Panni nem akar halálpálcát eladni, Panni hazamegy és átgondolja az életet¹

2016. november 23.

Címkék: liberális, függetlenség, hazugság, emlékezet, 1956, hősök, forradalom és szabadságharc

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

„erre vártak ezek a köcsög fideszesek.”
Puskás Panni, facebook-poszt

„Hasztalan bárkinek is kifejteni egy gondolatot,
ha a puszta célzás rá nem elegendő.”
Nicolás Gómez Dávila


Dózsa László 1942-ben született Budapesten, élettörténetének az 1956-os forradalomra és szabadságharcra vonatkozó fejezeteit ő maga mesélte el, írta meg. Színész körökben a durva részek már az átkosban ismertek voltak, színészember imád mesélni, igazán abban jó, szakma ez is, pontosabban szerelem. 1967-től, a Színiakadémia elvégzése után Dózsa végre színészként dolgozhatott, művészeti teljesítményét ugyanakkor sem a rendszerváltozatás előtt sem után nem ismerték el díjakkal. Nem névtelen társulatoknál játszott (Csokonai Nemzeti Színház, Madách Színház, Nemzeti Színház stb.), közben közel harminc magyar filmben kapott szerepet, öt híján kétszázhoz adta hangját. Mindenkor olyan rendezők választották (Sára, Fábri, Böszörményi, Karinthy, Horváth stb.), kiknek kvalitásérzékét nemigen szokás megkérdőjelezni. Amikor élete hatvanas éveiben végre elismeréseket kapott, azokat az 1956-os forradalomban és szabadságharcban tanúsított helytállása, passiója okán kapta, amit 2016-ig (!) senki nem vont kétségbe, nem kérdőjelezett meg, nem kicsinyített stb., sem az '56-os bajtársak, sem a mindenkor „objektív és apolitikus” történészszakma (élén a virtigli Gyurcsány-fan Rainer M. Jánossal és az utolsó autodidakta eszdéeszes historiográfussal, Eörsi Lászlóval). Fontos leszögezni, hogy a Dózsa-pályakép éppen zajló és vérbő ekézése logikai síkon tökéletesen elkülönül az október végén beindult úgynevezett „fénykép-ügytől”, hisz önmagunkra ismerni egy negyven-ötven éves felvételen túlzás nélkül alanyi jog, ami tévedést ugyan nem zár ki (errare humanum est), de mint jelenség emberi természetünk lényegéhez, az önmeghatározáshoz tartozik. Ide még visszatérünk az aktuális liberális attitűdök ürügyén.

Dózsa László, az '50-es évek derekán

Dózsa pályaívét amolyan tipikus kommunista, majd posztkommunista gravitáció torzította, ismerős felállás: előtte azért nem lehetett fényes, mert…, utána meg amazért. 1989 után az antikommunista család tagjai – hazai trend ez is sajna – nem dédelgették vagy emelték magasba Dózsát, valójában cserbenhagyták. Ha peniglen a józanész és az emberi természet ismeretére alapozunk, fényes evidencia ugrik elibénk: Dózsának – a többi mellőzött '56-os szabadságharcossal együtt – az elismerések nem jelenthettek életcélt, azokból ugyanis nem következett és nem következik szinte semmi (pl. örökbérlet masszázzsal a szecskában, ingyen vendéglő, panorámás lakás a tizediken stb.)! A pesti srácok és lányok, sorstörténetükkel együtt, ténymegállapítás ez, 2016 előtt a közösségi emlékezetben sem kaptak díszpáholyt, aki Dózsa Lászlót vagy bármely '56-os szabadságharcost „forradalmi karrierizmussal” vádol, szürke állományát hagyta parlagon. A színészember Érdemes Művész, Jászai Mari-díjas vagy uramisten Kossuth-díjas szeretne lenni, számára ez a pálya, ahogy a mezei matematikus Fields-érmére vagy Wolf-díjra vágyik.
Túl a felnőttkori fejlődéstörténet közhelyein, megállapíthatjuk, Dózsa László – akit egy maréknyi ember ma Háry Jánosnak, hóhányónak vagy egyenesen hazugnak nevez – már akkor identitása részeként tekintett 56-os emlékeire, amikor ez kifejezetten veszélyes volt, vagy amikor a szabadság visszatértével az efféle sorstörténetek továbbra is súlytalanok maradtak. Sapienti sat.

Az a jelenvaló szándék, hogy a Michael Rougier és az Erich Lessing hatvan éve fényképezte fiúban (ha egyáltalán egy személyről van szó!) magára ismerő Dózsát meg akarják semmisíteni (ne legyen kétsége a Pruck-családnak, sajnos őket sem kímélik majd adott esetben), jól mutatja a támadás igazi táptalaját, nevezetesen: a hagyományos értelemben vett liberalizmus már hullamerev. Személyünk önmeghatározása, akárcsak emlékeink legitimációja ugyanis valaha egy volt a levegővétel szabadságával, egyszóval nem volt megkérdőjelezhető. Nem úgy a jelenben, amikor bizonyos – elsősorban áldozati és újabban mesterségesen kreált – részidentitásokat ítélnek „örökérvényűvé” („Az örökkévalóság sokáig tart, különösen a vége felé.” – Woody Allen), míg másokat, köztük a helytállás, a hősies ellenállás könnyfakasztó példaképeit erejüktől, tartalmuktól megfosztani, porba rántani igyekszenek.

Bármily rettenetes: igazságokon és hazugságokon együtt osztozunk azokkal, akik nem tudnak különbséget tenni közöttük. Az igényesebb mottót adó kolumbiai filozófus nyomán látnunk kell, „a modernitás embere nem rendelkezik már azzal a tudással, amit az ember magáról az emberről birtokolt”. Nem ismeri az emlékezés törvényeit, sem egy emberélet – valójában minden emberélet – belső szerkezetét. Az is titok marad előtte, hogy életösszegző hagymahántás közben (Günter Grass) még a szellemi élet „ultrái” is azzal szoktak szembesülni: múltjukat gondolatban újra és újra alkották, ahogyan emlékeiket is részben gondolattal teremtették és alakították.

Puskás Pannit – a „Dózsa László hazugsága a mi elhazudott múltunk” című publicisztika szerzőjét (hvg.hu, Élet+stílus, 2016. 11. 20.) – mégis érdemes kímélnünk, epizódszereplő ő, aki szövege (és más publikus megnyilatkozása) alapján tudás, elegancia és emberismeret nélkül dekáz szavakkal. A fentiekre való tekintettel ezért a hvg.hu soros szerkesztőjének címzem az alábbi gondolatokat:
Tételezzük fel, kézirat érkezik, melyben a szerző megkérdőjelezi az ukrán éhínséget, az auschwitz-birkenai-i poklot vagy éppen a Gulag-világot túlélt kortanút. Vagy az aktualitásban megrekedtek számára (easy riding): legyen a hazugsággal vádolt emlékező szír menekült, aki Aleppó pusztulása elől futott Stockholmig, se papírja, se tanúja, se rokona. Hogyan vonhatja kétségbe a szerző az emlékező vallomását? Vagy pontosabban: hogyan lehetséges, hogy bizonyos esetekben a hazugság vádja halálos blaszfémia, nonszensz, máskor meg nem az?

Ha arról van csupán szó, hogy Dózsa László a retrográdnak bélyegzett nemzeti szabadságmozgalmak, függetlenségi törekvések megtestesítője, ezért pusztuljon – bár butaság –, érteném. De megkérdőjelezni egy egész emberi életutat, amely kiállta az idő és a közösségi emlékezet próbáját, miközben az ellene folytatott támadás nélkülözi a gondolkodás legalapvetőbb vonásait (állítás, bizonyítás, érvelés, következtetés stb.), mitagadás: ez már a fundamentalista gyűlölet irányába mutat (igaz, ez is végtelenül antropomorf, civilizációnk azonban éppen ennek domesztikálását jelenti).

Itt térnénk vissza az aktuális liberális attitűdökre. Milyen esetekben van jogom identitást választani, emlékeimet saját keretbe ágyazni és milyen esetekben nincs? Lehet-e például mindenki által elfogadott speciális nemi vagy egyéb kreált identitásom, de például történeti dimenziókkal rendelkező felekezeti vagy nemzeti önazonosságom nem? Azt állítani kedves liberális polgártársaim, hogy Dózsa László története színtiszta hazugság, nem járható út. Vagy-vagy! Vagy legitim minden kortanú vallomása, legyen ez a huszadik század bármely traumatikus eseménye, vagy egyik sem! Hogy igaz-e, az már más kérdés. Heideggert tudom csak idézni megnyugtatásul: „az igazság lényege a szabadság.” Lehet ugyan szelektálni a nekem tetsző és meggyőződésem szerint pusztulásra ítélt identitások között, de annak következménye van. Tóth Ilona esete kapcsán éppen Eörsi László mutatta be, mit jelent pszeudoliberális alapon, azaz önkényesen bizalmat szavazni aktuális érdekeinknek. A kommunista karhatalom tanúi Eörsi számára nemhogy legitim, de kifejezetten hiteles emlékezők (!), vallomásuk megáll, Tóth Ilona gyilkos. Na, erre varrjál gombot! Ha valaki nem értené, megszűnése után évekkel miért még mindig az SZDSZ a legelutasítottabb hazai párt, a Tóth Ilona- és a Dózsa-ügy sajtófogadtatása, tálalása, a sebtiben csatasorba álló „szaktörténészi értelmezésekkel” együtt sokat segítenek.

Nekem Dózsa László hős. Tisztelem azért, amit tett és együtt érzek vele azért, amit átélt. Azért is, amit most él át. A szeretet és gyűlölet közelségéről könyvtárnyi irodalom született (Catullus megvan?). Abban bízom, a „gyűlölet” okosabb és enged.

 

¹Jedi-trükk, hátha bejön

 

 

Teljes cikk

Szabadság torzóban

2016. november 19.

Címkék: diktatúra, USA, kommunizmus, függetlenség, Egyiptom, Sztálin, forradalom és szabadságharc

Schmidt Mária

történész

A szuezi csatorna a brit  

birodalom gerincveleje. 

