Európa izraelizációja

2016. augusztus 26.

Címkék: Angela Merkel, Európa, Schmidt Mária, iszlám, iszlamizmus, muszlim, migránsválság

Schmidt Mária

történész

Ha nagyvonalúak akarunk lenni, határokra van szükségünk.

Paul Scheffer1

Amikor először jártam Izraelben, még az első intifada előtt, szőke nő létemre egyedül sétáltam a jeruzsálemi óvárosban. Aztán, évtizedenkénti újabb és újabb látogatásaim alkalmával megtapasztaltam, hogy egyre feszültebbé váltak az ottani mindennapok és hiánycikké vált a biztonságérzet. A kisbuszt, amiben hat évvel ezelőtt barátokkal és a családdal kirándultunk a Szentföldre, ötszáz méterenként megállították a katonák, felszálltak rá és leellenőrizték. Repülőtereik horror biztonsági eljárásai ma már a világ számos területén normává váltak. Annak ellenére, hogy a gettók falai közé zárt és abból kitört zsidóság számára igencsak fájdalmas lehetett, rákényszerültek arra, hogy a palesztin területek határait fallal kerítsék körbe, azt remélve, hogy ellenőrzésük alá vehetik és kiszűrhetik azokat a terroristákat, akik leleményessége és elszántsága napról-napra nő. Akik hol késsel, hol szablyával, hol bombával, hol lőfegyverrel törnek az életükre. Azok a muszlim fanatikusok, akik számára a földi élet nem érték, gonosztettükre paradicsomi belépőjegyként tekintenek.

Úton vagyunk Európa izraelizációja felé. A Nyugat ballib elitjén kívül ez mára mindenki számára világos. Hogy ők miért áltatják magukat? Vagy mennyiért játsszák el, hogy óvatlanok, jóhiszeműek és „humánusak”? Annyit már mindannyian megtanultunk errefelé, hogy ingyen senki sem hülye. Főleg azok nem, akik hozzászoktak, hogy busásan megfizetik őket. (Gerhard Schrőder sem véletlenül ment át a Gaspromhoz lobbistának, miután kancellárként egy hatalmas összegű szerződést kötött velük. Barroso sem véletlenül landolt a Goldmann Sachsnál, azt követően, hogy a 2008-as válságban megértőnek mutatkozott gondjaik iránt. Tony Blair, a Clintonok, a Bidenek, Kerryk stb. sok millió dolláros számlákat állítanak ki szolgálataikért, lobbistaként, tanácsadókként, előadókként, vagy fiak és rokonaik megbízatásai által.) Nem csodálkoznék, ha idővel újabb „átigazolásokról” kapnánk majd hírt, arról, hogy mostani „migránssimogatóink” közül ki, vagy kik kötnek ki Soros, vagy valami szaudi cég érdekeltségeinél.

De addig is nézzük meg kicsit alaposabban, mivel is állunk szemben. Próbáljunk válaszolni arra a kérdésre, hogy a múltját szégyenlő Nyugat miért siklik el olyan könnyedén afölött, hogy a muszlim gyarmatosítás Európa egy jelentős része számára évszázadokon keresztül fenyegetést, megszállást, milliós emberveszteséget jelentett? Magyarország 150 évig élt török uralom alatt, ami visszavetette fejlődését és olyan demográfiai katasztrófát idézett elő, (a 4,5 milliós magyarságból a török hódoltság végére mindössze 1,5 millió maradt, egy részük rabszolgaként végezte) amit idegen etnikumok tömeges betelepítésével kellett orvosolni. De muszlim fennhatóság alatt állt évszázadokon keresztül Spanyolország, Dél-Franciaország és a Balkán is. Mert az iszlám, amikor tehette és teheti, ahol tehette és teheti, hódítóként lépett és lép fel.  

 

Minden erény, ha túlzásba viszik, erkölcstelenséggé válik.

