Európa védői

2017. július 23.

Címkék: politika, közösség, vallás, hit

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Júliusban két olyan európait ünnepel (ma már csak) az Egyház, (valaha az egész kontinens,) akik a klasszikus görög erényeket hordozva és Krisztus tanítását megtestesítve forgatták fel saját Európájukat. Bátrak voltak, igazságosak, mértékletesek és nem utolsósorban okosak. Nem voltak híján hitnek, reménynek és szeretetnek. Nursiai Szent Benedek és a svéd Szent Brigitta – kettő az európai földrész hat védőszentje közül. Kortársaik likvidálni akarták őket; Benedeket megmérgezni (kétszer is), Brigittát máglyán megégetni, mert kimondták, ami akkoriban nem volt politikailag korrekt.

„Aki hibát akar találni, az az Édenben is talál.”

Henry David Thoreau

 

Az amerikai filozófus, író Thoreau-t 1300 év választja el a szerzetesközösségek atyjától, Nursiai Szent Benedektől, mégis ugyanabból az indíttatásból hagyták el a civilizációt jelentő várost: Thoreau a természetet féltette az embertől, ezért egy saját kezűleg épített kunyhóban élt 1845 és 1847 között, Benedek pedig az erkölcsöket a Nyugatot megtestesítő Rómától, így egy barlang magányába vonult vissza három évre. Idejüket mindketten a korszellemtől távol, csendes elmélyüléssel töltötték. Előbbit ma az első amerikai környezetvédőként és a polgári engedetlenség megalapozójaként tisztelik, utóbbit 1964-ben Európa fővédőszentjének nyilvánította VI. Pál pápa. A hivatalos indoklás szerint azért választotta őt, „hogy a mai embereknek legyen szinte kitapintható és szent Európa spirituális egységének eszménye, és ehhez ne hiányozzék nekik a fentről jövő segítség, hogy ezt a gyakorlatban is tervszerűen megvalósítsák.” (Pacis nuntius 1964. október 24.)

Teljes cikk

An Egg Without a Shell, a Country Without Borders

2017. július 19.

Címkék: quota, migration, human rights, invasion

Maria Schmidt

historian

European history is a history of invasions

 

Hans Peter Schwarz, one of the most renowned representatives of German historiography who authored the authoritative and the official biographies of scores of CDU luminaries has devoted his latest book to the mass migration threatening Europe. The retired scholar was born in 1934 and has achieved everything – ranks, medals, influence – that a historian can achieve in Germany. I am emphasising all this because this work of his that I am about to review and that has prompted me further considerations [1], is characterised by a kind of courageous forthrightness and bluntness which is increasingly uncharacteristic of Germans. Unlike Schwarz, for the time being they content themselves with using the proven method of silencing the other side and have not so far launched the kind of character assassination offensive against him another giant of German historiography, the recently deceased Ernst Nolte was the victim of at the hands of „progressives” whose names even then were not worth remembering. The title of Schwarz’s book is a provocation in itself, as rather than using the mandatory term ‘refugee’ the press and the public are expected to abide by, Schwarz consistently writes ‘Völkerwanderung’, that is ‘migration of peoples,’ using an expression that nobody has had the courage to pronounce in Europe with the sole exception of Viktor Orbán. The book is in fact entitled The new Völkerwanderung towards Europe. About the Loss of Political Control and of Moral Certainties. (Die neue Völkerwanderung nach Europa. Über den Verlust politischer Kontrolle und moraslischer Gewissheiten, Deutsche Verlags-Anstalt, 2017, München)

Teljes cikk

Egy nyugati liberális a nyugati liberalizmus visszaszorulásáról

2017. július 13.

Címkék: Európai Unió, nacionalizmus, populizmus, globalizmus, demofóbia

Szájer József

Válságban van-e a liberális demokrácia? Edward Luce amerikai közíró, a 2012-ben nagy sikert aratott Time to Start Thinking könyve után mostani, legújabb kötetében szokatlan szókimondással a liberális nézeteket is ostorozza – megingathatatlan liberálisként.

