Made in 1956 – A Kisvakond története

2016. szeptember 24.

Címkék: film, szocializmus, 1956, rajzoló, Walt Disney

Halmai Krisztina

1956 szabadságharcosai nem készültek hősnek, egyszerűen eljött az a pillanat, amikor azzá váltak és megmutatták a világnak, hogy a magyarok ismét képesek harcolni a szabadságukért. Ugyanolyan emberek voltak, mint mi, 1956 pedig ugyanolyan év, mint a többi. Az emberek ugyanúgy élték az életüket mint máskor, munka után pihentek vagy szórakoztak: olvastak, moziba, operába vagy koncertre jártak, egyesek már tv-t is néztek, követték a divatot, figyelték a hírességek életét. A több részből álló összeállításban arról olvashatnak, hogy 1956-ban milyen magyar és külföldi könyvek, filmek, zenék, hírességek és egyéb témák érdekelték az embereket.

Az 1956-os születésű Kisvakond (eredeti nevén csehül Krtek vagy Krteček, szlovákul Krtko) kitalált szereplő, a Kisvakond című csehszlovák televíziós rajzfilmsorozat kultikus főhőse. Kitalálója és megalkotója Zdeněk Miler, cseh rajzfilmkészítő, a Barrandov stúdió egyik munkatársa volt. Az akkor 33 éves rajzoló-animátor 1954 őszén kapta azt a feladatot, hogy tervezzen oktató és nevelő célzatú filmeket gyermekek számára. A lehetséges témák között szerepelt a textilipar és a ruhagyártás bemutatása is.

Miler a felkínált forgatókönyvvel nem volt elégedett, nem akart szokványos propagandafilmet készíteni. Úgy gondolta, jobb megoldás, ha egy szerethető figura kalandjaiból ismerik meg a gyerekek a témát, például a textilipari gyártási folyamatokat. A Walt Disney filmek akkori erős hatásra elkezdett olyan állatfigurát keresni, amely alkalmas főszereplőnek, és más még nem használta fel. Később úgy mesélte, hogy a vakond figura ötletét egy esti sétának köszönheti, amikor véletlenül megbotlott egy vakondtúrásban.

Kezdetben a Kisvakond beszélt, Miler azonban azt szerette volna, ha a gyerekek minden országban megértik a történeteit, ezért lányával, aki a hangokat kölcsönözte a rajzfilmhősnek, kialakított egy érzelmekkel teli, nem szövegszerű hangokból álló „beszédmódot”.

Gyermeke első közönsége, egyben „fókuszcsoportja” is volt: Miler rajta keresztül mérte fel, hogy a mesék üzenetei milyen hatást gyakorolnak majd a gyerekekre. Erre azért is szükség volt, mert a sorozat néhány epizódja szokatlan módon tárgyalta az élet olyan dolgait, amelyekről a gyerekeknek gyakran nem reális, inkább meseszerű képet közvetítettek akkoriban a tévéműsorok. Az egyik epizód szinte anatómiai pontossággal mutatja be a születést, egy másik részben pedig a Kisvakond súlyos autóbalesetet szenved, majd utána kórházban ápolják. Ezeket a komoly témákat a készítők azonban olyan kedvességgel dolgozták fel, hogy a negatív hatás helyett a filmek az eredeti szándékot – a gyerekek oktatását, nevelését – tökéletesen el tudták érni.

Néhány hosszabb, csaknem 30 perces rész is készült, melyeknél az alkotók még szabadabbra engedték a fantáziájukat. A legkülönlegesebb talán a Kisvakond álmodik című rész, ami egyfajta társadalmi utópiát ábrázol Lewis Carroll Alice meséire jellemző, szürreális álomvilághoz hasonló képekkel.


Sok időbe tellett, mire rájöttem, hogy a Kisvakonddal valójában magamat rajzolom. Ő az ideál, akinek lennem kéne. De nem érek fel az ideálhoz.
Zdeněk Miler

 

A Kisvakond sorozat első részei gyorsan népszerűek lettek Csehszlovákia mellett a többi kelet-európai országban, valamint Németországban és Ausztriában is, de a kedves főhős olyan országokban is komoly rajongótábort szerzett, mint India vagy Kína. Napjainkra több mint 80 országban vált ismertté.

Az első film, amelyben szerepelt „A Kisvakond nadrágja” („Jak krtek ke kalhotkám přišel”) címet kapta, és a Velencei Filmfesztiválon Ezüst Oroszlánt nyert. A máig legismertebb, első darabot további 50 epizód követte. Az utolsó rész 2002-ben készült „A Kisvakond és a béka” („Krtek a žabka”) címmel.

Mivel a Kisvakond-rajzfilmekben nincs beszéd, így a zenéje fokozottabb hangsúlyt kap a történet elmesélésében. Ehhez a zeneszerzők végig akusztikus és elektronikus hangszereket használtak gépi hangszerek helyett. A sorozat jelentősebb zeneszerzői: Miloš Vacek, Vadim Petrov (1974–1987, a legtöbb epizódban), Jiří Strohner (1998-2002)

Miler nagyjából 70 filmet készített, ezek közül több mint 50-ben a főszereplő leghíresebb alkotása: a Kisvakond.



Teljes cikk

Búcsú Csoóri Sándortól

2016. szeptember 22.

Címkék: emlékezet, művészet, irodalom, író, Csoóri Sándor

Balog Zoltán

az emberi erőforrások minisztere

Olyan tájékozódási pont Csoóri Sándor sokaknak, mint a templomtornyok, melyek dacolnak az idővel, hóval, faggyal, viharokkal – s közben harangok zúgnak bennük. Az kevés, ha azt mondjuk: őt kihagyva nem lehet hitelesen megírni az elmúlt 60-70 év magyar történelmét. Inkább mondjuk azt: benne – az ő életében, az ő életművében van benne mindaz, amiben – az elmúlt inkább 100, mint 70 évben – a Kárpát-medence magyarjai reménykedtek; amitől szenvedtek, amiért harcoltak, amit feladtak, s amit megszereztek és létrehoztak. Ő mindezt, a mi életünket akarta, tudta szívébe zárni s szóba hozni, papírra vetni.

Gyászoló Gyülekezet!

Én vagyok az, aki nem jó

Fellegajtó nyitogató.” – tanulta valamikor Csoóri Sándor a kalotaszegiektől az ősi magyar népdalt. S ebben a két sorban ráismert saját életének egy alapvonására, ahogyan ráismert, és mi is ráismerünk népdalokban, táncmozdulatokban, a népi hagyomány egy-egy darabjában, meg az egészben is saját életünk darabjaira vagy éppen lényegi vonásaira.

Hogy ez így lehet, azt számos vonatkozásban Csoóri Sándornak köszönhetjük, aki a nép nyelvét, a nép – a mi népünk – költészetét saját, személyes nyelvén, költészetén keresztül kínálta, adta nekünk.

Írásaiban széles és mély gondolati megalapozását adta ennek a lehetséges és kívánatos találkozásnak: a nép és a nép saját hagyománya között. Ha a 21. század magyarjai erős közösség akarnak lenni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt – nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmaradás és gyarapodás egyik fontos zálogát.

A nyelv pártjára állva a nemzet legbensőbb értékeit védeni” – ezt adta programnak.

Én vagyok az, aki nem jó

Fellegajtó nyitogató.

Nehezen illik és jön a számra az érdemek felsorolása; annak elmondása, hogy mi mindent köszönhetünk és köszönünk neki. Annak bizonygatása, hogy úgy volt jó, ahogy volt, hogy beteljesedett az élete, hogy láthatta megvalósulni mindazt, amit szeretett volna látni… Nem így történt. Még ha meg is kapott életében minden elképzelhető elismerést: kormánytól, Akadémiától, magyar közösségektől.

Ő írja egy helyen: „nem úsztam meg tüdőre szaladó víz nélkül”. Valahogy elmaradt a katarzis 26 évvel ezelőtt, amit kevésbé magának, sokkal inkább a „nemzet”-nek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak s azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek szeretett volna látni.

Elmaradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás – akár sokfelé is.

De létezhet egyáltalán ilyen közös megrendülés? – kérdezzük.

Ő meg azt kérdezte: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?”

„Hamar ő lett az, aki nem jó” – tiltakozó aláírások, ellencikkek százai; s máris kiröpítették „közösségi lelkiismeretünk” státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakitelki népi sátorban is. Csoóri nem lehetett az ünnepelt!

A legnagyobb vadra lőttek a véleményvezérek; s annyi nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek ki-nem-mondhatóságával operáló korszellem.

Elmaradt a katarzis, számára pedig mintha folytatódott volna a Kádár-rendszerben tapasztalt szilenciumok sora.

Elmaradt a katarzis; elevenek maradtak sebesülései. Akit csak szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen és könnyen gyógyuló – ember volt. ÉS szabad maradt mégis. Belülről szabad. Az utolsó pillanatig. Az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben – ő írta – „a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye” – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.

Hiányánál csak a gazdagság nagyobb, mit ránk hagyott.

A versei – a költészete, költő-volta.

Erről ezt mondja:

Ki vitatná el, hogy a legszervesebb és a legeredetibb hatású művek mindenkor a legnagyobb fokú összpontosítás eredményeként jöhettek csak létre? Ehhez a sűrítő készséghez azonban megszakítatlan készenlét kell.

