2017 – Post liberalizmus, avagy lázadás az elit ellen Illiberális, szuverén és nemzeti

2017. január 19.

Schmidt Mária

történész

Az angolszász egyetemekre igazán illik a 2016-os év kifejezése a post truth. Oktatási céljaik között ugyanis a diákok és az oktatók különbözőségeinek érvényre juttatása, identitásuk megtalálása, azok kiélése és elfogadtatása szerepel.

A post truth korszak identitáspolitikája az egyén önmegvalósítására fókuszál, vagyis teljesen narcisztikus. A diákok közösségi, politikai érdeklődése kimerül abban, hogy identitást választanak. Ezt a folyamatot identitásfelelősök szervezik, irányítják, és főleg ellenőrzik. Mostanra ezek az felelősök teljesen átvették az ellenőrzést az egyetemek felett, és totális kontroll alatt tartják a hallgatókat és tanáraikat. Elég egy vicces megjegyzés, egy poszt, egy mások által nem kedvelt dal eléneklése, vagy elég csak karácsonykor, boldog karácsonyt kívánni, és az egyetemek illetékes elvtársai, a különbözőség osztály (diversity office) munkatársai, már hívják is az egyetemi hatóságot, hogy járjon el a leleplezett gyűlöletbűncselekmény ügyében. Ilyenkor a meggondolatlanul beszóló, humorizáló, jó esetben megússza kirúgással, súlyos pénzbírsággal, rosszabb esetben bíróság elé is kerülhet. Ahogy börtönbüntetés vár arra a kanadai professzorra is, aki nem volt hajlandó diákjai megszólításánál a „he”, „she” személyes névmások helyett, az aktivisták által követelt új, fluktuáló nemi identitásoknak megfelelő mozaikszavakat használni. Ezzel gyűlöletet szított és így, elbocsájtásán kívül, bírósági felelősségre vonásra is számítania kell. Most, hogy 2016-ban a haladás olyan nem várt csapásokat szenvedett el, mint a Brexit, Trump győzelme és Renzi bukása, a történelem jó oldalán állóknak fel kell készülniük arra, hogy a burkolt mikro-agresszivitások száma megnő, ezért minden eddiginél nagyobb éberségre lesz szükségük. Fontos tehát, hogy az egyetemeken egyre nagyobb teret kapjanak a különbözőségért felelősök, akik száma ennek megfelelően vészesen szaporodik, és a legtöbb helyen már meghaladja az oktatói létszámot. Az utolsó másfél évben 90 egyetem hozott létre különbözőség osztályt. Régen, még a kilencvenes években is, nyílt pályázatokat hirdettek az egyetemi oktatói állásokra. Mára ez a gyakorlat megszűnt. A legmásabbak alkalmazása a cél, és hogy az ő megtalálásuk felülírja az amúgy is rég meghaladott tárgyismeret iránti igényt. (Milyen tárgyismeret? Csupa fehér férfi tettei, gondolatai!) Eddig sikeresen cenzúrázták a halloweeni kosztümöket, a privát sms-eket, a szociális médiára feltett posztokat, és az egyetemen kívüli társas érintkezés minden formáját, de a klasszikus irodalmat, és az USA történelmét is. (Pár hete betiltották Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót című könyvét és Mark Twain: Huckleberry Finnjét, mert sokszor szerepel bennük a nigger szó. Londonban a SOAS-on (The School of Oriental and African Studies) bőrszíne miatt indexre került Platon, Descartes és Kant. Alapos elemzőmunkával kiderítették ugyanis, hogy fehér férfiak. A diáklánytársaikat megerőszakoló fiúkról terjesztett, sokszor kitalált történetekkel a normális férfi-nő kapcsolatokat már évekkel ezelőtt ellehetetlenítették. Az új tantárgyak célja különben is a mérgező és káros férfiasság kiküszöbölése a társadalomból, a visszataszító fehérség visszaszorítása, végső soron a fehér férfiak eltávolítása az egyetemekről és a közhivatalokból. A mai amerikai, kanadai és részben brit egyetemek diákjai harcosan piacgazdaságellenesek, nem tűrik sem a vitát, sem az eltérő véleményt, vagyis a szólásszabadságot, a fehérek uralmát, és utálják a férfiakat. Mark Lillának a Columbia Egyetem professzorának a következő kérdésre kellett felelnie egy interjú során: Maga fehér. Maga férfi. Maga heteroszexuális. Maga a megfelelő személy arra, hogy így érveljen? (You’re white. You’re male. You’re heterosexual. Are you the best person to make this argument?) Ezek a diákok áldozati státuszukban tetszelegve, identitásuk megélésével foglalkoznak naphosszat, miközben minden eszközzel terrorizálják a többséghez tartozókat. Egyetemi éveik után aztán haladéktalanul hozzálátnak a szabad világ vezetéséhez.

A huszadik század összes értelmiségi vitája összefoglalható a kommunizmus, (vagyis a humanizmus hard változata) és a liberális demokrácia (vagyis a humanizmus elpuhult változata) szembenállásaként – állapította meg a kiváló francia író, Houellenbecq (Michel Houellebecq: Behódolás. Magvető, 2015. 262.o.). A fentiek alapján egyre szembeötlőbb, hogy a 21. század elejére a két pólus mennyi hasonlóságot mutat. Ahogy a kommunizmus, vagyis a népi demokráciák esetében a népi, úgy korunkban a mai liberálisból lett fosztóképző. A népi demokráciákban a reakciósok és az imperialista ügynökök veszélyeztették a haladást, vagyis a párt, pontosabban az élcsapat hatalmát, a mai liberális demokráciákban a tájékozatlan és ostoba tömegek állnak ellen az elitek által képviselt jövőképnek, amelynek néhány fontos eleme (lásd: cenzúra, éberségi kampány) az általuk uralt egyetemi szférában már meg is valósult.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás és a 2008-as pénzügyi válság új feladatokat adott az elitnek. Legfőbb gondjuk azonban a status quo megőrzése volt, a válságkezelés elől kitértek, mert ahhoz még sem intellektuálisan, sem politikailag nem nőttek fel. Az éppen regnáló elit trockista, maoista gyökerei, politikai és társadalmi szocializációja meghatározta azt, ahogy a biztonságpolitikai kihívásokhoz, illetve a globális piac működési zavaraihoz viszonyult. Mindegy, hogy milyen pártcsalád tagjaiként futottak be karriert, az iszlám terrorizmus elleni fellépést nem támogatták. Marxista iskolázottságunknál fogva máig töretlenül hisznek a történelemi haladásban, és abban, hogy nekik feltétlenül és mindenáron a progresszió oldalán a helyük. A pénzügyi válság kezelését ugyan teljes egészében átengedték azoknak, akik azt okozták, hiszen a minőségi élethez igencsak hozzászoktak, ez azonban csak még inkább növelte elkötelezettségüket a világ más részeinek demokratizálása iránt. Azért támogattak minden elvetélt civilizációs, illetve demokratizálási kísérletet, hogy bemutathassák, mennyire antirasszisták, iszlámbarátok és egyben demokraták is ők.

Akkor már négy éve az Európai Unió teljes jogú, persze nem egyenrangú tagjai voltunk. A vesztett második világháború óta vágytunk arra, hogy Ázsiából visszatérhessünk Európába, oda, ahova tartozónak éreztük és tudtuk magunkat. A Szovjetunió összeomlása után alig vártuk, hogy bevegyenek minket a NATO-ba és az Európai Unióba. Mindent megtettünk, mindent alárendeltünk annak, hogy megfeleljünk. A nyugati modellt, az onnan jövő diktátumokat, ötleteket, előírásokat, elvárásokat zokszó nélkül teljesítettük, nem volt sem okunk, sem indokunk arra, hogy ezek mintaadó értékében kétkedjünk. De 2008-ban, majd az utána következő években kiderült, hogy a fejlett Nyugat mintaadó szerepe megszűnt. Nem volt többé sem ötletük, sem elképzelésük. Megszűnt a vízió. Maradt az arrogancia, és a diktátum, amikkel azonban már lehetetlen volt leplezniük, mennyire bizonytalanok.

