kőbányában dolgozott, verseket írt, barátaival színházat csinált, a krakkói illegális szemináriumban tanulva kötelezte el magát a papi hivatás mellett. 1946-ban történt felszentelését követően fiatal papként Rómában tanult és ekkor lett az emberközpontú bölcselet, a keresztény perszonalizmus híve. A nehéz ötvenes években a lublini katolikus egyetemen etikát tanított fiataloknak, akiket a szép és tiszta életre, a szerelem és a felelősség vállalására bíztatott. Sugárzó személyiségét és briliáns tehetségét felismerve nyert kinevezést harmincnyolc esztendősen Krakkó segédpüspökévé, 1964-től pedig ő volt az ősi királyi székváros érseke, 1967-től bíboros. Következetesen szállt szembe az egyház és az emberek, a lengyel munkások érdekében a kommunista rezsimmel. A világegyházban ismertté a II. Vatikáni Zsinat idején lett, amelynek tanácskozásain különösen a Gaudium et spes, az egyház és a modern világ viszonyát új módon tárgyaló dokumentum vitájában tűnt ki nyitottságával, szellemi-lelki frissességével, modern hithűségével, szókimondó radikalizmusával, kíméletlen ateizmus-kritikájával, és ez lehetett a fő oka és indoka, hogy az 1978-as második konklávén ő nyerte el bíborostársai bizalmát.

De Karol Wojtyła, a professzor, püspök, bíboros tudós ember is volt, amit bölcseleti főműve, a Személy és a cselekvés igazol. Nézeteinek kiindulópontja az volt, hogy az ember, mint Isten teremtménye és képmása szabad és megismételhetetlen méltósággal bíró Személy, aki másokkal, embertársaival, végső soron Istennel is kölcsönös kapcsolatba lépve létezik és valósítja meg önmagát. Másokhoz, az embertársakhoz fűződő viszonyának alapja pedig nem más, mint a szeretet; ez fűzi Istenhez, Krisztushoz, ez határozza meg a többi emberhez való kapcsolatát, ez a forrása annak, hogy csak közösségi kötelékek között, párbeszédes cselekvésben tud élni.

Teljes cikk

Prohászka Ottokár domborművénél

2018. október 13.

Címkék: L. Simon László, produktivitás, Prohászka Ottokár

L. Simon László

„Mikor a nyirkos éjszakák novemberben-decemberben megfosztják az erdőt lombjaitól, azt gondolnók, hogy meghalt az élet. S mikor letaroljuk a tölgyest, s kitermeljük a fáját, úgy látszik, hogy nem a fáját, hanem a lelkét szaggatták, hasogatták szét a szekercék. De sem abban a novemberi-decemberi éjszakában nem halt meg az élet, sem abból a letarolt tölgyesből ki nem vész a jövendő tavasz, hanem a fölületről a mélységbe száll, és annak a letarolt tölgyesnek a gyökerei nem a korhadás kriptáiba, hanem egy új tavaszt megalapozó rétegek mélységeibe vonulnak, és biztosak vagyunk róla, hogy lesz élet, lesz virág, lesz szépség a földön megint!” És valóban: egyéni és közösségi tragédiáinkat elszenvedve hányszor vagyunk kénytelenek erőt meríteni újrakezdéseinkhez a természet csodálatos megújulásának példájából, ahogyan ezt Prohászka Ottokár is tette. Hányszor hisszük azt, hogy mindennek vége, mindent elveszítettünk, miközben az élet kíméletlenül megy tovább. A természet folytonos megújulása egyszerre ad erőt saját feltámadásainkhoz, s egyszerre figyelmeztet bennünket életünk kicsinységére és végességére. Minden új levél, minden friss hajtás, valamennyi kipattanó rügy élő, lüktető felkiáltójel: a megújulás és megmaradás kulcsa az élet továbbadásának Istentől kapott képességében van. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, a természet végtelenségével és hatalmas erejével való szembesülésünk nem jelenti azt, hogy lemondhatunk az alakításának jogáról, lehetőségéről. Az ember kiváltsága, hogy a maga képére alakítsa a környezetét, hogy kultúrtájat hozzon létre.

