Marx és a keresztények

2018. június 21.

Címkék: Németország, ateizmus, Karl Marx, proletárdiktatúra, Reinhard Marx

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Németország délnyugati borbirodalma, Rajna-vidék-Pfalz szövetségi tartomány Karl Marx-lázban ég. Az idei nyár egyértelmű nyerő húzása a 200 éve Trierben született forradalmi rögeszmés gondolkodó Marx értékesítése minden lehetséges XXI. századi formában. E sorok írásakor éppen a város régi textilgyárában, a ma TUFA néven népszerű kulturális centrum nagytermében Marx-revüt tekint meg a nagyérdemű, amelyben Marx a showsztár, „szeretett” proletariátusa pedig a tánckar.

„Nos hát, hogy nevelt-e ki Marx gyilkosokat, nem tudom,

de ahogy hallottam, a férfi, Blind,

akinek a lövései okozta sebeket most is magamon hordozom,

Marx neveltje volt.”

(Otto von Bismarck)

 

A vaskancellár három évvel „Trier legnagyobb fia” halála után, 1886 márciusában mondta ezeket a szavakat a Reichstagban. Nem nehéz kikövetkeztetni belőlük, hogy a kortársak, méghozzá az akkori fősodor mennyire tisztában voltak nézetei veszélyességével. Ezért is érthetetlen a mai európai fősodor rajongása Marxért, aki nemcsak a XIX. századot fertőzte meg erőszakos teóriájával, hanem a rákövetkezőnek is elég muníciót adott ahhoz, hogy deklarálja a maga osztálydiktatúráját minden „ellenség” kíméletlen elnyomásával. Az uralmukat proletárdiktatúrának nevező bolsevikok olyan kifejezést választották, amelyet Marx írt le először egy levelében (Konrad Löw: A kommunista ideológia vörös könyve. Marx és Engels – A terror atyjai. XX. Század Intézet. 22. o.). A nem kevésbé harcias Friedrich Engels Marx temetésén mindenekelőtt forradalmárként határozta meg elhunyt barátját. Két hónappal korábban, 1883. január 18-án Eduard Bernsteinhez írott levelében ez áll: „Ne kapálódzék kézzel-lábbal az ember az ellenfél ütései alatt, ne vonítson, ne szűköljön és ne mentegetőzzék dadogva: nem akart semmi rosszat, ahogyan oly sokan teszik. Vissza kell vágni, minden ellenséges csapásra kettőt, hármat. Mindig is ez volt a taktikánk, s mostanáig, azt hiszem, még jóformán minden ellenfelünket legyűrtük.” (idézi: Konrad Löw, 242. o.) Úgy emlékszem, Rákosi és Kádár is hasonló fordulatokat használt beszédeiben… (lásd: Központi Bizottság üléseinek jegyzőkönyvei.) Kétségtelen, hogy a kétszáz éve, 1818. május 5-én Trier városában megszületett Karl Heinrich Marx új nyelvet adott a világnak: a szeretet nyelvezetét cserélte le gyűlöletbeszédre. Az életét és a munkáit bármelyik oldalról kutatók egyetértenek abban, hogy Marx és Engels írásaiban szavak tömkelege mutatja az utat a Gulag táborai felé. A kortársai, sőt elvbarátai szerint is uralkodó természetű, öntömjénező Marx egyik kedvenc szava a „megsemmisíteni” volt. Nála már csak Lenin használta gyakrabban, aztán Sztálin…

Teljes cikk

Az a júniusi nap

2018. június 15.