Hat év ötlettelensége ébresztette rá Orbán Viktort arra, hogy a saját utunkat kell járnunk, hogy a hajunknál fogva kell kihúznunk magunkat a gödörből, ahova estünk. Ehhez azonban meg kellett szabadulnunk attól a liberalizmusnak nevezett dogmahalmaztól, ami a 21. század eleje óta fogságban tartotta a demokráciát, mert annak keretein belül nem tudjuk megújítani azt a rendszerváltoztatás után kialakított neoliberális feltételrendszert, ami ezt a rendszerszintű válságot eredményezte. Orbán első és legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a többségi akarat képviseletéhez visszatalálva mentőövet nyújtson a demokráciának, vagyis a kereszténység, a nemzet és a polgári szabadságjogok előtérbe helyezésével egyesítse és újra nyertes pályára állítsa hazánkat. 2014. július 25-én elmondott tusnádfürdői beszédében határozottan megfogalmazta: amikor illiberális demokráciáról beszél, nem a polgári szabadságjogok felszámolását tűzi ki célul, sőt azok újbóli megerősödését szorgalmazza, hanem a liberális értékekre hivatkozó, de valójában azokon élősködő társadalmi elit uralmának akar véget vetni. Velük szemben akarja a többség, más szóval a magyar nemzet érdekét képviselni. Hiszen: „A liberális demokrácia nem volt képes arra, hogy nyíltan kimondja és kötelezze – akár alkotmányos erővel – a mindenkori kormányokat arra, hogy munkájukkal a nemzeti érdekeket szolgálja. (…) Nem védte meg a liberális demokrácia, a liberális magyar állam nem védte meg a közösségi vagyont. (…) Aztán a liberális magyar állam nem védte meg az országot az eladósodástól. (…) Nem védte meg a családokat az adósrabszolgaságtól sem. (…) ami Magyarországon ma történik, értelmezhető úgy, hogy a mindenkori politikai vezetés arra tett kísérletet, hogy az emberek személyes munkája és érdeke, amelyet el kell ismerni, a közösség, a nemzet életével szoros összefüggésben álljon, a kapcsolat megmaradjon, és ez a kapcsolat erősödjön. Vagyis a magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni és építeni kell. Ilyen értelemben tehát az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, (…) de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos nemzeti megközelítést alkalmaz.”

Ez a beszéd mérföldkőnek bizonyult. Mert elsőként nevezte nevén azt a jelenséget, amivel szemben álltunk. Elsőnek kérdőjelezte meg a nyugati világ dogmává merevített elvárását, miszerint csak az tekinthető demokráciának, amit az aktuális megmondóemberek az USA-ban, és a fejlett Nyugat többi kijelölt központjaiban annak tekintenek. Orbán programadó beszéde azért érintette őket, bel- és külföldön annyira érzékenyen, mert akkor már több mint fél évtizede nem volt sem az Európai Unió, sem az Egyesült Államok, sem a nagy nemzetközi szervezetek vezetőinek ötlete arra, hogyan is kellene kezelniük azt a pénzügyi válságot, amelynek kirobbanását a szabadjára engedett neoliberális pénzpolitika okozta. Az eseményeket nem tudták sem megelőzni, sem puha landolásúvá finomítani. Erőfeszítésükből mindössze annyira futotta, hogy a pénzügyi elit legnagyobb szereplőit kimentsék az általuk okozott összeomlásból, miközben mindenki más esetében spórolást és az adósságok maradéktalan visszafizetését követelték. Ezen a kettős szorításon azóta sem lazítottak. Az elit alkalmatlansága és a többség gondjai iránt mutatott érzéketlensége egyre nyilvánvalóbbá vált. A választott politikusok gyávának és tehetetlennek tűntek, és azok is voltak, azzá is váltak, miközben a lényegi döntéseket felszabadultan átengedték a senki által meg nem választott szereplőknek. Az Európai Unió, az IMF, a Világbank, az ENSZ, a különböző civil szervezetek egyformán bülbülszavú, kíméletlen és önérdekeiket hatékonyan képviselő aparátcsikjainak. Amikor tehát Orbán jogot formált arra, hogy olyan saját programot hirdessen, amely a demokrácia illiberális formája melletti elköteleződést célozta meg, egyben szuverenitásigényt is megfogalmazott. Világosan kifejezésre juttatta, hogy a magyar nemzeti érdekeket képviseli, ezért a magyarok számára a legtöbb előnnyel járó demokráciamodellt fogja megvalósítani, azt, amely a magyar polgárok többségének támogatását bírja. Olyan mintákra hivatkozott, mint a kereszténydemokrácia által sikerre vitt szociális piacgazdaság.

Illiberális, szuverén és nemzeti.

Ez a hármas annyira kiverte a biztosítékot a világ megmondóközpontjaiban, hogy hetekig foglalkoztak vele New Yorktól Bécsig, Berlintől Washingtonig. A liberális modellel való nyílt szakítás bejelentése, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti érdekképviselet hangsúlyozása ugyanis azt jelentette, hogy Orbán megkérdőjelezte a nemzetközi intézmények diktátumait, nemet mondott az öncélú uniós elvárásokra, és gátat szabott a globális cégek gátlástalan nyomulási kísérleteinek. Ha a liberális demokráciák vezetői és megmondóemberei nem lettek volna a végletekig elbizonytalanodva, nem lettek volna annyira sebezhetőek, Orbán szavai el sem értek volna hozzájuk.

Két és fél év telt el. Ami akkor eretnekség volt, mára mainstreammé vált. Akkor egyedül ő merte a politikailag korrekt kánont sutba dobni és támadást intézni a liberális elit, és az általa kimunkált demokrácia projekt ellen. Rajta kívül akkor, senki nem mert szuverenitásról beszélni, és hitet tenni a nemzeti érdek elsőbbsége mellett, mert azt lábszagúnak, idejétmúltnak és a haladás elleni merényletnek láttatták azok a tévedhetetlenek, akik magabiztosságán addig még nem talált fogást a valóság. Akkor még félelmetesnek tűnt az a megbélyegzés cunami, amit Orbán ellen a nyugati elit és a nyomukban loholó hazai lakájaik beindítottak. Orbán végérvényesen nacionalistává vált, sőt náci, de legalábbis fasiszta, illetve populista lett. És autoriter, mint Putyin. (Obama persze nem volt autoriter, noha gyakorlatilag rendeletileg kormányzott, megkerülve a törvényhozást, önhatalmúlag háborúzott, ő szélsőbalos volt és félig fekete, ráadásul demokrata, amely biztosította számára azt az ájult csodálatot, ami 8 éven keresztül végigkísérte.) Orbán szélsőjobboldalivá vált és maradt, annak ellenére, hogy több kérdésben klasszikus baloldali politikát folytatott. Kimenekítette a magyar emberek egy jelentős részét az adósrabszolgaságból, megszűntette a munkanélküliséget, és felvette a harcot a gazdasági, és ami legalább olyan fontos, a politikai liberalizmus nyomulásával szemben. Ami mára, a nyugati emberek végtelen elbizonytalanodását jelző identitáspolitikák erőltetési kísérletében kulminálódik. Mennyi önbizalma lehet annak, aki azt sem tudja eldönteni magáról, hogy fiú vagy lány, milyen a bőre színe, és nem képes más véleményt meghallgatni, vagy elviselni, csak a sajátját? Az rendben van, hogy a magyar ember ezen és a CEU-n rendezett menstruációs kiállításon jót nevet, ahogy a különböző nemi identitásokat rögzítő szótárakon is, de ne legyenek illúzióink: ha folytatódott volna az a nyomulás, amit a Soros által fizetett alapítványok az USA külügyminisztériumának támogatásával az elmúlt 8 évben ezekben a témákban bemutattak, a magyar emberek orientációs képessége is súlyos sebeket kaphatott volna.

Mindenki, aki a valóság és a többség képviseletét magára vállalta, populistává vált. A populista az új náci, az új antiszemita, vagyis az a gyűjtőfogalom, ami mindent magában foglal, ami az elit számára utálatos. Milyen demokrácia az, ahol szégyen a többséget képviselni? A populista ugyanis arra vetemedik, hogy a néptől és ne az elittől kapott felhatalmazás alapján, sőt, ha kell, az elit ellenében politizáljon. Többre tartja a népszavazásokat az alkotmánybírósági és nemzetközi bírósági határozatoknál, a szakmai érveknél, és a szakértői véleményeknél. Timothy Garton Ash (Timothy Garton Ash: Is Europe disintegrating? 2017. jan 19. The New York Review of Books) Közép-Európa szakértő szerint mindez a többség diktatúrája az egyének és a kisebbségek emberi jogaival szemben, a független bíróságok felett, az erős civil társadalom és a független és eltérő médiumok felett.

Igen hálás lennék a nagyszerű Ash-nek, ha egyszer kifejtené, hogy mit ért erős civil társadalom és független média alatt. Nálunk, és a régióban mindenhol ugyanis a sokszínű és a társadalomba ezer szálon beágyazott civil szervezeteket a kommunisták szétverték, betiltották és megsemmisítették. Mai névbitorlóik zöme nem civil, hiszen anyagi alapjaikat nem a tagság önkéntes hozzájárulása adja, (kivéve például a polgári köröket), hanem állami, illetve külföldi dotáció. Szívesen meghallgatnám, hogy ebben az esetben, ezek a szervezetek, mitől civilek és főleg miért számítanak függetlennek. Az amerikai, a német, a holland, a norvég stb. adófizetők, illetve, nálunk főleg a Soros Alapítvány által pénzelve, vajon nem azokat a liberális politikákat kell nagy erőkkel képviselniük, amelyeket a nagyvonalú támogató a számukra meghatároz? És még annyi, hogy ezeknek a nagyon civileknek a vezetőit, képviselőit, szószólóit, aktivistáit a pénzadók választják ki, nem az általuk képviseltek, ahogy elszámolással is feléjük tartoznak. És akkor nézzük a sajtót. Ash 2016 tapasztalatai ellenére is a független sajtó elleni támadással vádol bennünket. Akkor, amikor a komplett amerikai sajtó megsemmisült abban a végtelenül elfogult és színvonaltalan kampányban, amit Trump ellen bemutatott? Ahol a fő független New York Times-nak vezércikkben kellett fogadkoznia, hogy visszatér az „objektivitáshoz”? Ahol a Washington Post az energiaszolgáltatás meghackelésével vádolja a címlapon Putyint, amit aztán másnap kénytelen visszavonni? Hol független ez a sajtó és mitől? Németországban, ahol tilos a migráns és kötelező a menekült szó használata és előírják, hogy csak pozitív összefüggésben szabad említeni őket? Ahol napokig cenzúrázták a híreket a tavaly szilveszteri tömeges szexuális erőszakról? Vagy hónapokig nem adnak ki körözést azok ellen a migránsok ellen, akiket erőszakos bűncselekménnyel gyanúsítanak? Vagy talán a franciáknál, ahol már évszázadok óta rögzített áruk van a cikkeknek?