Az én élelemből, sajnos, ez a készenlét mindig hiányzott. Író csak mellékesen lehettem eddig. Pedig mellékesen még cipész se, pék se lehet senki, nemhogy író. Petőfi, Ady s a nyomukban járó Illyések, Németh Lászlóék nemzedéke ha politizált is, elsősorban a műveivel politizálhatott. Az én nemzedékemnek ez a természetes fényűzés nem adatott meg. A közélet személyes jelenlétünket követelte. A nyilvános kiállásunkat, aláírásunkat. Azt, hogy a hideg csillogású eszmék ablakát s ráadásul még a hatalomét is, a puszta öklünkkel üssük be. A hézagosan születő műveink inkább csak védtek bennünket, utólag, ahelyett, hogy törték volna előttünk az utat.

Így lett volna? Csoóri Sándor ravatalánál ne vitatkozzunk éppen vele. Pedig „hézagosan születő művei” nemcsak őt védték, hanem minket is; s utat találtak a mindenkori versolvasókhoz – napi lelki táplálékot jelentve. Az 1967-ben Kósa Ferencnek írt versét „Egyszer majd ez is elmúlik” gimnazista koromtól évekig a Bibliámban tartottam, s mormoltam nehéz pillanataimban:

„Egyszer majd ez is elmúlik, / ez a zűrzavar / s nyugodtan nyílnak rám az ajtók, / hetekig hintáztat majd a szél / s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok. // […] Aki enni kér belőlem, enni kap, / aki világot akar látni, azzal elutazom. // […] Erősebb leszek, mint a vértanúk / s a földből megszökő szerelmesek. // Elszéledt barátaim is visszatérnek: / egyikük arca nyugtalan külváros lesz, / a másiké tanya-rom vagy éppen Európa – / Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat / s ami velünk veszett, velünk támad föl újra. // Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek / ezt a nevet adom: világ. / S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám, / földre nyomó súlyom, / Dózsa-koronám.”

Életem egyik nagy ajándéka, hogy rá 25 évre oda kerülhettem a közelébe; meghallgatott, kíváncsi volt rám, hallgathattam és hallgathattunk, együtt aggódhattam azokkal, akik szeretik. Belenézhettem távolodó tekintetébe, foghattam haldokló kezét.

Kidőlt egy hatalmas tölgyfa.

A tölgyfa ágain – madarak raktak fészket, énekeltek és nevelték fiókáikat.

Most felröppennek, helyet keresnek…

Mennyire hiányozni fog az a lágy, rebbenékeny kapcsolatteremtő képesség, mellyel meg tudott igézni: férfit, nőt, gyereket, barátot, ellenséget – saját személyes élete részeként egyesével is, meg publikusan is: százezreket.

Csoóri Sándor élete – önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt.

Nem mellékesen volt velük, mint ahogy költőnek és péknek sem lehet „mellékesen” lenni. Csak lényegileg.

Olyan tájékozódási pont Csoóri Sándor sokaknak, mint a templomtornyok, melyek dacolnak az idővel, hóval, faggyal, viharokkal – s közben harangok zúgnak bennük.

Az kevés, ha azt mondjuk: őt kihagyva nem lehet hitelesen megírni az elmúlt 60-70 év magyar történelmét. Inkább mondjuk azt: benne – az ő életében, az ő életművében van benne mindaz, amiben – az elmúlt inkább 100, mint 70 évben – a Kárpát-medence magyarjai reménykedtek; amitől szenvedtek, amiért harcoltak, amit feladtak, s amit megszereztek és létrehoztak. Ő mindezt, a mi életünket akarta, tudta szívébe zárni s szóba hozni, papírra vetni.

Nála jó helyen volt, jó helyen van.

Halála nem változtat ezen. Érte lehet menni, igénybe lehet venni – használni lehet, élni vele.

Elő fogjuk majd venni a könyveket, a verseket, a harcokat, a történelmi léptékű tetteket, élete üzenetét. S élni fognak, élhetnek majd belőle sokan, akiknek a nemzet nem kiüresedett 19. századi visszavágyódás, hanem a magyarok együtt-létének legbiztosabb és legboldogabb formája a 21. században is.

Élhetnek belőle azok, akiknek a hit nem a gyávaság és tudatlanság álcája, hanem a tisztánlátás és létbátorság életformája. Az ő hite a próféták hite.

Van úgy, ritkábban, mint szeretnénk, hogy talpig fényemberek érkeznek közénk. Megszületnek, elvegyülnek és kiválnak. Közben élik az emberéletet, mint mindannyian: szeretnek, rajonganak, haragszanak; De mindez csupán felszín, színes fodrozódás. A fény ugyanis nem egyszerűen ott van bennük valahol mélyen, mint mindannyiunkban, hanem mindig látható. Nem lehet őket bepiszkítani, sem más úton jelentéktelenné tenni. Mindenkor világosság hordozók maradnak. Ha őket figyeljük, tisztábban gondolkodunk és látunk, s talán élünk is.

Fellegajtó nyitogató” maradsz, Csoóri Sándor.

 

 

Teljes cikk

A lengyel Mindszenty csodálatos élete

2016. szeptember 21.

Szabó Ákos

történész

A történelem viharaiban többször megalázott, múltjától, kultúrájától, hagyományaitól számos alkalommal megfosztott lengyelség megmaradásának legfőbb záloga – évszázadokon keresztül – az erős és stabil katolikus egyház volt. Sem az 1772-es, sem az azt követő felosztások nem tudták a lengyelek lelkét megtörni, hiába tett erre gátlástalan kísérletet a bécsi udvar, a Porosz Birodalom és az orosz cár egyaránt. A XX. század minden korábbi válságot, traumát felülírt, és még keményebb ellenállásra késztette a lengyelséget. Az 1918-ban létrejött régi-új állam csak 1939-ig élvezhette függetlenségét; ekkor Hitler és Sztálin megegyezett arról, hogy totális diktatúrájuk bekebelezi Lengyelországot. A zsidóság gettókba zárása és deportálása, a katyń-i mészárlás, a szibériai deportálások megkezdése mind-mind demoralizálóan hatott a Visztula-mentén. Ebben a rettenetes, sokak számára kilátástalan helyzetben emelkedett ki a lengyel katolikus egyház tagjai közül Stefan Wyszyński, – későbbi bíboros – aki meghatározó alakja lett a XX. századi lengyel történelemnek.

A későbbi nagytekintélyű püspök 1901-ben látta meg a napvilágot egy – akkor az Orosz Birodalomhoz tartozó – igen szegény kelet-mazóviai falucskában. A német gyökerekkel bíró édesanyját kisgyerekként elvesztő Wyszyński számára példaként a helyi templom orgonistájaként tevékenykedő – erősen hazafias érzelmű – édesapja állt, aki keményen dolgozott családja eltartásáért, és feltétel nélkül hitt Istenben. A kis Stefan 1911-től Varsóban kezdte meg gimnáziumi tanulmányait, majd jelentkezett a papi szemináriumba, melynek elvégzését követően 1924-ben szentelték pappá. Első állomáshelye szimbolikus jelentéssel bírt, ugyanis a Nagy Lajos királyunk által alapított, a Fekete Madonna ikont vigyázó kegyhely, – Lengyelország lelki fővárosa – Jasna Góra egyik plébánosa lett. Első, szolgálatban eltöltött éveiben beiratkozott a Lublini Katolikus Egyetem Jogi, Kánonjogi-és Közigazgatási Karára, amit 1929-ben fejezett be.

Az első világháborút követően társadalmi, szociális problémákra fogékony lelkészként tevékeny szerepet vállalt egy katolikus folyóirat szerkesztésében, majd oktatásra adta a fejét: 1932-től a włocławeki papi szeminárium tanára lett.

Hazájának 1939-es – náci és szovjet – lerohanását követően bujkálnia kellett, ugyanis a németek számára kulcsfontosságú volt a népszerű, a hívei körében megbecsült pap elhallgattatása, aki Radwan álnéven rejtőzködött. Bujkálása során tartotta a lelket a háborús gyötrelmektől megfáradt lengyelekben, gyermekeket tanított, egy Kelet-lengyelországi faluban varsói zsidókat bújtatott, sőt az 1944-es varsói felkelés idején csatlakozott a függetlenségért harcoló Honi Hadsereghez.

A második világégést követően nem hagyta el a rábízott nyájat, nem választotta a könnyebbik utat, nem távozott Nyugatra, hanem visszatért Włocławekbe, ahol megkezdte a papi szeminárium újjászervezését.

Amikor egy évvel később XII. Pius pápa kinevezte a lublini egyházmegye püspökévé, nem sejtette, hogy mozgalmas élete egyik leginkább embert próbáló időszakához érkezett. Lengyelország szovjet megszállása, és a lengyel kommunisták előretörése teljesen új helyzetet teremtett. Megindult az ország szovjet típusú diktatúrába való kényszerítése, megkezdődtek az államosítások, elindultak a koncepciós perek, tízezreket hurcoltak szibériai haláltáborokba, és mindennapossá váltak a katolikus egyház elleni atrocitások.

Papok tucatjait fogták perbe, számos szerzetesrendet függesztettek föl, az egyházi iskolákat (néhány kivételtől eltekintve) szédületes sebességgel államosították, vagy zárták be. Ebben a helyzetben kellett kiutat keresnie hívei és az egész lengyel nemzet számára az időközben érsekké, később prímássá választott Wyszyńskinek.

