Háborús Budapest

2018. február 17.

Címkék: nagyváros, konfliktus, modernizáció, felhívás, felejtés

Békés Márton

történész

A depolitizáló amnézia, az elmúlás és a metropolisz kialakulása eltörléssel fenyegeti Budapest háborús nyomait, forradalmi emlékeit. Ha látsz valamit – szólj!

„A Kálvin téren tankcsata van.”

Forradalmi napló, 1956. október 24.

 

A nagyvárosok a bennük egykor zajló konfliktusok élő múzeumai. Minden város ott jött létre, ahol a szállítási útvonalak kitaposott ösvényei és a hadiutak metszették egymást. A meghódított földek ellenőrzőpontjaiból először körbekerített katonai táborok lettek, majd a megerődített várták várakká nőttek, hogy aztán a külső fenyegetés elmúltával és a beköltözéssel együtt értelmét vesztő várfalak, vizesárkok és védelmi sáncok átlényegüljenek körutak nyomvonalaivá és sugárutak tengelyévé. Amint a várkerület óvárossá, a várfal töve pedig belvárossá. Így válik gyakran a kard által vágott seb a tőke hegévé. Bárhogy is végződik egy város sorsa, eleinte mindig colonia és castrum, jelezve és sokáig őrizve eredendően katonai alapíttatását.

A (többnyire fegyveres) konfliktusok metszéspontjai jelölték ki a városok helyét, amelyek külső határai a védekezés vonalai mentén haladnak, belül pedig a lakók közötti ellentétek és szerepek mezsgyéi strukturálják. Amint Budapest pókhálós útszerkezete is mutatja: a körutak vonalait áttörő sugaras főutak egykor koncentrikus sávokra, egymástól elválasztott szekciókra osztották a várost, ahol az egyes negyedeknek és kerületeknek meghatározott munkamegosztása, kulturális egyénisége és osztálykaraktere volt. Ezek a szekciók nem mindig éltek békében egymással, de együtt alakították ki egy konfliktusos, kaotikusságában szabályozott és harcaiban rendezett nagyváros képét. Ennek meglétére utal Kassák is, amikor az Egy ember életében a több mint száz évvel ezelőtti budapesti utcai küzdelmek helyszíneiről így ír: „Esti tüntetések voltak, (…) botokkal és kövekkel megtömött zsebekkel mentünk be Angyalföldről a kivilágított körutakra.” Az ellentétpárok már-már mitikusak: fény és árnyék, éjjel és nappal, nyílt és rejtett, kívül és belül.

Teljes cikk

Magyar kánkán Sanghajban – Egy kiállítás margójára

2018. február 13.

Címkék: Kína, kereszténység, múzeum, Sanghaj

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Kelet és Nyugat, párhuzam és eltérés, elegancia, finoman idillikus kép, esztétikum, egzotikum. Ez a Sanghay – Shanghai kiállítás a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban.

A nem nagy, négy kisebb teremből álló kiállítás üdítő kikapcsolódás egy vasárnapi ebéd után a szépre és feltöltő nyugalomra vágyóknak. Április 8-áig, a tárlat zárásáig érdemes betérni a múzeum névadójának egykori Andrássy úti villájába, hogy a Kelet Párizsának is nevezett „nyugati” Sanghaj magyar vonatkozásait – nem kis büszkeséggel – felfedezhessük.

A kiállítás apropóját egy itthon ismeretlen magyar táncosnő, az arisztokrata születésű Dessewffy Flóra hagyatékának múzeumba kerülése adta. Az ősi narancsvörös selyemtunika és a modern nőt megtestesítő, az alak vonalát követő harmincas évekbeli estélyi, a qipao  ̶  mind a sanghaji éjszakában harmadmagával kánkánt táncoló Flóra ruhatárába tartoztak. A Rákosi Szidi színészképzőjében tanult szőke szépség először az 1934-es ázsiai turnéja során lépett  színpadra Sanghajban. A The China Press december 29-i számában hírül adta az egy barna és két szőke formációból álló magyar táncosnők sikerét, akik az akrobatikus keringő (?) és az elmaradhatatlan kánkán mellett angolul énekelnek. Másfél év múlva a helyi sajtó már nagyobb teret szentelt a magyar táncosoknak; ekkor a Canidrome Garden műsorában szerepeltek, de már csak ketten, és nemcsak táncos előadóként, hanem a férfi vendégek táncpartnereiként is szórakoztattak.