Bernhard Vogel

Az iszlám egyike a világvallásoknak. Hívei a világ minden táján megtalálhatók. Sok helyen teokráciát működtetve egyben világi hatalommal is bírnak. Máshol az egyház és az állam szétválasztásának elvét követve, erkölcsi, vallási kérdésekre fókuszálnak. Múltjában és jelenében ugyanolyan sok vállalhatatlan és vállalható elem található, mint a kereszténységében. Mi az oka annak, hogy míg a kereszténység évszázadok óta folyamatosan kritikák kereszttüzében áll, sőt az utóbbi időben napi szinten van a Nyugat haladói részéről ellenséges támadásoknak kitéve, addig az iszlámot ugyanezek szerint nem illik, sőt nem is szabad kritizálni? Amikor orientációs zavarában a nyugati ballib, magát mértékadónak tekintő értelmiségi elit a Harmadik Világban találta meg rajongása új tárgyát, valamikor a hatvanas hetvenes évek fordulóján, az új elnyomottakra pedig a palesztinokban lelt rá, egyúttal az egész régiót, beleértve az iszlámot is, a pártfogásába vette. Szokásos és jól beidegzett, lekezelő és lesajnáló hozzáállását azzal kompenzálta és kompenzálja ma is, hogy szemet huny minden olyan jellegzetessége felett, amelyet a nyugati világban nem tűrne el, nem hagyna szó nélkül. Tehát, nem tekinti őket egyenrangú félnek. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy régi beidegződésének engedve, többfajta mércét használ. Egyet az európai baloldalnak tart fenn, elnézvén a kommunizmus bűnös természetét, szimpatizálva a baloldali terrorizmus minden megnyilvánulásával, a másikat a „kizsákmányolt” és „elnyomott” harmadik világgal kapcsolatban használja, ahol nem gáz sem a törvény előtti egyenlőség megtagadása a nőktől, a szexuális kisebbségektől, sem a terrorcselekményeket használó politikai nyomásgyakorlás. Azt a mércét, amit számunkra, a politikai spektrum másik oldalán helyet foglalók számára rendszeresített, szűnni nem akaró intellektuális szőnyegbombázások helyettesítik.

A nyugati elit meg van győződve arról, hogy a turbánt, burnuszt illetve, köntöst viselők agya nem fejlődött ki, rá vannak szorulva az ő gyámkodásukra, amiért joggal várhatnak hálát. Nem tételezik fel róluk, hogy hosszú távú stratégiákban gondolkoznak, lépéseiket alaposan megtervezik és precízen végrehajtják. Európa elfoglalása régi projektjük, aminek megvalósítását demográfiai feleslegük áthelyezésével, a Nyugat ideológiai kétvállra fektetésével, öntudatos és erőszakos politikájukkal és gazdasági erejükkel, mindenekelőtt az olajcsap elforgatásával való fenyegetésre alapozva hozzák működésbe. Fegyvert vesznek a Nyugattól, amit egymás ellen, és a Nyugat ellen is használnak, megveszik a Nyugat csúcstechnológiáját és közben migránsokkal árasztják el városaikat. Ezeknek a közösségeknek egy részét aztán ötödik hadoszlopként, terrorista sejtek rejtekhelyeként, nyomásgyakorló erőként, politikai aduászként használják. Mikor, mire van szükségük. A nyugati haladó értelmiségiek pedig valójában újra csak a hasznos hülyék szerepét játsszák el, ahogy azt Lenin, Sztálin és Mao céljainak szolgálatában is tették. Ha valamiben, ebben aztán van gyakorlatuk.

Magyarországon 2013-ban 19 ezer menedékkérőt regisztráltak. 2014-ben számuk 43 ezerre nőtt, tavaly pedig 177 ezerre. A számok önmagukért beszélnek. Pedig mi nem is vagyunk migrációs célország!