 

Edward Luce, a Financial Times vezető tárcaírója The Retreat of Western Liberalism címmel júniusban megjelent könyvében gyakran idézi Obama − általa igencsak bírált − szavajárását, amellyel a vele egyet nem értőket, meggyőzés vagy érvek helyett, könnyed retorikával a történelem sötét oldalára helyezi. Ebből még akár arra is lehetne következtetni, hogy a szerző konzervatív, vagy az éppen újra divatos szóval, populista. De nem! Igazi liberális, aki a liberális demokráciáért, érte és nem ellene aggódik. 

A könyv a Brexit és a Trump-győzelem sokkjában fogant. Próbálja a maga korlátai között értelmezni, mi is történt az uralkodó, főáramú politikai berendezkedést eddig támogató társadalmi csoportokkal, hogyan kerültek át a szerinte felelőtlen populista táborba. Azt kutatja, mit kellene tenni, hogy ezt a tendenciát vissza lehessen fordítani.

  

Néhány gondolat Luce-tól, amit érdemes megjegyezni: a Nyugat modellje, amely eddig annyira sikeres volt, válságban van, méghozzá sokkal súlyosabban, mint azt egyesek gondolnák. Ennek a fő oka, hogy a középosztály mind anyagi értelemben, mind pedig várakozásait tekintve lecsúszóban van, ami aláássa az eddig sikerrel rájuk alapozott demokráciát. A nemzetek szerepe visszaszorult a globalizmus nyomása alatt, és egy olyan rendszer jött létre, amelyben a demokratikus folyamatban kialakított nemzeti érdekeket a globalista intézmények könnyedén felülírják. A globalista elitek elszakadtak a saját nemzeti, lokális környezetüktől, a többi hasonló felsőosztállyal éreznek közösséget, a saját alsóbb, nemzeti társadalmi rétegeiket lenézik. Megvetik azok nacionális lojalitását, vidékinek, bugrisnak, reménytelennek és szűklátókörűnek tekintik őket. Ezek az elitek elkezdtek rettegni magától a demokráciától, mert úgy érzik, hogy a népakarat ellenőrzés nélküli kifejezése számukra veszélyes lehet, megzavarhatja a világ számukra eddig nagyon is kedvezőre kialakított rendjét, ezért azt szigorú kontroll alatt akarják tartani.

Teljes cikk

Útelágazásnál: Európa 2017

2017. július 07.

Címkék: identitás, nyugat, haladás, Soros, politikailag korrekt

Schmidt Mária

történész

Miről szól a 2017. év? Arról, hogy képes-e Európa elkezdeni a felkészülést a 21. századra, vagy folytatjuk, ahol abbahagytuk?

 

„Az ellenség szívében bujkáló félelem volt
a hódítások során elszenvedett összes vereségük okozója
."

Ibn Khaldún

 

Brüsszel, az Európai Unió fővárosa Európa szíveként hirdeti magát. A város koszos, elhanyagolt, és minden utcasarkán állig felfegyverzett katonák és rendőrök teljesítenek szolgálatot. A szállodában, ahova eléggé elcsigázva 2017 júniusában megérkeztünk, nem működött a bár, és nem lehetett taxit hívni. Európa szívében ugyanis ramadán volt, és miután a taxisofőrök több mint 70%-a muszlim, az esti órákban már nem, reggel pedig még nem dolgoztak.

Európa szíve 2017-ben a muszlimoknak kiszolgáltatva igencsak hervasztó képet nyújt. A terrorfenyegetés árnya mindent beleng. A félelem és a katonai jelenlét, amitől mi itt, Európa boldogabbik felén egészen elszoktunk, ott a mindennapok részévé vált.