Dessewffy Flóra a színpadon

Dessewffy Flóra nem először kerül az Andrássy útra. A múzeumtól nem messze, két állomásra kisföldalattival, egy egészen más történelmi korszakban a hírhedt Andrássy út 60. kihallgatásra beidézett gyanúsítottja volt. Arról faggatták 1945. április 4-én, újabb megszállásunk napján, hogy együttműködött-e a nyilasokkal, tagja volt-e a pártnak, és hogy a keleti ingóságai honnan származnak. A Sanghajból magával hozott kis szobrok és fafaragványok így tették őt áldozattá, miattuk is vált internálttá. Több mint három évet kellett várnia, amire az államvédelmi osztály népügyészségi kirendeltsége úgy határozott, hogy az ellene megindított eljárás „csupán” személyi hajsza volt, nyilas múltra vonatkozóan semmiféle bizonyíték nem merült fel ellene, a magyar nép érdekeit nem sértette, állását visszakaphatta. Mire hazatért az internálásból, ruháit és ingóságait kiutalták a bombakárosultaknak, lakását a házbizalmi foglalta el.

Teljes cikk

Tihanyi tézisek

2018. február 08.

Címkék: szellemi hátország, korszaképítés, új kánon, kulturális hegemónia

Békés Márton

történész

„Szellemi alapon nyugszik jelenünk és jövendőnk,

szellemi alapokon emelkedik anyagi kiképzésünk, és nem viszont.”

gróf Széchenyi István (A Kelet népe. 1841)

 

2018 tétje: korszak lesz-e a rendszerből. A rendszer politikai rend, a korszak viszont több ennél: rá jellemző kulturális miliő; vagyis szellemi eredmények összefüggése, közös hangulat és társas gesztusok sajátos közege, ízlésvilág, a viselkedés módja. Míg a rendszert szabályok, politikai döntések és struktúrák jelentik, addig a korszakot kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások alkotják. Az egyik eredménye a családtámogatási rendszer, a másiké a családi értékek sérthetetlenségéről való közmeggyőződés; az előbbi védi a nemzeti szuverenitást és hatékonyan óvja az ország határait, az utóbbi állampolgári tisztelettel övezi azt és a biztonságot helyezi előtérbe; itt a jövedelmeket a tőkétől a munkához csoportosítják át, ott a munka becsülete születik. 

Míg a 2010-ben magunk mögött hagyott két évtizedes posztkommunista korszakon belül több politikai rendszert is megkülönböztethetünk (köztük mérsékelt jobboldalit, balliberálist, radikálisan progresszívet és technokratát, de 1998–2002 között olyat is, amely „polgári világot” épített), most egy 2010–2014 közötti rendszeralkotó, majd a 2014-ben kezdődő, következetes rendszerstabilizáló politikai ciklus után a korszaképítés feladata következik. A harmónia a szinkronitásban rejlik. – Egy jobboldali rendszer otthontalan a liberális korszakban, amely a lehető legszélesebben értelmezett kultúra tehetetlenségi nyomatékánál fogva agyonnyomja mégoly látványos politikai eredményeit is. De fordítva is igaz: konzervatív korszakban gyökértelen marad a progresszív politikai program. A Zeitgeist azonban nem valamiféle tőlünk független világszellem, sok munkával, de alakítható. Most a feladat nem kevesebb, mint az idő összeillesztése – számára megfelelő kulturális korszakba ágyazni a politikai rendszert