Az egyre fojtogatóbbá váló légkörben egészen 1953-ig sikerült elkerülnie a prímásnak a kommunista hatalom mindenkire lesújtó öklét. Az év őszén a lengyel állambiztonság letartóztatta, és az ország különböző kolostoraiban, börtöneiben mindenkitől szigorúan elkülönítve fogva tartotta. A kommunista pribékek – tanulva mesterüktől, a lengyel-litván Feliks Dzerdzsinszkijtől – a legválogatottabb módszerekkel kínozták a főpapot, sokszor napokon át tartottak a brutális kínvallatások.

Személyében az egész katolikus egyházat, a vallásos lengyel embereket akarták megsemmisíteni, ám ez Stefan Wyszyński esetében nem volt egyszerű. Vallatótisztjének egy alkalommal, miután egy teljes hétre magánzárkába rakatta, ahonnan még sétálni sem engedték ki, a következőket mondta: „Azt gondolja, hogyha túléltem a nácik kegyetlenkedéseit, a bujkálást, és az éhezést majd most kifog rajtam egy hét magánzárka?” És valóban, a főpapot nem sikerült megtörni. Rendületlenül hitt a Jóistenben és bízott a szabad, katolikus Lengyelország eljövetelében, ami egyelőre, 1956-os szabadulását követően sem jött el.

A sztálini időkhöz képest egy kis enyhülést mutató Gomułka-érában zajlott le 1966-ban a kereszténység felvételének ezredik évfordulója, amelyről országszerte megemlékeztek, s ezt a kommunista párt sem tilthatta meg. A párt ellenállásának megtörésében nagy szerepe volt a prímásnak. Az évfordulóra VI. Pál pápa meghívását tervezte a Wyszyński vezette lengyel katolikus egyház, ám ezt a párt – egyeztetve Moszkvával – határozottan megtiltotta, így a szentatya nélkül zajlottak a megemlékezések. Wyszyński mellett a hatvanas évek végétől egyre többször mutatkozott egy fiatalos, igen lendületes, az egyház és a nép mellett elkötelezett püspök, Karol Wojtyła, a későbbi Szent II. János Pál pápa. A szentatya később számtalan alkalommal elmondta, hogy a lengyel Mindszenty gyakorolta rá a legnagyobb hatást.

Wyszyński élete, földi szolgálata 1981 májusában ért véget Varsóban. Még tudatánál volt, amikor értesült a szentatya elleni merényletről, amit a szovjet titkosszolgálat szervezett, és utolsó erejével imádkozott II. János Pál felépüléséért.

Halála után a világhírű zeneszerző, Krzysztof Penderecki rekviemet komponált a tiszteletére, illetve a rendszerváltoztatást követően egyetem vette fel a prímás nevét a lengyel fővárosban. Stefan Wyszński minden kétséget kizáróan a XX. századi lengyel katolikus egyház legnagyobb hatású személyisége volt, egy olyan pásztor, aki soha, semmilyen diktatúra – legyen az náci vagy kommunista – kényszerítő hatására sem hagyta magára a rábízott nyájat.

Teljes cikk

...mindez szeptember 19-én történt

2016. szeptember 21.

Halmai Krisztina

A világban mindig történik valami. Az elmúlt két évszázad szeptember 19-én történt eseményeiből válogattunk.

10 éve tüntetők ostromolták meg a Magyar Televízió székházát. A tiltakozók Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lemondását követelték, a 2006. május 26-i zárt frakcióülésen elhangzott és kiszivárogtatott beszéde miatt a Kossuth téren, majd a demonstrálók egy része a Szabadság térre vonult, ahol megostromolták a Magyar Televízió székházát.

32 éve Kína és Nagy-Britania elkészítette a Hong Kong visszaadásáról szóló szerződésvázlatot. A visszaadás csak 1997-ben valósult meg.

57 éve biztonsági okokból nem engedték be Nyikita Hruscsovot Disneyland-be.

59 éve az USA Nevadában végrehajtotta az első földalatti kísérleti atomrobbantást.

61 éve Argentínában katonai puccsal megdöntötték Juan Domingo Perón elnök diktatúráját. Perón 1946. február 24-én győzött az argentin elnökválasztáson és június 4-én lépett hivatalba. 1945 előtt a hitleri Németországra igyekezett támaszkodni, kifejezetten angol- és amerikaellenes politikát folytatott. Főként a munkásosztály gazdasági és szociális helyzetének javításán dolgozott, ez a réteg rendszerének támogatója is lett. Felemelte a béreket, államosította a gyárakat és a vasutat, közmunkákra adott megrendeléseket. A róla elnevezett peronizmus célja a nagybirtok felszámolása és az alsóbb rétegek életszínvonalának emelése volt, átfogó szociális törvényhozással. A bel- és külpolitikában is a kommunizmus és a kapitalizmus közötti harmadik utat hirdette, ami Argentínában a szélsőjobboldali jellegű népiességet jelentette.

64 éve leplezték le Budapesten az előző Kossuth-szobor helyére felállított Kossuth-emlékművet. Az emlékmű Kossuth Lajos születésének 150. évfordulója alkalmából készült. A szoborcsoport fő alakját Kisfaludy Stróbl Zsigmond, mellékalakjait Kocsis András és Ungvári Lajos készítette.

123 éve a világon elsőként Új-Zélandon kaptak szavazati jogot a nők.

163 éve I. Ferenc József osztrák császár és magyar király megtekintette a Bécsbe szállított Szent Koronát, majd elrendelte, hogy a budai Várban őrizzék.

214 éve született Kossuth Lajos. Kossuth a nemzeti függetlenségért, a feudális kiváltságok felszámolásáért és a polgári szabadságjogok biztosításáért vívott XIX. századi küzdelem legnagyobb alakja volt. Nevéhez fűződött az Iparegylet megalakítása, a gazdasági önállóság előmozdítása, illetve az első magyar Iparműkiállítás megszervezése. Kezdeményezője volt a Magyar Kereskedelmi Társaság, a Gyáralapító Társaság és a Védegylet megalakításának. 1848. március 17-től a gróf Batthyány Lajos vezette első magyar felelős kormány pénzügyminisztere volt, majd 1848 októberétől a Honvédelmi Bizottmány elnöke. A kormány lemondása után, 1848 novemberétől a végrehajtó hatalom a Bizottmányra szállt, amely őt választotta elnökévé, így a szabadságharc alatt döntő befolyást gyakorolt az események menetére. A Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztása után Magyarország kormányzója, ideiglenes államfője lett. 1849. augusztus 11-én Aradon lemondott, és Görgey Artúrra ruházta a hatalmat. A világosi fegyverletétel után emigrációba kényszerült, de élete végéig harcolt a magyar ügyért.

Teljes cikk

Őszöd újratöltve

2016. szeptember 09.

Címkék: Gyurcsány, baloldal, MSZP, Gyurcsány Ferenc, Schmidt Mária, balliberális ellenzék, őszödi beszéd

Schmidt Mária

történész

„Soha egy darab interjút nem fogok adni akkor, amikor be fogom fejezni, hogyha vitával fogunk elválni egymástól. Soha. Soha nem fogom a magyar baloldalt bántani. Soha. Egyszer meg nagyon csöndben elmegyek. És írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról.” Az őszödi beszédből idéztem. Egyértelmű, hogy a fentiek is hazugságnak bizonyultak.

Tíz éve, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének estéjére az egész országon végigsöpört a felháborodás és a döbbenet. Ahogy a miniszterelnök szavai vasárnap délután betöltötték az étert, szállingózni kezdtek az emberek a parlament elé, hogy tiltakozzanak. Később ez hónapokig tartó, tömeges tiltakozási hullámmá szélesedett országszerte.

A frissen megválasztott Gyurcsány ugyanis egyértelművé tette, hogy nem tiszteli a magyar polgárokat, semmire sem becsüli a felé és hivatala irányába kinyilvánított bizalmat, miniszterelnöki felhatalmazását egyfajta rulettjátéknak tekinti: vagyis, ha bejönnek a számításai és a blöffjei, úgy is jó, ha nem, akkor pedig így járt, jártunk mindannyian.

A tisztelet és az alázat hiánya volt az, ami a szavaiból áradt, ami miatt lehetetlen vállalkozássá vált minden utólagos magyarázat, szövegértelmezési és átpozícionálási kísérlet, amivel ő és támogatói, köztük Esterházy és Nádas fáradoztak. Az őszödi beszédből ugyanis egyértelművé vált, hogy a szónok nem szolgálni, hanem leiskolázni akarja választóit, akiket hülyének, bunkónak, pénzéhes ingyenélőnek tart. Őszöd nemcsak egy politikus dicstelen pályafutásának egyik mélypontja volt, hanem a magyar baloldalt is olyan lejtőre állította, amelyen azóta sem sikerült megállnia, és mely feltartóztathatatlanul vezeti a teljes eljelentéktelenedés felé. A 2004 decemberi – a határon túlra parancsolt magyarok kettős állampolgárságát megtagadó – gyűlöletkampány, Őszöd, majd a szociális népszavazás megsemmisítő eredménye megfosztotta a baloldalt minden olyan identitáspontjától, amelyre építve újraformálhatná magát.

Milyen baloldalról vizionált az őszödi beszédben Gyurcsány, és milyen programot kínált az országnak, amit a padlóra küldött?

„Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?”

„Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük. Magyarország le van írva.”

A teendőkkel kapcsolatban egyetlen konkrétumot említett: „Reform, vagy bukás. Nincs más. És amikor azt mondom, hogy bukás, akkor beszélek Magyarországról, beszélek a baloldalról, és nagyon őszintén mondom nektek, beszélek magamról is.”