Milyen arrogancia az, hogy 2016 végén, amikor a komplett német és amerikai sajtó elvesztette az arcát, Ash és társai még mindig feljogosítva érzik magukat arra, hogy a szokásos brit arroganciával kioktassanak és számon kérjenek minket? Meddig tart még a nyugati megmondóemberek civilizációs dühe irányunkban? Miért nem képesek belátni, hogy 2016 legfontosabb tanulsága, hogy ezúttal mi mutattuk meg az előrét a „fejlett Nyugatnak”! Hogy nem kell belefásulnunk a fosztóképzővé silányult liberális diktátumba, amely ellopja tőlünk a demokráciát, amit mi sokra tartunk. Hogy nem kell hajlonganunk a nemzetközi szervezetek előtt, legyen az az IMF, vagy Brüsszel alkalmatlan bürokráciája, amelynek élére Merkelék egy adócsaló bohócot választottak. (Ne feledjük, hogy Orbán ellenezte.) És végül, hogyha akarunk, és van elég bátorságunk és civil kurázsink, nemet tudunk mondani a globális megmondóembereket ellenünk hergelő álcivilek diktátumának, és meg tudjuk védeni a határainkat, az országunkat, a hazánkat, az otthonainkat, az idegenek inváziója ellen.

Nem is maradtunk olyan hosszú ideig egyedül. Azóta mellénk álltak a lengyelek, aztán a régió, és most már sokan Nyugaton is. A múlt évben még több követőnk lett. A britek úgy döntöttek, hogy kilépnek a tehetségtelen és tehetetlen eurokraták által fogságba ejtett Unióból. Az európai és a brit elit Brexit utáni másnapossága a mai napig tart. Egyszerűen nem képesek napirendre térni a többség döntése felett. Rögtön ki is derítették, hogy a kilépés mellett voksolók mind bunkók, képzetlenek, öregek, vidékiek és nacionalisták, ja és persze rasszisták. Szerintük a népszavazás intézményével is baj van, hiszen a nép nem képes bonyolult döntéseket hozni, azért vannak ők, az okosak, hogy ezt megtegyék helyettük.

És még Donald Trump is győzött. Az a Trump, akiről Orbán Viktoron kívül mindenki megmondta, hogy nem nyerhet, mert és csak és különben is. Persze ő is populista és fasiszta, ráadásul orosz zsoldban áll, szóval teljesen alkalmatlan. Ráadásul Trump azt ígérte az egyszerű embereknek, hogy meghallja a hangjukat és helyettük is beszél majd. Sorra járta a munkáskörzeteket, hozzájuk, róluk beszélt! Mi ez, ha nem a legszörnyűbb populizmus? Ráadásul még Amerikát is naggyá akarja tenni, újra. Ez pedig maga a nacionalizmus, a munkahelyek és a határok védelmének ígérete pedig a szuverenitás kérdéséhez vezet bennünket. Mindeközben a Brexit után újra, másodszor is csődöt mondtak a közvélemény-kutatók, a megmondóemberek, a politológusok és az egész politikai elit. A média leszerepelt, a Clintonok kipukkadtak, és sajnos azok az ígéretek is, hogy Amy Schumer, Barbra Streisand és Robert de Niro kivándorolnak, és Ruth Bader Ginsburg, a Legfelsőbb Bíróság bírája Új-Zélandra költözik. A liberális elit idegösszeroppanást kapott, rasszizmust kiáltott, a kékgallérosok összeesküvéséről kezdett zagyválni, orosz hekkertámadásra hivatkozik: szerintük Trump azért nyert, mert az oroszok meghekkelték Clinton kampányfőnökének számítógépét, és az ott talált információkat a Wikileaksen keresztül nyilvánosságra hozták. Ez az érvelés azért több sebből vérzik. Először is, milyen kampányfőnök és jövendőbeli elnöki kabinetfőnök az, aki olyan dolgokat emilez, amik ennyire terhelőek rá, pártjára és a jelöltre nézve? Túl okos nem lehet, az biztos. Jelszónak pedig azt választja, hogy: jelszó. Ja, hogy a demokrata párt szerverét nem vizsgálták meg, mert nem járultak hozzá? Ezen már csak nem akadhat meg az Obama által elrendelt vizsgálat. Másodszor, a kiszivárogtatott anyagok csak a választók jobb tájékoztatását célozták meg, ahogy egykor a Pentagon papírok, vagy a Watergate szivárogtatások, vagy legújabban az a Trump besározását célzó titkosszolgálati anyag, amit az USA liberális médiája ellenőrzés és változtatás nélkül lehozott. Igaz, hogy azok rendben voltak, mert Nixon és Trump ellen irányultak. Harmadszor, az USA nem lehet ennyire kiszolgáltatott és védtelen a kibertámadásokkal szemben, vagy ha mégis, az csak a demokrata, illetve az Obama adminisztráció alkalmatlanságát bizonyítja. Negyedszer, kevés a valószínűsége annak, hogy az oroszok titkos akciójuk lebonyolítóját Felix Dzserdzsinszijről, a CSEKA megalapítójáról neveznék el. Az az érvük pedig, hogy Putyint és közvetlen környezetét lehallgatva jutottak a bizonyítékokhoz, támadásuk erkölcsi alapját kérdőjelezné meg, ha bárki ilyet feltételezett volna erről a szánalmas akcióról. (Különösen, hogy Obamáék Merkelt is lehallgatták.)

Obama volt az első félig fekete elnöke Amerikának. És ezzel mindent elmondtam róla, amit a történelemkönyvek feljegyzésre méltónak ítélnek majd. Elnöksége nyolc éve alatt az általa képviselt és másokra rátukmált amerikai liberalizmus folyamatos morális válsághelyzeteket vizionált, amelyekben az USA-nak egyetlen feladata maradt: gondoskodni a faji, nemi identitások korlátlan megéléséről és a demokráciaexportról. Obama alatt a liberális demokrácia hisztérikus, más szóval paranoiás korszakába lépett és felszámolt mindent, ami összeköt, amire közös jövő épülhet. A legfontosabb alapelveket: a törvény előtti egyenlőséget és a szolidaritást. Amit helyette kötelezően előírt, azzal az eliten kívül senkit nem tudott, de nem is akart mit kezdeni. A szexuális nem szabad megválasztása, a transzok WC-használati problematikája és a névmások lecserélése új pótszavakra, az elit egy szűk körén kívül senkit sem lelkesített, viszont majdnem mindenkit taszított. (Szerencse, hogy a magyar nyelv genderneutrális, így mi ezt az elvárást már rég teljesítettük. Javaslom a magyar nyelv hivatalos közvetítőnyelvként való bevezetését!) Az is kiverte a biztosítékot a többségnél, hogy hadat üzentek a kereszténységnek, a tisztes munkának, a versenynek, egyszóval mindazon értékeknek, amelyek generációkon keresztül zsinórmértékként szolgáltak.

2016-ban a migrációs válsággal kapcsolatos álláspontok is közeledni kezdtek az Orbán által két évvel korábban javasoltakhoz. A határok megerősítése, a kerítések építése, a közös határvédelem, a menekültek számára az Unión kívül létrehozandó szűrőállomás kialakítása, mára a brüsszeli nagyokosok számára is elfogadhatónak tűnik. A liberális megmondóemberek valóságidegen menekültbarát magatartása ugyan jottányit sem változott, a Soros által finanszírozott „civilek” továbbra is mindent elkövetnek a migránsok Európába terelése érdekében, de a közhangulat ellenük fordult, a sorozatos terrorcselekmények és a nyomukban terjedő félelem megtették a hatásukat. Európa polgárai újra értéknek tekintik a biztonságot. Franciaországban majdnem egy éve szükségállapot van. A tavaly szilveszteri, majd az utána sorozatban elkövetett németországi terrorcselekmények, illetve a berlini karácsonyi vásár elleni brutális terrortámadás után, még az amúgy végsőkig leszedált német polgárokban is felmerülhet a kérdés: biztos, hogy jól van az, hogy többszázezer azonosítatlan migráns kószál ellenőrizetlenül a német utcákon? A mintaliberális svédek is azzal szembesültek, hogy városaikban egyre több helyen veszik át az uralmat a migráns bandák.