A hatékony működés feltétele a jó munkamegosztás, amikor mindenki tudja a dolgát. A kormány megtette a magáét: a jogrendszert pár év alatt átalakította (Alaptörvény), az állam szuverenitását megvédte, Magyarország nemzetközi presztízsét számos alkalommal és módon növelte. A szociális biztonság megteremtése (minimálbér-emelés, rezsicsökkentés, családi adókedvezmény) két ciklus óta zajlik, akárcsak az államadósság csökkentése. A gazdaság szerkezete és az adórendszer egészséges irányba módosult, amelyhez több mint fél évtized kellett. Az ennél is időigényesebb, nagy rendszereket átalakító munkába is belekezdett az ország, amelynek elvégzése évtizedekben mérhető. E középtávon beérő folyamatok mellett a kultúra meghatározása hosszútávú feladat. Itt a közvetlen akciók és politikai döntések, ha szükségesek is, nem elegendők. A korszak ügyei a szellem arénájában dőlnek el. Ehhez persze – s ezt sem lehet elégszer hangsúlyozni – elmaradhatatlan az intézmények létrehozása, fórumok alapítása, források biztosítása (mindezek meg is történtek), de a forma tartalommal való megtöltése, az intézmények működtetése és a működtetők toborzása nem a döntéshozó feladata. Teendőnk nem kevés, főleg, hogy a korszaképítéshez ideológiánál jóval többre: kultúrára van szükség.

Teljes cikk

„Némi” elégtétel

2018. február 06.

Címkék: zaklatás, médiaesemény, emberi méltóság, metoo

Kormos Valéria

újságíró

Rém izgalmasan kezdődött. Évtizedek lapítása után néhány világhírű amerikai színésznőnek sikerült leszámolnia egy szintén világhírű hollywoodi producerrel. Miután viselt dolgait közreadták, a kevésbé híres színésznők is felbátorodtak.

Szexuális zaklatásról, erőszak kísérletéről beszéltek. Persze, akinek kezébe került Joe Eszterhas  2005 -ben kiadott  memoárja, a Hollywoodi fenevad, azt nem érhette nagy meglepetés. Hisz ebben az iparágban találták ki valaha a casting couch (szereposztó dívány) kifejezést. Eszterhas könyvének első részéből arra is következtethetünk, e filmipar hatalmasai az efféle ügyeket hatalmuknál fogva köreiken belül tudták tartani. Most valahogy másképp történt: Harvey Weinstein producer páriává vált. Úgy tűnik, győzött az erkölcs, az igazság, a népharag. Bár az ítéletet nem bíróság mondta ki, s az is lehetséges, hogy a bukott ember egyszer a maga menedzselte filmen a saját verzióját is elmeséli. Mindenesetre 2017 októberében a Twitteren közzétett felhívás nyomán (jelezzenek vissza azok a nők, akiket szexuális zaklatás ért), a szervezők állítása szerint mintegy egymillióan jeleztek vissza.

A „metoo” mozgalmat a Time Magazin olyan jelentőségűnek tartotta, hogy 2017-ben az Év Embere díjjal értékelte. Fura nézni, hogy  1957 januárjában ugyanezt az elismerést a címlapon a Magyar szabadságharcos ábrázolása jelentette. Most, a hagyományoktól eltérően nem egyetlen személyt, hanem öt nőt,  a mozgalom fő aktivistáit jelentették meg. Sugallhatja mindez az idők és értékek változását, a férfiak és a nők kapcsolatainak bonyolultságát. De azért eszembe jut, hogy vajon civilizációs válságunk, az újkori népvándorlás, a humanitárius és háborús katasztrófák közepette, miért tudta a zaklatási témakör egyik eleme ilyen mértékben uralni a virtuális teret? Hazai változata pedig miként válhatott szinte vezető médiaeseménnyé? S ha így alakult – alakították –, mire, merrefelé vezet mindez? Néhány egyéni „leszámoláson” túl, segít-e eligazodni a férfiak és nők kapcsolataiban, az egymás iránti szeretetben és támogatásban? Mert minden rivalizáláson, sérelmen túl, errefelé még leginkább erre van szükségünk.

Teljes cikk

Frank Füredi: A célkeresztben: Magyarország

2018. február 02.

Címkék: szuverenitás, illiberális demokrácia, hazaszeretet, gondolatszabadság, értékkonfliktus

Schmidt Mária

történész

Füredi Ferenc, vagy ahogy a nyugati világ ismeri: Frank Furedi legújabb könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az, ami miatt szülőhazája, Magyarország a nyugati politikai szalonokban, a médiában és ezáltal a közvélemény egy részénél is rendszeresen a tékozló fiú és az ügyeletes rebellis szerepét játssza. A saját szemével akarta látni, milyen az élet a diktatúrának bélyegzett országban, meg akarta tapasztalni, hogyan lehet kibírni Orbán illiberális „diktatúrájában”.