Prohászka szerint fennmaradásunk érdekében a Jóisten a természet legyőzésére kötelezett bennünket. A mai harcias környezetvédők számára szentségtörés az, amit a természettel együtt élő, gazdálkodó ember felismert: „a természetnek mondvacsinált s megtömjénezett racionalista tökéletességével s szentségével szemben áll a mi öntudatunk, melynek más a szentsége s más a tökéletessége, s ezek alapján mi sok esetben a természetnek nem legyezgetésére, hanem legyőzésére köteleztetünk. Sőt maga a világi s lelki kultúra is a természet fölött való uralkodásban, annak nemesítésében s tökéletesítésében áll. A természet nem szent, hanem ösztönös és nyers. A természet nem ember s nem emberi; nem is lehet az, hiszen az ember csak egy darabja a természetnek, kinek azonban a nagy természet feladataitól eltérő, új igényei, s új feladatai s egészen új távlatai vannak. Neki nem szabad nyersnek, ösztönösnek s kegyetlennek lennie. A természet vak s kemény, azt irányítani s mindenféleképpen enyhíteni kell. E fölé a vak, nyers, kegyetlen természet fölé mi egy új világot teremtünk, melyben az ember szerint módosított s a céljaira hasznosított természet mint kultúrvilág mutatkozik be.”

Teljes cikk

Trump előtt, Trump után

2018. október 09.

Címkék: EU, Európa, Egyesült Államok, Trump, Orbán

Schmidt Mária

történész

A huszadik században két világkép birkózott egymással. Százéves háborújukból az Amerikai Egyesült Államok által képviselt „demokratizálási projekt” került ki győztesen. A vele szemben álló, kommunizmust hirdető szovjet modell 1989-re kifulladt. Ettől kezdve egészen 2016-ig, Donald Trump színre lépéséig, e mögött a jövőkép mögött állt a világ vezetéséért harcoló, majd az azt megszerző amerikai politika. Ezt a célt osztották szövetségesei, és mindazok, akik lépést akartak tartani a korszellemmel, vagyis a győztes USA-val.

„A világot biztonságossá tenni a demokráciák számára!”– adta ki a jelszót az első világháborús szerepvállalásra készülő amerikai elnök: Woodrow Wilson, aki magáévá téve külpolitikai doktrínává változtatta H. G. Wells gondolatát. Ennek jegyében született az USA első világháborús győzelmét követően az a békemű, amelynek keretében a vesztesekre rákényszerítették a köztársasági államformát és a demokráciát. Ennek akkor azért volt kiemelt jelentősége, mert Európa még a világ közepének számított, amerikanizálása pedig az USA világméretű terjeszkedésének fontos lépését jelentette. Miután azonban ezzel egyidőben, 1917-ben, a hatalomra kerülő szovjet kommunisták is világforradalmuk terjesztését hirdették, a két modell azonnal szembe került egymással. A két világháború közötti hosszú hétvégének tűnő időszakban egyik modell sem tudott földrészünkön megszilárdulni. Ahhoz egy újabb patthelyzettel záruló világháború kellett, aminek eredményeként sor kerülhetett Európa nyugati felének amerikanizálására, míg a keleti felét szovjetizálták. Majdnem fél évszázad után, 1989-ben, mint említettük, a szovjet modell kimúlt és kezdetét vette Közép- és Kelet-Európa amerikanizálása.

Teljes cikk

A szubszidiaritás és az Európai Unió jövője

2018. október 04.

Címkék: EU, Szolidaritás, Európai Unió, keresztény társadalomeszmény

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

Az utóbbi hetekben a nemzeti szuverenitás egy részéről való lemondást szorgalmazó, alig leplezetten egy új, föderatív Európa ábrándját dédelgető politikai megnyilvánulásokat figyelve az jut az ember eszébe, hogy itt nem mással, mint a keresztény kultúrájú, identitású és értékrendű Európa öngyilkosságra való felszólításával állunk szemben, amely ellen világunk legnagyobb szellemi, lelki ereje, a kereszténység nevében – Pál apostollal szólva – akár alkalmas, akár alkalmatlan, szót kell emelnünk.