Címkék: Orbán Viktor, rendszerváltoztatás, szabadság, Hősök tere

Kormos Valéria

újságíró

1989 éve, különösképp tavasza és nyara többszörösen is fénylő, izgalmas, fájdalommal és örömmel vegyített időszak volt számomra. Kezdtem megerősödni abban, hogy életemben, szakmámban is új fejezet nyílik. A Nők Lapja rendkívül népszerű családi hetilapnál dolgoztam, ahová a hetvenes évek elején kerültem. 1985-től, az országot járva úgy érzékeltem, hogy falvakban, kis városokban, ahol azelőtt felettébb óvatosak voltak az emberek, ha közügyekről esett szó, egyre bátrabbak lesznek. Sok elhallgatott sérelem, jogtiprás, igazságtalanság nyomta a lelküket, amelyekről  kényszerűségből, a hatalom jellege miatt hallgatniuk kellett, vagy egzisztenciális okból nem merték szóba hozni. A másik felfedezésem az volt, hogy amikor reflexből úgy gondoltam, ezt úgysem lehet megírni, a téma felvetése és a megjelenése simán ment. Az „APO”, a pártközpont agitációs és propaganda osztálya már kezdett veszíteni éberségéből, így történhetett, hogy egy több mint félévnyi, egyszer már visszadobott munkám nyilvánosságot kapott. Gyalázatos ügy volt, egy szexuális bűncselekmény elkövetőjét, helyi hatalmasságot fedezett a megyei pártbizottság és a szakminisztérium. Ekkoriban már nem húzták ki írásomból egy fiatal országgyűlési képviselőnőnek ezt a mondatát: „A valós tényeket egy hatalmi elit birtokolja, mi, az ország népe csak a következményeit, a terheit nyögjük…” És egyre több olyan témáról írhattam, amelyeket azelőtt zároltak előlünk. Negyven mögöttes év történelmi és emberi tragédiáiról, amelyek felkavartak és elköteleztek. Már ettől a lehetőségtől is fél centivel a föld felett jártam, nem szólva arról a megrendültségről, amikor először szembesültem az 1945-ben Szovjetunióba hurcolt női kényszermunkások sorsával. Elsősorban ezek az új érzések, feladatok és a családi életem töltötte ki napjaimat. Minden meggyötörtségében szép emberi sorsok, amelyeket ezek a változó idők a felszínre hoztak, mélyen hatottak rám, tán azt is mondhatnám, tisztítottak. Hiszen nekünk, akik akkor életünk delén jártunk, nem sok reményünk volt arra, hogy az a világ, amelyet gyermekként „kaptunk” még a mi életünkben eltűnik. Azzal vigasztaltuk magunkat, valamit tehetünk ugyan ellene, hogy elviselhető legyen és emberségünket is meg tudjuk őrizni, de többre nemigen számíthatunk. Nekem a tisztességes ügyek felvállalása volt a menedékem, másnak más szerep jutott.

Ám 1987–1988-ban a közéletben kevéssé jártas emberek is egyre többet hallottak a hazai, ellenzéki mozgalmakról. Már nem tartották „csodabogárnak” őket, kezdtek egy-két nevet megismerni a fiatalok közül, és az irányukban bizalmatlanok is elismerték, hogy tudással, bátorsággal vannak felvértezve. Hallottunk arról, hogy kiket vettek „megelőzés” céljából őrizetbe, kiket zavartak szét a rendőrök, tudtunk a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen élőlánccal tiltakozókról … És kuncogva néztük, hogy a belvárosi Münnich Ferenc utcanévtábláját valaki (Krassó György) áthúzta, és alábiggyesztették a Nádor utca nevét.

Teljes cikk

A motoros forradalmár, az antifák hőse

2018. június 10.

Címkék: baloldal, kommunizmus, Che Guevara, Fidel Castro, gerilla, Kádár

Szabó Ákos

történész

Az európai balliberális eszmeiség, amelynek teljes csődjét a tömeges, erőszakos bevándorlás 2015-ös manifesztálódása idején újra megtapasztalhattuk, évtizedek óta próbál idolokat produkálni. Olyan személyeket, akik életútjuk, gondolkodásmódjuk alapján a balliberálisok számára követendő példák lehetnek. Nincs könnyű dolguk, hiszen például Sztálint mégsem lehet példaként bemutatni a jövő generációi számára (bár az olasz Perugia futballszurkolói meccsről-meccsre megteszik), Lenint hasonlóan nem lenne szerencsés, de valakit mégiscsak jó volna a baloldal számára értékválságos időkben bálványként tisztelni. Fejükben a megoldást egy argentin orvos jelenti, aki kilencven évvel ezelőtt született Rosarióban, és akinek arca jelenleg is számtalan antifa, anarchista, szélsőbalos megmozdulás tagjainak ruházatát díszíti. Ernesto Che Guevaráról szól az írás.