Egyéves ittléte gyümölcse az a könyv, ami „A célkeresztben Magyarország” címmel, néhány hónappal az angol változatot követően, most jelent meg nálunk. (Közép-és Kelet- Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2017.) Füredi stílusa az angolszász esszéisták legjobb hagyományait követi, frappáns, egyszerű és közérthető. Mindez a szakirodalom alapos és széles merítésű ismeretével és ismertetésével párosul. A rólunk írt felületes és egy kaptafára készített konjunktúrairományok szerzőivel ellentétben, Füredi magyar, vagyis nemcsak a nyelvet, de a kultúrát is érti, a magyar habitus és érzelemvilág sem ismeretlen számára. 1956 óta azonban most töltött először hosszabb időt itthon, hiszen otthona Angliában van, iskolái és tanári, illetve közírói pályája is az angolszász világhoz köti. Kívülről és madártávlatból, de egyben belülről és alulnézetből is vizsgálódik.

Az Európai Unió és a „liberális Nyugat”, valamint az illiberális Magyarország közötti konfliktus Füredi szerint elsősorban kulturális, vagy más szóval ideológiai természetű. A kulturális konfliktusok pedig, mint azt rögtön az elején leszögezi, még az ideológiai vitáknál is jóval hevesebb reakciókhoz vezetnek. „A jóléti állammal vagy a szabad piaccal kapcsolatos ideológiai különbségek némi gyakorlatiassággal és kompromisszumkészséggel részben áthidalhatók. Az olyan, értékek által meghatározott kulturális konfliktusok, mint az abortusz, a melegek házassága, a multikulturalizmus, a nemzeti önrendelkezés – hogy csak néhányat mondjunk –, jóval kevésbé oldhatók fel kompromisszumok révén. Az értékkonfliktusok erkölcsi kérdésekbe ágyazódnak, közük van a jóhoz és a rosszhoz. Ilyen körülmények között az empátia hiánycikk, a szembenálló felek hajlamosak arra, hogy a lehető legrosszabb indítékokat tulajdonítsák egymásnak, s hogy a másikat akár gonoszként tüntessék fel. A kultúra átpolitizáltsága miatt a konfliktusok és a problémák ritkán oldhatók fel kompromisszumok révén.” állapítja meg.

A kulturális viták azért különösen élesek, sőt engesztelhetetlenül metszőek, mert a liberalizmus, a liberális demokrácia szemmel láthatóan kifáradt, képviselői elbizonytalanodtak. Úgy tekintenek magukra, mint „utolsó mohikánokra”, akik önfeláldozó, ámbár kevés sikerrel kecsegtető harcot vívnak az egyre befolyásosabbá váló autoriter, értsd: populista erőkkel. Egyfajta erkölcsi vészhelyzetet vizionálnak, amit az okoz, hogy szerintük a populisták veszélyeztetik a szabad és nyílt társadalmakat. A populisták ugyanis − érvelnek−, illiberálisok, az illiberálisok pedig nyilvánvalóan nem demokraták, vagy legalábbis, nem úgy, ahogy ők diktálják, sőt nacionalisták. A nacionalisták pedig − folytatják okfejtésüket − értelemszerűen fasiszták, jobban mondva: nácik, ezért háborús uszítók, sőt tömeggyilkosok is. És már meg is érkeztünk Hitlerhez.

Teljes cikk

A jókedv rendje

2018. január 31.

Címkék: Don Bosco, szalézi, Kazincbarcika, megelőző nevelés

B. Varga Judit

történész-muzeológus

„Isten másokért teremtett bennünket.”