Bismarck


Két torzóban maradt szobor, két egymással párhuzamosan futó szabadságküzdelem. A magyar „szobrászok” a pöffeszkedő Sztálint döntötték le, úgy hogy csak a csizmája maradt, míg az egyiptomiak a francia Ferdinand de Lesseps, a csatorna építtetőjének diadalt sugárzó emlékművét rombolták le térd felett, hogy ezzel is nyomatékosítsák, saját kezükbe veszik az akkori világ egyik legfontosabb vízi útjának ellenőrzését. A magyarok a szovjet megszállást és a rájuk kényszerített kommunista terrorrendszert akarták lerázni magukról, az egyiptomiaknak a britek gyámkodásából lett végérvényesen elegük.

1956. október 23-án a magyarok kinyilvánították, hogy nem tűrik tovább a kommunista diktatúrát és a szovjet megszállást. Szabadságot és nemzeti függetlenséget követeltek. 29.-én Nagy- Britannia és Franciaország Izraellel közösen katonai beavatkozásra szánta el magát Egyiptom ellen. Ez volt a válaszuk arra, hogy Egyiptom állami tulajdonba vette a Szuezi csatornát, és ki kívánta vásárolni a korábbi tulajdonosokat.

November 4-én a Magyarországra támadó Vörös Hadsereg katonái közül többen azt hitték a Szuezi- csatornához vezényelték őket. Nyilvánvaló volt, hogy a háborúzó katonák egy részének fogalma sem volt arról, hogy a kommunista diktatúra ellen felkelt magyar szabadságharcosok ellen vetették be őket. Sok magyar gondolta és gondolja úgy ma is, hogy a „nyugatiak”, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok, azért nem nyújtottak a magyar szabadság ügyének sem diplomáciai, sem fegyveres segítséget, mert elterelte a figyelmüket a Szuezi válság. Az egyiptomiak szerint a szovjetek a magyar forradalom miatt csak késlekedve tudtak a segítségükre sietni, a világ pedig Budapest miatt nem figyelt eléggé az ellenük indított agresszióra. Mindkét állítás igaz, csak nem úgy. A párhuzamosan futó események ugyan megosztották a szélesebb közvélemény figyelmét, a döntés mögött azonban mindkét esetben a szuperhatalmak reálpolitikai megfontolásai húzódtak meg. A magyar szabadságharc sorsát megpecsételte, hogy az USA-nak nem állt érdekében a II. világháborút lezáró európai érdekszférák határainak módosítása. Főleg nem, ha azt egy kis állam kezdeményezi, harcolja ki magának, és nem a szuperhatalmak közötti megállapodások eredményezik. A britek és franciák kiszorítása Egyiptomból, és a közel-keletről, terület és pozíciófoglalási lehetőséggel kecsegtette mindkettőjüket, ami közös, egyeztetett fellépést eredményezett.

A nyugati kommunisták micsoda

pojácák! Ha szólamaikat a

propaganda érdekében hangoztatják,

az még megbocsájtható! De ők

jobbára hisznek is benne, és ez már

megbocsáthatatlan.

Czeslaw Milosz

1956-ra Európa régi urai sorra veszítették el birodalmuk még megmaradt részeit. Egymás után omlott össze a brit és a francia gyarmati uralom Szudánban, Tunéziában, Marokkóban, Ghánában, Cipruson, Máltán, Algériában, Egyiptomban – egyre újabb érveket szolgáltatva a kommunistáknak és a velük szimpatizáló nyugati baloldalnak a kommunizmus magasabbrendűségéről, erkölcsi fölényéről szőtt ábrándjaikhoz. Mindennek következtében Európa egykori nagyhatalmainak tekintélye és befolyása zuhanórepülésbe kezdett, amit a Szuezi válságban játszott szerepvállalásuk végérvényessé tett. Nagy-Britannia és Franciaország Izraellel közösen önálló, az USA-tól független katonai beavatkozása Egyiptom ellen a bipoláris világ mindkét nagyhatalma, az USA illetve a Szovjetunió érdekeit sértette, ezért együttesen visszavonulásra kényszerítették őket. A szovjetek Párizs és London elleni nukleáris rakétatámadással fenyegetőztek, ami rádöbbentette az európaiakat arra, hogy az USA támogatása nélkül nem szállhatnak szembe a szovjetekkel. A Szuezi kalandból minden szereplő levonta a következtetést. Az angolok azt, hogy soha többé nem lépnek az amerikaiak előzetes engedélye nélkül, amit a mai napig be is tartanak, és amit „különleges kapcsolatnak” becéznek. A franciák azt, hogy az angolok gyengék és megbízhatatlanok és ezért a németek felé fordultak. Szövetségükből nőtt ki az az Európai Unió, amelynek első évtizedeit a francia politikai irányítás és a német gazdasági fölény jellemezte. A magyarok, illetve a szovjet megszállás alatt élő népek megértették, hogy a Nyugat, és különösen az Amerikai Egyesült Államok nem fog ügyük mellé állni, mert csak propagandaeszközként tekint rájuk. Egyiptom jól megjegyezte, mire számíthat az a nép, amelyik szovjet fennhatóság alá kerül.
Nasszer 1956-ban 38 éves volt. Másodszor töltötte be a kormányfői, ezúttal az államelnöki pozíciót is. Széles vállú, magabiztos és nagyratörő politikus volt. Határozottan kommunista ellenes, Amerika-barát beállítottságú. Izraelt utálta, de a muszlim testvériség ellen is harcot hirdetett. Ez utóbbiak merényletet is megkíséreltek ellene, és bár 8 lövést lőttek ki rá, életben maradt. Egyiptom 1867-ig az ottomán birodalom része volt, utána került brit érdekszférába. A Közel-kelet a 19/20 század fordulóján lett különösen érdekes a britek számára, amikorra az olaj, mint a jövő energiaforrása egyre fontosabbá vált. A britek a Shell, az amerikaiak a Rockefellereken keresztül szereztek pozíciókat a térségben. Az olajkereskedelem feletti ellenőrzés érdekében 1875-ben a britek kivásárolták az egyiptomiakat a Szuezi csatornát működtető vállalatból. A csatorna feletti rendelkezést a britek kiemelt fontosságúnak tekintették és ezért a brit birodalom alapvető érdekeként azonosították be. Az Attlee kormány mindent feladni szándékozó politikájának időszakában azonban gazdasági erejük és a birodalmuk fenntartásához szükséges elszánásuk egyaránt a mélypontra került. A britek látványos gyengesége mindkét szuperhatalom érdeklődését felkeltette. Annál is inkább, mert az oroszok a krimi háború óta nem tudtak pozíciót foglalni a Közel-keleten. Most azonban előttük is megcsillant a remény, hogy érdekszférájukat errefelé is kiterjeszthetik. Lényeges szempont volt az is, hogy Európa olajellátásának kétharmada a Szuezi csatornán keresztül bonyolódott, aminek a fele a britek igényeit fedezte.

1952-ben a britek és az egyiptomiak között annyira megromlott a viszony, hogy fegyveres összecsapásokra is sor került. És bár két évvel később London kötelezettséget vállalt arra, hogy 56 nyarán kiüríti a csatorna menti területet, ahogy közeledett a határidő, az Eden vezette brit kormány egyre kevesebb hajlandóságot mutatott a kivonulásra. Mert az mindenki számára egyértelművé tette volna a brit birodalom megszűnését, valamint geopolitikai befolyásuk és nagyhatalmi presztízsük maradékának elvesztését. Eden és kormánya nem tudott és nem is akart egy olyan világot elképzelni, amit nem ők ellenőriznek, amiben nem a britek érdekei dominálnak. Az olajtermelő területek és szállítási útvonalak feletti ellenőrzés biztosítását az tette kiemelt fontosságúvá, hogy a szén helyét egyre fokozódó mértékben átvette az olaj, a jövő energiaellátása szempontjából tehát a Szuez feletti ellenőrzés kulcsfontosságú lett. Anyagi hasznuk is tetemes volt a csatornából, hiszen az 1956-ban áthaladó 115 millió tonna szállítmány 11 millió font profitot termelt, amiből 4,5 millió font illette meg a briteket.

A brit gyámkodást lerázni akaró Nasszert az amerikaiak hintapolitikára kényszerítették. Kezdődött azzal, hogy Egyiptom nem kapott megfelelő fegyverzetet az USA-tól, vásárlási ajánlatát nem vették komolyan, miközben a CIA egy jelentéktelen összeggel, (3 millió dollár kp) nyilván jól dokumentáltan, meg akarta vesztegetni. Így aztán látványosan a szovjetekhez, és kevésbé látványosan a britekhez fordult. Mindketten készségesen a rendelkezésére álltak. A csehszlovák fegyverszállítmányokat jól kiegészítette a britek által küldött nehézfegyverzet, amit aztán a háború folyamán ellenük használtak fel. A britek csak 1956 első felében négyszer annyi fegyvert szállítottak le Egyiptomnak, mint a velük szövetséges Izraelnek, ezen belül ötvenszer annyi repülőt és repülőalkatrészt. A John Foster Dulles képviselte amerikai külpolitika annak ellenére sem tűrte, hogy Nasszer a szovjetek felé fordult, hogy arra ők kényszerítették rá. Amikor Nasszer a csak pár hónapja alakult el nem kötelezettek körében is feltűnt, büntetésből visszavonták az általuk, illetve a Világbank által Egyiptomnak beígért hitelt, ami az Asszuáni gát megépítéséhez kellett. Lépésükhöz néhány nap elteltével a britek is csatlakoztak. (az USA 56 millió dollárt, a Világbank 200 millió dollárt, a britek 14 millió fontot ígértek.) A szovjetek kaptak az alkalmon: igent mondtak a gát finanszírozására, és ezzel elhárult az akadály a csatorna államosítása elől.