Az ilyen nagy számú, ilyen sebességgel gyarapodó, más kultúrájú, nyelvű, vallású, idegen közösségeket lehetetlen integrálni. Még akkor sem sikerülne, ha nem azzal az utasítással és szándékkal érkeznének, hogy új letelepedési helyeiken is kiköveteljék a saját iskolát, templomot, a külön temetőt, a rituális vágóhidat, a közösségi központot, hogy megtarthassák és ápolhassák saját szokásaikat, zavartalanul élhessenek saját világukba zárkózva, saját közösségeiket fejlesztve. Az előbb felsoroltakat persze a fogadó államoknak kell finanszírozniuk. Az ezen felül létesülő korán iskolákat, imaházakat, azokat a házaló prédikátorokat, akik a szélsőségesek utánpótlásáról, toborzásáról és aktivizálásáról gondoskodnak, az esetek túlnyomó többségében a szaudiak fizetik. Az internetes kultúra, azok a közösségi oldalaik, melyek támogatják az elkülönülést, és lehetővé teszik az eltérő vélemények kizárását, kiközösítését, ugyancsak a saját csoportokba való bezárkózás irányába hatnak. Műholdvevőik segítségével saját tv csatornáik vannak, hogy anyanyelveiken kaphassák az ideológiai muníciót a befogadók életformájának legyalázásához és elvetéséhez. Nem jut el hozzájuk más hang, csak a saját csoportjuk szélsőségeseinek zsivaja. Ezért aztán egyre kevesebb esélyük lesz az integrációra, zömük segélyen él és szegény marad. Persze ez a szegénység már nem az a szegénység, mint amiben nagy többségük kibocsájtó otthonaikban élt, de ennek jelentősége hamar elillan, mert közben a viszonyítási pont az új otthon tehetősei lettek. Az ő életszínvonaluk azonban legtöbbjük számára elérhetetlen marad, hiszen sem nyelvtudásuk, sem képzettségük nem teszi őket alkalmassá arra, hogy kvalitásos és ezáltal jól fizető állasokba kerüljenek. A Nyugat a tolerancia jegyében tehát etnikai, illetve kulturális alapon teljes generációkat ír le és közben segédkezik egy új, etnikai, vallási alapon létrejövő alsóbb rendű társadalmi osztály kialakításában. A szomáliaiak 26, az irakiak 34, az afgánok 42 és az irániak 62 százaléka rendelkezett állással Európában a nagy népvándorlási hullám előtt. A mostani adatok még elborzasztóbbak.

 

A jó ellentétje a jó szándék

Kurt Tucholsky

Merkel kancellár ezeken a kérdéseken nem rágódik. Megcsináljuk! (Wir schaffen das) mondja, és közben arra gondol, hogy milyen logisztikai lépések szükségesek ahhoz, hogy azokat a migránsokat, akiket az erkölcscsőszi szerepükben tetszelgő fejlettek mégsem akarnak megtartani, szétteríthessék Európában. De hogy az együttélés milyen szabályszerűségek figyelembevételével alakul majd, az a számára érdektelen, mert ő egy olyan Németországot képvisel, ami szégyelli múltját, röstelli jelenét, és alig várja, hogy globalizált világpolgárrá válva, valaki, mondjuk, a muszlimok leigázzák őket és ezzel megváltsák őket náci múltjuktól, örök tettesi státuszoktól, amit maguktól képtelenek elengedni, amin képtelenek túllépni. (Adolf is kedvelte az iszlámot és boltolt Arafat nagybátyjával, Husszeini jeruzsálemi főmuftival.) Milyen jó is lesz, ha végre áldozati szerepkörbe kerülhetnek! Hát nem lenne irigylésre méltó állapot? Arra a kérdésre sem keresik a választ, hogy ha a nyugati, keresztény kultúra számukra értéktelen, hiszen az unió tervezett alkotmányában még csak utalni sem engedtek rá, tehát, ha Európa már nem keresztény, akkor milyen? Mi az az értékközösség, amihez az újonnan jövőknek alkalmazkodniuk kell, amit el kell fogadniuk, amit magáévá kell tenniük? Mit követelünk meg tőlük? Milyenné kell formálniuk közösségeiket ahhoz, hogy együtt tudjunk élni velük? Vagy majd mi alkalmazkodunk hozzájuk? Nekik nincs ilyen kötelességük? Hova vezet az a gyakorlat, ami a közösségeinket ellehetetlenítő terrorcselekményeket pszichés betegségként mentegeti? És ha ez már nem elégíti ki a közvéleményt, akkor jön a szokásos mantra arról, hogy a nyomor, a gyarmati múlt felelnek a terroristák tetteiért, pedig, ahogy hirdetik is: „Ez egy Allah által vezérelt háború a muszlim és a hitetlen, pogány nemzetek között." A parancs világos. „Öld meg a hitetleneket”, ahogy Allah mondta: „Aztán pusztítsd el a bálványimádókat, ahol csak rájuk találsz.”2