Ernesto Rafael Guevara de la Serna 1928. június 14-én született egy argentin középosztálybeli család gyermekeként. A jó képességű fiút hamar felvették egy córdobai elitgimnáziumba, amelynek elvégzését követően a buenos aires-i orvosi egyetemre iratkozott be. Egyetemi éveit nagyban meghatározta Juan Domingo Perón elnöksége, ugyanis a határozottan jobboldali politikus irányította Argentína egyre inkább távolodott Guevara világától, amelyet a Perón-ellenes nézeteket valló szülei is alakítottak.

Politikai szemléletére fölöttébb nagy hatást gyakorolt egy 1951-es kaland, amelyet egy biokémikus barátjával közösen élt át, amikor egy motorkerékpáron bejárták Dél- és Latin-Amerikát. Az utókor Che Guevarát dicsőítői számára ezen aktus nagy jelentőséggel bír, hiszen a motorozást önmagában a szabadság élményével szokás összekötni, s a rebellis fiatalok társadalmi konvenciókkal szembeni lázadásaként is értelmezhető (lásd: a Pokol Angyalai motorosbanda tagjai, akik a popkultúra szerves részévé váltak a hatvanas évek pszichedelikus Amerikájában). Az utazás mély benyomást tett az orvostanhallgatóra, ugyanis a kontinens falvaiban, elmaradott vidékein tapasztalt mélyszegénység egyre inkább a marxizmus felé sodorta az amúgy kvázi jólétben élő fiatalt. Ekkor erősödött meg benne az a nézet, amely szerint csak radikális eszközökkel, a fegyvereket segítéségül hívva lehet „rendet tenni” a kontinensen. Érdekes módon a tanult családból jövő fiatal számára nem tűnt fel az a tény, amely világosan mutatta: a dél-amerikai kontinens elszegényedése, lecsúszása már évszázadokkal korábban, a spanyol és portugál hódítók idején megindult, sok-sok évvel a huszadik századot megelőzően, s a térség népei (igaz technikailag elmaradottabbak voltak az európaiaknál) nem vették kezükbe saját sorsuk irányítását, ellentétben a hatalmas erőfölénnyel bátran szembeszálló pesti srácokkal az 1956-os Budapest utcáin.

Teljes cikk

A nagy átverés

2018. június 05.

Címkék: első világháború, napló, könyvhét, hadifogság

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Fontos könyvkiadói esemény lesz a Bernáth Gábor szerkesztésében és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány gondozásában a 89. Ünnepi Könyvhéten debütáló első világháborús napló Hadifogoly voltam Szibériában címmel. Fontos, már csak azért is, mert szerzője, Vándor Ferenc, a baranyai születésű zsidó magyar önkéntesnek jelentkezett a frontra, miután öt testvérét már besorozták az Osztrák ̶ Magyar Monarchia hadseregébe. Legkisebbként ő sem akart otthon maradni; legszebb fiatal éveivel fizetett ezért. A három év hadifogság alatt született naplóról, a nagy háborúról és következményeiről Schmidt Mária és Gerő András történészek beszélgetnek június 10-én, vasárnap 15 órakor a könyvheti pódiumon.

„A kortársak mindig a legkevesebbet tudják saját korukról.”

Stefan Zweig

 

A XX. századra jellemző brutalitás és embertelenség nyitányát jelentő nagy háborúba katonazene kíséretében, a Gotterhaltét énekelve masíroztak bakáink a frontra. Eufória, csillogó szemek, remélt és elvárt hősiesség, gyors kijózanodás, hamissá lett pátosz. Naplóíró, alig húszéves hősünk maga is énekelve, borozgatva, mulatva múlatta az időt altisztként a kadétok kocsijában(!), még hazai földön, Nyíregyháza vidékén. Október 17-én éjszaka a Himnuszt énekelve lépték át a határt. A háború második éve volt.