Az USA élén a második elnöki periódusára készülő Dwight Eisenhower állt. A II. világháború győztes tábornokának legfontosabb munkatársai a Dulles fivérek voltak. Külügyminisztere, a fent említett John Foster, illetve öccse Allen Welsh, a CIA elnöke volt. Allen mindkét világháború alatt Európában dolgozott, a második világháború alatt az OSS svájci rezidenseként. A Dulles család két tagja, a fiúk egyik nagyapja, illetve nagybátyja is szolgált a külügyminiszteri poszton. A presbiter szülői ház nagy súlyt fektetett a fivérek oktatására, képzésére, világ-és nyelvismeretére. A fivérek már a versaillesi békekonferencián is tanácsadói szerephez jutottak. Foster az akkori elnök, Wilson személyes megbízottjaként jóvátételi kérdésekkel foglalkozott, Allen a határmegállapító bizottság munkájában vett részt. John Fostert, aki jogászként dúsgazdaggá vált, veterán külpolitikai szakértőnek tekintették és Eisenhower elnök erős embereként számoltak vele. Külügyminiszterként arra törekedett, hogy a demokraták által hangoztatott feltartóztatás politikai doktrínája helyett, az általa erkölcsösebbnek tartott felszabadítás politikája érvényesüljön. „Az USA külpolitikájának több szívre van szüksége”- hirdette. De amikor a szavak helyett tettekre lett volna szükség, mint Berlinben 1953-ban, vagy Magyarországon 1956-ban, visszatért a szavakhoz. Október 24. én 6 óra 7 perckor, Henry Cabot Lodge ENSZ nagykövettel telefonon azon lamentáltak, hogy bevigyék-e a magyar kérdést a Biztonsági Tanács elé. Ekkor mondta: „Aggódom, hogy azt fogják mondani rólunk, hogy amikor a döntő pillanat eljött, mert a magyarok fellázadtak és készek voltak meghalni, mi szundikáltunk és nem tettünk semmit.” Eisenhower elnök még csak nem is aggódott. Az első pillanattól kezdve egyértelművé tette, hogy esze ágában sincs kockára tenni az egyre kedvezőbb irányba fejlődő szovjet-amerikai kapcsolatokat. Úgy vélte, ami a magyarokkal történik, az sajnálatos. De ha szovjet-amerikai konfliktus lenne belőle, az igazi tragédia lenne. A Közel- kelet azonban más eset volt. 1956-ban Szueznél diplomáciai és katonai fenyegetést is alkalmazott annak érdekében, hogy megakadályozza a kommunisták térnyerését a régióban, pont akkor, amikor végre elérkezett a pillanat, hogy ő léphessen a régi gyarmatosítók helyére.



Minden, ami odahaza történik, a világ

ügye. Együtt pusztulunk, együtt

menekülünk.

Márai Sándor



A magyarok a szabadságukért és nemzeti függetlenségükért, az egyiptomiak ugyancsak a függetlenségükért, Izrael a pánarab nacionalizmus ellen, túléléséért, Franciaország Algéria és a többi gyarmatának megtartásáért, a britek a csatorna és rajta keresztül az olaj feletti befolyásuk és ezáltal globális hatalmuk utolsó maradékának a megtartásáért harcoltak. A Szovjetunió közel keleti pozíciókra, az USA a brit örökség átvételére jelentkezett be. A párhuzamosan futó események tehát lehetőséget adtak a két szuperhatalomnak érdekeik egyeztetésére. Ennek eredményeként, az amerikaiak szabad kezet adtak a Szovjetuniónak Magyarországon, cserébe a szovjetek november. 5-én, alig egy nappal a Magyarország elleni támadást követően kiálltak Nasszer mellett. Sepilov külügyminiszter az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult, Bulganyin miniszterelnök pedig nukleáris fegyverek bevetésével fenyegette meg Edent, Mollet-t és Ben Guriont. Edennek címzett levelében azt kérdezte, milyen helyzetbe kerülne az Egyesült Királyság, ha egy olyan, sokkal erősebb fél támadását kellene elszenvednie, aki mindenfajta megsemmisítő fegyver birtokában van?  Pont olyanba, válaszolhatnánk, amilyenbe ők hozták Magyarországot az előző napon. A francia, brit, izraeli vezetés hirtelen rádöbbent, hogy sem rakétaelhárító, sem atomerővel nem rendelkeznek és ennek következtében védelmi képességük kizárólag az USA katonai erejétől függ.

November 8-ra Eisenhower kikényszerítette a támadó csapatok teljes visszavonulását. Izraelt a segélyek megvonásával, gazdasági szankciókkal és azzal fenyegette meg, hogy kizáratja az ENSZ-ből. November 9.-re az USA tönkretette a fontot, megvonta és az IMF-fel is megvonatta a britek hitelkeretét, és olajembargóval sújtotta az Egyesült Királyságot és Franciaországot, amihez Szaud Arábia is csatlakozott. A brit olajvállalatok mintegy 125 millió fontot buktak. Ez volt az USA által a mai napig alkalmazott gazdasági szankciók közül a legsikeresebb és legeredményesebb. Angliában leálltak az autók, akadozott a fűtés. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a britek és a franciák nemcsak katonailag, de gazdaságilag is teljesen kiszolgáltatottak az USA-nak. Önálló politikai hatókörük nem létezik. Presztízsük, tekintélyük maradéka is odalett. Az első világháború vége óta féltve őrzött titkuk, hogy agyaglábakon állnak, gyengék és erőtlenek, mindenki előtt lelepleződött. Kéksisakos ENSZ békefenntartókat vezényeltek a térségbe, akiknek ez volt az első ilyen jellegű bevetésük. Nasszer, bár minden csatáját elveszítette, megnyerte a háborút. A briteket kiszorították, a csatorna Egyiptomé lett. A gátat finanszírozták az oroszok, Hruscsov még azt is megígérte, hogy pótolja az összes hadfelszerelést, ami a háború alatt odalett. Egyiptom ennek ellenére amerikai érdekszférába került. Erre az 1957. március 9- én meghirdetett Dulles doktrína lett a garancia, ami leszögezte, hogy az USA fegyveres beavatkozás árán is megakadályozza a Közel-kelet kommunista elfoglalását.  Kérdés persze, hogy Magyarország cserbenhagyása után ennek az ígéretnek mekkora fedezete maradt. Ha maradt egyáltalán.
A britek a Szuezi kaland következtében kiszorultak a közel keletről, a francia gyarmati uralom fenntarthatatlanná vált Algériában. Izrael is nagy árat fizetett. Szuezi kalandja miatt az arabok a gyarmatosítók segédcsapataként tekintettek rá.

Magyarország és nyomában a szovjet megszállás alatt álló országok Moszkva és Jalta után újabb leckét kaptak a brit cinizmusból, a francia önzésből, a nyugatnémetek felelősségáthárító mechanizmusából és az amerikai felelőtlenségből. Adenauer, Ben Gurion, Schuman pedig arra a következtetésre, jutott, hogy Európának egyesülnie kell, ha önállóságának maradékát vissza akarja szerezni.
 

Nagyon próbára tett bennünket

az 1945 utáni világ.

Csoóri Sándor

Az USA egyik világháborúban sem rendelkezett konkrét béketervvel, vagyis elképzeléssel arról, hol húzódjanak a határok, milyen legyen a béke, mi legyen a harcok elülte után. A második világháborút követően ezért az amerikai és szovjet csapatok találkozása mentén vált ketté Európa. Ennek az esetlegesen kialakult status quo-nak az őrzésére fél évszázad intellektuális erőfeszítése ment rá. Békefeltételek kimunkálása helyett a feltartóztatásra rendezkedtek be, ami a kialakult erőegyensúly minden áron való fenntartására irányult. Ez a feltartóztatásra koncentráló politikai doktrína az 1953- as berlini, illetve az 1956 –os budapesti kihívások hatására egyértelműen defenzívvé vált. Mindkét fél visszatérő retorikai toposzként, hasonló megvetéssel utasította el az 1938.-as müncheni konferencia kompromisszumát, és közben szemrebbenés nélkül tett hitet a minden áron való megállapodás politikája mellett. Európa a béke megszállottjává vált. A békés egymás mellett élést, az enyhülést, a keleti nyitás politikáját szorgalmazta. Egyszóval mindent megtett a status quo fenntartásáért, ami azzal járt, hogy a Szovjetunió szabad kezet kapott ahhoz, hogy az általa megszállt területeken a kénye-kedve szerint viselkedjen. Ami a két háború között a pacifizmus volt, az a második világháború után a nukleáris háborút ellenzők mozgalmává szélesedett. Az atomháború ellenes békemozgalmakat szovjet pénzből finanszírozták, és a szovjet érdekeknek rendelték alá. Az 1945-1990 közötti atomkorszak fő állítása az volt, hogy az atomfegyverek totális háborúhoz vezetnek, amelyek eredménye olyan totális megsemmisülés, ami az emberiség kipusztulását eredményezi. Az egyetlen lehetséges válasz tehát a totális béke, más szóval, a mindenáron való béke akarása és megőrzése lett. Évtizedeink mentek erre rá. Mindez szakmailag és személyesen is jó biznisznek bizonyult azok számára, akik az egyre nagyobb jólétben lubickolva morális és intellektuális önfeladásuk révén mesterfokra tökéletesítették a felelősségáthárítást. Amiről legtöbbjük a mai napig nem tudott leszokni. A mindenáron való béke és biztonság vakbuzgó híveivé vált európai elit a mai napig ragaszkodik ahhoz a téveszméjéhez, hogy az óriási tömegben felhalmozott tömegpusztító fegyverek a világot nem biztonságosabbá, hanem igencsak veszélyes hellyé változtatták. 

A nyugati országok szuezi kalandja megkímélte a kommunistákat attól, hogy valódi természetük az ázsiai és afrikai népek előtt is végleg lejáratódjon. Magyarország újbóli megszállása és leigázása sokkal nagyobb károkat okozott volna nekik, ha a világ figyelme nem oszlott volna meg Budapest és Kairó között. Az 1956-os magyar szabadságharcosok sorsa azt üzente: fellázadhatsz, harcolhatsz, de egyedül vagy. Nincs segítség, az USA, a Nyugat, nem áll melléd. Szuez ezzel szemben globális válsággá vált, mert tétje az olaj és a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalának ellenőrzése volt. Ennek fényében a magyar szabadság ügye egy a kelet-európai táboron belüli, helyi konfliktussá marginalizálódott. A közel keleti amerikai- szovjet közös fellépésért akkor sem tűnt túl nagy árnak, hogy a szovjetek szabad kezet kaptak a saját érdekszférájukban. Miért lenne ez másként ma? Csak most Szíria és Ukrajna sorsa a tét.
 