Jól ismerjük ezt az álságos intellektualizálást. De azt is tudjuk, hogy a szegények nem terroristák, az öngyilkosságnak pedig más módjai is ismertek, nem csak azok, amik mások elpusztításával járnak együtt. Tanultunk arról is, hogy az emberek egy része képes fegyvert ragadni, háborúzni és gyilkolni Istenére hivatkozva, hite védelmében, vagy terjesztéséért. A hitetlenek, a más vallásúak gyűlölete a mi kultúránktól sem volt idegen a múltban. Ma már azonban a vallásháborúkat kultúrharc formájában vívjuk, vértelen küzdelmeket folytatunk, ádázul. Ebben a kultúrharcban a „toleránsak”, vagyis az elitté szervesült ballibek és a hozzájuk idomulók azt hirdetik, hogy a kultúrák és az értékek nem különböznek egymástól, vagyis: csak egyfajta kultúra, egyfajta értékrend létezik, mégpedig az övék. Teljes fegyverarzenáljukat bevetve propagálják, hogy a hozzánk érkezők mindegyikének azonosak a szándékai, törekvései az övéikkel, ugyanazt tartják értékesnek és hasznosnak, mint ők. Ha a mi értékrendünk, kultúránk nem különb az övékénél, hogyan követelhetnénk meg tőlük annak elfogadását? Például a női egyenjogúság tiszteletben tartását? Vajon a Nyugat ballib elitje szimplán ostoba, vagy valami olyan öngyilkos hajlam vette el a józan eszüket, ami járványként terjed Európa „mértékadó” szerkesztőségeinek, think thankjainak, campusainak, ballib politikai boszorkánykonyháinak légkondicionált helyiségeiben? És szerte amerre Soros dollárjai gurulnak? A haladóknak különös hajlamuk van a bűntudatra. Áldozatnak tekintenek mindenkit, aki a világ más tájairól származik, mindenkit, akinek eltérő a bőre színe és elalélnak attól, hogy most végre bizonyíthatják, hogy milyen jó, humánus, toleráns és multikultik is ők! Benéznek a tükörbe és maga a humánum néz vissza rájuk. Szuper! Végre büszkék lehetnek arra, akik. Mert arra, hogy holland, német, svéd stb. nem lehettek büszkék mostanában, hiszen annyi bűnt követtek el elődeik, egykor. Különben is, ha büszkék lettek volna esetleg egy-egy alkalommal mégis, arra, hogy azok, amik, (mondjuk egy foci eb-s meccs kapcsán) egyből a nacionalizmus bűnébe estek volna, ami már majdnem rasszizmus, szóval főben járó bűn, ami kiátkoztatással büntetendő! Így népesül be Nyugat-Európa csupa jóságos emberrel!

 