2017-ben valószínűleg folytatódik az elit elleni lázadás. Mert eljárt felettük az idő. Ott ragadtak a hatvanas években, azóta képtelenek megújulni, felnőni a feladataikhoz, felelősséget vállalni magukért és másokért.

Önzők, narcisztikusak, végtelenül elkényelmesedettek, nihilisták és sznobok. Nem a legjobb elegy.

Nincs mit kezdeni velük.

 

 

Elhangzott az Országház Felsőházi üléstermében rendezett A kultúra, mint megtartó erő – Történelmi analógiák, korunk kihívásai, feladatai a migráció tükrében című konferencián.

Teljes cikk

A Néma Láthatatlanok

2017. január 06.

Szabó Ákos

történész

1939 őszén az akkori világ két legkegyetlenebb diktatúrája titokban megállapodott Lengyelország teljes okkupációjáról. A meglepetésként ható német, és a két héttel későbbi szovjet támadás után a lengyel állam újabb tragikus megpróbáltatások elé nézett: lakosainak deportálása Szibériába, a náci haláltáborok megnyitása, a katyń-i erdő halálsikolyai, majd az ezt követő brutális kommunista diktatúra határozták meg a következő évtized mindennapjait. Ebben a kétségbeesett, reményvesztett időszakban kezdték meg működésüket a Néma Láthatatlanok, akik létezéséről csak 1989 után értesült a szélesebb közvélemény.

1939 szeptemberét követően a lengyel hadsereg tagjai közül sokan voltak, akik a harapófogóba került államuk megsegítésében nem otthoni fegyveres szolgálattal kívántak részt venni, hanem megpróbáltak Franciaországba, illetve Nagy-Britanniába távozni. A francia területen létrejövő lengyel emigráns kormány feje, a korábbi miniszterelnök, Władysław Sikorski lett, aki Angers-ban állította fel főhadiszállását, és novemberben egy miniszteri bizottság felállításáról határozott, amelynek célja a megszállt ország ügyeinek kezelése, és az ellenállás megszervezése volt. A közelgő német csapatok erőteljes előrenyomulása miatt a kormány 1940 kora nyarán Londonba tette át székhelyét, s megszervezte, hogy lengyel katonák tízezrei harcoljanak angol kötelékben a németek ellen. A brit kormány a skót partvidék védelmét gyakorlatilag teljes egészében a lengyelekre bízta, akik korábban számos alkalommal bizonyították rátermettségüket katonai kérdésekben. Ezek közül kiemelkedett az Enigma nevű elektromechanikus berendezés feltörése még 1932-ben, de a lengyel katonák a Brit Királyi Légierőnél is kiválóan teljesítettek, bátorságukkal méltán vívtak ki elismerést a brit hadsereg veteránjai között.

Szovjet katonák menetelnek Lengyelország felé

Nagy-Britannia sikeres megvédését követően a lengyel emigráns kormány teljes egészében saját hazája felé fordította a figyelmét. A földalatti ellenállás megszervezése létfontosságú volt a megszállt Lengyelország területén, ahol egymást érték a náci és szovjet rémtettek. Már 1939 őszén történtek próbálkozások ennek megszervezésére, és egy a megszállók ellen harcoló hadsereg felállítására. A vállalkozás sikerének egyik jelentős – sajnos nem eléggé hangsúlyos – eleme, hogy a Horthy vezette Magyarország minden további nélkül befogadta a hazájuk elhagyására kényszerült lengyelek tízezreit, legyenek azok polgári személyek, vagy éppen katonák. Utóbbiak – jellemzően – Jugoszlávia érintésével jutottak el a Szövetséges Államok valamelyikébe, ahol nem haboztak az adott ország hadseregében szolgálatot teljesíteni. Lengyel katonák tízezrei harcoltak a náci diktatúra ellen Skócia partjainál, Tobruk erődjénél és Monte Cassinónál egyaránt. A megszállt országban pedig számos földalatti szervezet jött létre, ám ezek közül kiemelkedett az 1939 végén létrehozott Lengyelország Győzelme Szolgálata nevű földalatti katonai-politikai szervezet, illetve a későbbi Honi Hadsereg. Megsegítésükre különleges alakulatokat hoztak létre Sikorski tábornok irányításával, a brit hadsereggel karöltve. Nevük a misztikus Néma Láthatatlanok lett, nem véletlenül: a síri csendben végrehajtott titkos akciók után az egység tagjai köddé váltak. Természetesen a toborzásukat is titok övezte: mintegy kétezernégyszáz fő jelent meg az essex-i bázison, de semmilyen lényeges adattal, vagy részlettel nem szolgáltak a jelentkezők számára, nehogy az ellenség tudomására jusson bármi a fedett akcióból. A megjelentek közülük választották ki aztán több lépcsőben azokat, akik részt vehettek az egység feladataiban. 1941 februárjától több száz jól, kiképzett Néma Láthatatlan hajtott végre akciókat a szovjetek és a nácik által megszállt országban. Tevékenységüknek köszönhetően pénzzel és fegyverrel látták el a földalatti ellenállás tagjait Lengyelország-szerte.

 

A német hadsereg bevonul Varsóba

A Néma Láthatatlanok akcióit titkos rádióadásokkal, és hírszerzéssel egyaránt segítették támogatóik 1941-től. A legjelentősebb csoportot 1944-ben vetették be: hozzávetőleg háromszáz ejtőernyőst dobtak le ekkor a megszállt országban, s közülük igen sokan fegyverrel is támogatták az augusztus 1-jén kirobbant függetlenségi harcot, a Varsói Felkelést, s harcoltak a német csapatok ellen. A végül októberben elbukott felkelés hatására rombolták porig a náci csapatok – hallgatólagos szovjet támogatással – Varsó legrégebbi részeit, s tették tönkre a Visztula-parti metropoliszt. A Néma Láthatatlanok a Radom és Kielce környéki erdőkben sem tétlenkedtek: robbantásokkal, szabotázsakciókkal keserítették a megszállók életét, s demoralizálták a legénységi állományt. Sikeres szerepük volt a megszállt Varsó náci rendőrfőnöke, Franz Kutschera elleni merényletben is, ebben az akcióban a nyílt utcán végeztek a tiszttel az Adam Borys vezette csoport emberei 1944-ben.

A Néma Láthatatlanok legtöbb tagját csak a háborút követően lehetett beazonosítani, hiszen fedőnéven működtek a világégés idején. Közülük is kiemelkedett az Antoni fedőnevű Kazimierz Iranek-Osmecki ezredes, aki elsőként térképezte fel a németek titkos rakétabázisát Peenemündében, ahol a rettegett V1 és V2-es rakétakísérletek folytak egyidőben. A bitófát sikerült elkerülnie, ám a németek hírhedt – börtönként szolgáló – Colditz várkastélyát nem, ahonnan csak 1945 májusát követően szabadult. Hasonlóan kemény élete volt a csoport egyelten női tagjának, Elżbieta Zawackának, akit Zo álnéven 1943 szeptemberében dobtak le Varsó mellett, s egy évvel megérkezését követően a Varsói Felkelés egyik ikonikus alakjává vált. A második világháborút követően a kommunista Lengyelország titkosszolgálata hazaárulás és kémkedés vádjával juttatta börtönbe, így személye egyaránt jelképezte a náci és a szovjet totális diktatúrával való büszke szembenállást.

Emlékmű Grabow nad Pilicaban

A Néma Láthatatlanok emlékét a mai lengyelség méltó módon őrzi, számos városban emlékparkjuk van, tagjaiknak emléktáblákkal tisztelgett az utókor. A lengyel kormány tavaly több rendezvénnyel tisztelgett az egykori hősök emléke előtt, akik közül sajnos már csak néhányan vannak életben. Élettörténetük, hazaszeretetük, bátor tetteik a következő generációk számára iránymutatóak lehetnek.


(Fotók: Wikipedia)

Teljes cikk

Az angol Schindler

2016. december 22.

Szabó Ákos

történész

Amikor a fiatal, bohém, alig harmincéves londoni bróker, Nicholas Winton egy barátja kérésére a svájci Alpok helyett az addigra megkopott fényű Arany Prágát választotta, nem gondolta, hogy neve örökre bekerül a történelemkönyvekbe. A napsütötte svájci lejtők helyett a nácik által fenyegetett csehszlovák főváros zsidó gyermekeinek megmentésére fordította energiáját, pénzét, idejét. A Jóisten cserébe igen hosszú, boldog élettel ajándékozta meg az embermentő bankárt.