Teljes cikk

A szovjet Titanic utolsó útja

2016. november 15.

Címkék: Szovjetunió, nyugat, Csernobil, szovjet, tragédia

Szabó Ákos

történész

1986 nyárutóján a szovjet társadalmat az áprilisi csernobili atomreaktorban bekövetkezett robbanás következményei és a júniusi mexikói futball világbajnokság eseményei tartották lázban. Természetesen az előbbi esemény következményeinek híreit a pártállami sajtó nagyon keményen cenzúrázta, csak a legszükségesebb, kellőképpen tompított információt juttatta el a majd háromszáz milliós ország lakosaihoz. Utóbbi világeseményről bővebben – és főleg kevésbé cenzúrázva – számolt be a Pravda a többi szovjet sajtótermékkel együtt. A Belgium elleni vereséget követően már másnap olvashatók voltak a beszámolók a nagy reményekkel indult, főképp a Dinamo Kijevre épített szovjet csapat kieséséről.

Ez év augusztus 31-én történt még egy esemény, bekövetkezett egy tragédia a Fekete-tengeren, amelynek tényét az állami felügyelet alatt álló, rövid pórázra fogott sajtó igyekezett elhallgatni. Köztudomású, hogy a kommunista diktatúra éveiben a szovjet birodalom területén megtörtént balesetekről, katasztrófákról a sajtó mélyen hallgatott, hiszen minden napvilágra került negatív esemény rést ütött volna a kommunizmus sziklaszilárdnak látszó pajzsán, beárnyékolta volna a kommunista embertípus hibátlanságának mítoszát. Légikatasztrófákról, bányaszerencsétlenségekről, brutális tűzesetekről a szovjet állampolgárok vajmi keveset tudhattak, annál többet olvashattak a munkaversenyekről, a szocialista rendszer helyességéről és a kapitalista világ közelgő bukásáról.
A fentebb nevezett tények tükrében érdekes és megrázó szerencsétlenség, ami az Odessza és Batumi között közlekedő Nakimov Admirálissal történt 1986 nyarán. Az első világháborút követően Németországban épített és SS Berlin III-ra keresztelt – immár évtizedek óta szovjet felségjelet viselő – hajó röviddel éjjeli 11 óra után nekiütközött egy teherhajónak. A Novorosszijszkból kifutó tengerjáró a népszerű tengeri üdülőhelyre, a szovjet Monte-Carlonak is nevezett Szocsiba indult fedélzetén több mint ezeregyszáz utassal.
A gyártási éve ellenére feltűnően modern, számtalan nyugati technikával felszerelt utasszállító hajó kapitánya, Vadim Markov több éves tapasztalattal rendelkezett, öreg rókának számított hajós körökben. A teherhajó hasonlóan jól felszerelt, 1981-ben, Japánban készült, kifejezetten modern tengeri jármű volt, ami gabonaféléket szállított Kanadából a Szovjetunióba. Azok, akik a sorok között olvasás képességével rendelkeztek, észrevehették, hogy a szállítmány jellege is rávilágít a rendszer paradoxonjára: a rettenthetetlen és bivalyerős állam szerepében tetszelgő Szovjetunió 1986-ban már több éve gabonaimportra szorult, amit jelen esetben a kapitalista Kanadával bonyolítottak le. A létező világok legjobbika nem tudta megoldani a saját állampolgárainak alapvető élelmiszer-ellátását annak ellenére sem, hogy területe kontinens nagyságú volt, és számtalan égövön keresztül húzódott. 1986. augusztus 31-én éjszaka a személyszállítón utazó orosz, ukrán, moldáv, balti és közép-ázsiai tagköztársaságból származó utasok többsége aludt, a többiek pedig a divatos amerikai-angol popzenére táncoltak a hajó diszkójában, vagy éppen szovjet háborús filmet néztek a fedélzeti moziban.


A Nakimov Admirális 11 óra 12 perckor, a parttól mintegy tizenhárom kilométer távolságra haladt, amikor teherhajó vészes közelségbe került. Másodtisztje rádión figyelmeztetést adott le a teherszállítónak, amiben rögvest kitérésre szólította fel, de ez már késő volt, mint ahogy a sebesség csökkentése és az azonnali rükvercbe kapcsolás is. Az ütközés bekövetkezését követően a fények kialudtak a luxushajón, és a tartalékgenerátorok bekapcsolását követően is csak kettő percig égtek, így a közel ezeregyszáz fő vaksötétben próbált kijutni a süllyedő járműből. Az egykor szebb napokat is megélt Nakimov Admirális hét percen belül elsüllyedt, még a mentőcsónakok leeresztésére sem jutott idő. A baleset okozója, a Pjotr Vaszev teherhajó nem sérült meg annyira, mint a személyszállító, így a mentést rögvest megkezdte. A Nakimov Admirális fedélzetén utazók közül több mint háromszázötvenen megfulladtak, a legénység mintegy hatvannégy tagjával együtt. A túlélőket helikopterekkel és polgári, illetve hadihajókkal mentették ki az éjszakai tenger hideg hullámaiból. Azok, akik partra jutottak, évekkel később beszámoltak róla, hogy a szovjet titkosszolgálat, a KGB emberei kihallgatták őket, és senkinek nem engedték, hogy üzenjen a családtagjaiknak, sőt azt is szigorúan megtiltották nekik, hogy a katasztrófa tényéről másokkal beszéljenek.
A katasztrófát követő nyomozás – a szigorú cenzúra ellenére – számos érdekes információra derített fényt, igaz, csak néhány évvel később, amikor az egész szovjet birodalom az összeomlás szélén, az utolsó órában volt. A balesethez nagyban hozzájárult, hogy a kanadai Port Beckben a kihajózást megelőzően a megengedettnél több rakományt helyeztek el a teherhajó gyomrában, így az instabillá, rosszul irányíthatóvá vált. Ez természetesen kérdéseket vet fel, amelyek teljes körű tisztázására jelen cikkben nincs lehetőség. Mégis furcsa, hogy a mindenek fölött álló Szovjetunió több gabonafélét hozat be országába rakományként, mint amennyi a megengedett lenne, egyértelműen azt sejtetve: muszáj szabálytalannak lenni, kell a gabona az embereknek. A vizsgálatok során kiderült az is, hogy a teherhajó kapitánya mintegy negyven percig semmiféle hivatalos értesítést sem küldött a kikötői hatóságoknak a katasztrófáról, jelentősen lassítva ezzel a mentést.
A velejéig gonosz, romlott Szovjetunió 1991-ben összeomlott, ám a Nakimov Admirális jelenleg is a tenger fenekén nyugszik, több mint negyven méter mélységben, magába zárva egy gonosz kor emlékét, amikor nem számított az ember, csak a rideg hatalom, a rendszer mindenáron való fenntartása. Ártatlan áldozatain nem segített a két hajó kapitányának bíróság elé állítása, sem az, hogy a holtak emlékére emlékművet emeltek a tragédia környéki hegyekben, bár ez utóbbi kétség kívül szép gesztus volt.

Kép forrása: shipspotting.com

 

Teljes cikk

Mozi a forradalom után

2016. november 13.

Halmai Krisztina

Az 1956-os forradalom a mozik világát is megrázta: elmaradtak a vetítések, a harcokat követően több mozit is helyre kellett állítani. A Corvin mozi a forradalmi ellenállás egyik gócpontja volt. Nem kedvezett a moziba járásnak a hónapokig érvényben lévő kijárási tilalom és a decemberben is akut szénhiány, valamint a rendszeresen előforduló áramszünet sem. A hazai filmgyártás és -beszerzés hónapokra leállt, ez komoly filmhiányt idézett elő, a filmek gyors pótlást pedig az ország gazdasági helyzete nem tette lehetővé.

A Népszabadság 1956. november 25-én, vasárnap számolt be arról, hogy Szolnokon előző nap már újra megnyitottak a mozik. November 29-én a Népszabadság újra közölte a fővárosi mozik műsorát. A felsorolt 34 mozi csupán egy-egy filmet tűzött műsorra, mivel a kijárási tilalom miatt csak 11 és 16 óra között lehettek vetítések. A korábban említett filmhiányt az év első felében, sőt az előző években bemutatott filmekkel igyekeztek pótolni, mivel ezeknek a filmeknek az általában öt évre lekötött forgalmazási joga még élt. A társadalomban uralkodó hangulatra és lelkiállapotra tekintettel a direkt nevelő célzatú társadalmi drámák lekerültek a műsorról.



November végén a budapesti mozik az alábbi 22 filmből álló műsorral nyitottak, melyek közül 17 nyugati volt: Holnap már késő (olasz), Három asszony (francia), A bagdadi tolvaj (angol), Trubadúr (olasz), Királylány a feleségem (francia), Emberek fehérben (francia), Örökség a ketrecben (nyugatnémet), Verdi (olasz), Holnap már késő (olasz), Csavargó (indiai), Egymillió fontos bankjegy (angol), Bécsi komédiások (osztrák), Papa, mama, feleségem meg én (francia), Halálugrás (nyugatnémet), És megfordul a szél (osztrák), Sötét csillag (nyugatnémet), Az ördög szépsége (francia). A fennmaradó öt film régebbi magyar alkotás volt: Állami áruház, Liliomfi, Gábor diák, Janika, Rákóczi hadnagya. Egy héttel később már több mint 50 film szerepelt a fővárosi mozik kínálatában, köztük továbbra is túlnyomó többségben nyugati filmek voltak, de már feltűnt köztük néhány NDK és csehszlovák film is.