Az utolsó 68-asok, a haladáspártiság döglődő múmiái

                                                         Houellebecq

 Afrika és a Közel-Kelet bizonyos területein évtizedek alatt kellett az ott élő embereknek a sátorba leterített szőnyegekről felkelve, a földutakat elhagyva, a felhőkarcolók, a szuperszonikus repülők, a televízió és az internet korába átlépniük. Évek alatt kellett behozniuk évszázadokat. Ez hatalmas feladat, teher és egyben teljesítmény. Az ilyen turbómodernitás sokkos állapotot eredményez, amit a törzsi kötelékek elszakadása és a nagyváros elidegenített világába való beilleszkedés kényszere csak még nehezebbé tesz. Felértékelődik tehát az a szilárd fogódzó, amit az iszlám nyújt az orientációs vákuumba került tömegek számára. Mert az iszlám törvény, jog és tanítás. Gyökerek és eligazítás. Viselkedési minta és értékrend. Európába kerülve mindez, ha lehet még fontosabbá és nélkülözhetetlenebbé válik azok számára, akiknek az előbb felsoroltakon kívül még nyelvi, bőrszínbeli és kulturális eltérésekkel is meg kell birkózniuk. Mindez szinte az elviselhetetlenségig fokozza az identitásválságot azoknál a migránsoknál, akiket egy könnyű és sikeres élet hamis ígéretével vettek rá otthonaik elhagyására, de azoknál is, akik a maguk akaratából érkeztek. Megérkezvén pedig azt tapasztalják, hogy a kafirok, a hitetlenek, aszociális, barbár, tisztátalan, körülmetéletlen, züllött tömegei nem fogadják be őket. Holmi idegenrendészeti eljárásokkal alázzák őket, nem adják át nekik asszonyaikat és leányaikat, és bár enni, inni kapnak tőlük, az étel nem olyan, mint amihez ők szokva vannak, és a pénz, amit adnak sem elég mindarra, amire nekik azonnal szükségük lenne ahhoz, hogy komfortosan érezhessék magukat. Közben mindenhol hálát várnak el tőlük, és azt, hogy ismerjék el, befogadóik milyen jó emberek, hogy ennyire segítik őket. Miközben ők tudják, hiszen megtanulták, hogy ha jó emberek lennének, akkor feltétlenül muzulmánok lennének.

Abban a törzsi kultúrában, amiben a beáramlók zöme szocializálódott, a nő vagyontárgy volt. Adás-vétel tárgya. A család, a törzs, a férfi jó híre, becsülete a család nőtagjainak engedelmességétől és illendő viselkedésétől függ, ami egyet jelent a szüzesség és a házassági hűség megtartásával. Ezért vált gyakorlattá a nemi szervek megcsonkítása, a házasságon kívüli szexuális kapcsolat halálbüntetéssel sújtása. A kendő, a hidzsáb és burkaviselés kényszere. Mindez, megspékelve a kényszerházasságok és a többnejűség gyakorlatával, összeegyeztethetetlen a női egyenjogúság nyugati gyakorlatával. Miközben a ballibek állítólag az azonos neműek házasodási jogáért szállnak síkra, a szexuális kisebbségek alapvető emberi jogait elvitató iszlámhívő milliókat szabadítanak rájuk. És az európai zsidó közösségekre, akik léte az izraeli-palesztinai konfliktustól függetlenül is szálka a szemükben. Ne felejtsük el, hogy a migránsok zömének gondolkodása, világképe törzsi maradt, annak ellenére is, hogy a Nyugat által kifejlesztett 21. századi technológiát használják ők is.

Figyeljük meg a migránssimogatók érvelését. Egyszerre hivatkoznak a humánumra, vagyis az erkölcsre, illetve a demográfiai, valamint a munkaerő szükségletre. A határok ellenőrzésének lehetetlenségével érvelnek, és persze avval is, hogy a nemzetközi jog kötelezővé teszi, hogy mindenkit befogadjunk. Mindez nettó hazugság. Hiszen a határainkon felhúzott kerítés érezhető és azonnali tehermentesítést jelentett a bevándorlási nyomás alól. Az arrogáns migránsokat útvonaluk megváltoztatására szorította, a hazánk területére való belépést pedig rendezetté, szabályozottá és jogszerűvé tette. Mindez cáfolja a határok feleslegességéről, légneművé válásáról szőtt ballib álmokat, melyek semmibe veszik a demokratikus berendezések területi korlátait. Ha egy adott területen élő emberek nem képesek birtokaikat megvédeni, akkor azt el fogják veszíteni. Addig is arra kényszerülnek, hogy megszerzett és felhalmozott javaikat megosszák a hívatlan vagy hívott betelepülőkkel, ami kalkulálható társadalmi feszültségekhez vezet. Mert minden közösség a határok kegyelméből létezik, és a belül- és kívülállók közötti különbségtétel működteti.