Másnap már a pusztulást tapasztalta meg: égnek meredő gyárcsonkok, komor ábrázatú vasutasok, szegény rutén parasztok, akik már tudják, hogy a háború rossz; illúzióik elmúltak. 

Vándor Ferenc 1917. július 2-án, gyalogsági roham után esett hadifogságba Galíciában. Ezzel egy ötvennapos utazás a szibériai Habarovszk felé és egy új, bizonytalan élet kezdődött el a baranyai megyehatárnál addig messzebbre nem nagyon utazó fiú számára. Harmincnyolcan egy marhakocsiban a Monarchia altisztjeként! Ez akkor, 1917 augusztusában felfoghatatlan kegyetlenség, érthetetlen megalázás volt. Ma már tudjuk, hogy a rákövetkező évtizedek során napi gyakorlattá vált az épülő Szovjetunióban olyannyira, hogy a második nagy háború alatt és után a marhavagon emberszállításra történő nagyüzemi átállításán a többség nem csodálkozott. Habarovszkban a városon kívüli, üresen álló kaszárnyába terelték őket. Priccseken feküdtek, víz nem volt. Három nap múlva a Vöröskereszt adományait osztották szét: kínai paplant, zsebkendőt, trikót, alsónadrágot, mosdó- és mosószappant, tetűport. Új világ született a hadifogoly Vándor Ferenc és sorstársai számára.

Teljes cikk

A szabadság lovagja

2018. május 29.

Címkék: Auschwitz, Witold Pilecki, kommunista terror, Lengyel Intézet, Varsói Felkelés

Békés Márton

történész

Hetven évvel ezelőtt a varsói Rakowiecka utcai börtönben végezték ki a kommunisták Witold Pilecki lengyel katonatisztet, az auschwitzi német koncentrációs tábor egyetlen önkéntes foglyát, az ún. Pilecki-jelentések szerzőjét. Az 1948. május 25-én meggyilkolt nemzeti hős utolsó szavai ezek voltak: Éljen a szabad Lengyelország! A Lengyel Intézet szervezésében a Terror Háza Múzeumban május 28-án tartott megemlékezésen Békés Márton kutatási igazgató mondott ünnepi köszöntőt. Beszédének közreadásával tisztelgünk a szabadság lovagja, Witold Pilecki kapitány előtt.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Hálásan köszönjük, hogy intézményünket választották egy olyan fontos program helyszínéül, mint ez a mai. Ennél jobb és a témához illőbb helyszínt nem is találhattak volna, hiszen a Terror Háza Múzeum – amely egyben történelmi emlékhely is – a múltfeldolgozással kapcsolatban három feladatot lát el egyszerre: méltó módon idézi közös emlékezetünkbe az áldozatokat, bátran néven nevezi a tetteseket és reményt keltő példákként mutatja fel a hősöket.

A népi demokratikus Lengyelország elleni kémkedés vádjával halálra ítélt Witold Pilecki a bírósági tárgyalóteremben

A mai esemény témája múzeumunk missziójához nagyon közel áll, hiszen ma délután Witold Pilecki személyéről és tetteiről emlékezünk meg. A „szabadság lovagja” nem volt még húsz éves, amikor végigharcolta a lengyel–szovjet háborút és részt vett Varsó felmentésében. Miután a német agressziót követően megalapította az első földalatti ellenállási szervezetet, önkéntes fogságot vállalt Auschwitzban, hogy onnan tájékoztassa a világot arról, mit művelnek a németek. Közel ezer nap után megszökött, részt vett a varsói felkelésben, majd a szovjet megszállókkal szemben folytatta az ellenállást, amelyért hetven évvel ezelőtt kivégezték. Mindannyiunk hőse ő – Lengyelországé, régiónké, egész Európáé!