Nicholas Winton szülei németországi zsidóként telepedtek le a brit fővárosban 1907-ben. A családfő a gyorsabb és hatékonyabb asszimiláció érdekében saját – s így leendő gyermekei – nevét Wertheimről Wintonra változtatta. A katolikusnak keresztelt legidősebb fiú, Nicholas 1909 májusában született a Nagy-Londonhoz tartozó Hampsteadben, nem messze attól a helytől, ahol a harmincas években a későbbi világhírű író, George Orwell könyvkereskedőként kereste kenyerét. Rövid ideig tartó iskolás évek után – amit egy kiváló vidéki magániskola jelentett, ahová a nobilitás és a művészvilág járatta gyermekeit – Winton visszatért Németországba és a bankszakmában helyezkedett el. Egy hamburgi pénzintézettől egy berlinibe távozott, remélvén, hogy a német fővárosban jobban ki tud teljesedni. Nem így lett. Testközelből tapasztalta meg az egyre jobban radikalizálódó Németországot, amely a nagy háború borzalmait alig feledve, egyre gyorsabban robogott egy újabb katasztrófa felé.

A német fővárosból Párizsba költözött, ahol ugyancsak a bankszakmában tevékenykedett, ám nem érezte jól magát a nyüzsgő francia metropoliszban, ezért hazatért Angliába, és tőzsdeügynökként helyezkedett el a Londoni Árutőzsdén. Hivatali munkájával párhuzamosan komolyan sportolt, a vívó válogatott kerettagjaként készült az 1940-es Tokiói Olimpiai Játékokra, amit az időközben kirobbant világháború miatt végül nem rendeztek meg.
1938-ban az angol középosztály tipikus életét élvező ifjú Winton síelni indult Svájcba, ami akkoriban kezdett divatossá válni a brit előkelelőségek és pénzemberek körében, ám egy barátja meghívására megváltoztatta úti célját és Prágába ment. A látogatás egy fölöttébb zaklatott időszakban zajlott le, ugyanis az Adolf Hitler vezette Harmadik Birodalom már ezen az őszön kifejezte határozott akaratát az országgal kapcsolatban: megszerezni mindenáron.
A mind jobban fenyegető náci veszély miatt Nagy-Britanniában már 1933-ban létrehoztak egy jótékonysági szervezetet, amely a mindenkori angol kormány támogatásával az Ausztriában, Németországban és Lengyelországban élő zsidóság – zömében gyermekek – Angliába való biztonságos eljuttatását szervezte. A londoni parlament az erről szóló intézkedést jóvá is hagyta, ennek tudatában Winton el is kezdte – gyakorlatilag egyes egyedül – szervezni az akciót, mégpedig Vencel téri szállodai szobájából. Zsidó származású fiatalként belső indíttatásának eleget téve, hallgatva lelkiismeretére, hatalmas lelkesedéssel tartotta kézben az eseményeket. Erejéből arra is telt, hogy a távolból felügyelje a pénzgyűjtés angliai megszervezését: brit lapokban közzétett felszólításokkal igyekezett anyagi támogatást szerezni missziójának.


Az angol embermentő híre Prágában villámgyorsan terjedt, így nem számított ritkaságnak a hivatala előtti kígyózó sorok látványa a csehszlovák fővárosban. Alig néhány hónapos ténykedésének eredményeképpen hatszázhatvankilenc tizenhét év alatti gyermeket sikerült kimenekítenie és vonaton átsegítenie a biztonságot jelentő Nagy-Britanniába. Az egyik túlélő, az akkor 15 éves Paul Salz, így osztotta meg emlékeit később a világ közvéleményével: „Volt nálam 10 birodalmi márka. Ez volt az összes vagyonom, hiszen családunk mindene Prágában maradt. A német–holland határon felszálló katonák átnézték a szerelvényt és mindenkitől elvették az értékeit, táskáit. Tőlem az utolsó 10 márkámat. De élek.” Az utolsó, szám szerint kilencedik szerelvény, 1939. szeptember 1-jén indult volna el a prágai főpályaudvarról, ám ez sosem történt meg. Ennek ellenére a Nicholas Winton és néhány prágai munkatársa által koordinált akciósorozatnak hála, a náci háborús gépezet elől sikerült számos – zömében zsidó – gyermeket kimenekíteni a Cseh-Morva Protektorátusból, akik közül többen igen nagy karriert futottak be Angliában és az USA-ban, főként művészeti, tudományos területen. Kiemelkedett közülük például Karel Reisz filmrendező, a Francia hadnagy szeretője című klasszikus mozi megalkotója.

Az embermentő Winton munkásságát a nagyközönség csak az 1980-as években ismerte meg, amikor dán származású felesége rábukkant a nevekkel, adatokkal, fényképekkel teli egykori jegyzetfüzetére. Karitatív tevékenységét – melyet hosszú éveken keresztül nem közölt a nagyvilággal – számos ország kitüntetésekkel ismert el, köztük a cseh, az angol és az amerikai állam is. A Brit Birodalom tagja, a Wallenberg Érem, és a Fehér Oroszlán Rend csupán néhány azon kitüntetések közül, amelyeket még életében megkapott, 2008-ban Nobel-békedíjra jelölték. 2011-ben egyik megmentettje, az azóta kiváló újságíróvá lett Joe Schlesinger közreműködésével, Nicky’s Family címmel dokumentumfilm is készült az életéről.


Nem sokkal 2015. júliusi halála előtt megkérdezték tőle, mi motiválta annak idején, s ő nyugodt hangon a következőket felelte: „Amikor odamentem, a városban a pánik kézzelfogható volt, s ekkor egy késztetést éreztem. Segítenem kell ezeken a gyerekeken.”

Az angol Schindler százhat éves korában hunyt el szülőföldjén. Bátor tetteiről, amelyek példát mutatnak a XXI. század emberének, köztéri szobrok sokasága tanúskodik Európa több nagyvárosában.

(Fotók: Wikimedia)

Teljes cikk

Egyenes derékkal

2016. december 10.

Címkék: 1956, emlékév, forradalom és szabadságharc, Nagy Imre

Schmidt Mária

történész

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság arra a feladatra vállalkozott, hogy méltó módon emlékezzen meg az 1956-os forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A tíz évvel ezelőtti emlékévet az akkor kormányzó szociálliberálisok ellehetetlenítették. Budapest utcáin újra vér folyt, fiatalokat tartóztattak le és börtönöztek be.  Ezért a 2016-os megemlékezéseknek a tíz évvel ezelőtt elmulasztottakat is be kellett pótolnia. Vissza akartuk adni 1956-ot a magyar embereknek, ezért azokra irányítottuk a figyelmet, akik példát mutattak bátorságból, hősies elszánásból, szabadság- és hazaszeretetből. Hogy tudják és értsék, és ezzel a tudással fölvértezve emlékezzenek rá, hogy azon a hatvan évvel ezelőtti őszön a magyar nemzet bebizonyította: ha kell, megharcol a szabadságáért, nemzete függetlenségéért. Arra törekedtünk, hogy megértessük: erre minden polgártársunk joggal lehet büszke.  

Ki akartuk használni talán az utolsó lehetőséget arra, hogy köszönetet mondjunk a még köztünk levő hősöknek, és azoknak, akik a világ számos pontján segítették a hazánkat elhagyni kényszerülő százezreket.

Az Emlékév ezért a hősökről, vagyis a büszkeségről és a köszönetről szólt.

Azokról a hősökről, akik az életüket kockáztatták akkor, amikor szembeszálltak a világ legerősebb szárazföldi hadseregével, amikor Molotov koktéllal és kézifegyverrel vették fel a harcot a tankokkal és a nehéztüzérséggel. Mert, ahogy 1848 jelentőségét is az adja, hogy a népek tavasza nálunk függetlenségi háborúvá szélesedett, úgy 1956-ot is az emeli ki a többi, időről időre kirobbanó kommunistaellenes megmozdulás sorából, hogy nemzetünk ellenállása fegyveres szabadságharcba torkollott. 

1956 a marxista elméletek eleven cáfolata volt. A kommunisták azt állították, tanították, sőt emelték dogmává, hogy az embereket csak a pénz hajtja, csak és kizárólag az anyagi körülmények motiválják őket. ’56 azonban bebizonyította, hogy a magyar emberek a szabadságért és hazájuk függetlenségért indultak harcba, nem pedig a normák csökkentéséért, vagy az életkörülményeik javításáért.  A másik, ugyanilyen fontos, vagy talán még fontosabb marxista dogmát is megcáfolta 1956, azt, hogy az osztályellentétek kibékíthetetlenek, és felülírnak minden más elkötelezettséget. 1956 tisztán megmutatta, hogy a nemzeti összetartozás fontosabb az osztálykülönbségeknél. Mindez megrengette a kommunista ideológia alapjait. Ezért hordtak össze róla annyi ordas hazugságot és hallgatták el nagyszerűségét a kommunista rendszer bukásáig.    

Az a szabadság, amit a magyar emberek 1956-ban kivívtak, 13 napig tartott. Alig két hét volt csupán, mégis erőt és tartást adott nemzetünknek több mint három évtizeden keresztül. Mert megmutatta országnak-világnak, hogy a magyar szabadságszerető nép, amellyel nem tehetnek meg a megszállók mindent, bármekkora túlerőben is vannak.