Az Európai Unió határaink védelmét Merkel és a nyomában lihegő uniós vezetők Erdoganra bíznák, ahogy korábban Kadhafi Líbiájára és Marokkóra, hogy ha kell, kíméletlenül állítsa meg az afrikai menekülőket. Mi mossuk kezeinket, és fizetünk. Így továbbra is jó emberek maradunk és leiskolázhatunk mindenkit demokráciából, humánumból, és európaiságból.

Egyetértek Konrád Györggyel abban, hogy „a nácizmus és kommunizmus után az iszlám a harmadik olyan totalitárius ideológia, amely komolyan fenyegeti Európát.” És abban is, hogy „a mai menekültek nem egyes személyek, akik európai polgárok kívánnak lenni, hanem egy arctalan tömeg, mely idővel párhuzamos társadalommá fejlődik majd. Az önbizalom növekedésével pedig együtt szaporodnak majd a konfliktusok is, hiszen a Biblia elfogadja a Koránt, de fordítva ez már nem igaz. Európa nem lehet jó és morális úgy, hogy közben gyenge.”

A haladó értelmiség mindezt figyelmen kívül hagyva, feltétel nélkül, ha ingyen nem is, támogatja az iszlám migrációt. Mert érzi, hogy végre számít a véleménye, fontosnak és kiválasztottnak tudhatja magát újra, mint egykor a maoista, trockista, kommunista mozgalmakban, ’68 ülősztrájkjaiban, tüntetéseiben. A balos szalonokban mindig is agyonajnározták az értelmiségnek azt a részét, mely skrupulusok nélkül kiszolgálta a haladást, akár osztályharcos, akár multikulturális jelmezben mutatkozott is. A haladók, akik alatt mára a politikailag korrektté tett, teljes nyugati mainstreamet értjük, a legnagyobb kárt azzal okozzák a számunkra, hogy meg akarnak fosztani bennünket, európai polgárokat, önmegbecsülésünktől és önbizalmunktól. És ez aligha jóvátehető.

1 Paul Scheffer: Az exodus és a lelkiismeretünk. ÉS. LIX. évfolyam, 49. szám, 2015. december 4.

2 Az Iszlám Állam felhívása, 2016. 08.02.

Teljes cikk

Stumpf und Drang

2016. augusztus 23.

Címkék: újságírás, a dal, Tallai Gábor, sajtó, 1956, emlékév, balliberális média

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

„A függetlenség a középosztály blaszfémiája.

Mindenki függ a másiktól.”

G. B. Shaw

Desmond Child dalt írt, egy tíz évvel ezelőtti szerzeményét dolgozta fel újra, hangszerelte át, látott el új szöveggel. A dal nem tetszik Stumpf Andrásnak, sőt, miután tudomást szerez arról, hogy az opus magnum első verziója tíz évvel ezelőtt született, miniszter urat, emlékbizottságot utasít: határolódjon el, vonjon vissza, inkasszózon stb., mert ha nem, elveszik minden, legfőképp a hitelesség! Keserű felállás. A rosszindulat hermeneutikája lengi körül Stumpf vonatkozó szövegeit, miközben – a humorérzékre apellálva – nyilvánvaló, hogy a magyar rockzene „Gadamerje” (az igazság és módszer birtokosa), a riffek mestere független, ami legkésőbb a XX. század óta a hivatásos értelmezők legkecsesebb fügefalevele.