Gyurcsány időleges sikere azon az ígéreten alapult, „hogy visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól, meg a jobboldaltól és tanulja most már meg magát nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz”.

Vagyis Gyurcsány egy anti-Orbánnak jelentkezett be. Az Orbán-fóbia akkor már évek óta a baloldal és liberális csókosaik egyre jobban elhatalmasodó mániájává vált. Ahelyett, hogy a saját táboruk értékvilágának megrostálásával és 21. század-kompatibilissé tételével foglalkoztak volna, minden energiájukat lekötötte az Orbán titok megfejtésére és receptjének lemásolására irányuló erőfeszítésük. Mindez a mai napig semmit sem változott. Csak a tehetetlenség érzése és az ezzel összefüggő gyűlölet intenzitása fokozódott az elviselhetetlenségig.

Sosem értették meg, mi Orbán Viktor titka. Akkor most elárulom nekik. A szabadság és a bátorság. Orbán szabad ember, 1989-es szabadsághős, akinek alapértékei jottányit sem változtak. Ahogy 1989. június 16-án ott állt a Hősök terén, hogy a szovjet megszállók kivonulását és szabad választásokat követeljen, a magyar nemzet szabadságvágyát, erre irányuló bátorságát és elkötelezettségét testesítette meg, a magyarság több mint ezer éves fennmaradásának zálogát, legnemesebb hagyományát. Orbán szabad volt 1989-ben és szabad ma is. Csak szabad ember tud szabadon gondolkodni, mérlegelni, dönteni és irányt szabni. Szabadon gondolkodni azt jelenti, hogy nem engedi magát semmilyen skatulyába bezárni, semmilyen érdekcsoporttól befolyásolni. A dolgot magát nézi, azon gondolkodik, arra keres megoldást. Persze bátorság nélkül meddő a szabadság, a politika, a tudomány, minden. Mert ahhoz iszonyú bátorság kell, hogy a felismert helyes megoldás mellett ki is álljon valaki, és a hatalmas támadáscunami ellenére kitartson mellette, és makacsul meg is valósítsa. Orbán tehát egyszerre szabad és bátor. Kivételes tehetsége, szorgalma, alázata és tanulási képessége, amivel a közt szolgálja, mind-mind elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy hazáját vezetni tudja, de sikerének és nagyságának záloga mégiscsak az előbbiekben, a szabadság és a bátorság kettősségében rejlik.

Gyurcsány nem volt soha egyetlen pillanatra se szabad, se bátor. Soha nem volt mersze szembemenni azzal a liberális, értelmiségi elittel, mely oly elkötelezett abban, hogy megszabja a politika irányát, és kiossza az érte járó osztályzatokat. Gyurcsány nem tudta önálló politikai szereplővé kinőni magát, mert nem akart, és főleg nem mert szembefordulni velük, minden kérdésben meghajolt a diktátumuk előtt. Célja nem hazája szolgálata volt, hanem egója kiélése. Tetszett neki, hogy óberkodhat, de arra a kérdésre, hogy mindez mi végre és mi célból történik, nem kereste a választ. Gyurcsány sokszor volt vakmerő, sőt merész, de bátorrá nem tudott válni. Igazi hazárdjátékosként kockára tett mindent azért az ígéretért cserébe, hogy beveszik a „fejlettek” közé. Azt feltételezte, hogy ha az ő érdekeiket tartja szem előtt, ha a „Nyugat” által szabott feladatokat mérlegelés nélkül, aprólékos gondossággal teljesíti, akkor majd elnézik neki a fontosak szalonjaiban, hogy nem oda született. Ha csak egy kicsit is össze tudta volna szedni a bátorságát, és képes lett volna szabadon elmélázni rajta, rájöhetett volna, hogy azoknak a szalonoknak, amelyekbe ő vágyik, olyan kódok nyitják az ajtaját, amelyeket vele soha nem fognak közölni, és ha véletlenül mégis bejutna valamelyikbe, akkor is kinézik majd onnan.

Gyurcsány úgy állt a szocialista párt élére, hogy semminek nézte és röstellte azt a pártot, mely félszáz éven keresztül meghatározta hazánk politikai életét. Ezért nem végezte el azt a munkát, amire elengedhetetlenül szükség lett volna ahhoz, hogy az utódpárt megtalálhassa önmagát és továbbléphessen. Ki kellett volna gyomlálnia az örökség vállalhatatlan, sőt, szégyenteljes részeit, és fel kellett volna mutatnia mindazt, ami vállalható és továbbfejleszthető belőle, és ehhez kellett volna társítania azokat a célokat, amiket a 21. századi Magyarország megkövetel. Ehelyett a schröderi, blairi, clintoni „új baloldal” téziseit erőltette rá a magyar bal teljesen más körülmények és viszonyok között élő szavazóbázisára. Nem értette meg, és ma sem érti, hogy a baloldal horni hagyománya az egyetlen, amit adaptálni és továbbfejleszteni érdemes. Amit liberális felsőbb énjei semmibe vettek, amitől kirázta őket a hideg.

Milyen reformokkal akarta Gyurcsány hazánkat új, sikeres pályára állítani? Az őszödi beszédből ez nem derült ki. A későbbi, kormányzásnak látszó ámokfutásából azonban következtetni lehet arra, hogy azokra az intézkedésekre gondolt, amiket a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az IMF, a Világbank és az Európai Unió erre szakosodott csapatai mindenki számára kötelezően előírtak és elvártak, és amit itthoni kijáróik strukturális reformoknak becéztek. Ennek a reformcsomagnak az elveit már a washingtoni konszenzus rögzítette, és a '60-as évek végétől a lokális különbözőségeket figyelmen kívül hagyva a fenti szervezetek mindenhol, mindenkire rákényszerítettek. Miről is beszélünk? Azokról a megszorításokról, amiket az elhíresült Gyurcsány-csomag tartalmazott. Amit az az IMF állított össze a számunkra, az az IMF, amelyben saját ellenőrző szerveik megállapítása szerint az „önelégültség kultúrája” uralkodik, felszínes és mechanikus elemzések alapján hoz döntéseket, de hogy ki, az túl sokszor a homályban marad, mert a döntések nem ritkán a szervezet hivatalos csatornáin kívül születnek, sőt egyes érzékeny témák esetében semmilyen írott dokumentum nem rögzíti őket! Pedig milyen jó lenne tudni, kik, mennyit, hogyan és milyen jogon profitálnak egy-egy strukturális reformból, megszorító csomagból, amelyek milliók életkörülményeit határozzák meg.

A tervezett reformok tehát olyan megszorításokat irányoztak elő, amelyek a magyar munkavállalók újbóli lenullázására irányultak, annak az ördögi körnek az egyre fojtogatóbb érvényre juttatásával, ami a fenti szervezetekhez csatlakozás óta a szocialisták gazdaságpolitikájának alapelvévé vált: az osztogatás és a fosztogatás. 2002 és 2006 között a szoclib kormány horribilis külföldi kölcsönöket vett fel, hogy osztogathasson. Amikor a kölcsönök 2006-ban kifújtak, az őszödi beszéd teátrális bejelentésével kezdetét vette a fosztogatás időszaka. Csakhogy mindez elidegenítette a szocialista párt szavazóbázisát, melynek egy jelentős része a rendszerváltoztatás vesztesei közé tartozónak érezte magát, és többé-kevésbé az is volt. Gyurcsány azonban a társadalmi igazságtalanságok mérséklésére irányuló törekvések helyett frigyre lépett a neoliberális gazdaságpolitikával, és a liberálisoknak az emberi jogokat abszolutizáló szemléletével. Ez az elegy legkésőbb a 2008-as gazdasági-pénzügyi összeomlás után maga alá temette a szocialista utódpártot. És persze a liberálisokat is. A devizahitelezés csapdájában vergődő, és az újabb – negyedszázad alatt immár második – vagyonvesztést elszenvedő magyar munkavállalók, akik legelesettebbjei hagyományosan a baloldalra szavaztak. Azt tapasztalták, hogy a Gyurcsány-féle szocialisták továbbra is kitartanak a neoliberális gazdaságpolitika minden becsődölt közhelye mellett, és kizárólag a külföldi multik kegyeit keresve újabb és újabb szerzett jogaiktól akarják megfosztani őket. Erről szólt mintegy utolsó figyelmeztetésként a szociális népszavazás, melynek üzenetét Gyurcsány ugyanúgy nem értette meg, mint két évvel azelőtt az őszödi beszéd kiváltotta spontán népharagét. Mindkét alkalommal a nép nyilvánított véleményt. A népszavazásban az a választópolgár, aki elmegy és szavaz egy adott kérdésben, megerősíti vagy megsemmisíti a kormány legitimitását. Amikor Gyurcsány a kormányát végképp a padlóra küldő népszavazás eredményét arrogánsan semmibe próbálta venni, újra egyértelművé tette, hogy nem érdekli az emberek véleménye, számára csak a ballib elit ajnározása számít. Pedig még koalíciós partnere is rendre utasította az elmúlt negyedszázad talán egyetlen olyan érvényes állításával, ami egy liberális megmondóemberhez köthető. „Nem azt mondták Feri, hanem azt, hogy menj a p…ba! Valljuk be!"