Az emlékév középpontjába a pesti srácokat és lányokat állítottuk. Egyrészt azért, hogy visszaadjuk a forradalom és szabadságharcot azoknak, akik csinálták: a hétköznapi magyar embereknek, akik hazaszeretetből fogtak fegyvert. Akik nem készültek hősöknek, nem készültek politikai szerepre, csak a hazájuk iránti kötelességüket teljesítették. És akikről eddig, alig esett szó.

Vissza akartuk adni a nemzetnek a hőseit, azokat, akikben magukra ismerhet, azokat, akikre büszke lehet. Mert tudjuk, a ma embere ugyanúgy szereti a hazáját és becsüli a szabadságot, mint akkor. Ha kellene, ma is kiállna érte és megvédené. Ez a tudat kovácsol össze és tesz bennünket öntudatos magyar polgárokká.

Az Emlékév arról szólt, hogy ugyanaz köt össze bennünket ma, mint ami összekötötte a hatvan évvel ezelőtti magyarokat. A hazaszeretet és a szabadságvágy. Két olyan követelésük volt, amiben mindenki egy akaraton volt: a szabadság és a nemzeti függetlenség. Ezekre helyeztük mi is a hangsúlyt az Emlékév központi eseményeiben, üzeneteiben. Az akkori magyarok úgy döntöttek: ha kimennek a szovjet csapatok és végre a saját kezükbe vehetik a sorsukat, akkor szabad választásokon dőljön el, milyen politikai berendezés mentén alakítják a jövőt.

A reformkommunistákról

Ezeket az üzeneteket kérdőjelezte meg az a ballib értelmiségi kör, amelyik a diktatúra alatt hozzászokott ahhoz, hogy csak ő értelmezheti a múltat. Aki az ő kizárólagos jogát megkérdőjelezi, és más szempontokat helyez előtérbe, más narratívában értelmezi az eseményeket, az szerinte történelemhamísító. Hisz az élcsapat tagjaiként, ők még mindig a helyes úton járnak és így továbbra is ők az objektív tuti letéteményesei, őrzői. Saját kiállítás létrehozása helyett szószólóik, akik közül többen szüleiktől örökölték a hiteles és objektív múlt elvitathatatlan és kizárólagos képviseletét, meghekkelték a kiállításunkat, cikkekben, rádió és tv műsorokban indítottak éles támadást az Emlékév ellen. Az Emlékév dalát, amit a világ egyik legsikeresebb szupersztárja a magyar Desmond Child hazaszeretetből írt, az a Desmond Child, akinek több mint 300 millió letöltése van, amatőrnek, tolvajnak és alkalmatlannak nyilvánították, a dal szövegét pedig szándékosan félrehallva halszagúnak bélyegezték, és megpróbálták a sárba tiporni. Nem sikerült. Egy hatvanéves fotó beazonosításán rágódnak hetek óta, ezt felhasználva akarják bizonyítani, hogy a pesti srácok nem is voltak hősök, sőt fiatalkorúként nem is lett volna szabad részt venniük a harcokban, ha pedig mégis fegyvert fogtak, azért a szüleik felelősek és elmarasztalhatóak.   

Mindezek közös üzenete az volt, hogy ’56 hősei nem az egyszerű magyar emberek, vagyis a magyar nemzet. Nem a diákok, a munkásfiatalok, a pékek és teherautósofőrök, a mentősök és a színészek, hanem azok a kommunista funkcionáriusok, akik szerintük, előkészítették és vezették a forradalmat. ’56 igazi hőseiként azokat a kommunistákat akarják láttatni velünk, akik kiábrándultak Sztálinból és Rákosiból, de az eszméből persze nem. Azokat, akik meg akarták reformálni a kommunizmust, mert hitték és hirdették, hogy az megreformálható, és ezekről a reformelképzeléseikről néhány éjszakán át vitatkoztak a Petőfi körben, cikkeket írtak az Irodalmi Újságban, felszólaltak a pártaktívákon, sőt még a párttaggyűléseken is. Ők csinálták tehát meg a „föllazítást”, ami szerintük ’53-ban, vagy még inkább '54-’55-ben kezdődött. Akkor, amikor Moszkva Nagy Imrét bízta meg a vezetéssel és ő lassan megkezdte a munkásmozgalmi áldozatok rehabilitálását. Azt állítják, hogy a forradalom emblematikus figurái Nagy Imre, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Tánczos Gábor, Hegedűs B. András, Mécs Imre, voltak, akik aztán a demokratikus ellenzékkel együtt a rendszerváltoztatáshoz vezető utat is kitaposták. Mert ahhoz, hogy valaki a huszadik század magyar történelmének elismert alakítója lehessen, szerintük előbb kommunistának, majd reformkommunistának kellett lennie. Arra azonban, hogy ezek a kommunisták milyen bűncselekményeket követtek el a magyar nemzet, ártatlan honfitársaink, politikai ellenfeleik ellen, nem ildomos felhívni a figyelmet, hiszen ők megváltoztak, szembefordultak korábbi „túlzásaikkal”, és ezt ők nagyra értékelik.  És azt követelik tőlünk, hogy érjük be ennyivel. (Mintha Göringet, Hesst, Himmlert, Bormannt, Göbbelst vagy éppen Eichmannt fel lehetne menteni bűneik alól, amennyiben – mondjuk egy Hitler utáni világban – reformnácikként tovább politizáltak volna a legyőzött Németországban.)

Pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc nem a Petőfi kör elméleti vitái és még csak nem is a pártaktívákon felszólalók merész önkritikája miatt tört ki. Hanem azért, mert a magyar nemzet olyan példátlan elnyomás alá került, emberi és polgári jogainak olyan mértéktelen korlátozását kellett elszenvednie a kommunizmus alatt, amit nem tűrhetett tovább. Azért, mert a kommunisták maguk ellen hergelték az egész országot. A falvak lakosságát, a városok lakóit. Mert hadat üzentek mindennek, ami a magyar embereknek fontos volt. Bebörtönözték legjobbjait. Korlátozták vélemény és szólásszabadságát. Elvették betevő falatját. Letartóztatták vezetőit.  A forradalom kitöréséig több mint 400 politikai kivégzésért felelnek. 700 ezernél is több magyart deportáltak a Szovjetunióba, a kommunista muszkavezetők hathatós segítségével. Nem volt olyan család, amelyet ne vegzáltak volna. Perbe fogták, és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték a katolikus egyház fejét: Mindszenty hercegprímást és bebörtönöztek egy sor főpapot. Feloszlatták és szélnek eresztették a szerzeteseket és az apácákat. Elvették ünnepeinket, kigúnyolták szokásainkat. Elvették a tulajdonunkat. Ellehetetlenítették az életet. Azok a kommunista funkcionáriusok, akik közülük ’56-ra kiábrándultak, kivétel nélkül közreműködtek a megelőző évtized bűntetteinek igazolásában, ezért minimum bűnsegédek voltak. Nagy Imre azonban ennél több is volt. Belügyminiszterként, begyűjtési miniszterként személyes felelősséget visel mindazokért az ember- és szabadságellenes intézkedésekért, amiket hozott. Azért, hogy elrendelte, végrehajtatta és ellenőriztette a padlássöpréseket, és azért is, hogy utasítást adott arra: a kivégzett politikai elítélteket névtelen sírokba, arccal a föld felé hantolják el. Ahogy rendeletének megfelelően, vele is tették.

1956 robbanásának számos összetevője volt. Hiszen nem minden nap történik meg, hogy egy tízmilliós nemzet szembeszáll egy kétszáz millióssal. Egy picit az USA propagandája is belejátszott az indulatok eszkalálásába. De a legdöntőbb az az évtized volt, amit a második világháborút követően végig kellett csinálnunk. Fontos volt az is, hogy az osztrákokat 1955-ben a nagyhatalmak kiengedték a szovjetek karmai közül, miközben minket, a sorsunkra hagytak. Ezzel semmivé foszlott a remény, hogy tőlünk is hamarosan kivonulnak majd. A csalódás, a hazánkon keresztül visszavonuló szovjet csapatok látványa és a tudat, hogy maradnak, pattanásig feszítette az indulatokat. Ehhez jött Hruscsov „titkos” beszéde, ami egyértelművé tette, amit amúgy is mindenki tudott, hogy a kommunisták vérengző tömeggyilkosok, akiknek egész története terrorcselekmények sorozata. Poznan lángra lobbantotta a szikrát, ami égni kezdett, amint a kommunista hatalomgyakorlók elbizonytalanodása és tanácstalansága 23-án délutánra mindenki számára nyilvánvaló lett.