Most éppen az van napirenden, hogy kontinensünk országai a közös határőrizet, valójában azonban a gördülékeny határnyitás érdekében adják át szuverenitásuk egy részét egy olyan Gólemnek, amelynek mesterterve az európai népességcsere, a vérfrissítés, kontinensünk hitének, hagyományának, kultúrájának elpusztítása, a nemzeti közösségek szétzilálása. Az pedig különösen is aggasztó, hogy ennek a törekvésnek magukat kereszténynek nevező pártok és azok politikusai nem pusztán ágensei, hanem egyenesen harcos szorgalmazói, olyan célok szolgálatába szegődve, amelyek valójában sem kereszténynek, sem demokratának nem tekinthetők, amelyekkel minden hitében vagy akár csak kultúrájában keresztény egyénnek és közösségnek szembe kell fordulnia.

Teljes cikk

Szeptember tizenegy háromszor

2018. szeptember 18.

Címkék: terrortámadás, Sargentini, német menekültek, határnyitás

Schmidt Mária

történész

I.

2018. szeptember 11-én, egy többszörösen jelképes napon rendezte meg az Európai Parlament azt a Magyarország elleni erődemonstrációt, amiben a balos, kommunista, zöld (?), lmbtqrst-aktivisták, Soros-ügynökök stb. vezetésével támadást indítottak hazánk szuverenitása ellen. A prímet a „legélesebb késre a fiókban” címre esélytelen Sargentini, holland zöld-kommunista vitte. Ebben semmi rendkívüli nincs, ehhez már hozzászoktattak minket Tavares és Cohn-Bendit elvtársak, a gyenge képességű Verhofstadt, aki Magyarország elleni beavatkozásra szólította fel az Amerikai Egyesült Államokat (!?), és a többi hasonszőrű. Ezúttal azonban csatlakozott hozzájuk az Európai Néppárt több német (CDU) képviselője, élén vezetőjükkel, a bajor Keresztényszociális Unióhoz (CSU) tartozó Manfred Weberrel és az osztrák néppárti képviselők, kancellárjuk Sebastian Kurz biztatására.

Teljes cikk

Európa németizálása

2018. szeptember 13.

Címkék: Merkel, Orbán, nemzetek Európája, hatalompolitika, föderális Unió

Schmidt Mária

történész

Merkel döntött. Úgy döntött, elérkezett az ideje annak, hogy nyíltan átvegye az Európai Unió irányítását és ezzel német vezetés alatt egyesítse Európát. Ez megfelel annak a törekvésnek, amire II. Vilmos császár, illetve Adolf Hitler is kísérletet tett. A száz éve kitört I. világháborúban a kétfrontos háborúra kényszerített németek legyőzték az oroszokat, és ha az amerikaiak nem avatkoznak be az antant oldalán, őket is legyőzik.  Hitler ezért nem akart kétfrontos háborút, meg akart egyezni a britekkel, és amikor ez nem ment, kiegyezett Sztálinnal. A II. világháborút is az amerikaiak döntötték el, akik továbbra sem voltak érdekeltek abban, hogy német vezetés alatt valósuljon meg a nácik egységes, új Európája. Ez a mostani tehát a harmadik kísérlet. A németek harmadik kísérlete Európa németizálására.

Teljes cikk

Balatoni fiúk

2018. augusztus 29.

Címkék: terror, Nagy Imre, Büszkeségpont, Balatonalmádi

Békés Márton

történész

Ungár Józsefet, a „balatoni fiúk” vezetőjét és társát, Bata Ferencet 65 évvel ezelőtt, Nagy Imre kormánya idején végezték ki „népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben” való részvétel miatt.

Hadd kezdjem egy személyes vallomással! Nem tudom, milyen lehet 21 évesen meghalni. Miután az ember gyermekfejjel végigélte a háborút, a kettős megszállást, a rákövetkező nélkülözést, a diktatúra kiépítését és annak könyörtelen működtetését. Nem tudom, mert már 35 éves vagyok; nekem már éppen, hogy kisdobosnak sem kellett lennem, és ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek oroszul tanulni sem volt kötelező. Annyit tudok, hogy többéves hadifogság után arra tért haza a nagyapám, hogy szüleitől elvették a kis vasüzemet és az udvarát körbevevő házat, amelybe a dédszüleim rövidesen, egymást követve, egy éven belül bele is haltak. Másik nagyapám pedig csak úgy volt hajlandó a főtéren sétálni apámmal, ha eltakarta az arcát: ne is lássa a gyerek a Lenin-szobrot! Egyikük sem lépett be a pártba, a Kádár-rendszer hivatalos társadalmi élete melletti árnyékéletet éltek: szorgos munkával, régi emlékekkel, polgári reflexekkel és templomba járással. Mindenkinek megvan a maga családi története, s a mienk – azt hiszem – ezek közül még csak nem is a legsúlyosabb. 