A 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló népszavazásban Gyurcsány a határon túlra parancsolt testvéreinkkel való szolidaritást megtagadó kampányával, a jóléti sovinizmus normává emelésével elvette a baloldaltól a nemzeti érdekérvényesítés, a nemzeti ügyek melletti kiállás lehetőségét. A nemrég még internacionalista és Moszkva-hívő szocialisták viszonyát a nemzeti kérdéshez amúgy is épp eléggé terhelte a múlt, amit a 2004-es xenofób, magyarellenes kampányuk ki tudja, mennyi időre ellehetetlenített. Maradt tehát az idegen, értsd: brüsszeli, washingtoni, berlini, európai stb. érdekek képviselete. Minél bizonytalanabbá és labilisabbá vált a Gyurcsány-csapat helyzete itthon, annál inkább hajszolta a külső megerősítést. Ezért aztán sem ő, sem kormánya nem a magyar érdekeket képviselte külföldön, az unióban, a nagyhatalmak erőközpontjaiban, hanem a külföldi, nagyhatalmi erőközpontok érdekeit juttatta érvényre a mieinkkel szemben.

Ez összefüggött azzal a meggyőződéssel, amihez a baloldal ma is görcsösen ragaszkodik, hogy a haladás ezúttal Nyugatról jön. Vagy hetven évig abban a hiedelemben éltek, hogy vigyázó szemünket Moszkvára, a világforradalom új központjára kell vetnünk, mert ők azok, akik tudják az „előrét”, és nekünk elég, ha követjük őket. Most részben ugyanezek, részben utódaik ugyanilyen indíttatásból, hasonló elánnal szolgálják új gazdáikat: Brüsszelt, Berlint és Washingtont. Gondolkodás nélkül, saját szempontrendszerük kimunkálásával nem fáradozva akarták és akarják ránk kényszeríteni azokat a módszereket, amelyek addigra már mindenhol becsődöltek. Attól sem zavartatták magukat, hogy időközben szabaddá váltunk, és ezért elég információval rendelkezünk ahhoz, hogy értsük: mindez csak egy szűk nemzetközi, pénzügyi elit érdekeit szolgálja. Hiszen a fejlett országok – beleértve az Amerikai Egyesült Államok – munkavállalóinak 90 százaléka is ennek a politikának az eredményeként hozzánk hasonlóan stagnálásra, jövedelme zsugorodására számíthatott. Mindezt csak azért hangsúlyozom, hogy jelezzem, a szocialista pártnak lett volna kiket képviselnie, lett volna kiknek az érdekeiért küzdenie. De helyettük a multik és politikai képviseletük kijáróivá váltak. Beérték azzal, hogy naphosszat ismételgették azokat a mantrákat, amiket ugyanúgy hitelvekként védelmeztek, mint egykor Marx tanait. Az állam rossz gazda, helyette privatizálni kell mindent, fel kell mondani a kockázatközösséget az egészségügyben, magánbefektetőkre kell bízni az egészségügyi ellátást, magánnyugdíj pénztárakra a nyugdíjellátást, felszámolva azt a szociális ellátórendszert, ami ugyan nem volt olyan sűrű szövésű, mint a jóléti, szociális piacgazdaságok egyik-másik mintaállamában, de nem hagyott senkit az út szélén. Ezt a szociális biztonságot ásták volna végképp alá a Gyurcsányék által szorgalmazott strukturális reformoknak becézett újabb fosztogatási kísérletek. A magyar választópolgárok pedig megértették, hogy a Gyurcsány vezette MSZP az ő érdekeik képviseletével szemben kizárólag a globális kötődésű multi cégek kiszolgálásában érdekelt. Szerencse, hogy Mekk mesterként céljaiból semmit sem tudott megvalósítani. Röpködtek a nagyívű reformtervek, később lányos zavarukban beérték volna kevesebbel is, hátha abból lehet még valami. Nem lett. Gyurcsány és csapata ennyit tudott. Ezt „történelmi” beszédében előre jelezte: „Az a csapat, akire rábíztátok ennek az oldalnak a vezetését, az a csapat nagyjából erre a teljesítményre képes.”

Gyurcsány vezetése alatt a szocialistákból liberálisok lettek, mert az sokkal trendibbnek tűnt. Ezzel identitásuk utolsó maradékát is felélték. Kádár és Horn legfontosabb hagyatéka ugyanis az volt, hogy a Rákosi-rendszerrel ellentétben lemondtak az „új típusú szocialista ember” azonnali létrehozásáról, az ezzel együtt járó, állandó hamis moralizálásról, az emberek magánéletébe való turkálásról, helyette beérték az „élni és élni hagyni” pragmatizmusával. A liberálisokká lett szocialisták azonban egy hajtűkanyarral visszatértek a Rákosi-rendszer népnevelői gyakorlatához. Ezúttal az „új típusú liberális ember” kitenyésztését szorgalmazzák. Ezért nyomulnak nemzeti és szociális témák helyett emberi jogi kérdésekkel. Ezért kezdtek több jogot követelni a törtidentitások számára, ezért tartják, tartatják be és ellenőrzik egyre szigorúbban a politikailag korrekt kánon minden elemét. Mondjuk az ellenőrzés elég jól megy nekik, mert a cenzúrázásban évtizedes tapasztalataikra támaszkodhatnak. Gyurcsány megfosztotta a szocialistákat, majd az egész magyar baloldalt a haza és a munkavállalók érdekeinek képviseletétől, helyette a vallási, szexuális és a faji kisebbségek szószólóivá képezték át magukat. Már csak a liberális jogvédők nyelvét beszélik, az ő témáikért szólalnak fel. Például újabban a migránsok támogatását és a népszavazás bojkottálását találták ki maguknak. Mindkét megközelítés a status quo-t őrző liberális elit érdekeit szolgálja. A baloldaliak ugyanis, ha csak egy hangyányit is törődnének a munkavállalók érdekeivel, élesen elleneznék, hogy milliószámra olcsó munkaerőt engedjünk be hazánkba, Európába. Elleneznék, mert a migráns tömegek letörik a munkabéreket, és megemelik a megélhetési költségeket. Mert szociális ellátórendszerünket rájuk is ki kellene terjesztenünk, ami nem csak kórházi helyekre, de a szociális támogatásokra és a nyugdíjakra is vonatkozna. Vagyis lényegesen több szeletre kellene vágnunk a tortánkat, amit már így is épp elég keskenyre szeletelünk. Nem hívnának tehát fel bojkottra a kényszerbetelepítés elleni népszavazáshoz, mert tudnák, hogy a népszavazást azok ellenzik, akik szerint az elit dolga, hogy közös ügyeinkről döntsön, nem a népé, amelyet ostobának és tájékozatlannak tartanak.

Az elit tagjai, akik kiállnak amellett, hogy muszlim honfoglalókkal népesítsük be Európát, és nem győznek felszólalni a kerítések ellen, mind olyanok, akik házukat, birtokaikat hatalmas falakkal veszik körül és éjjel-nappal fegyveres őrökkel őriztetik. Mint például a nagyon celeb Marc Zuckerberg, Ben Affleck, vagy Hilary Clinton, akik az elmúlt évtizedekben még a sarki boltba sem szaladtak le őrök kísérete nélkül. Az új telepesek ugyanis csak ritkán költöznek az elit kerületek lakóparkjaiba. Legtöbbször a legelesettebbek szomszédjaivá válnak, nekik kell kezelniük a kulturális, a vallási és a nyelvi különbözőségekből adódó nehézségeket, konfliktusokat. Akiket mindez nem érdekel, azok az elit érveit, szándékait teszik magukévá. Márpedig a baloldal szavazói között zömmel azok lennének, akik hónapról hónapra élnek. Akik számára az egyik legfontosabb érték a munkahely és a biztonság, hiszen amijük van, azért keményen megdolgoztak, ha kirabolják vagy megkárosítják őket, akkor azt nagyon is megérzik.

A magyar munkavállalóknak biztonságra, munkára és működő szociális ellátórendszerre van szükségük. Szeretik a hazájukat, sokat tettek és a jövőben is tenni akarnak érte. Politikai érdekképviseletüktől hazájuk szolgálatát és érdekeik képviseletét várják el. A mai baloldaltól egyiket sem kapják meg. Ezért is fordultak el tőle. Gyurcsány elvette az identitásukat, és ez már aligha jóvátehető.

2009-es távozása után írtam: Gyurcsány, a kalandor lenullázta a magyar baloldalt, és ezzel történelmi esélyhez juttatta a jobboldalt. Új korszak előtt állunk. Az utódpárt és az SZDSZ felszámolása Gyurcsány történelmi érdeme. Köszönet érte.

Most, a migrációs fenyegetés árnyékában látjuk igazán, mit köszönhetünk Gyurcsánynak. Nem lehetünk elég hálásak neki. Ezért megismétlem: köszönjük, Gyurcsány Ferenc!

Teljes cikk

Európa izraelizációja

2016. augusztus 26.

Címkék: Angela Merkel, Európa, Schmidt Mária, iszlám, iszlamizmus, muszlim, migránsválság

Schmidt Mária

történész

Ha nagyvonalúak akarunk lenni, határokra van szükségünk.