Ennek a forradalomnak nem Nagy Imre volt a vezetője. A tüntetők azért hívták őt a Parlamentbe, mert addigra már egyetlen olyan politikus sem maradt életben, vagy az országban, illetve szabadlábon, akit ismertek, és akiben bízhattak volna. Régóta nem voltak már ellenzéki pártok, ellenzéki sajtó, a kommunistákon kívül nem publikálhatott senki, nem beszélhetett a rádióban, nem tarthatott előadást, nem fejthette ki a véleményét még szűk körben sem. De amint Nagy megszólalt, és azt mondta: elvtársak, egyértelművé vált, hogy nem ő az emberük. Minden eldőlt abban a pillanatban, amikor a tömeg zúgni kezdte, hogy nem vagyunk mi elvtársak. Eldőlt, hogy nem akartak többé elvtársak lenni. Eldőlt, hogy le akarják rázni magukról a kommunista szolgaságot és mindent, amit a kommunizmus jelentett. Nagy csak kullogott az események után, amit nem vezetett senki, mert ’56 a magyar emberek közös, spontán vállalkozása volt. Az a vállalkozása, amelyben nemzetté vált a nép. Igazi népfelkelés volt, a nép termelte és választotta ki a vezetőit, feladatról, feladatra, helyzetről, helyzetre. Azt mondtam szépen halt meg. Nem azt, hogy szép halála volt, ahogyan sokan kiforgatták a szavaimat. Hiszen kivégezték, és a kötél általi halálban nincs semmi szép. De az szép volt, hogy abban a történelmi pillanatban nem tagadta meg a hazáját, nem fordított hátat a forradalomnak, a szabadságharcnak. Tárgyalásán méltósággal és eltökélten kiállt mellette. Kegyelmet nem kért. Ezért van ott a helye ’56 hősei között. De azt majd a nemzeti emlékezet eldönti, hogy ezért a kiállásáért cserébe elfelejti-e neki azt, amit vezető kommunista politikusként elkövetett ellene.

Donáth Ferenc a legsötétebb években Rákosi titkárságát vezette, vagyis a legbizalmibb pozíciók egyikét töltötte be, Vásárhelyi Miklós ugyanebben az időszakban a Szabad Nép rovatvezetőjeként uszított és szolgált. A többi általuk hájpolt hős is egytől egyig olyan, aki politikai tetteivel, verseivel, könyveivel, írásaival kiszolgálta a rémuralmat, részesült annak privilégiumaiban. Máig nem követték meg a nemzetet, mindig csak a bizonyítványukat magyarázták és magyarázzák, ja, és persze: követelőznek.

A hatvanadik évforduló valóban nem róluk szólt. Ezt az Emlékbizottságot a harmadik Orbán kormány hozta létre. Fővédnöke Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke, Wittner Mária szabadságharcos, egykori halálraítélt, Társelnöke pedig Balog Zoltán miniszter. Amikor kiválasztottuk azokat a hősöket, akikre fel akartuk hívni a fiatalok figyelmét, akkor olyanokra esett a választásunk, akikkel azonosulhatnak, mert azt akartuk, hogy büszkeséget és elégedettséget érezzenek. Kiegyenesített derékkal állhassanak oda mindenki elé, abban a tudatban, hogy a huszadik század közepén, mi magyarok, világrengető bátorságból és hősiességből példát mutattunk a világnak.

Más korok, más országok hőseit készségesen elfogadjuk példaképeknek, miközben a sajátjainknak olyan nehezen adjuk meg a tiszteletet és az elismerést. Azt akartuk, hogy ezúttal ne így legyen. Azok a fiatal szabadságharcosok, akik az életüket tették kockára a magyar szabadságért és a magyar hazáért, és sokan közülük az életükkel is fizettek, igazi hősök. Nem talán és viszonylag, hanem egészen. A legnagyobbak közül valók. Ők a mi hőseink.

Az Isten áldja meg őket.

 

Elhangzott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán rendezett Válságos ősz – 1956 című nemzetközi konferencián.

Teljes cikk

Panni nem akar halálpálcát eladni, Panni hazamegy és átgondolja az életet¹

2016. november 23.

Címkék: liberális, függetlenség, hazugság, emlékezet, 1956, hősök, forradalom és szabadságharc

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

„erre vártak ezek a köcsög fideszesek.”
Puskás Panni, facebook-poszt

„Hasztalan bárkinek is kifejteni egy gondolatot,
ha a puszta célzás rá nem elegendő.”
Nicolás Gómez Dávila


Dózsa László 1942-ben született Budapesten, élettörténetének az 1956-os forradalomra és szabadságharcra vonatkozó fejezeteit ő maga mesélte el, írta meg. Színész körökben a durva részek már az átkosban ismertek voltak, színészember imád mesélni, igazán abban jó, szakma ez is, pontosabban szerelem. 1967-től, a Színiakadémia elvégzése után Dózsa végre színészként dolgozhatott, művészeti teljesítményét ugyanakkor sem a rendszerváltozatás előtt sem után nem ismerték el díjakkal. Nem névtelen társulatoknál játszott (Csokonai Nemzeti Színház, Madách Színház, Nemzeti Színház stb.), közben közel harminc magyar filmben kapott szerepet, öt híján kétszázhoz adta hangját. Mindenkor olyan rendezők választották (Sára, Fábri, Böszörményi, Karinthy, Horváth stb.), kiknek kvalitásérzékét nemigen szokás megkérdőjelezni. Amikor élete hatvanas éveiben végre elismeréseket kapott, azokat az 1956-os forradalomban és szabadságharcban tanúsított helytállása, passiója okán kapta, amit 2016-ig (!) senki nem vont kétségbe, nem kérdőjelezett meg, nem kicsinyített stb., sem az '56-os bajtársak, sem a mindenkor „objektív és apolitikus” történészszakma (élén a virtigli Gyurcsány-fan Rainer M. Jánossal és az utolsó autodidakta eszdéeszes historiográfussal, Eörsi Lászlóval). Fontos leszögezni, hogy a Dózsa-pályakép éppen zajló és vérbő ekézése logikai síkon tökéletesen elkülönül az október végén beindult úgynevezett „fénykép-ügytől”, hisz önmagunkra ismerni egy negyven-ötven éves felvételen túlzás nélkül alanyi jog, ami tévedést ugyan nem zár ki (errare humanum est), de mint jelenség emberi természetünk lényegéhez, az önmeghatározáshoz tartozik. Ide még visszatérünk az aktuális liberális attitűdök ürügyén.

Dózsa László, az '50-es évek derekán

Dózsa pályaívét amolyan tipikus kommunista, majd posztkommunista gravitáció torzította, ismerős felállás: előtte azért nem lehetett fényes, mert…, utána meg amazért. 1989 után az antikommunista család tagjai – hazai trend ez is sajna – nem dédelgették vagy emelték magasba Dózsát, valójában cserbenhagyták. Ha peniglen a józanész és az emberi természet ismeretére alapozunk, fényes evidencia ugrik elibénk: Dózsának – a többi mellőzött '56-os szabadságharcossal együtt – az elismerések nem jelenthettek életcélt, azokból ugyanis nem következett és nem következik szinte semmi (pl. örökbérlet masszázzsal a szecskában, ingyen vendéglő, panorámás lakás a tizediken stb.)! A pesti srácok és lányok, sorstörténetükkel együtt, ténymegállapítás ez, 2016 előtt a közösségi emlékezetben sem kaptak díszpáholyt, aki Dózsa Lászlót vagy bármely '56-os szabadságharcost „forradalmi karrierizmussal” vádol, szürke állományát hagyta parlagon. A színészember Érdemes Művész, Jászai Mari-díjas vagy uramisten Kossuth-díjas szeretne lenni, számára ez a pálya, ahogy a mezei matematikus Fields-érmére vagy Wolf-díjra vágyik.
Túl a felnőttkori fejlődéstörténet közhelyein, megállapíthatjuk, Dózsa László – akit egy maréknyi ember ma Háry Jánosnak, hóhányónak vagy egyenesen hazugnak nevez – már akkor identitása részeként tekintett 56-os emlékeire, amikor ez kifejezetten veszélyes volt, vagy amikor a szabadság visszatértével az efféle sorstörténetek továbbra is súlytalanok maradtak. Sapienti sat.

Az a jelenvaló szándék, hogy a Michael Rougier és az Erich Lessing hatvan éve fényképezte fiúban (ha egyáltalán egy személyről van szó!) magára ismerő Dózsát meg akarják semmisíteni (ne legyen kétsége a Pruck-családnak, sajnos őket sem kímélik majd adott esetben), jól mutatja a támadás igazi táptalaját, nevezetesen: a hagyományos értelemben vett liberalizmus már hullamerev. Személyünk önmeghatározása, akárcsak emlékeink legitimációja ugyanis valaha egy volt a levegővétel szabadságával, egyszóval nem volt megkérdőjelezhető. Nem úgy a jelenben, amikor bizonyos – elsősorban áldozati és újabban mesterségesen kreált – részidentitásokat ítélnek „örökérvényűvé” („Az örökkévalóság sokáig tart, különösen a vége felé.” – Woody Allen), míg másokat, köztük a helytállás, a hősies ellenállás könnyfakasztó példaképeit erejüktől, tartalmuktól megfosztani, porba rántani igyekszenek.