Ez utóbbiak aránya később kicsit nőtt, de januárban is elsősorban nyugati, másodsorban régebbi magyar filmeket lehetett látni a kijárási tilalom miatti még mindig csak matiné előadásokon, néhány fajsúlyos csehszlovák és NDK filmmel kiegészülve. A Filmfőigazgatóság áttekintette a rendelkezésre álló filmállományt, és kijelölte, hogy mely filmeket vetíthetik a mozik a korábbiak közül. A rostán 29 magyar, 33 szocialista és 107 nyugati film jutott át. Ezek között nem voltak amerikai filmek, hiszen már a legutolsók licensze is lejárt.

Ami viszont hónapokra teljesen eltűnt a mozikból, az a szovjet film volt, melyek forgalmazását csak 1957 februárjában, óvatosan adagolva indították újra, hogy az év középére elérjék a korábbi évekre jellemző látogatottsági arányokat. A pártvezetés ugyanis érzékelte, hogy az élesen szovjetellenes hangulatban ezeket a filmeket egyrészt üres nézőtér előtt játszanák, másrészt bemutatásukkal akár fel is szíthatják a tüzet az emberekben.

 

Forrás: ujkor.hu

Képek forrása: fortepan.hu, mozicsillag.hu

Teljes cikk

Filmkínálat a magyar mozikban – 1956

2016. november 12.

Címkék: film, Cannes, 1956, mozi, dráma, szovjet

Halmai Krisztina

1956 utolsó negyedévében a forradalom és szabadságharc kirobbanása és vérbe fojtása hatására elmaradó új bemutatók miatt mindössze 12 új mozifilmet tűztek műsorra a magyarországi filmszínházak, ami komoly visszaesést jelentett az átlagosan jellemző évi 29 bemutatóhoz képest. A filmbemutatók száma kevesebb volt ugyan, azonban a forradalom évének filmes arányai nem különböztek érdemben az előző évektől: a filmek kb. 31-32 százaléka készült Nyugaton, a többi keleti alkotás volt.

A magyar filmek száma a korábbiakhoz képest visszaesett, ebben az évben mindössze kilenc magyar filmbemutatóra került sor, a szocialista táborban készült filmek száma viszont nőtt. Az év szenzációja Fábri Zoltán filmje, a Körhinta volt. A Cannes-i Filmfesztiválon is indult, és bár díjat nem kapott, kivívta a nemzetközi filmszakma elismerését annak ellenére, hogy a termelőszövetkezeti boldogulás nagy kérdése adta a szerelmi dráma keretét. Az Ünnepi vacsora című film aktuális társadalmi kérdéseket boncolgat: egy Kossuth-díjas mérnök és felesége családja közt törnek felszínre a polgárság és a munkásosztály 1945 után is továbbvitt ellentétei.
Az 1945-ös események tizedik évfordulójára készült Az élet hídja is felszabadulási témájú film.

A mélyebb, drámai filmek közé tartozott a Darvas József 1942-es drámája alapján készült Szakadék című film, amely az 1945 előtti magyar falu belső társadalmi ellentéteit dolgozza fel, szintén szerelmi történet köré építve. Ez az alkotás a másik nagy nemzetközi filmfesztiválon, Karlovy Varyban képviselte Magyarországot. Nemcsak ennyire fajsúlyos filmeket készítettek, hanem akadtak könnyedebb műfajúak is, például a Kati és a vadmacska, ami lényegében egy természetfilm. Témája, hogyan talál vissza a zempléni vadonba egy házimacskák közt nevelkedő vadmacska. A Karinthy Frigyes klasszikusából készült Tanár úr kérem… című filmet Mamcserov Frigyes rendezésében mutatták be a mozik. A 30-as évek magyar filmjeinek hangulata köszön vissza a Gábor diák című romantikus operamesében és a Dollárpapa című szerelmi vígjátékban is. Ez utóbbi vonalat képviselte a Hyppolit a lakáj felújításának november közepi bemutatója, de már a forradalom leverése után.

1956-ban is a szovjet film volt a leggyakoribb a mozik műsorán. A szovjet filmipar termékeinek több mint a fele jutott el a magyar nézőkhöz, ez évi kb. 25-26 filmet jelentett, míg francia vagy olasz filmből csak minden 13.-15. A szovjet blokk filmjeit pedig jellemzően nem a habkönnyű, kacagtató vígjátékok vagy a fordulatokban gazdag, izgalmas krimik képviselték. Ezért a korabeli mozikínálat összeállítása nemcsak a magyarok körében növekvő szovjetellenesség miatt jelentett kihívást, hanem azért is, mert a közönség a mozikban elsősorban szórakozni szeretett volna. Az '50-es évek közepének műsorpolitikája belenyugodott ebbe és igyekezett figyelembe venni a nézők igényét. A vígjátékok, ifjúsági filmek kérdései évtizedes vitatémát jelentettek, megjelentek az első szocialista bűnügyi filmek és a revük, de a kalandot, az izgalmat, a romantikát, a nevetést és zenét 1953 és 1956 között elsősorban Franciaországból, Olaszországból, Ausztriából és az NSZK-ból importálták.

A 26 szovjet film között szerepelt a korábbi éveket idéző nagy életrajzi film, a Lomonoszov, de megtaláljuk a társadalmi drámákat és a klasszikusok megfilmesítéseit is. Utóbbiak közül kiemelkedő alkotás volt a Borisz Godunov című operafilm, illetve Szergej Jurevics rendezésében az Othello, amely Cannes-ban elhozta a legjobb rendezés díját.

A keleti blokk 30 bemutatott filmje közül 9 csehszlovák és 7 keletnémet alkotás szerepelt a magyar mozikban, míg a harmadik legnagyobb kontingens Jugoszláviából érkezett. A sztálini években a jugoszláv film legalább annyira kiszorult a magyar mozikból, mint Hollywood, hosszú szünet után először 1955-ben láthattak jugoszláv filmeket a magyar nézők. Ezt követően 1956-ban egyből hatot tűztek műsorra. Az 1950-es évek közepén felívelő lengyel film kevésbé jutott el Magyarországra, bár ennek eleinte nem volt politikai háttere, majd csak a magyar forradalom leverése után, a román filmek közül pedig mindössze egyet szerzett be az 1956-ban megalakuló Hungarofilm. A filmiparban megváltozott hozzáállást jelezte az is, hogy a magyar filmszervek már korántsem gondolták, hogy bármely szovjet vagy szocialista film a magyar közönség elé vihető. A MOKÉP például 1956 júniusában 8 filmről jelentette ki, hogy azokat nem érdemes vetíteni, vagy legfeljebb csak egy részüket és kizárólag matinéműsorként.

A nyugati filmek között továbbra is a két legrégibb és leghíresebb filmkultúrájú ország alkotásai vezettek, 10 olasz és 10 francia filmet mutattak be, a harmadik helyen pedig az NSZK 3 filmje állt. Az 1950-es évek második feléig csak csekély számban kerültek angol filmek a magyar közönség elé, 1953 és 1956 között évi kettő-három. Az év legnagyobb filmsikere a Stendhal regényéből készült kétrészes francia Vörös és fekete volt. A nagy szenzációk közé tartozott az Ali baba táncos, szórakoztató feldolgozása és Az egymillió fontos bankjegy című angol vígjáték is. Az 1956-os év nagy filmes eseménye volt a júniusi francia filmhét – 1948 után az első nyugati partnerrel lebonyolított ilyen rendezvény –, amelyre filmproducerekből és színészekből álló delegáció érkezett Párizsból. A küldöttségből természetesen a két sztár, Micheline Presle és Nicole Courcel személye kapta a legnagyobb figyelmet.


1956 októberében, szűk két héttel a forradalom kitörése előtt a híres hollywoodi filmes mogul, Eric Johnston vezetésével amerikai filmküldöttség járt Magyarországon. A tárgyalások eredményesek voltak, már csak írásba kellett volna foglalni a nagy amerikai gyártókat összefogó szervezet és a magyar kulturális minisztérium közötti megállapodást, de a forradalom közbeszólt. Szerencsére csak 1957 decemberéig tolta ki a hollywoodi álomgyár termékeinek megjelenését a magyar mozikban.

 

Forrás: ujkor.hu

Képek forrása: bessenyei.hu, gettyimages.com

Teljes cikk

Szívtelenek

2016. október 23.

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

A címlap az újság szeme, ha jól sikerül, olyan, mint egy szuggesztív szempár: mindent elmond tulajdonosáról, ez esetben az adott lapszámról, magáról az újságról. A 168 óra című hetilap 2016. október 20. címlapján a pesti srácok ikonikus csapata, a „Bosnyák-raj” szerepel, melynek tagjait (jobbról balra: Bosnyák Gábor, Novák Károly, Ladányi Sándor, Ponczok Sándor és egy be nem azonosított szabadságharcos) a hetilap grafikusa aktuálpolitikai üzenete kedvéért „megerőszakolt”: sípot, fütyülésre tartott ujjakat fotosoppolva szájukba.

Tekintsünk most el attól, hogy a fotómontázs alapja az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójának, pontosabban Emlékévének hivatalos arculati eleme, jogászmunka lesz ez, annak is ujjgyakorlat. Súlyosabb és reménytelenebb a gond. Átugorva a felvezetést (blaszfémiáról, halottgyalázásról, a kegyelet jogának megtiprásáról, a Magyarországért hozott áldozat és a hősies helytállás semmibevételéről, a szabadság és függetlenség eszméjének tagadásáról lenne szó) jöjjön azonnal a konklúzió, mely jobban fáj nekem, mint a 168 óra valamennyi szerkesztőjének, újságírójának.

Nos, a 168 óra valamennyi szerkesztőjének, munkatársának nincsen szíve! Márpedig akinek nincsen szíve, az nem érez semmit, és mivel nem érez semmit, nem képes kötődni, szívből szeretni. Ez utóbbi felállás leggyakrabban identitásproblémát okoz, úgy is mondhatom: aki nem képes szeretni, annak nem igen lehet identitása, ami végső soron oda vezet, hogy az illető számára a hagyományos (vagy bármilyen) értékek viszonyrendszere nem jelent semmit. Nem különbözik ez az attitűd egy vérbeli náci vagy kommunista propagandistáétól, aki mindenkor és szenvtelen módon képes akár a varsói gettólázadás áldozataiból, az ukrán éhínség gyermektetemeiből vagy éppen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc legszebb hőseiből viccfigurát gyúrni. Megteheti, hiszen nincsen szíve, nem érez semmit és természetesen humora sincs, hogy felmérje, mi nevetséges és mi nem az. (Legyen a francia szatirikus lap, a Charlie Hebdo-nak az olasz földrengés áldozataival való viccelődése a nemzetközi példa).