Teljes cikk

Hidegháború az égből

2018. május 26.

Címkék: Egyesült Államok, Terror Háza Múzeum, Szovjetunió, hírszerzés

Szabó Ákos

történész

„A történelem egyik legfantasztikusabb lenyomata.

Mindenkinek látnia kell, hogy sose felejtsük el. Köszönöm.”

(Tom Hanks a Terror Háza Múzeumról)

 

Amikor 2015 júliusában a világhírű amerikai színész, Tom Hanks meglátogatta Magyarország legnépszerűbb múzeumát, a Terror Háza Múzeumot, legújabb filmjének forgatása gyakorlatilag befejeződött, már csak az utómunkálatok voltak hátra. A mozi a Kémek hídja címet viselte, és 2015. októberi (New York-i) bemutatóját követően hatalmas siker lett az európai filmszínházakban is. A mű egy klasszikus, megtörtént eseményeken alapuló kémhistória, amelynek egyik főszereplője egy James B. Donovan nevű ügyvéd, akinek azt a hihetetlen súlyú megbízatást kell teljesítenie, hogy Kelet-Berlinben üssön nyélbe egy „üzletet”, amely során egy lebukott szovjet kémet kicserélnek egy – megfigyelő repülés közben lelőtt – amerikai pilótára. A pilóta, Francis Gary Powers volt, akinek szovjet területek fölötti információszerzés (értsd: titkos fényképezés) volt a feladata. 1960. májusi bevetése azonban végzetesre sikeredett, amelynek következtében a hidegháborús hírszerzés más dimenzióba került. A légi megfigyelés kiemelt figyelmet kapott a két szuperhatalom irányítói körében. Jelen írásunkban az 1946 és 1989 közötti időszak légtérafférjairól szólunk.

Teljes cikk

Pünkösdi ébredés, avagy ne szólj be a papnak

2018. május 22.

Címkék: spiritualitás, evangelizáció, hitvallók és példaképek, életszentség

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Beszólni kúl, menő, trendi, király, kafa, állat, pöpec és még sorolhatnám. Főleg, ha a papnak szólhatunk be, az még bizsergető is, mert érezzük, hogy tiltott terület. 2017 februárjában indult el a Szólj be a papnak! mozgalom három debreceni gyülekezet összefogásával. A kezdeményezés célja egyfajta „kocsmai evangelizáció”: alkalmat adni olyanok számára, akik nem járnak templomba vagy gyülekezetbe, de vannak kérdéseik a nagybetűsről, ezért a bevett egyházak képviselőivel saját biztos közegükben (kocsmák, kávéházak, fesztiválok) találkozhatnak, sőt bátran provokálhatják is őket.  A legutóbbi, az egyház és a szex témájában tartott budapesti vitaesten minden kérdező ingyensört kapott, akár a papírra írt kérdésért is. Azt tökéletesen értem, hogy a lelkes debreceni baráti társaság ötletéből kinőtt mozgalom, sőt mára már egyesület tagjai, szervezői miért hisznek egyre népszerűbb kezdeményezésük sikerében, azt viszont annál inkább nem, hogy az Anyaszentegyház papjai miért vesznek részt benne, rajta. Miért ülnek ki  a vendéglátóipari helyiség rögtönzött porondjára és miért válaszolnak az alkoholtól, a miliőtől felbátorodott fiatalok maszturbálással kapcsolatos kérdéseire? Mennyire használ a fiatalnak, ha erre eltérő választ ad a katolikus pap és az evangélikus lelkész? Ez tényleg közelebb visz bárkit Jézushoz? És tényleg olyan rossz a helyzet, hogy a 21. századi evangelizációnak ez lehet az egyik módja?

Teljes cikk

Pártkatonák

2018. május 18.