Az 1945 és 1956 közé eső több mint tíz év, vagyis a „terror évtizede”, látszólag csendes beletörődéssel telt, de a parázs alatt valójában mindvégig ott volt az a tűz, amely majd októberben felemészti a diktatúrát. Németh László plasztikus megfogalmazása szerint a helyzet hasonló volt ahhoz a kazánéhoz, amely nem akkor pattan szét, amikor a legjobban fűtik, hanem amikor egy kicsit lejjebb veszik róla a hőmérsékletet… 

Teljes cikk

Kertelés nélkül

2018. augusztus 24.

Címkék: Európa, erkölcs, áldozatok, totális diktatúrák, Hitler–Sztálin-paktum, ünnepi beszéd

Schmidt Mária

történész

Beszéljünk világosan, kertelés nélkül! Magyarország történelmének több mint fél évszázadát írták előbb mocskosfekete, majd vérvörös tintával.

Amikor 1989-ben és 1990-ben antikommunista forradalmunk során leráztuk magunkról a diktatúrát, abban reménykedtünk, hogy végre megtörténik az igazságtétel, hogy velünk együtt a szabad nyugati világban is kimondják majd: ami történt, ugyanolyan súlyos bűn volt, mint amit a náci típusú diktatúrák követtek el, melyek követőit méltán és máig tartó megvetés sújtja. Nem így történt. Több mint két évtizedet kellett várnunk, hogy térségünk kezdeményezésére az Európai Unióban 2011-től végre közös emléknapon hajthassunk fejet a totális diktatúrák európai áldozatai előtt. Két évtized hosszú idő. Húsz év alatt felnőtté válik egy ember, húsz év alatt sok millióan távoztak közülünk, akik tanúi, elszenvedői voltak a mérhetetlen kínoknak. De az igazság mértékegysége nem egy emberélet.

A mai emléknap két diktátor és az általuk működtetett emberellenes rendszerek kézfogására emlékeztet bennünket. Akik 1939. augusztus 23-a előtt még úgy hitték, a kommunizmus a létező világok legjobbikát teremti majd meg és vele szemben csupán a náci Németországot illeti megvetés, azoknak keserű pirula volt a Hitler–Sztálin-paktum. Két diktatúra egyezett meg arról, miként osztják fel maguk között a világot, két diktátor összefogása tette egyértelművé: a nácizmus és a kommunizmus közötti ideológia-különbségek csupán felületesek és látszólagosak. Alig egy héttel később ez a megállapodás vezetett a második világháború kirobbantásához.

Teljes cikk

A sebzett hős

2018. augusztus 21.

Címkék: emlékezetpolitika, emlékmű, Nagy Háború, Tokaji Írótábor, Bory Jenő

L. Simon László

A gyermekeimmel közös utazások, nyaralások programjait mindig úgy tervezem, hogy legyenek bennük olyan látnivalók, amik a felmenőik személyes történeteihez, nemzetünk Kárpát-medencei jelenlétéhez, vagy az egykori országhatáron is túlmutató szerepvállalásukhoz kapcsolódik. A magyar emlékek felkutatása és felkeresése ugyan fárasztó a kamaszodó lányoknak, mégis beépül az identitásukba, éppen ezért talán nem hiábavaló vállalkozás. Még egy tengerparti pihenést is meg lehet szakítani, így tettük az idei nyáron is, amikor az utazás során kitérőt téve Ljubljanába, a várbörtönben megkerestük az egykor ott raboskodó első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos emléktábláját.