De keresem a hasonlatot, hogy plasztikussá tegyem ezt a „168 órai szellemi állapotot”. Ilyen és ennyire kegyetlen történet nem sok akad az utóbbi 26 évben, mondjuk a december 4-i népszavazással vagy a 2006-os októberi budapesti lőparanccsal közösen célfotógyanús. Hogy univerzálissá és egyben a politikailag korrektség hívei számára is befogadhatóvá, érthetővé tegyem, azt mondom: ebben a címlapban holokauszttagadással felérő gonoszság lakik. Csak aki alapértékeket tagad, mint a szabadságot, az emberi méltóság sérthetetlenségét stb., csak az képes kiragadni a Bosnyák-rajt a maga felemelő és mondjuk ki: szent szépségéből.

Bosnyák Gábort 1958. április 24-én végezték ki. 28 éves volt. Jeltelen sírban kaparták el. Úgy tegyétek az ő szájába valaki idegen ujját!

Teljes cikk

Az én ötvenhatom

2016. október 18.

Frank Füredi

szociológus, publicista

Kilenc éves voltam, amikor 1956 októberében kitörtek a harcok Budapesten. Annak idején a magam naiv módján meg voltam győződve róla, hogy a világon nincs még egy olyan nagy jelentőségű esemény, mint a magyarok felkelése a Rákosi-rendszer és szovjet gazdái ellen. Tévedtem, de annyi biztos, hogy a magyarországi történések fontos szerepet játszottak a sztálinizmus bomlásában.

1956 nagyot fordított a szovjet birodalom sorsán és nyugati támogatóinak életén is. Minden másnál mélyebb sebet ütött a Szovjetunió és a nemzetközi kommunista mozgalom hitelességén. A magyar nép és munkásság felkelését eltipró tankok látványa sokmillió olyan embert töltött el borzalommal, akik pedig rokonszenveztek a Szovjetunióval. A nyugati kommunista pártok súlyos vérveszteséget szenvedtek, s némelyikük soha nem is épült fel belőle. A forradalomnak persze nem célja volt, csak éppen egyik eredménye, hogy előmozdította a hivatalos kommunista mozgalom megosztottságát és felgyorsította a már kialakulóban lévő szovjet-kínai szakítást.

A sztálinisták végzetes legitimitás-veszteséget szenvedtek 1956-ban. A magyar forradalom előtt a nyugati értelmiség körében nagy tekintélye volt a hivatalos kommunista mozgalomnak. Rengeteg fiatal művészre és értelmiségire hatott a kommunista eszme és a kommunisták politikája. 1956 után aztán a haladó közvélemény jelentős része fordult el a kommunista mozgalomtól. Amikor pedig a hatvanas években nyugati fiatalok kezdtek lázadozni, Moszkvát nem bírálták kevésbé, mint Washingtont. 1956-ban a szovjet vezetés már nem vonzotta a fiatalokat, és ez a magyar október egyik legfőbb teljesítménye. Igaz, más hatások is hozzájárultak ehhez, mégsem kétséges, hogy miután eltiporta a magyar fiatalok és munkások mozgalmát, Moszkva nem lehetett többé példakép a radikális fiatalok szemében.

Az én forradalmam egy gőzölgő konyhában kezdődött, ahol legjobb barátom, Gabi édesanyja éppen megsütötte a kacsát a családi vacsorához. Mi gyerekek szertartásosan sorba álltunk egy-egy kacsazsíros pirítósért. Azóta sem felejtettem el azt a prousti pillanatot. A fokhagyma és a töpörtyű ízének élvezetét hirtelen harsány kiáltások szakították meg. Kinéztünk az ablakon át, és nem akarunk hinni a szemünknek. Több ezren énekeltek, kiáltoztak, szemlátomást igen jó hangulatban. Egyszeriben megfeledkeztünk a traktáról, márpedig az ilyesmi igazán nem volt ránk jellemző. Csakhamar egészen új szót tanultam: „tüntetés”. És ahogy Gabival lerohantunk és betagozódunk a menetbe, mindketten éreztük, hogy ettől kezdve minden másképp lesz. 1956. október 23-ának késő délutánja volt. Órákkal a forradalom kitörése előtt.

Családunk heves ellenséges érzelmekkel viseltetett a sztálinista rendszer iránt. Édesapámat, Füredi Lászlót osztályellenségnek minősítették, és 1948-ban letartóztatták, majd öt hónapra internálták. Az volt a bűne, hogy önálló órás kisiparos volt és hozzá kisgazda párttag. 1956-ban újabb kilenc hetet töltött börtönben. Az apámmal szembeni gyanú az egész családra kiterjedt. Judit nővérem nem járhatott egyetemre, pedig kitűnőre érettségizett 1955-ben. közölték vele, hogy osztályidegen lévén, nincs helye a felsőoktatásban. Minthogy pedig ily módon elütötték a továbbtanulás lehetőségétől, Judit bekapcsolódott az ötvenhat elején alakuló kormányellenes budapesti diákcsoportok munkájába.

Engem kiskoromtól fogva ara tanítottak, hogy vigyázzak a számra és óvakodjam a kommunistáktól. A gyanakvás a többi gyerekhez fűződő kapcsolatomra is kiterjedt. Az iskolában ösztönösen éreztem, hogy nem szabad kommunista párttagok gyerekeivel közösködnöm. Iskolai barátaim mind tudták, hogy meg kell válogatniuk a szavaikat. Kedvtelve meséltünk egymásnak vaskos antikommunista vicceket, de tudtuk, hogy családunkat is, magunkat is bajba keverhetnénk, ha illetéktelenek kihallgatnának bennünket. A forradalom előtti életem legmerészebb és legizgalmasabb pillanatait akkor éltem át, amikor édesapámat el-elkísértem egy titkos könyvesboltba. Az idő tájt a könyvkiadásban szigorú cenzúra honolt, a háború előtti irodalom jelentős részben eltűnt a boltok és a könyvtárak polcairól, a politikailag helytelennek minősülő szövegek olvasása pedig erősen ellenjavallt volt. Egyik ismerősünk, egy nyolcvanas éveiben járó Jancsi nevű hajdani könyvkereskedő titkos könyvesbolttá alakította át a lakását. Még a bútorait is eladta, hogy helyet csináljon a sok ezer könyvnek. Az én szememben elvarázsolt világ volt ez a különös, dohszagú lakás. Szerettem hallgatni, ahogy a vevők elvitatkoznak egyik-másik könyv erényeiről. Itt aztán elszabadulhatott a gyermeki képzelet, méghozzá úgy, hogy nem kellett hivatalos megtorlástól tartania. Itt fedeztem fel magyar fordításban May Károly indiántörténeteit, és kisfiú-lelkemet elbűvölte az amerikai vadnyugat. Néha felmerül bennem, hogy aki egyszer is megfordult Jancsi irodalmi barlangjában, más emberként távozott a külvilágba.

A családomnak egyfajta dacos ellenállás élményét nyújtotta az olvasás. Apám a magyarok ezreihez hasonlóan sóvár igyekezettel próbált hozzájutni külföldi, cenzúrázatlan lapokhoz és egyéb olvasnivalóhoz. 1956 elején másként gondolkodó magyarok csoportjai titokban gépelt hírleveleket kezdtek előállítani. Ez idő tájt történt, hogy esténként nővérem már nem jött egyenesen haza a munkából. Csak nem szerelmes? – kérdezgették a rokonok. Apám kacsintott egyet, és büszkén azt felelte: Gyűlésen van. Világos volt, hogy valami készülődőben van. Az emberek lassanként kezdtek nyíltabban beszélni mások előtt. Így aztán, amikor kitört a forradalom, nem ért bennünket teljesen váratlanul.

A sztrájkoló lengyel munkások melletti szolidaritási tüntetéssel indult. Aztán még le sem szállt a nap, s a budapestiek a sztálinista kormány lemondását és a szovjet csapatok kivonását követelték. Hogy milyen érzés volt? Ma is emlékszem, milyen felszabadult jókedv áradt az utcára sereglő emberekből, s micsoda izgalom és bizakodás sugárzott az arcokról. Mindenekelőtt pedig az az érzés, hogy minden lehetséges. Otthon rendszerint jól megszidtak, ha későn értem haza, de október 23-án a családot a kibontakozó események tartották lázban, szüleim nem sokat törődtek hát a fegyelemsértéssel. Kilenc és fél éves létemre azon az estén és a rákövetkező hetekben nem éreztem gyereknek magam.

A Múzeum körúton laktunk, szemben a Nemzeti Múzeummal, alig néhány háztömbnyire a Magyar Rádió épületétől, ahol este azért gyűltek össze az emberek, hogy tizenhat pontjukat beolvastassák a rádióval. Alig léptünk ki nővéremmel a házból, hogy mi is csatlakozzunk a tömeghez, amikor sorozatlövések hangját hallottuk. Egyszeriben elillant az egész napi karneválhangulat, és a környékünk háborús övezetre emlékeztetett. Az ezután következő néhány napon át nehéz volt kibogozni, mi zajlik a városban. Másnapra virradóra több ezer civil szerzett fegyvert, és bocsátkozott harcba az ÁVÓ-val, a politikai rendőrséggel. Sokszor puskákkal és benzines palackokkal felszerelt kamaszok álltak az utcákon járőröző tankok elleni harc élvonalában. A hét legmegrázóbb eseménye október 27-én történt. Apámmal egy halott szabadságharcos körül tömörülő tömegre lettünk figyelmesek a Kálvin tértől néhány lépésre. Apám kezével eltakarta a szememet, és utasított, hogy menjünk tovább. Utólag azt hiszem, neki nagyobb megrázkódtatás volt a halott fiatalember látványa, mint nekem. Budapestet hiába szállta meg húszezer orosz katona és ezer tank, nem tudták megakadályozni a sztálinista rezsim összeomlását. Október 28-án tűzszüneti megállapodás lépett hatályba, és Moszkva bejelentette, hogy kivonja csapatait Magyarországról. Azon a napon engedélyt kaptam rá, hogy kimenjek a közeli játszótérre. Csakhogy játék helyett baráti társaságom tagjai azt tárgyalták lázasan, hogy mit láttak a forradalomból a megelőző napokon. Miközben ki-ki elmondta a maga történetét, szórványosan még folytatódtak a harcok. Mindenkinek megvolt a maga nagyon határozott magyarázata a nagy hatású események jelentéséről, de abban egyetértettünk, hogy eztán jobbra fordul majd az életünk.