Paul Scheffer1

Amikor először jártam Izraelben, még az első intifada előtt, szőke nő létemre egyedül sétáltam a jeruzsálemi óvárosban. Aztán, évtizedenkénti újabb és újabb látogatásaim alkalmával megtapasztaltam, hogy egyre feszültebbé váltak az ottani mindennapok és hiánycikké vált a biztonságérzet. A kisbuszt, amiben hat évvel ezelőtt barátokkal és a családdal kirándultunk a Szentföldre, ötszáz méterenként megállították a katonák, felszálltak rá és leellenőrizték. Repülőtereik horror biztonsági eljárásai ma már a világ számos területén normává váltak. Annak ellenére, hogy a gettók falai közé zárt és abból kitört zsidóság számára igencsak fájdalmas lehetett, rákényszerültek arra, hogy a palesztin területek határait fallal kerítsék körbe, azt remélve, hogy ellenőrzésük alá vehetik és kiszűrhetik azokat a terroristákat, akik leleményessége és elszántsága napról-napra nő. Akik hol késsel, hol szablyával, hol bombával, hol lőfegyverrel törnek az életükre. Azok a muszlim fanatikusok, akik számára a földi élet nem érték, gonosztettükre paradicsomi belépőjegyként tekintenek.

Úton vagyunk Európa izraelizációja felé. A Nyugat ballib elitjén kívül ez mára mindenki számára világos. Hogy ők miért áltatják magukat? Vagy mennyiért játsszák el, hogy óvatlanok, jóhiszeműek és „humánusak”? Annyit már mindannyian megtanultunk errefelé, hogy ingyen senki sem hülye. Főleg azok nem, akik hozzászoktak, hogy busásan megfizetik őket. (Gerhard Schrőder sem véletlenül ment át a Gaspromhoz lobbistának, miután kancellárként egy hatalmas összegű szerződést kötött velük. Barroso sem véletlenül landolt a Goldmann Sachsnál, azt követően, hogy a 2008-as válságban megértőnek mutatkozott gondjaik iránt. Tony Blair, a Clintonok, a Bidenek, Kerryk stb. sok millió dolláros számlákat állítanak ki szolgálataikért, lobbistaként, tanácsadókként, előadókként, vagy fiak és rokonaik megbízatásai által.) Nem csodálkoznék, ha idővel újabb „átigazolásokról” kapnánk majd hírt, arról, hogy mostani „migránssimogatóink” közül ki, vagy kik kötnek ki Soros, vagy valami szaudi cég érdekeltségeinél.

De addig is nézzük meg kicsit alaposabban, mivel is állunk szemben. Próbáljunk válaszolni arra a kérdésre, hogy a múltját szégyenlő Nyugat miért siklik el olyan könnyedén afölött, hogy a muszlim gyarmatosítás Európa egy jelentős része számára évszázadokon keresztül fenyegetést, megszállást, milliós emberveszteséget jelentett? Magyarország 150 évig élt török uralom alatt, ami visszavetette fejlődését és olyan demográfiai katasztrófát idézett elő, (a 4,5 milliós magyarságból a török hódoltság végére mindössze 1,5 millió maradt, egy részük rabszolgaként végezte) amit idegen etnikumok tömeges betelepítésével kellett orvosolni. De muszlim fennhatóság alatt állt évszázadokon keresztül Spanyolország, Dél-Franciaország és a Balkán is. Mert az iszlám, amikor tehette és teheti, ahol tehette és teheti, hódítóként lépett és lép fel.  

 

Minden erény, ha túlzásba viszik, erkölcstelenséggé válik.

Bernhard Vogel

Az iszlám egyike a világvallásoknak. Hívei a világ minden táján megtalálhatók. Sok helyen teokráciát működtetve egyben világi hatalommal is bírnak. Máshol az egyház és az állam szétválasztásának elvét követve, erkölcsi, vallási kérdésekre fókuszálnak. Múltjában és jelenében ugyanolyan sok vállalhatatlan és vállalható elem található, mint a kereszténységében. Mi az oka annak, hogy míg a kereszténység évszázadok óta folyamatosan kritikák kereszttüzében áll, sőt az utóbbi időben napi szinten van a Nyugat haladói részéről ellenséges támadásoknak kitéve, addig az iszlámot ugyanezek szerint nem illik, sőt nem is szabad kritizálni? Amikor orientációs zavarában a nyugati ballib, magát mértékadónak tekintő értelmiségi elit a Harmadik Világban találta meg rajongása új tárgyát, valamikor a hatvanas hetvenes évek fordulóján, az új elnyomottakra pedig a palesztinokban lelt rá, egyúttal az egész régiót, beleértve az iszlámot is, a pártfogásába vette. Szokásos és jól beidegzett, lekezelő és lesajnáló hozzáállását azzal kompenzálta és kompenzálja ma is, hogy szemet huny minden olyan jellegzetessége felett, amelyet a nyugati világban nem tűrne el, nem hagyna szó nélkül. Tehát, nem tekinti őket egyenrangú félnek. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy régi beidegződésének engedve, többfajta mércét használ. Egyet az európai baloldalnak tart fenn, elnézvén a kommunizmus bűnös természetét, szimpatizálva a baloldali terrorizmus minden megnyilvánulásával, a másikat a „kizsákmányolt” és „elnyomott” harmadik világgal kapcsolatban használja, ahol nem gáz sem a törvény előtti egyenlőség megtagadása a nőktől, a szexuális kisebbségektől, sem a terrorcselekményeket használó politikai nyomásgyakorlás. Azt a mércét, amit számunkra, a politikai spektrum másik oldalán helyet foglalók számára rendszeresített, szűnni nem akaró intellektuális szőnyegbombázások helyettesítik.

A nyugati elit meg van győződve arról, hogy a turbánt, burnuszt illetve, köntöst viselők agya nem fejlődött ki, rá vannak szorulva az ő gyámkodásukra, amiért joggal várhatnak hálát. Nem tételezik fel róluk, hogy hosszú távú stratégiákban gondolkoznak, lépéseiket alaposan megtervezik és precízen végrehajtják. Európa elfoglalása régi projektjük, aminek megvalósítását demográfiai feleslegük áthelyezésével, a Nyugat ideológiai kétvállra fektetésével, öntudatos és erőszakos politikájukkal és gazdasági erejükkel, mindenekelőtt az olajcsap elforgatásával való fenyegetésre alapozva hozzák működésbe. Fegyvert vesznek a Nyugattól, amit egymás ellen, és a Nyugat ellen is használnak, megveszik a Nyugat csúcstechnológiáját és közben migránsokkal árasztják el városaikat. Ezeknek a közösségeknek egy részét aztán ötödik hadoszlopként, terrorista sejtek rejtekhelyeként, nyomásgyakorló erőként, politikai aduászként használják. Mikor, mire van szükségük. A nyugati haladó értelmiségiek pedig valójában újra csak a hasznos hülyék szerepét játsszák el, ahogy azt Lenin, Sztálin és Mao céljainak szolgálatában is tették. Ha valamiben, ebben aztán van gyakorlatuk.

Magyarországon 2013-ban 19 ezer menedékkérőt regisztráltak. 2014-ben számuk 43 ezerre nőtt, tavaly pedig 177 ezerre. A számok önmagukért beszélnek. Pedig mi nem is vagyunk migrációs célország!

Az ilyen nagy számú, ilyen sebességgel gyarapodó, más kultúrájú, nyelvű, vallású, idegen közösségeket lehetetlen integrálni. Még akkor sem sikerülne, ha nem azzal az utasítással és szándékkal érkeznének, hogy új letelepedési helyeiken is kiköveteljék a saját iskolát, templomot, a külön temetőt, a rituális vágóhidat, a közösségi központot, hogy megtarthassák és ápolhassák saját szokásaikat, zavartalanul élhessenek saját világukba zárkózva, saját közösségeiket fejlesztve. Az előbb felsoroltakat persze a fogadó államoknak kell finanszírozniuk. Az ezen felül létesülő korán iskolákat, imaházakat, azokat a házaló prédikátorokat, akik a szélsőségesek utánpótlásáról, toborzásáról és aktivizálásáról gondoskodnak, az esetek túlnyomó többségében a szaudiak fizetik. Az internetes kultúra, azok a közösségi oldalaik, melyek támogatják az elkülönülést, és lehetővé teszik az eltérő vélemények kizárását, kiközösítését, ugyancsak a saját csoportokba való bezárkózás irányába hatnak. Műholdvevőik segítségével saját tv csatornáik vannak, hogy anyanyelveiken kaphassák az ideológiai muníciót a befogadók életformájának legyalázásához és elvetéséhez. Nem jut el hozzájuk más hang, csak a saját csoportjuk szélsőségeseinek zsivaja. Ezért aztán egyre kevesebb esélyük lesz az integrációra, zömük segélyen él és szegény marad. Persze ez a szegénység már nem az a szegénység, mint amiben nagy többségük kibocsájtó otthonaikban élt, de ennek jelentősége hamar elillan, mert közben a viszonyítási pont az új otthon tehetősei lettek. Az ő életszínvonaluk azonban legtöbbjük számára elérhetetlen marad, hiszen sem nyelvtudásuk, sem képzettségük nem teszi őket alkalmassá arra, hogy kvalitásos és ezáltal jól fizető állasokba kerüljenek. A Nyugat a tolerancia jegyében tehát etnikai, illetve kulturális alapon teljes generációkat ír le és közben segédkezik egy új, etnikai, vallási alapon létrejövő alsóbb rendű társadalmi osztály kialakításában. A szomáliaiak 26, az irakiak 34, az afgánok 42 és az irániak 62 százaléka rendelkezett állással Európában a nagy népvándorlási hullám előtt. A mostani adatok még elborzasztóbbak.