                                                                                                             Bosco Szent János

 

Az államtitkár zavarban van. Érezhetően nem tudta és nem is sejtette, hogy ő lesz az idei Don Bosco-díj kitüntetettje. Kamerák és sajtó nélkül, választókörzetének egyik régi szalézi településén, Nyergesújfaluban. Völner Pál parlamenti államtitkár, a térség országgyűlési képviselője egykori bencés diákként vette át a Szent Istvánról elnevezett Magyar Szalézi Tartomány főnökétől a tevékeny és önzetlen támogatást honoráló díjat. A szaléziak első magyarországi iskolájában, az 1919-ben alapított, és az első magyar szalézi szerzetes, Zafféry Károly nevét viselő középiskola tornacsarnokában január 27-én tartott ünnepségen szerényen bencés tanárainak mondott köszönetet. Azt mondta, ha a főállású munkája az lenne, hogy az egyházért dolgozzon, akkor sem tudná visszaadni, amit fiatalkorában a bencésektől kapott. A szaléziakat is ezért segíti hosszú évek óta. A ma már felnőtt gyerekei is a szaléziak péliföldszentkereszti kolostortemplomában ismerkedtek a jó Istennel és vidám követőivel, a jókedv rendjével.

Kik ők és mitől vonzók, hogy ma 132 országban vannak rendi és világi képviselőik, és a jezsuiták után a második legnépesebb szerzetesközösség a világon? Alapítójukat, a 19. századot végigélt torinói papot, Giovanni Boscót – Bosco Szent Jánost ma ünnepli a katolikus egyház.

Teljes cikk

Nagy királyság

2018. január 28.

Címkék: Orbán Viktor, szuverenitás, nemzetállam, Soros György

Schmidt Mária

történész

2018. január 25-én a Financial Times online felületén Orbán Viktor felemelkedése és további felemelkedése címmel hosszú írást publikált a Neil Buckley és Andrew Byrne szerzőpáros. Nagy királyság. Ugyanaznap Davosban is szóba került Orbán, amikor egy Soros György nevű agg spekuláns arról vernyogott, hogy Trump pont olyan maffiaállamot akar kiépíteni, mint Orbán, csak nem annyira sikeres benne. A magyar választási küzdelembe is beletenyerelt persze, de erre már nem kapjuk fel a fejünket, ez már nem lep meg senkit.

Ami azonban ebből a hosszú írásból kitűnik az az, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbán nemcsak hogy megragadta a „fejlettek” képzeletét, de valami olyat tud, csinál, mond, gondol, ami megakadt a torkukon. Nem tudják se lenyelni, se kiköpni.

Az üzleti körök mértékadónak számító lapjának szerzői azzal a céllal láttak hozzá az Orbán-titok megfejtéséhez, hogy az olvasók elé tárják Orbán Viktor valódi természetét. Hogy lerántsák a leplet az Orbán által kitalált és működtetett „illiberális demokráciáról”. Törekvésük azért fulladt kudarcba, mert nem voltak igazi kérdéseik, mert azokra a válaszokra, amik nem illettek bele az előítéleteikbe, nem voltak kíváncsiak, mert csupa olyan beszélgetőpartnert választottak, akik a nekik megfelelő paneleket ismételgették. A cikk ezért nem adott többet az unalomig ismételt Orbán-ellenes mantrák felmondásánál. Ezekből néhányat mindjárt sorra is veszek, de előtte még a cikk fő Orbán-ellenes vádjával szeretnék foglalkozni, mert az annyira abszurd, mondhatnám: vicces, hogy nem állom meg. A szerzők szerint ugyanis a legfőbb baj Orbánnal az, hogy hataloméhes. Nemcsak akarja a hatalmat, de azt meg is akarja tartani! Hallatlan! Sorost is beidézik, aki szerint „Orbán legfőbb motivációja a hatalom és az azzal járó jó dolgok.” Nyilván az indokolja Soros megszólaltatását ebben a kérdésben, hogy köztudott: ő aztán egyáltalán nem akar hatalmat, sőt irtózik tőle, csakis emberbarátságból szól bele a világ számos pontján a politikába, a választásokba, például nálunk. Bezzeg Orbán! Ő aztán nagyon akarja a hatalmat! Mintha lehetne valaki úgy pártelnök vagy miniszterelnök egy demokráciában, hogy nem akarja ezerrel a hatalmat. A hatalom megszerzéséért ugyanis iszonyú áldozatokat kell hozni. A hatalom megtartása, ami önmagában érték, csak kiváló teljesítménnyel, fáradhatatlan munkával, önkorlátozó lemondással, önfeláldozással érhető el. Aki nem akarja a hatalmat mindennél jobban, soha nem szerezheti meg, ha mégis az ölébe pottyanna, nem tud élni vele, nem érzi át annak felelősségét, nem tud megfelelni az iránta támasztott elvárásoknak. Vajon Merkel, Macron, May, Juncker, Tusk, Trudeau és a Nobel-békedíjas Obama, nem akarta a hatalmat? Merkel 12 év kormányzás után nem kapaszkodik bele ezerrel? Vagy, hogy az FT szerzői jobban értsék: a nagyvállalatok CEO-i nem akarják a hatalmat? A nagybankok elnökei? Mi ez az álságos, sőt álszent felfogás, amit képviselnek? Vagy csak itt, az Elbától keletre ciki az, ami arrafelé, ahol ők szocializálódtak, megbecsülésre és elismerésre érdemes?