Nővérem orvostanhallgatók társaságában az elsősegély-nyújtás összehangolásán munkálkodott. Apámat beválasztották az ötödik kerületi munkástanácsba, és teljesen lefoglalta, hogy megszervezze a környék kenyérellátását. Barátaink csak Kenyeres úrnak becézték. November 4-én vasárnap lementem a parkba focizni egyet a barátaimmal. Akkor láttam őket utoljára. Nem értesültem róla, hogy aznap hajnalban nagy létszámú szovjet haderő vonult be Budapestre. Egyetlen hét alatt eltiporta a forradalmat. Az orosz intervenciót követő héten mindenki a rádióhoz tapasztotta a fülét, és a Szabad Európától várt tájékoztatást arról, vajon segítségünkre siet-e a Nyugat. Hamarosan egyértelmű lett azonban, hogy nincs a láthatáron páncélos lovag, aki csak arra vár, hogy rajtunk segíthessen. A mámorra kétségbeesés következett, és nővérem vette kezébe a kezdeményezést. Bejelentette, hogy nem maradhatunk a lakásunkban. Mind tudtuk, hogy igaza van, hiszen attól kellett tartanunk, hogy csak idő kérdése, mikor tartóztatják le apát az új bábkormány emberei. Nem mondtuk el senkinek, hogy nyugatra készülünk, és otthagytuk mindenünket.

November 21-én éjjel a négytagú Füredi család átlépte az osztrák határt. Hogy mi volt az útipoggyász? Két szatyor, egy bőrönd és sok-sok álom. Nővérem szentül meg volt győződve róla, hogy sebész lesz belőle. Anyám olyan életre vágyott, amelyben nem kell attól rettegnie, hogy valaki az éjszaka kellős közepén döngeti meg az ajtót. Apám minduntalan arról beszélt, miféle könyveket fog majd elolvasni. Én pedig alig vártam, hogy találkozzam életem első cowboyával. Vizslattuk a csillagokat a fekete osztrák égbolton, és mindannyian készen álltunk a reánk váró kalandokra. Azokból az októberi napokból pedig mind a napig erőt és reménységet merítek.

 

Megjelent a Spiked magazin 2006 okt 16-I számában

http://www.spiked-online.com/newsite/article/1898#.V-Q_HK3kjIV

Teljes cikk

A nagy szökés

2016. október 16.

Szabó Ákos

történész

Az 1950-es évek csukaszürke Csehszlovákiájában egy testvérpár úgy döntött, hogy elvág minden szálat, ami szülőhazájához köti és a szabadság reményében Nyugatra távozik. Tervük a mai kor fiataljai számára értelmezhetetlen: miért kell szökni? Mi az, hogy Nyugat? Az ember fogja magát, elteszi a személyi igazolványát, a bankkártyáját és helyet foglal egy vonat kupéjában, majd három órával később a Mariahilfer strassén sétálgatva nézegeti a kirakatokat. Nos, egy normális, szabad világban ez így is van rendjén, csakhogy az 1945 utáni Közép-Európa – benne Csehszlovákiával – minden volt, csak normális hely nem.

Josef és Ctirad Mašín édesapja katonatiszt volt az első köztársaság idején az Antantnak köszönhetően létrehozott csehszlovák fővárosban, Prágában. Az időseb Mašín még az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében kapta a kiképzését, ám szembemenve a császárának tett esküjével, átállt az orosz csapatokhoz, és az akkoriban megalakított Csehszlovák Légió tagja lett. A húszas években a csehszlovák hadseregben teljesített szolgálatot, majd az 1939-es náci megszállást követően – amikor mindenki, még az elnök, Eduard Beneš is szégyenletes módon meghunyászkodott a német hadigépezet előtt – két tiszttársával együtt ellenálló csoportot szervezett. A Három Királyok névre keresztelt csoport volt az egyetlen, amely Csehszlovákia területén fegyverrel szállt szembe a német megszállókkal.

A nyilvánvalóan hiábavaló küzdelem ellenére a csapat egészen 1942-ig szervezett akciókat, amelyek közül a legfontosabb a titkos rádióösszeköttetés megteremtése, és fenntartása volt Angliával. 1941 májusában azonban hármójuk közül Josef Mašín tábornokot a Gestapo elfogta, és kegyetlen kínzásoknak vetette alá. Szenvedéseinek a Reinhard Heydrich elleni merénylet vetett véget: a megszálló német csapatok bosszúból – ami számára nyilván megváltás volt – kivégezték Prágában.

Fiai természetes módon nem szimpatizáltak az elnyomó diktatúrákkal, annak ellenére sem, hogy az 1945 utáni világ azt hirdette magáról, hogy a létező világok legjobbika. Ctirád és Josef hamar rádöbbentek, hogy a kommunisták – a csehek és a szovjetek egyaránt – semmivel sem jobbak, mint a nácik, sőt több dologban még kegyetlenebbek is.

1951-ben elhatározták, hogy Nyugatra szöknek és ott – ez a momentum volt történetük legnaivabb eleme – tájékoztatják az amerikaiakat a vasfüggönyön túli tarthatatlan állapotokról, mire azok azonnal támadást intéznek a szovjetek ellen. Maguk mellé véve három megbízható barátjukat, belevágtak a nagy terv mielőbbi megvalósításába. Először megpróbáltak levegőbe röpíteni egy belföldi tehervonatot, majd figyelmeztetésképpen több tucat szalmabálát gyújtottak fel Közép-Csehországban. Miután a titkosszolgálat felfigyelt az akcióra, mielőbb külföldre akartak jutni. Ekkor erőszakkal megszerezték egy rendőr fegyverét, majd 1953 októberében autóbusszal elvitették magukat a csehszlovák-keletnémet határ mellé, ahol gyalogosan átkeltek az NDK-ba.

Az igazi kalandok csak ekkor kezdődtek. A fáradtságtól elgyötörten megállítottak egy személyautót, amelynek tulajdonosa nem akarta őket felvenni, erre a meglehetősen rutintalan csoport legfiatalabb tagja fegyvert fogott a sofőrre, aki elmenekülése után azonnal értesítette a rendőrséget az esetről. Nyilvánvalóvá vált, hogy a keletnémet hatóságok ettől a perctől kezdve keresni fogják őket. Több napi gyaloglás után az egyre kimerültebb, de annál elszántabb csoport úgy döntött, hogy elég volt az éjszakai menetelésekből, az átázott ruházat okozta állandó hidegérzettől és – meggyorsítva saját utazását – vonatra szállt Kelet-Berlin felé. Igen ám, de néhány utasnak feltűntek a gyanús idegenek, így leszállva értesítették a keletnémet rendőrséget, a Volkspolizei-t. Luckau állomásra érve a szerelvényt már felfegyverzett rendőrök, úgynevezett vopósok várták. A csoportnak, a többi utassal keveredve, már majdnem sikerült kisurrannia az ellenőrző gyűrűből, amikor Zbyněk Janata elsodródott a többiektől, és egyenesen a kommunista rendőrök karjaiba futott.

A maradék négy fiú ettől kezdve még elszántabban menetelt Berlin felé, káposztaföldeken, nyírfaerdőkben és szalmakazlakban aludtak, éjszaka pedig folytatták nehéz útjukat. A keletnémet vezetés az ortodox sztálinista, Walter Ulbricht-tal az élen valósággal őrjöngött: hogy képes öt átkozott cseh fasiszta suhanc túljárni a Volkspolizei 20 000 fős és az időközben részlegesen mozgósított (Kelet-Németországban állomásoztatott) Vörös Hadsereg 5000 katonájának az eszén? A válasz természetesen költői, megmagyarázni lehetetlen, ugyanakkor tény, hogy a négy fiú elszántsága, szabadságvágya, lelkiereje átlagon felülinek bizonyult. Hozzávetőleg 100 kilométer távolságra Berlintől a csoportot bekerítették, és ekkor súlyosan megsérült Václav Švéda, aki nem tudott továbbmenni a többiekkel, így magára maradt, s egy nappal később elfogták. Az éhségtől és a hajtóvadászattól kimerült csapat egy német parasztgazda padlására is befészkelte magát, de a család felfedezte őket. Ekkor hollywoodi filmekbe illő jelenetek játszódtak le a tanyán: a dolgos parasztok nem jelentették őket a hatóságoknak, (nem kis kockázatot vállalva ezzel) enni is adtak nekik, sőt lelkük mélyén még szimpatizáltak is a bátor, elszánt cseh fiúkkal.