Az az Európa, amit felnőttként, kispénzű turistaként bejártunk, nincs többé. Arra a „fejlett Nyugatra”, ami után annyira vágytunk, rászámoltak. És ezt ők is tudják. De ennél többet is tudnak. Kezdik megtanulni a leckét: hogy egyetlen terrorcselekmény sem óv meg a következőtől, vagyis, be kell látniuk, hogy nem érezhetik többé biztonságban magukat. Azt is tudják, de legalábbis érzik, hogy útelágazáshoz érkeztek. A második világháborútól a 2008-as válságig tartó időszaknak végérvényesen vége. Új század, új kor, új időszámítás kezdődött. Új iránymeghatározásra lenne szükség, új ötletekre, új vízióra. De nincs gondolat, nincs ötlet, nincs még csak elszánás sem. Beletörődés van, és egyre szembeötlőbben: reményvesztettség.

Európa nyugati felének vezető posztjain olyanok ülnek, akik görcsösen ragaszkodnak a huszadik század második feléhez, amikor olyan gondtalanul, bőségben és magabiztosan élhettek. Abban a hitben ringatják magukat, hogy mindezt különösebb erőfeszítés nélkül átmenthetik az új, a 21. századba is. De a tegnapi sikerre nem adnak hitelt, a tegnapi kollekció ma már senkit sem érdekel − tanítja Karl Lagerfeld. Ami igaz a divatiparban, igaz a politikában is. Nyugaton a helyzet változóban − írtam négy évvel ezelőtt. Ma azt írnám: Nyugaton a helyzet megváltozott.

Teljes cikk

Szép új világvége

2017. július 04.

Címkék: technológia, utópia, apokalipszis, kibernetika, science fiction

Békés Márton

történész

A múlt utópiája gyakran a jövő rémálmaként valósul meg. Ahhoz, hogy az utópia apokalipszissé váljon, soha nem voltunk még ennyire közel.

 

„Az utópia apokalipszissel történő fertőzésének vagyunk a tanúi:
az »új föld«, amelyet hirdet, egyre inkább az új
pokol alakját ölti. Az utópia és az apokalipszis most
egymásba olvadnak.”

Émil Cioran: Az utópia mechanizmusa (1960)

 

Utópiák apokalipszise

 

Tudományos-fantasztikus közhely, hogy a jelen a megelőző évszázad sci-fijének jövője. A késő középkorból kiutat kínáló Morus Tamás jövőkonstrukciója a kora újkor végére úgy-ahogy bekövetkezett, bár a műfajteremtő Utópiában leírt fotocellás ajtóra még sok évszázadot kellett várni. A Campanella Napállamában körvonalazott racionális munkakultuszt a polgári társadalom tette magáévá, az utópista szocialisták (Saint-Simon, Robert Owen, Charles Fourier) világjobbító iratainak terveit viszont csakhamar a kapitalizmus negatív értelemben váltotta valóra munkakényszer és munkanélküliség formájában. Az iparosítás, a gyarmatosítás és a természettudományos eredmények által lenyűgözött 19. század csalfa reményeit a rákövetkező teljesítette be. A 20. század sci-fijének álma pedig a mi jelenünk. Az utópia időbeli mechanizmusa úgy működik, hogy a múlt utópiája többnyire a jövő rémálmaként valósul meg. Vigyázz tehát, mit kívánsz!

Teljes cikk

The Caviar Elite’s Affair with Popular Sovereignty

2017. július 03.

Schmidt Mária

történész

Four years of war and four years of revolution
destroyed the work of several generations.
Reconstruction will require several generations.
Anything else is illusion and self-deception.

Ferrero

 

Popular Sovereignty

From the First World War which broke out hundred years ago, a new world was born. The year 1917 became decisive for the future of Europe. The February revolution, followed by the Bolshevik coup sent the Russia of the Tsars to the grave and introduced a new untested government formula, while spreading the universal promise to create a new order based on social equality and devoid of exploitation, following Marx’s teachings. Once it would eliminate conflicts between social classes, it would also put an end to its own rule and would lead us to Communism – the perfect society. While Europe was looking increasingly anaemic after the huge loss of blood suffered in great power confrontations, it was offered an alternative universal promise – US President Woodrow Wilson’s 14-point scheme. From that moment on, the whole of 20th century history, namely the fate of our continent and, by implication, the world as a whole, were to be marked by the competition between those two worldviews.