Teljes cikk

Az új Európa itt születik

2018. január 25.

Címkék: gazdaság, V4, szuverenitás, nép, nemzet

Békés Márton

történész

Magyarország 2010-től bontotta le a posztkommunista struktúrákat. Ettől kezdve járhatta a saját útját. Sokan furcsállták, mások szokatlannak tartották és nem kevesen voltak, akik ellene drukkoltak, de mára kiderült: a magyar modell működik.

A változás korában élünk. Amint a múlt században az 1929-es nagy gazdasági világválság – vagyis az első globális termelési krízis – alaposan átrendezte a gazdasággal kapcsolatos gondolkodást, úgy a 2008-as ingatlan- és hitelpiacokról kiinduló válság is messzemenő következményekkel járó változásokat hozott. A reakció egyik esetben sem maradt el: az előbbinél keynesiánus gazdaságpolitika lépett a korábban uralkodó laissez faire helyébe, utóbbinál pedig egyenesen a valóság csapta arcul a tőzsdespekulációra és adósságcirkulálásra felépített neoliberális pénzügyi rendszert. A gazdasági buborékok és derivátumok gyakorlata szó szerint hitelét vesztette. 2008 azonban jóval mélyebb tanulsággal szolgált, mint 1929, hiszen egyfelől megrendült a gazdaság mindenhatóságába vetett hit s felértékelődtek az olyan értékek, mint a szorgalom, a takarékosság, a kiszámíthatóság és a biztonság, másfelől a gazdaság belső szerkezete is megváltozott, ugyanis a hitel helyébe a munka, a gazdaság autonómiájának helyébe pedig a társadalom érdekeit védő állam lépett. Miután színről színre láttunk, kiderült: a munkából finanszírozott jólét biztosítása helyett évtizedeken keresztül könyörtelen magánosítás és a semmivel folytatott lánckereskedelem zajlott. A tanulságok leszűrése után a világ színpadjára visszatértek a konkrétumok, a meghatározott értékek és a biztonságot garantáló korlátok. Röviden: a közérdek vált elsődlegessé. 

Mint mindig, a változás ezúttal is a fejünkben kezdődött. Nyíltan kezdtek beszélni a pénzügyi tervezőközpontok hibáiról, a világgazdaságot működtető nemzetközi szervezetek vonakodó válságkezeléséről és a gazdaságon belüli olyan egyensúlytalanságokról, mint amik a tőke és a munka megtermelt jövedelemből való részesedése között vagy a hazai és külföldi tulajdon arányában alakultak ki. A nyílt beszéd lebontotta azokat a korlátokat, amelyeket az 1990-es évek óta a neoliberalizmussal szövetségben működő „történelem végi” politikai elit emelt a szabad véleménynyilvánítás elé. E húsz évig érvényesülő kérdéstilalom olyan orwelli újbeszélt alakított ki, amely bizonyos kifejezések „politikailag inkorrektté” nyilvánításával nyelvileg vette elejét annak, hogy a problémákat tudomásul vegyük – így amikor ezek minden korábbinál élesebben vetődtek fel, a megoldás keresése már a szavak szintjén ellehetetlenült. A status quo elleni lázadás a fogalmak ismételt birtokba vételével kezdődött, amikor is bátran nevén nevezték a bajokat. Jellemző módon a 2016-os év két nagy meglepetése Donald Trump megválasztása és a Brexit megszavazása volt. Előbbi kapcsán a közvéleménykutató cégek, a fősodratú véleményt diktáló médiagépezet és a „független” nyomásgyakorló csoportok kórusban hajtogatták, hogy ez nem lehetséges; utóbbi másnapján pedig egy vezető brit liberális lap jelent meg olyan címlappal, amelynek szalagcíme a „maradás” győzelmét hirdette. A régi keretek között mozgó véleményvezérek egyik esetben sem tudták elképzelni, hogy más világ is lehetséges, mint az övéké. Ám e régi világ kulturális hegemóniáján rések keletkeztek s a választók mindkét alkalommal másként döntöttek, mint ahogy azt odafentről sugallták nekik. Ezzel visszatért a demokrácia többségi modellje, amelyben a kiváltságait féltő elit helyett a nemzet dönt saját sorsáról. Ismét a nép lett a szuverén!