 

A jó ellentétje a jó szándék

Kurt Tucholsky

Merkel kancellár ezeken a kérdéseken nem rágódik. Megcsináljuk! (Wir schaffen das) mondja, és közben arra gondol, hogy milyen logisztikai lépések szükségesek ahhoz, hogy azokat a migránsokat, akiket az erkölcscsőszi szerepükben tetszelgő fejlettek mégsem akarnak megtartani, szétteríthessék Európában. De hogy az együttélés milyen szabályszerűségek figyelembevételével alakul majd, az a számára érdektelen, mert ő egy olyan Németországot képvisel, ami szégyelli múltját, röstelli jelenét, és alig várja, hogy globalizált világpolgárrá válva, valaki, mondjuk, a muszlimok leigázzák őket és ezzel megváltsák őket náci múltjuktól, örök tettesi státuszoktól, amit maguktól képtelenek elengedni, amin képtelenek túllépni. (Adolf is kedvelte az iszlámot és boltolt Arafat nagybátyjával, Husszeini jeruzsálemi főmuftival.) Milyen jó is lesz, ha végre áldozati szerepkörbe kerülhetnek! Hát nem lenne irigylésre méltó állapot? Arra a kérdésre sem keresik a választ, hogy ha a nyugati, keresztény kultúra számukra értéktelen, hiszen az unió tervezett alkotmányában még csak utalni sem engedtek rá, tehát, ha Európa már nem keresztény, akkor milyen? Mi az az értékközösség, amihez az újonnan jövőknek alkalmazkodniuk kell, amit el kell fogadniuk, amit magáévá kell tenniük? Mit követelünk meg tőlük? Milyenné kell formálniuk közösségeiket ahhoz, hogy együtt tudjunk élni velük? Vagy majd mi alkalmazkodunk hozzájuk? Nekik nincs ilyen kötelességük? Hova vezet az a gyakorlat, ami a közösségeinket ellehetetlenítő terrorcselekményeket pszichés betegségként mentegeti? És ha ez már nem elégíti ki a közvéleményt, akkor jön a szokásos mantra arról, hogy a nyomor, a gyarmati múlt felelnek a terroristák tetteiért, pedig, ahogy hirdetik is: „Ez egy Allah által vezérelt háború a muszlim és a hitetlen, pogány nemzetek között." A parancs világos. „Öld meg a hitetleneket”, ahogy Allah mondta: „Aztán pusztítsd el a bálványimádókat, ahol csak rájuk találsz.”2

Jól ismerjük ezt az álságos intellektualizálást. De azt is tudjuk, hogy a szegények nem terroristák, az öngyilkosságnak pedig más módjai is ismertek, nem csak azok, amik mások elpusztításával járnak együtt. Tanultunk arról is, hogy az emberek egy része képes fegyvert ragadni, háborúzni és gyilkolni Istenére hivatkozva, hite védelmében, vagy terjesztéséért. A hitetlenek, a más vallásúak gyűlölete a mi kultúránktól sem volt idegen a múltban. Ma már azonban a vallásháborúkat kultúrharc formájában vívjuk, vértelen küzdelmeket folytatunk, ádázul. Ebben a kultúrharcban a „toleránsak”, vagyis az elitté szervesült ballibek és a hozzájuk idomulók azt hirdetik, hogy a kultúrák és az értékek nem különböznek egymástól, vagyis: csak egyfajta kultúra, egyfajta értékrend létezik, mégpedig az övék. Teljes fegyverarzenáljukat bevetve propagálják, hogy a hozzánk érkezők mindegyikének azonosak a szándékai, törekvései az övéikkel, ugyanazt tartják értékesnek és hasznosnak, mint ők. Ha a mi értékrendünk, kultúránk nem különb az övékénél, hogyan követelhetnénk meg tőlük annak elfogadását? Például a női egyenjogúság tiszteletben tartását? Vajon a Nyugat ballib elitje szimplán ostoba, vagy valami olyan öngyilkos hajlam vette el a józan eszüket, ami járványként terjed Európa „mértékadó” szerkesztőségeinek, think thankjainak, campusainak, ballib politikai boszorkánykonyháinak légkondicionált helyiségeiben? És szerte amerre Soros dollárjai gurulnak? A haladóknak különös hajlamuk van a bűntudatra. Áldozatnak tekintenek mindenkit, aki a világ más tájairól származik, mindenkit, akinek eltérő a bőre színe és elalélnak attól, hogy most végre bizonyíthatják, hogy milyen jó, humánus, toleráns és multikultik is ők! Benéznek a tükörbe és maga a humánum néz vissza rájuk. Szuper! Végre büszkék lehetnek arra, akik. Mert arra, hogy holland, német, svéd stb. nem lehettek büszkék mostanában, hiszen annyi bűnt követtek el elődeik, egykor. Különben is, ha büszkék lettek volna esetleg egy-egy alkalommal mégis, arra, hogy azok, amik, (mondjuk egy foci eb-s meccs kapcsán) egyből a nacionalizmus bűnébe estek volna, ami már majdnem rasszizmus, szóval főben járó bűn, ami kiátkoztatással büntetendő! Így népesül be Nyugat-Európa csupa jóságos emberrel!

 

Az utolsó 68-asok, a haladáspártiság döglődő múmiái

                                                         Houellebecq

 Afrika és a Közel-Kelet bizonyos területein évtizedek alatt kellett az ott élő embereknek a sátorba leterített szőnyegekről felkelve, a földutakat elhagyva, a felhőkarcolók, a szuperszonikus repülők, a televízió és az internet korába átlépniük. Évek alatt kellett behozniuk évszázadokat. Ez hatalmas feladat, teher és egyben teljesítmény. Az ilyen turbómodernitás sokkos állapotot eredményez, amit a törzsi kötelékek elszakadása és a nagyváros elidegenített világába való beilleszkedés kényszere csak még nehezebbé tesz. Felértékelődik tehát az a szilárd fogódzó, amit az iszlám nyújt az orientációs vákuumba került tömegek számára. Mert az iszlám törvény, jog és tanítás. Gyökerek és eligazítás. Viselkedési minta és értékrend. Európába kerülve mindez, ha lehet még fontosabbá és nélkülözhetetlenebbé válik azok számára, akiknek az előbb felsoroltakon kívül még nyelvi, bőrszínbeli és kulturális eltérésekkel is meg kell birkózniuk. Mindez szinte az elviselhetetlenségig fokozza az identitásválságot azoknál a migránsoknál, akiket egy könnyű és sikeres élet hamis ígéretével vettek rá otthonaik elhagyására, de azoknál is, akik a maguk akaratából érkeztek. Megérkezvén pedig azt tapasztalják, hogy a kafirok, a hitetlenek, aszociális, barbár, tisztátalan, körülmetéletlen, züllött tömegei nem fogadják be őket. Holmi idegenrendészeti eljárásokkal alázzák őket, nem adják át nekik asszonyaikat és leányaikat, és bár enni, inni kapnak tőlük, az étel nem olyan, mint amihez ők szokva vannak, és a pénz, amit adnak sem elég mindarra, amire nekik azonnal szükségük lenne ahhoz, hogy komfortosan érezhessék magukat. Közben mindenhol hálát várnak el tőlük, és azt, hogy ismerjék el, befogadóik milyen jó emberek, hogy ennyire segítik őket. Miközben ők tudják, hiszen megtanulták, hogy ha jó emberek lennének, akkor feltétlenül muzulmánok lennének.

Abban a törzsi kultúrában, amiben a beáramlók zöme szocializálódott, a nő vagyontárgy volt. Adás-vétel tárgya. A család, a törzs, a férfi jó híre, becsülete a család nőtagjainak engedelmességétől és illendő viselkedésétől függ, ami egyet jelent a szüzesség és a házassági hűség megtartásával. Ezért vált gyakorlattá a nemi szervek megcsonkítása, a házasságon kívüli szexuális kapcsolat halálbüntetéssel sújtása. A kendő, a hidzsáb és burkaviselés kényszere. Mindez, megspékelve a kényszerházasságok és a többnejűség gyakorlatával, összeegyeztethetetlen a női egyenjogúság nyugati gyakorlatával. Miközben a ballibek állítólag az azonos neműek házasodási jogáért szállnak síkra, a szexuális kisebbségek alapvető emberi jogait elvitató iszlámhívő milliókat szabadítanak rájuk. És az európai zsidó közösségekre, akik léte az izraeli-palesztinai konfliktustól függetlenül is szálka a szemükben. Ne felejtsük el, hogy a migránsok zömének gondolkodása, világképe törzsi maradt, annak ellenére is, hogy a Nyugat által kifejlesztett 21. századi technológiát használják ők is.

Figyeljük meg a migránssimogatók érvelését. Egyszerre hivatkoznak a humánumra, vagyis az erkölcsre, illetve a demográfiai, valamint a munkaerő szükségletre. A határok ellenőrzésének lehetetlenségével érvelnek, és persze avval is, hogy a nemzetközi jog kötelezővé teszi, hogy mindenkit befogadjunk. Mindez nettó hazugság. Hiszen a határainkon felhúzott kerítés érezhető és azonnali tehermentesítést jelentett a bevándorlási nyomás alól. Az arrogáns migránsokat útvonaluk megváltoztatására szorította, a hazánk területére való belépést pedig rendezetté, szabályozottá és jogszerűvé tette. Mindez cáfolja a határok feleslegességéről, légneművé válásáról szőtt ballib álmokat, melyek semmibe veszik a demokratikus berendezések területi korlátait. Ha egy adott területen élő emberek nem képesek birtokaikat megvédeni, akkor azt el fogják veszíteni. Addig is arra kényszerülnek, hogy megszerzett és felhalmozott javaikat megosszák a hívatlan vagy hívott betelepülőkkel, ami kalkulálható társadalmi feszültségekhez vezet. Mert minden közösség a határok kegyelméből létezik, és a belül- és kívülállók közötti különbségtétel működteti.