During the last year of the war, the ruling dynasties of Europe fell one after the other. The Romanovs, the Hohenzollerns, the Habsburgs. The Sultan of Turkey was chased from his throne; and much of our continent gave up or rather was forced to give up its monarchic and aristocratic ideals of organising its societies and opt, in the spirit of an apparently utterly modern promise, for majoritarian democracy based on popular sovereignty. That was the endpoint of a process that by the second half of the 19th century had resulted in a sweeping democratic transformation of monarchies, as well as by an alliance of Throne and Parliament – that is constitutional monarchy.

Teljes cikk

„Színek és színek megint” – Aba-Novák Vilmos székesfehérvári kiállítása

2017. június 30.

L. Simon László

2015-ben a fehérvári Aba-Novák-szobor avatásakor egy baloldali politikus azt vetette a szememre, hogy politikai beszédet mondtam. Állítása szerint az ilyesmi nem volt szokás Fehérváron, az ilyen otromba, ünneprontó beszédeket mondjam el Budapesten, vagy tartsam meg magamnak. Érthetetlen dolog, hogy egy politikus számon kéri egy másik politikuson, hogy politikusként nyilvánul meg egy közéleti programon, s hovatovább egy olyan beszédet mer mondani, ami a saját és a tágabb politikai közössége értékrendjét tükrözi. Minimum furcsa értelmezése ez a demokráciának, a szólás- és véleményszabadságnak. Mit is mondtam 2015-ben? Többek között azt, hogy „Újabb elégtétel a mai nap is, amikor Aba-Novák szobrát állítjuk fel, amikor az utókor ilyen módon is tiszteleg előtte, amikor egy kortársunk, Pogány Gábor Benő művészi interpretációján keresztül nézhetünk szembe azzal a nagyformátumú művésszel, aki városunk utcáit és tereit járva hozzánk hasonlóan maga elé képzelhette azokat az óriásokat, akik létrehozták ezt a csodás várost, s valóságos hazával ajándékozták meg az addig csak vándorló, kalandozó őseinket. Az Aba-Novák-szobor felállítása tehát újabb elégtétel a fehérváriaknak és a nagy festő művészetét szerető közönségnek. Péntek Imre 14 évvel ezelőtti szavaival úgy is fogalmazhatunk, hogy »a szellemi sírból, ahova ellenfelei szánták, van föltámadás.« De nem csupán Aba-Novák feltámadásáról beszélhetünk, hanem a királyi városéról is. Arról a városról, amelynek régi utcáit, tereit eldózerolták, helyükre panelrengeteget építve, arról a városról, amit deszakralizáltak, s meg akartak fosztani múltjától, az államalapításhoz, s első szent királyunkhoz kötődő identitásától. Ahol a kommunista diktatúra éveiben Aba-Novák seccóit is lemeszelték, s hálát kell adnunk a sorsnak, és néhány jó lelkű embernek, hogy nem verték le a vakolattal együtt.”

Aba-Novák mostani kiállítása kapcsán is felvetődött, hogy ne politizáljunk kulturális programokon, egyáltalán, miért nem hagyja végre békén a politika a kultúrát, a művészetet, miért avatkozik bele a kultúra autonóm világába? Nyilvánvaló, hogy ez a legálszentebb kérdések egyike, ami csak akkor vetődik fel, ha éppen egy kiállítás kurátorai és a kiállítást rendező múzeum, illetve a múzeumot fenntartó város vezetői között politikai ellentét van, s különösen, ha a művészettel foglalkozók liberálisok, s a politikai vezetők konzervatívok. Ha liberális főpolgármestere van Budapestnek, akkor természetes, hogy művészeti kiállítást nyit meg, hiszen a liberálisok értenek a művészethez, megvan hozzá a kellő érzékenységük és műveltségük, fordítva viszont ez eleve kizárt.

Teljes cikk

A kaviárelit esete a népszuverenitással

2017. június 15.

Címkék: kommunizmus, népszabadság, migráns, kvóta, Soros, Lukács György, unio, Guy Verhofstadt

Schmidt Mária

történész

Négy év háború és négy év forradalom
több generáció művét lerombolta.
Több generáció szükséges az újjáépítéshez.
Minden egyéb illúzió és önáltatás.