„Látok itt néhány apró problémát” (copyrigth by Charlie Wilson háborúja), ezért röviden ecsetelem az immáron kibontakoztatott konfliktushelyzetet. Az, hogy a balliberális sajtó élcsapatai abban érdekeltek, hogy minden hullámhosszon kárhoztassák a kies nemzetállamnak kontextust adó fenoménokat (konkrétan 1956-ra gondolok), teljességgel érthető. Számukra egy széles spektrumú célcsoportra szabott rockhimnusz afféle „gefundenes Futter” (sváb toposz). Ilyenkor a nemzetköziség jegyében minden megengedett, jöhet a lábra támadó és nem az intellektuális tartalomra reflektáló bolsevik tempó. Ebbe simán belefér a legendás gender studies-fanok „inverz homofóbiája” (nem eléggé meleg, nem elegendő mértékben nembináris, csak csekély szinten crossdresser stb.). Ilyenkor az arisztotelészi logikát és a római jogot meghazudtolva még az sem kizárt, hogy a pellengérre állított, kivégzésre kiszemelt áldozat saját magától lopott, azaz „öntolvaj”. Az „öntolvaj” művész olyan személy, aki újrahasznosít valamit, amit már egyszer kipréselt magából. De! Minden magára adó művész csak egyszer présel (egy prés mind fölött!), enyhén ferdítve: „négyig ne számolj hát ezért, sem pediglen kettőig – hacsak nem folytatod a számolásodat háromig. Az ötöst szádra ne vedd.” Szóval lehet „nem eléggé melegezni”, tolvajozni, halszagúzni, nekimenni minden egyes előadóművésznek, aki hazaszeretetből énekelt, sőt, akinek lába remegni kezdett egy Desmond Childtól (mégiscsak a világ egyik legmenőbb komponistája). Amúgy is, a szerzemény plagizáltnak ítélt dallamképlete fos (szakértői fügefalevél), a slágergyáros Orbán Tamás szövege pedig sehol sincs az izlandi Nobel-díjas Halldór Guðjónsson stilisztikai bravúrjától, szóval fos az is (újabb szakértői fügefalevél). És jön a közpénz, az utolsó és döntő érv! Mert hiába, hogy Desmond frissen bimbózó hazaszeretetből honort nem kér, ami járna (a polgári erkölcs következetes: munkáért fizetség jár, még puszta névért is, ha az súlyos, lásd Clinton- vagy Gorbarcsov-haknik J), itt már semmi nem elég! Ha Desmond Child ötven lélegeztetőgépre fizetne be az államháztartásba (lehet inkubátor is), akkor sem nyerne megbocsátást, mert az a washingtoni kézfogás Orbán Viktorral megbocsáthatatlan. A cél ugyanis egyértelmű: nincs az a szentség (sem ’56 hősei, sem Magyarország függetlensége, szabadsága), ami ne lenne beáldozható.

Hogy egyszerűvé formáljam: e fenti, kötelékben repülő véleménycsoport nem kedveli sem a nemzetállami konstrukciót és szuverenitást, sem a teljesítményen alapuló tekintélyeket, de mindenekfölött ellenszenv ébred szívében, ha erős nemzeti jelképeket, Orbán Viktort vagy ezek valamilyen, bármilyen, akármilyen kombójából születő sikersztorit szimatol. Ezen nem csodálkozom, tiszta képlet, ahogy személyes elfogultságom is az (áldozzunk a magyar panaszkultúra oltárán is), hiszen szellemi és fizikai erőforrásaimat immáron jó ideje elvonva szeretteimtől méretes katarzis élmény „megalkotásán” dolgozom (nem egyedül!), mert „kell ez nagyon, igen nagyon…

És ekkor olvasom Stumpf András mandineres kritikáját, majd facebook-posztját és azon tűnődöm, mekkora hatalma van az egónak (jobban szeretem a Selbstverlorenheit-ot)! Miközben a kitűnő szerző éveket szentelt annak, hogy józanságot és együvé tartozást kombinálva hiteles arcélet adjon önmagának, nem elcsúszik egy banánhéjon? Oscar Wilde szerint csak két tragédia eshet meg egy emberrel élete során. Az egyik az, ha nem kapja meg, amit kíván, a másik az, ha megkapja. Je signe triste, itt kérem, mindkét tragédia megvalósulni látszik: a tapintat és mértéktartás nem adatott meg, a függetlenség viszont már az övé.

Teljes cikk

Európai értékek és válságok – A liberalizmus új korszaka: a paranoia

2016. augusztus 05.