Címkék: hadsereg, 1956, Kádár-rendszer, Gyurkó, Czinege, Csémi

Szabó Ákos

történész

A Kádár-rendszer három főtisztjének pályafutása hűen tükrözi a diktatúra természetét, amelyben SS-gránátosból hadügyminiszter, péksegédből vérengző parancsnok és egykori nyilasból vezérkari főnök lehetett.

A Kommunizmuskutató Intézet azzal a céllal jött létre 2013-ban, hogy a kommunista diktatúra hazai kiszolgálóinak, működtetőinek, magyarországi helytartóinak és haszonélvezőinek életrajzait bemutassa. Intézetünk munkatársai egy 1989-ben megjelent mű alapján jó néhány vezető szerepet betöltő személyt azonosítottak és jelenleg is azonosítanak. A munka során többek között a Kommunisták Magyarországi Pártja, a Békepárt, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, illetve számos párt- és társadalmi szervezet vezető kádereinek életrajzát kell szakszerűen, tárgyilagosan feldolgozni.

Közel harminc évvel a rendszerváltoztatást követően társadalmi igény mutatkozik arra, hogy rávilágítsunk azokra a személyekre, akik a diktatúrát működtették. Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök 2002-ben a Terror Háza Múzeum megnyitóján elhangzott beszédében megállapította: „A történelem olyan, mint a föld alatti folyó, ha nem ismerjük természetét, könnyen alámoshatja az életünket.”

Ismerjük meg a történelmet három katona életrajzán keresztül, akik személyesen működtették a diktatúrát, sőt mindhárman nagyon magas polcra kerültek a kommunista rendszer kiszolgálói között. Életrajzaikon keresztül állhat össze a big picture: életútjukon át ismerhetjük meg, hogy milyen is volt a kommunizmus valójában.

Teljes cikk

Leletmentés

2018. május 15.

Címkék: Budapest ostroma, gyűjtés, forradalmi házfalak, házfotók, emlékeztetés

Békés Márton

történész

Gyűjtsük össze azokat a budapesti épületeket és nyomokat, amelyek itt maradtak a háborúból és a forradalomból! Amíg nem késő.

Január közepén felhívást tettünk közzé itt, február közepén pedig ennek történeti hátterét részleteztük. Mégpedig annak érdekében, hogy a 19–20. századi ipari nagyváros helyén nap mint nap születő 21. századi metropolisz projektjének áldozatul eső háborús emlékeket és forradalmi mementókat megőrizzük az emlékezetnek. A kétezres évek eleje óta zajló – részben természetes, részben erőltetett és agresszív – budapesti térátalakító folyamatok emlékezetfelejtéssel és ebből fakadóan a főváros kollektív erőfeszítéseinek elhalványításával járnak. 

A város belső kerületeiben az 1944/45-ös harcok és az 1956-os küzdelmek nyomai egymást fedik, a házfalak őrzik Budapest bő évtizeden belüli két elfoglalásának kárait, a Vár és a II. kerület régi épületei a világháborúban értelmetlenül feláldozott város örök mementói maradnak, a külvárosban óvóhelyek és légoltalmi figyelőállások emlékeztetnek a bombázásokra és az ötvenes évekbeli hidegháborús paranoiára. Minden, ami egy hivatalból pacifista fogyasztói társadalomban a korábbi korok konfliktusaira emlékeztet, alá van vetve az „eltűnés esztétikájának” (Paul Virilio).

Teljes cikk

Az ördög jobb és bal keze

2018. május 10.

Címkék: Juncker, emlékezet, marxizmus, a kommunizmus áldozatai

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

Marx Károllyal baj van. Mondhatnánk azt is, csak a baj van vele. Mivel szülővárosa több mint ötméteres kínai szocreál ajándékszoborral, (Wu Weishan alkotása a Kínai Népköztársaság ajándéka Trier városának) a világ és Nyugat-Európa marxistái forró szerelmi vallomásokkal emlékeznek meg a kommunizmus (értsd: diktatúra) kétszáz éve született atyjáról, érdemes néhány (minél több) kelet-európai tisztázó gesztust tennünk.