A társaság 1953 novemberében végül elérte Berlint, ahol – lévén még nem épült föl a fal – át tudtak menni a nyugati oldalra, és (bár féltek, hogy csapdába kerülnek és ál-amerikaiakkal találkoznak, akik valójában kommunista ügynökök) jelentkeztek az USA helyi egységeinél. A szokásos ellenőrzések, kikérdezések, megfigyelések után mindhárman az Egyesült Államokba távozhattak, ahol beléptek az amerikai hadsereg kötelékébe. Mindannyian egy szabad ország katonái lettek, megjártak számtalan támaszpontot, laktanyát, sőt Milan Paumer még a szolgált is a koreai háborúban. A Masín testvérek közül a fiatalabbik, Josef a hatvanas években egy időre a nyugat-németországi Kölnbe költözött, ahol a kommunista Csehszlovákia titkosszolgálata, az StB megfigyelte, jelentéseket írt róla, ám bántódása nem esett. Bátyja az USA-ban maradt, és sok év katonai szolgálattal a háta mögött ott is halt meg 2011-ben amerikai állampolgárként. Milan Paumer a rendszerváltoztatást követő években visszatért Csehországba, és ott is élt 2010-ben bekövetkezett haláláig. A csoport két elfogott tagját a kommunista Csehszlovákia bírósága halálra ítélte, a hírhedt Pankrác börtön udvarán 1955 májusában végezték ki őket. Búcsúleveleiket családjuk csak 1989 végén kaphatta meg, mint ahogyan a két áldozat újratemetése is ekkor történhetett meg. A történet egyik pikantériája, hogy 1975-ben a csoport kalandjai a Zeman őrnagy 30 esete című csehszlovák krimisorozat alkotóit is megihlette, akik egy epizódban megidézték a Masín testvérek sztoriját. Természetes módon a csoportot rendkívül ellenszenvesnek, kegyetlennek, ridegnek ábrázolták, olyannak, akikkel a tévénézők nemhogy nem szimpatizáltak, hanem egyenesen taszítónak találták.

A Masín fivérek a XX. századi cseh történelem minden kétséget kizáróan egyik legbátrabb tették hajtották végre, amikor elveiket felvállalva szembeszálltak a kommunizmussal, a túlerővel, a társadalmat rettegésben tartó gépezettel, és a végsőkig küzdöttek terveik megvalósításáért.

Teljes cikk

1956 – a Nyugat zenéi

2016. október 16.

Halmai Krisztina

Az 1956-os év a zene területén is forradalminak mondható. Számtalan olyan sláger született Nyugaton, amelyet a mai napig nem tudunk, és nem is akarunk elfelejteni. A zenei összefoglalóban a korszak legfontosabb előadóinak slágereiről, és azok történetéről olvashatnak.

Elvis valósággal tarolt 1956-ban, jobban mondva ekkor is. A Hound Dog feldolgozása (ami eredetileg Big Mama Thornton dala) mindent vitt, a Heartbreak Hotel pedig azóta is ott van minden idők legjobb dalai között. A polgárháborús időkből származó Aura Lee dalra írt Love Me Tender női szívek tízezreit dobogtatta meg, a Don’t Be Cruel pedig egy olyan szám, amit ha meghall az ember, nem – vagy csak igen nehezen – lehet megállni, hogy ne táncoljon rá.

Doris Day Whatever Will Be, Will Be (Que Sera, Sera) című daláról, amit még gyakran a gyerekek is dúdoltak, csak nagyon kevesen tudják, hogy egy Hitchcock-filmhez, Az ember, aki túl sokat tudott-hoz készült 1956-ban, és Oscart is nyert a legjobb betétdal kategóriában.

Bill Haley & The Comets dala, a See You Later, Aligator szintén feldolgozás, ráadásul sok idő nem is telt el az eredeti és az új verzió között. Eredeti változatát 1955-ben egy bizonyos Bobby Charles rögzítette Later Aligator címmel, de igazán csak Bill Haley néhány hónappal későbbi változata robbantott.

The Platters együttes The Great Pretender szerzeménye 1955 novemberében jelent meg, de csak a következő évben került a slágerlisták első helyére. Később Freddie Mercury ismét sikerre vitte. 2004-ben a Rolling Stone magazin minden idők 351. legjobb dalává választotta.

Dean Martin dala, a Memories Are Made Of This hat hétig vezette az amerikai Billboard-listát 1956-ban. Számunkra azért is fontos alkotás ez, mert az ’56-os forradalmat és szabadságharcot követő időszakban a dal Boros Ida által előadott, magyar nyelvű változatát Honvágy-dalként énekelte mindenki. Gyakorlatilag ez lett a külföldre menekült magyarok nem hivatalos himnusza.

Nelson Riddle Lisbon Antigua című slágere négy hétig tartotta a Billboard-lista első helyét. Ez a nálunk kevésbé ismert dal szintén feldolgozás. Egy eredetileg 1937-ben írt portugál dalt vett alapul, melyet Nat King Cole menedzsere mutatott be Riddle-nek, aki azonnal beleszeretett a dallamba.

Elvis egyik csúcsdala, a  Blue Suede Shoes is feldolgozás csupán. 1956 január 1-jén Carl Perkins jelentette meg, de még ugyanazon év szeptemberében a Király verziója hozta meg a dalnak az igazi sikert.

1956 a sikeres feldolgozások éve volt. Les Baxter The Poor People of Paris című dala – egy 1954-es francia alkotás elfütyült verziója – négy hétig uralta a Billboard-lista csúcsát. Eredeti verzióját  (La goualante du pauvre Jean) Edit Piaf énekelte igen nagy sikerrel.

Egy bizonyos Richard Penniman 1956 márciusában robbant be a köztudatba a Long Tall Sally-vel. Ez a név így nem sokat mond, de ha eláruljuk az úr művésznevét: Little Richard, már mindenki tudja, kiről van szó. Ez volt Richard második kislemeze, az elsőt még alig néhányan ismerték.

Johnny Cash legelső Billboard-csúcshódítása 1956 májusában történt meg, az I Walk the Line című dallal. Cash szerzeménye annyira népszerű volt, hogy negyvenhárom héten keresztül szerepelt mindenféle slágerlistákon, és több mint kétmillió példányos eladást ért el. Cash egyébként a dalt sokkal lassabb verzióban szerette volna eljátszani, de a producere javasolta, hogy gyorsítson a tempón.

 

Képek: pinterest.com, Shorpy.com

Teljes cikk

1956 – az első Eurovíziós Dalfesztivál

2016. október 16.

1956 igen jelentős dátum a zenei életben, ekkor rendezték meg az első Eurovíziós Dalfesztivált a svájci Luganóban, a Teatro Kursaalban. Bár kamerák voltak a helyszínen, a versenyről mégsem maradt fent videófelvétel, csupán a győztes dal előadása, amelynek címe Refrain, előadója pedig Lys Assia volt. A dalversenyt főleg rádión lehetett figyelemmel kísérni.

Az 1950-es években, amikor Európa még a háború pusztításait heverte ki, a svájci székhelyű European Broadcasting Union (EBU) újszerű ötlettel állt elő: egy nemzetközi dalverseny megrendezésének tervével, amelyben a résztvevő országok az EBU országaiban egyszerre sugárzott televízióműsorban szerepeltek volna. Az ötlet 1955-ben vetődött fel egy monacói EBU-ülésen, egy francia EBU alkalmazottól. A dalversenyt – melyet a már létező, olasz Sanremói Fesztivál alapján terveztek megvalósítani – egyben az élő televíziós közvetítés egyik első technikai kísérleteként is számon tartják. Akkoriban több ország összekapcsolása egy széleskörű, nemzetközi hálózatban ambiciózus elképzelésnek számított, tekintve, hogy műholdas televíziósugárzás még nem volt, és az úgynevezett Eurovíziós Hálózat (Eurovision Network) mindössze földi mikrohullámú adók hálózatából állt.

Az első dalfesztivált a svájci Luganóban rendezték meg 1956. május 24-én, hét ország részvételével. Mindegyik ország két dalt küldött be, így összesen tizennégy dal hangzott el a műsorban.
A műsort legelőször Eurovision Grand Prix (Eurovíziós Nagy-díj) néven ismerték. A Grand Prix elnevezést átvették a frankofón államok, ahol a dalfesztivál Le Grand-Prix Eurovision de la Chanson Européenne néven vált ismertté. A Grand Prix-t azóta elhagyták az elnevezésből, és helyettesítették a „Concours”-ral (verseny). Az Eurovíziós Hálózatot használták hír- és sportprogramok nemzetközi közvetítésére az EBU által szervezett egyéb különleges programok mellett. Azonban ezek közül a dalfesztivál magasan a legnagyobb profilú, és régóta az Eurovízió név szinonimája lett.

A versenyre benevezett országokat kötelezték arra, hogy nemzeti döntőn válasszák ki az indulókat, ezt a szabályt azonban később elvetették. Ausztria, Dánia és az Egyesült Királyság bár előzetesen jelezték indulási szándékukat, végül nem vehettek részt, mert lekésték a jelentkezési határidőt. Így végül Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország, Olaszország és Svájc énekesei alkották az első dalverseny mezőnyét.
A mintegy száz percen át tartó első verseny több dologban is rendhagyó volt. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor az indulók országonként egynél több dalt adtak elő; 1957 óta az összes Eurovíziós Dalfesztiválon országonként csak egy dal megengedett. Ezenkívül ez volt az egyetlen dalverseny, ahol a zsűritagok a saját országukra is szavazhattak, illetve ahol nem volt nyílt szavazás, hanem csak a győztest hirdették ki. Még egy érdekesség: máig ez volt az egyetlen a dalfesztiválok sorában, amikor egy férfi egyedül vezette a műsort.

A szabályok értelmében a dalok legfeljebb három és fél percesek lehettek – ezt a következő évben három percre csökkentették –, és csak szólóénekesek vehettek részt a versenyen. Duók már 1957-től szerepelhettek, együttesek viszont csak 1971-től vehettek részt az Eurovíziós Dalfesztiválon. Az előadókat egy huszonnégy tagú zenekar kísérte.

Mindegyik résztvevő ország két zsűritagot küldött Luganóba, kivéve Luxemburg, akik engedélyt adtak rá, hogy a svájci zsűri szavazzon a nevükben. Később erre már nem adtak lehetőséget a szabályok. A kéttagú zsűrik 2 pontot adhattak kedvenc daluknak – akár a saját országuk versenyzőjének is –, és a legtöbb pontot kapott dalt hirdették ki győztesként. A részletes eredményeket nem hozták nyilvánosságra. Az 1956-os dalfesztivált a rendező ország, Svájc nyerte.

 Képek forrása: topfoto.com, eurovision.tv

Teljes cikk