Címkék: Schmidt Mária, liberalizmus, gazdasági válság, Európai Unió, Századvég, Migráció, brexit

Schmidt Mária

történész

Ami a pozícióban levő elit szerint a populisták lázadása, az a valóságban kultúrharc a javából. A frontvonal egyik oldalán a nép, a tömegek, a nemzetek állnak, velük szemben pedig a globalizált, multikulturális, multietnikai projektben érdekelt elitek ássák be magukat lövészárkaikba. Ez utóbbiak fő jellemzője az a görcsös igyekezet, amivel hitet tesznek az új, a modern, értsd: haladó eszmék mellett, lefitymálva mindent, ami a többségnek fontos és értékes. Ez a küzdelem tehát a nemzeti értékek, a hagyományok és szokások, illetve az ezeket elvető, és az újat még csak homályosan láttatók között folyik. Életminőségünk, vagyis kulturális azonosságunk, identitásunk megőrzése, végső soron tehát a megmaradásunk forog kockán ebben a harcban.

Teljes cikk


Amit a szenvedéslicitről tudni érdemes

2016. július 13.

Címkék: Schmidt Mária

Schmidt Mária

történész

Miközben a különböző kisebbségi identitású áldozati csoportok a felszínen folyamatosan rivalizálnak egymással, valójában együtt harcolnak közös értékeink, hagyományos intézményeink, a számunkra mintát adó tekintélyek, szerepek aláásásáért.

Teljes cikk


Az 1956-os forradalmárok Európa jövőjéért is harcoltak

2016. július 13.

Címkék: Terror Háza Múzeum, forradalom, szabadságharc, 1956, Egy akaraton, Rogán Antal

Rogán Antal

Azért vagyunk, és azért lehetünk ma itt, mert történelmünk során mindig akadnak olyan különleges pillanatok, amikor minden magyar egyet akar. Újra és újra megtörténik velünk, hogy ez az amúgy széthúzásra igencsak hajlamos nép váratlanul példát mutat az egész világnak összefogásból és bátorságból. Ez általában mindig olyankor történik meg velünk, amikor a szabadságunkat és a függetlenségünket érezzük veszélyben. Ilyenkor vagyunk mi magyarok - Petőfi Sándor kifejezésével élve - Egy akaraton.

Teljes cikk


Egy akaraton

2016. július 04.

Címkék: Terror Háza Múzeum, Schmidt Mária, forradalom, szabadságharc, 1956, Terror Háza, Egy akaraton

Schmidt Mária

történész

Meggyőződésem, hogy soha sem volt még ilyen kemény és vastag fal múlt és jelen között, mint napjainkban. Az idő egyszerre lett sűrű és híg: már az öt évvel ezelőtti események is olyanok, mintha egy teljes évszázad telt volna el azóta, miközben gyakran arra sem emlékszünk, hogy tegnap vagy tegnapelőtt mi történt velünk. Ezért, hogy a fiatal nemzedékek számára 1956 magyar forradalma és szabadságharca olyan messzeségben van, mint 1848. Csak halkan mondom: 1848 és 1956 nélkül kihunyt volna belőlünk magyarokból az a képesség, hogy szabad közösségként építhessünk magunknak jövőt.

Teljes cikk

Anyám forradalma

2016. június 30.

Címkék: '56-os forradalom, Szabó Ákos, forradalom, 1956

Szabó Ákos

történész

A szentírás egyik örökérvényű mondata a zsidó nép kálváriája kapcsán így hangzik: „Beszéld el fiaidnak azon a napon, s tedd hozzá: velem tette ezt az Örökkévaló, mikor kivonultam Egyiptomból.” Mélyen igaz idézet, ami nemcsak az Egyiptomi fogságról szól, ennél sokkal összetettebb, évezredeken átívelő jelentéstartalommal bír. Korábban már lejegyeztem egy – a családi kalendáriumban évtizedekig porosodó – történetet, ám a legutóbb idős édesanyám látta szükségét annak, talán valamilyen felsőbb erő által mozgatva, hogy elmondjon nekem egy történetet, ami egész életében végigkísérte, mégpedig azért, hogy én és a gyerekeim is megtudják.

Fotó: Fortepan

Teljes cikk