Ferrero

 

A népszuverenitás

A száz évvel ezelőtt zárult első világháborúból egy új világ született. Az 1917-es év sorsdöntővé vált Európa jövője szempontjából. A februári forradalom, majd a bolsevik puccs maga alá temette a cári Oroszországot, egy új, eddig még soha, sehol ki nem próbált kormányzási formát vezetett be, és azt az univerzális ígéretet fogalmazta meg, hogy a marxi tanításoknak megfelelően, a proletariátust hatalomba juttatva, megvalósítja a társadalmi egyenlőségre alapozott, kizsákmányolás mentes új rendet. Amint kiküszöböli a társadalmi osztályok közötti konfliktusokat, felszámolja önmaga uralmát és elvezet bennünket a tökéletes társadalomhoz: a kommunizmushoz. A reálpolitikai konfliktusokban kivérezni látszó európai színtérre ezzel párhuzamosan egy másik, hasonlóan utópikus és univerzális ellenígérettel jelentkezett be az Amerikai Egyesült Államok: elnökének, Wilsonnak, 14 pontos ajánlatával. Ettől kezdve az egész huszadik századot meghatározta a fenti két jövőkép versengése, megszabva kontinensünk és ezen keresztül a világ sorsát.

A háború utolsó évében sorra megbuktak az európai nemzeteket irányító dinasztiák. A Romanovok, a Hohenzollernek, a Habsburgok. Elkergették a török szultánt, és a két korszerűnek tűnő ígéret szellemében kontinensünk egy jelentős része feladta, pontosabban feladni kényszerült monarchikus, arisztokratikus társadalomszervezési elvét, és áttért a népszuverenitáson alapuló többségi demokráciára. Ezzel zárult az a folyamat, ami a 19. század második felére általánossá tette a monarchiák demokratizálódását, az udvar és a parlament szövetségét: az alkotmányos királyságot.

Teljes cikk

Elegancia és bátorság ’56-ban

2017. június 14.

Címkék: 1956, börtön, forradalom és szabadságharc, Darvas Iván, Aczél elvtárs

Varga Beáta

Nézze Darvas, amíg maga él, magyar színpadra be nem teszi a lábát – valahogy így hangzott a mondat Aczél elvtárs szájából, amikor Darvas Iván majd két év börtön és jó pár segédmunkás év után megpróbált újra színészként elhelyezkedni. Bátorsága ennél a beszélgetésnél sem hagyta cserben, ahogyan 1956 októberében sem, amikor több mint száz politikai foglyot szabadított ki a Budapesti Országos Börtönből.

Teljes cikk

Vértanúk ökumenizmusa – Mozaikok ávós és szerzetes hősökről

2017. június 08.

B. Varga Judit

történész-muzeológus

64 évvel ezelőtt, három hónappal a „nagy” Sztálin halála után két ÁVH-st és egy szerzetest akasztottak fel ugyanazért − a népi demokrácia ellen szervezett összeesküvésért. Az elsőrendű vádlott ávós nevét emléktábla őrzi egykori iskolája falán, a negyedrendű vádlott szerzetest a boldogok sorába emelte Ferenc pápa. Egyházi emléknapja mindhármuk kivégzésének dátuma: június 8.

Boldog Sándor István szerzetestestvéri szolgálata helyén, a valaha volt szalézi tartományfőnökségen, a ma Újpesthez tartozó Clarisseum kistemplom sekrestyéjében emlékszobát avatnak tiszteletére idén, június 8-án.
Hogyan kerülhettek ávósok és szerzetesek egy perbe? Valóban minden ávós gonosz volt? Létezhetett hit és erkölcs az ÁVH-n belül a modernkori vallásüldözés évszázadában? Miért a jelentős kiállás a múlt század vértanúinak egyházi elismerése mellett? A ma már szent II. János Pál pápasága alatt több mint négyszáz 20. századi vértanút avatott boldoggá és tizenkettőt szentté.

Teljes cikk