Az Európai Unió határaink védelmét Merkel és a nyomában lihegő uniós vezetők Erdoganra bíznák, ahogy korábban Kadhafi Líbiájára és Marokkóra, hogy ha kell, kíméletlenül állítsa meg az afrikai menekülőket. Mi mossuk kezeinket, és fizetünk. Így továbbra is jó emberek maradunk és leiskolázhatunk mindenkit demokráciából, humánumból, és európaiságból.

Egyetértek Konrád Györggyel abban, hogy „a nácizmus és kommunizmus után az iszlám a harmadik olyan totalitárius ideológia, amely komolyan fenyegeti Európát.” És abban is, hogy „a mai menekültek nem egyes személyek, akik európai polgárok kívánnak lenni, hanem egy arctalan tömeg, mely idővel párhuzamos társadalommá fejlődik majd. Az önbizalom növekedésével pedig együtt szaporodnak majd a konfliktusok is, hiszen a Biblia elfogadja a Koránt, de fordítva ez már nem igaz. Európa nem lehet jó és morális úgy, hogy közben gyenge.”

A haladó értelmiség mindezt figyelmen kívül hagyva, feltétel nélkül, ha ingyen nem is, támogatja az iszlám migrációt. Mert érzi, hogy végre számít a véleménye, fontosnak és kiválasztottnak tudhatja magát újra, mint egykor a maoista, trockista, kommunista mozgalmakban, ’68 ülősztrájkjaiban, tüntetéseiben. A balos szalonokban mindig is agyonajnározták az értelmiségnek azt a részét, mely skrupulusok nélkül kiszolgálta a haladást, akár osztályharcos, akár multikulturális jelmezben mutatkozott is. A haladók, akik alatt mára a politikailag korrektté tett, teljes nyugati mainstreamet értjük, a legnagyobb kárt azzal okozzák a számunkra, hogy meg akarnak fosztani bennünket, európai polgárokat, önmegbecsülésünktől és önbizalmunktól. És ez aligha jóvátehető.

1 Paul Scheffer: Az exodus és a lelkiismeretünk. ÉS. LIX. évfolyam, 49. szám, 2015. december 4.

2 Az Iszlám Állam felhívása, 2016. 08.02.

Teljes cikk

Stumpf und Drang

2016. augusztus 23.

Címkék: újságírás, a dal, Tallai Gábor, sajtó, 1956, emlékév, balliberális média

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

„A függetlenség a középosztály blaszfémiája.

Mindenki függ a másiktól.”

G. B. Shaw

Desmond Child dalt írt, egy tíz évvel ezelőtti szerzeményét dolgozta fel újra, hangszerelte át, látott el új szöveggel. A dal nem tetszik Stumpf Andrásnak, sőt, miután tudomást szerez arról, hogy az opus magnum első verziója tíz évvel ezelőtt született, miniszter urat, emlékbizottságot utasít: határolódjon el, vonjon vissza, inkasszózon stb., mert ha nem, elveszik minden, legfőképp a hitelesség! Keserű felállás. A rosszindulat hermeneutikája lengi körül Stumpf vonatkozó szövegeit, miközben – a humorérzékre apellálva – nyilvánvaló, hogy a magyar rockzene „Gadamerje” (az igazság és módszer birtokosa), a riffek mestere független, ami legkésőbb a XX. század óta a hivatásos értelmezők legkecsesebb fügefalevele.

„Látok itt néhány apró problémát” (copyrigth by Charlie Wilson háborúja), ezért röviden ecsetelem az immáron kibontakoztatott konfliktushelyzetet. Az, hogy a balliberális sajtó élcsapatai abban érdekeltek, hogy minden hullámhosszon kárhoztassák a kies nemzetállamnak kontextust adó fenoménokat (konkrétan 1956-ra gondolok), teljességgel érthető. Számukra egy széles spektrumú célcsoportra szabott rockhimnusz afféle „gefundenes Futter” (sváb toposz). Ilyenkor a nemzetköziség jegyében minden megengedett, jöhet a lábra támadó és nem az intellektuális tartalomra reflektáló bolsevik tempó. Ebbe simán belefér a legendás gender studies-fanok „inverz homofóbiája” (nem eléggé meleg, nem elegendő mértékben nembináris, csak csekély szinten crossdresser stb.). Ilyenkor az arisztotelészi logikát és a római jogot meghazudtolva még az sem kizárt, hogy a pellengérre állított, kivégzésre kiszemelt áldozat saját magától lopott, azaz „öntolvaj”. Az „öntolvaj” művész olyan személy, aki újrahasznosít valamit, amit már egyszer kipréselt magából. De! Minden magára adó művész csak egyszer présel (egy prés mind fölött!), enyhén ferdítve: „négyig ne számolj hát ezért, sem pediglen kettőig – hacsak nem folytatod a számolásodat háromig. Az ötöst szádra ne vedd.” Szóval lehet „nem eléggé melegezni”, tolvajozni, halszagúzni, nekimenni minden egyes előadóművésznek, aki hazaszeretetből énekelt, sőt, akinek lába remegni kezdett egy Desmond Childtól (mégiscsak a világ egyik legmenőbb komponistája). Amúgy is, a szerzemény plagizáltnak ítélt dallamképlete fos (szakértői fügefalevél), a slágergyáros Orbán Tamás szövege pedig sehol sincs az izlandi Nobel-díjas Halldór Guðjónsson stilisztikai bravúrjától, szóval fos az is (újabb szakértői fügefalevél). És jön a közpénz, az utolsó és döntő érv! Mert hiába, hogy Desmond frissen bimbózó hazaszeretetből honort nem kér, ami járna (a polgári erkölcs következetes: munkáért fizetség jár, még puszta névért is, ha az súlyos, lásd Clinton- vagy Gorbarcsov-haknik J), itt már semmi nem elég! Ha Desmond Child ötven lélegeztetőgépre fizetne be az államháztartásba (lehet inkubátor is), akkor sem nyerne megbocsátást, mert az a washingtoni kézfogás Orbán Viktorral megbocsáthatatlan. A cél ugyanis egyértelmű: nincs az a szentség (sem ’56 hősei, sem Magyarország függetlensége, szabadsága), ami ne lenne beáldozható.

Hogy egyszerűvé formáljam: e fenti, kötelékben repülő véleménycsoport nem kedveli sem a nemzetállami konstrukciót és szuverenitást, sem a teljesítményen alapuló tekintélyeket, de mindenekfölött ellenszenv ébred szívében, ha erős nemzeti jelképeket, Orbán Viktort vagy ezek valamilyen, bármilyen, akármilyen kombójából születő sikersztorit szimatol. Ezen nem csodálkozom, tiszta képlet, ahogy személyes elfogultságom is az (áldozzunk a magyar panaszkultúra oltárán is), hiszen szellemi és fizikai erőforrásaimat immáron jó ideje elvonva szeretteimtől méretes katarzis élmény „megalkotásán” dolgozom (nem egyedül!), mert „kell ez nagyon, igen nagyon…

És ekkor olvasom Stumpf András mandineres kritikáját, majd facebook-posztját és azon tűnődöm, mekkora hatalma van az egónak (jobban szeretem a Selbstverlorenheit-ot)! Miközben a kitűnő szerző éveket szentelt annak, hogy józanságot és együvé tartozást kombinálva hiteles arcélet adjon önmagának, nem elcsúszik egy banánhéjon? Oscar Wilde szerint csak két tragédia eshet meg egy emberrel élete során. Az egyik az, ha nem kapja meg, amit kíván, a másik az, ha megkapja. Je signe triste, itt kérem, mindkét tragédia megvalósulni látszik: a tapintat és mértéktartás nem adatott meg, a függetlenség viszont már az övé.

Teljes cikk

Európai értékek és válságok – A liberalizmus új korszaka: a paranoia

2016. augusztus 05.

Címkék: Schmidt Mária, liberalizmus, gazdasági válság, Európai Unió, Századvég, Migráció, brexit

Schmidt Mária

történész

Ami a pozícióban levő elit szerint a populisták lázadása, az a valóságban kultúrharc a javából. A frontvonal egyik oldalán a nép, a tömegek, a nemzetek állnak, velük szemben pedig a globalizált, multikulturális, multietnikai projektben érdekelt elitek ássák be magukat lövészárkaikba. Ez utóbbiak fő jellemzője az a görcsös igyekezet, amivel hitet tesznek az új, a modern, értsd: haladó eszmék mellett, lefitymálva mindent, ami a többségnek fontos és értékes. Ez a küzdelem tehát a nemzeti értékek, a hagyományok és szokások, illetve az ezeket elvető, és az újat még csak homályosan láttatók között folyik. Életminőségünk, vagyis kulturális azonosságunk, identitásunk megőrzése, végső soron tehát a megmaradásunk forog kockán ebben a harcban.

Teljes cikk


Amit a szenvedéslicitről tudni érdemes

2016. július 13.

Címkék: Schmidt Mária

Schmidt Mária

történész

Miközben a különböző kisebbségi identitású áldozati csoportok a felszínen folyamatosan rivalizálnak egymással, valójában együtt harcolnak közös értékeink, hagyományos intézményeink, a számunkra mintát adó tekintélyek, szerepek aláásásáért.

Teljes cikk