„Ismerem, ismerem, ismerem, ismerem,

és ki is merem már mondani, azt hogy

rég kiismertem már ezt, ismerem, ismerem ezt.”

Cseh Tamás ̶ Bereményi Géza: A legjobb viccek

 

A Richter-skála szerinti legnagyobb rengéseket (és károkat) két szereplőhöz köthetjük, az egyik az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker, aki a megalomán trieri szobrot felavatta, a másik a katolikus egyház német bíborosa, Reinhard Marx (névrokon), aki egyháza, azaz Krisztus szociális tanítását kapcsolta össze Marx szellemi hagyatékával. Mindeközben a trieri Szent Péter-dóm tövében Marx-kiállítást nyílt („LebensWert Arbeit” címen). Szürreális hegycsúcsok ezek, melyekre csak az kapaszkodhat fel (Armani-öltönyben of course), aki vagy bornírt és tudatlan, vagy mérhetetlenül cinikus, de leginkább így együtt mindegyik. Szürke ténymegállapítássá szelídült, hogy az érzéketlenség, a múlt tagadása (a nyugati civilizáció „múltnélkülisége”) mára olyan mély szakadékot képez az Európai Unió tagországai között, hogy abban halálos zuhanással tűnik el mindaz, amire a szövetség alapítói építkeztek.

 

Pro primo

 

A kommunista diktatúra alapjait Marx Károly (1818-1883) rakta le. Ízig-vérig totalitariánus nézetrendszerében már szellemi pirkadásakor megjelent az egyetlen igazság, érthetőbben: az „abszolút igazság” birtoklásának igénye. Az általa megalkotott nem túlárnyalt, de erős ellentétpárokkal operáló világmagyarázat szerint kizárólag a kommunisták kapiskálják, mi a történelem lényege, szerkezete. Aki másként gondolkodik, az értelemszerűen rosszul gondolkodik. Sőt, fokozva az elviselhetetlenségig, „tudománytalanul”, tehát nem vitaképes, fenomenológiai zsargonban „nemlétező”. Ha tehát valaki nem érti, hogy egy marxistának (kommunistának) miért van mindig igaza, itt megtalálhatja a gyökereket. Marx alkotta meg az osztályharc elméletét, ami végsősoron két részre hasítja az emberi társadalmat: jókra (kizsákmányolt: munkás) és gonoszokra (kizsákmányoló: tőkés). A jogállamiságot, a hatalmi ágak szétválasztását vagy az emberi jogokat (a felvilágosodás vívmányait) ugyanakkor nem becsülte sokra, azokat a polgárság hatalommegőrzést szolgáló találmányának tekintette, sőt (és éppen ezért), a teljes egyenlőséget megteremtő kommunista világ felé vezető úton kiemelt szerepet tulajdonított az erőszaknak (hatalommegragadás: forradalom), tekintettel arra, hogy a megvetett burzsoázia önszántából sosem fogja átengedni – amúgy frissiben szerzett – pozícióit. Azzal pedig, hogy a szép, új világ alapfeltételének tartotta a magántulajdon teljes körű felszámolását, Marx Károly az egyén szabadságának feláldozásához, az individuum önrendelkezésének megszüntetéséhez adott kőkemény útmutatást.

A fentiek együtt gyilkos szellemi muníciót kínáltak a követőknek, mellyel a XX. század diktátorai – Leninnel az élen – kivétel nélkül éltek is mind! A kommunista diktatúrák karmesterei a marxi-engelsi életművet afféle mestertervnek tekintették, amit soha nem is rejtettek véka alá. A lapos, ám hatásos világmagyarázat és „világjobbító terv” abroncsául Marx a tudatosan félreértelmezett „a cél szentesíti az eszközt” elvét választotta, így az az állítás, miszerint a kommunisták XX. századi terroruralma és százmillió áldozatot követelő mészárszékéhez Marx Károlynak (és Friedrich Engelsnek) semmi köze – decens határozottsággal jelzem – minden létező szempontból érvénytelen.

Teljes cikk