Teljes cikk

Búcsú Tőkéczki Lászlótól

2018. január 23.

Balog Zoltán

az emberi erőforrások minisztere

Az emberi erőforrások miniszterének gyászbeszéde Tőkéczki László Széchenyi-díjas történész temetésén, 2018. január 23-án délelőtt, a Fiumei úti nemzeti sírkertben.

 

Tisztelt Gyászolók! Kedves Ilona!

 

Tőkéczki László barátai körében az elmúlt több mint tíz évben újra és újra beszédtéma volt a féltő, szerető kérdés: meddig lehet ez így? Ilyen önfelejtéssel, önfeláldozással, munkateherrel, elszánással, az öngondoskodás szinte teljes mellőzésével meddig lehet ezt csinálni, meddig lehet így élni?

Álltunk már többször betegágya mellett úgy, hogy megcsapott a halál lehelete. Féltettük őt és magunkat. Hogy lesz-e elég ereje, ideje mindarra, amit csak ő tud. Amit csak ő adhat nekünk. És a tehetetlenség. Hogy hiába a püspök, barát dorgálása, a történész-harcostárs professzor asszony kérlelése, a testvér aggodalma  ̶  ő csak megy. Keletre, nyugatra, északra, délre, a magyar világ legszélére, mindenhová, ahová hívják.

1500 előadás, volt olyan év, hogy 120 vidéki út. Mikor egyszer, egy fényes nagy ünnepség szónokának kértem fel a Magyar Országgyűlés Felsőházába, valami  ̶  számomra ismeretlen  ̶  kis délvidéki falu nevét mondta. Nem tud jönni, oda ígérkezett. Vállon a táska, távolba irányuló tekintet, összecserélhetetlen hanghordozás, a kezek gesztikuláló összjátéka, miközben megvilágosodik a történelmünk, az életünk.

Teljes cikk

Fél évszázaddal 1968 után

2018. január 21.

Címkék: Alexander Dubček, Varsói Szerződés, Prága, Ludvík Svoboda

Szabó Ákos

történész

Amikor a tizenkilenc éves egyetemista, Jan Palach 1969-ben megjelent a prágai Vencel téren, hogy önégetéssel mutasson példát az apátiába süllyedt és eltört gerincű Csehszlovákiának, még teljesen más hangulata, atmoszférája volt a térnek. Azon a tragikus januári napon, amikor égő áldozatként életét adta elveiért, minden megváltozott Csehszlovákiában. A szovjet segítséggel elfojtott prágai tavasz a Csehszlovák Kommunista Párt moszkovita szárnyának győzelmét hozta, véglegesen háttérbe szorítva azokat, akik nem tartották magukat az „előbb lövünk, majd kérdezünk” elvéhez, ezen felül kristálytiszta választ adott mindenkinek: az országban pontosan az történik, amit Moszkvában elhatároznak. Apellátának helye nincs.

Ebből a csapdahelyzetből az Alexander Dubček vezette reformerőknek sem sikerült kimászniuk, pedig 1968. január 5-én az ortodox kommunista, Antonín Novotný helyében éppen Dubčeket tették meg a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárának.

Teljes cikk