A nagy háború négy évig tartó centenáriumi időszakában ez a döbbenetes erejű és hatású, máig feldolgozhatatlan következményekkel járó háború központi helyet foglal el a gondolatvilágunkban és a kirándulások tervezésekor. Idén a ljubljanai kalandozás előtt végig jártam, és a gyerekeimnek is megmutattam pár olyan helyszínt, ahol száz évvel ezelőtt az egyik dédapám harcolt, s ahol sok hős magyar katona adta vérét a hazáért. Huszár Gábor dédapám a 69-es gyalogezred tagjaként mind a 12 isonzói csatában az első vonalban küzdött.

Megnéztük a goriziai háborús múzeumot, ahol először 2010-ben jártam Görög István ezredes, a pákozdi katonai emlékpark vezetőjének társaságában. A múzeumban az évfordulós időszaki kiállításon most egy igazi magyar érdekesség is látható, a Doberdóról hazacipelt kiszáradt fa, ami a szegedi múzeum gyűjteményét gyarapítja, s ami akkor az állóháború szimbólumává vált. Goriziából felmentünk a San Martino del Carsóra, ahol egykor nagyon sok magyar katona lelte a halálát. Majd elmentünk megnézni a doberdói (visintini) magyar kápolnát. Végül az egész napos túrát a redipugliai hősi emlékműnél zártuk. Itt százezer olasz katona hamvai nyugszanak, de a közelben van az az osztrák-magyar temető is, ahol 14550 katona sírhelye található. A monumentális emlékművet látva újra fájó hiányérzetem támadt amiatt, hogy Magyarországon nincs egy nagy, központi emlékmű – sajnos ezt a nagy háborúnak és az utóéletének uralkodó narratíváit felülírni szándékozó hivatalos állami centenáriumi programok során sem sikerült pótolni.

Teljes cikk

Intelmek és hírek

2018. augusztus 17.

Címkék: média, Szent István, hit, haza, Kölcsey

B. Varga Judit

történész-muzeológus

István szabadon és önként vette fel a kereszténységet, mert független országot alapítani. A történelem igazolta, hogy jó utat választott. Szentté avatásának napja nemzetünk legnagyobb ünnepe. Augusztus 20-a közeledtével az ő és Himnuszunk költőjének szellemi ̶̶̶ erkölcsi testamentumára, intelmeire emlékezünk, utóbbi halálának 180. évfordulója alkalmából is.

„Valójában nem a történelem a mienk, hanem mi vagyunk a történelemé.”

     (Gadamer)

 

Szent István és Kölcsey Ferenc közel egyidősen, a negyvenes éveik elején írták meg intelmeiket. Stabil értékrendet, világos útmutatást, követni érdemes világnézetet hagytak utódaikra. Egyikük sem fogalmazta meg, hogy mi legyen a véleményünk, „csupán” környezetük, népük, országuk figyelmét hívták fel az örök igazságokra. Bölcsességük megszólítja a XXI. század hír- és véleménydömpingjében vergődő emberét is.

Hans-Georg Gadamer óta tudjuk, hogy az önállóság naiv mítosza nem létezik, azaz mindenki korának gyermeke. Meghatároz bennünket kulturális közegünk, a társadalom, amelyben élünk, a nyelv, amit használunk, tele kódolt üzenetekkel és ítéletekkel. Gadamer az Igazság és módszer című művében (1960) ezt így összegezte: „Valójában nem a történelem a mienk, hanem mi vagyunk a történelemé. Már jóval azt megelőzően, hogy utólagos reflexióban megértenénk magunkat, magától értetődően értjük meg magunkat a családban, a társadalomban és az államban, melyben élünk. (...) Ezért nem annyira ítéletei, mint – sokkal inkább – előítéletei alkotják az egyén létének történeti valóságát.”

A heidelbergi filozófus tulajdonképpen arra mutatott rá, hogy véleményünk mennyire függ attól, amit mások sugallnak nekünk. A mai véleményirányító (opinion-builders, opinion-makers) és politikacsináló (policymakers) globális korban, amikor a tömegmédia meghatározza, hogy milyen témákról gondolkodjunk, beszélgessünk, és még az ezekkel kapcsolatos véleményét is a szánkba rágja nem tisztelve szubjektumunkat, amikor már csak az írástudók személyes lelkiismeretében bízhatunk, akkor van szükség nem elégszer felidézni az időtálló, ezért mindig időszerű gondolatokat.

Teljes cikk