Bármily rettenetes: igazságokon és hazugságokon együtt osztozunk azokkal, akik nem tudnak különbséget tenni közöttük. Az igényesebb mottót adó kolumbiai filozófus nyomán látnunk kell, „a modernitás embere nem rendelkezik már azzal a tudással, amit az ember magáról az emberről birtokolt”. Nem ismeri az emlékezés törvényeit, sem egy emberélet – valójában minden emberélet – belső szerkezetét. Az is titok marad előtte, hogy életösszegző hagymahántás közben (Günter Grass) még a szellemi élet „ultrái” is azzal szoktak szembesülni: múltjukat gondolatban újra és újra alkották, ahogyan emlékeiket is részben gondolattal teremtették és alakították.

Puskás Pannit – a „Dózsa László hazugsága a mi elhazudott múltunk” című publicisztika szerzőjét (hvg.hu, Élet+stílus, 2016. 11. 20.) – mégis érdemes kímélnünk, epizódszereplő ő, aki szövege (és más publikus megnyilatkozása) alapján tudás, elegancia és emberismeret nélkül dekáz szavakkal. A fentiekre való tekintettel ezért a hvg.hu soros szerkesztőjének címzem az alábbi gondolatokat:
Tételezzük fel, kézirat érkezik, melyben a szerző megkérdőjelezi az ukrán éhínséget, az auschwitz-birkenai-i poklot vagy éppen a Gulag-világot túlélt kortanút. Vagy az aktualitásban megrekedtek számára (easy riding): legyen a hazugsággal vádolt emlékező szír menekült, aki Aleppó pusztulása elől futott Stockholmig, se papírja, se tanúja, se rokona. Hogyan vonhatja kétségbe a szerző az emlékező vallomását? Vagy pontosabban: hogyan lehetséges, hogy bizonyos esetekben a hazugság vádja halálos blaszfémia, nonszensz, máskor meg nem az?

Ha arról van csupán szó, hogy Dózsa László a retrográdnak bélyegzett nemzeti szabadságmozgalmak, függetlenségi törekvések megtestesítője, ezért pusztuljon – bár butaság –, érteném. De megkérdőjelezni egy egész emberi életutat, amely kiállta az idő és a közösségi emlékezet próbáját, miközben az ellene folytatott támadás nélkülözi a gondolkodás legalapvetőbb vonásait (állítás, bizonyítás, érvelés, következtetés stb.), mitagadás: ez már a fundamentalista gyűlölet irányába mutat (igaz, ez is végtelenül antropomorf, civilizációnk azonban éppen ennek domesztikálását jelenti).

Itt térnénk vissza az aktuális liberális attitűdökre. Milyen esetekben van jogom identitást választani, emlékeimet saját keretbe ágyazni és milyen esetekben nincs? Lehet-e például mindenki által elfogadott speciális nemi vagy egyéb kreált identitásom, de például történeti dimenziókkal rendelkező felekezeti vagy nemzeti önazonosságom nem? Azt állítani kedves liberális polgártársaim, hogy Dózsa László története színtiszta hazugság, nem járható út. Vagy-vagy! Vagy legitim minden kortanú vallomása, legyen ez a huszadik század bármely traumatikus eseménye, vagy egyik sem! Hogy igaz-e, az már más kérdés. Heideggert tudom csak idézni megnyugtatásul: „az igazság lényege a szabadság.” Lehet ugyan szelektálni a nekem tetsző és meggyőződésem szerint pusztulásra ítélt identitások között, de annak következménye van. Tóth Ilona esete kapcsán éppen Eörsi László mutatta be, mit jelent pszeudoliberális alapon, azaz önkényesen bizalmat szavazni aktuális érdekeinknek. A kommunista karhatalom tanúi Eörsi számára nemhogy legitim, de kifejezetten hiteles emlékezők (!), vallomásuk megáll, Tóth Ilona gyilkos. Na, erre varrjál gombot! Ha valaki nem értené, megszűnése után évekkel miért még mindig az SZDSZ a legelutasítottabb hazai párt, a Tóth Ilona- és a Dózsa-ügy sajtófogadtatása, tálalása, a sebtiben csatasorba álló „szaktörténészi értelmezésekkel” együtt sokat segítenek.

Nekem Dózsa László hős. Tisztelem azért, amit tett és együtt érzek vele azért, amit átélt. Azért is, amit most él át. A szeretet és gyűlölet közelségéről könyvtárnyi irodalom született (Catullus megvan?). Abban bízom, a „gyűlölet” okosabb és enged.

 

¹Jedi-trükk, hátha bejön

 

 

Teljes cikk

Szabadság torzóban

2016. november 19.

Címkék: diktatúra, USA, kommunizmus, függetlenség, Egyiptom, Sztálin, forradalom és szabadságharc

Schmidt Mária

történész

A szuezi csatorna a brit  

birodalom gerincveleje. 

Bismarck


Két torzóban maradt szobor, két egymással párhuzamosan futó szabadságküzdelem. A magyar „szobrászok” a pöffeszkedő Sztálint döntötték le, úgy hogy csak a csizmája maradt, míg az egyiptomiak a francia Ferdinand de Lesseps, a csatorna építtetőjének diadalt sugárzó emlékművét rombolták le térd felett, hogy ezzel is nyomatékosítsák, saját kezükbe veszik az akkori világ egyik legfontosabb vízi útjának ellenőrzését. A magyarok a szovjet megszállást és a rájuk kényszerített kommunista terrorrendszert akarták lerázni magukról, az egyiptomiaknak a britek gyámkodásából lett végérvényesen elegük.

1956. október 23-án a magyarok kinyilvánították, hogy nem tűrik tovább a kommunista diktatúrát és a szovjet megszállást. Szabadságot és nemzeti függetlenséget követeltek. 29.-én Nagy- Britannia és Franciaország Izraellel közösen katonai beavatkozásra szánta el magát Egyiptom ellen. Ez volt a válaszuk arra, hogy Egyiptom állami tulajdonba vette a Szuezi csatornát, és ki kívánta vásárolni a korábbi tulajdonosokat.

November 4-én a Magyarországra támadó Vörös Hadsereg katonái közül többen azt hitték a Szuezi- csatornához vezényelték őket. Nyilvánvaló volt, hogy a háborúzó katonák egy részének fogalma sem volt arról, hogy a kommunista diktatúra ellen felkelt magyar szabadságharcosok ellen vetették be őket. Sok magyar gondolta és gondolja úgy ma is, hogy a „nyugatiak”, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok, azért nem nyújtottak a magyar szabadság ügyének sem diplomáciai, sem fegyveres segítséget, mert elterelte a figyelmüket a Szuezi válság. Az egyiptomiak szerint a szovjetek a magyar forradalom miatt csak késlekedve tudtak a segítségükre sietni, a világ pedig Budapest miatt nem figyelt eléggé az ellenük indított agresszióra. Mindkét állítás igaz, csak nem úgy. A párhuzamosan futó események ugyan megosztották a szélesebb közvélemény figyelmét, a döntés mögött azonban mindkét esetben a szuperhatalmak reálpolitikai megfontolásai húzódtak meg. A magyar szabadságharc sorsát megpecsételte, hogy az USA-nak nem állt érdekében a II. világháborút lezáró európai érdekszférák határainak módosítása. Főleg nem, ha azt egy kis állam kezdeményezi, harcolja ki magának, és nem a szuperhatalmak közötti megállapodások eredményezik. A britek és franciák kiszorítása Egyiptomból, és a közel-keletről, terület és pozíciófoglalási lehetőséggel kecsegtette mindkettőjüket, ami közös, egyeztetett fellépést eredményezett.

A nyugati kommunisták micsoda

pojácák! Ha szólamaikat a

propaganda érdekében hangoztatják,

az még megbocsájtható! De ők

jobbára hisznek is benne, és ez már

megbocsáthatatlan.

Czeslaw Milosz

1956-ra Európa régi urai sorra veszítették el birodalmuk még megmaradt részeit. Egymás után omlott össze a brit és a francia gyarmati uralom Szudánban, Tunéziában, Marokkóban, Ghánában, Cipruson, Máltán, Algériában, Egyiptomban – egyre újabb érveket szolgáltatva a kommunistáknak és a velük szimpatizáló nyugati baloldalnak a kommunizmus magasabbrendűségéről, erkölcsi fölényéről szőtt ábrándjaikhoz. Mindennek következtében Európa egykori nagyhatalmainak tekintélye és befolyása zuhanórepülésbe kezdett, amit a Szuezi válságban játszott szerepvállalásuk végérvényessé tett. Nagy-Britannia és Franciaország Izraellel közösen önálló, az USA-tól független katonai beavatkozása Egyiptom ellen a bipoláris világ mindkét nagyhatalma, az USA illetve a Szovjetunió érdekeit sértette, ezért együttesen visszavonulásra kényszerítették őket. A szovjetek Párizs és London elleni nukleáris rakétatámadással fenyegetőztek, ami rádöbbentette az európaiakat arra, hogy az USA támogatása nélkül nem szállhatnak szembe a szovjetekkel. A Szuezi kalandból minden szereplő levonta a következtetést. Az angolok azt, hogy soha többé nem lépnek az amerikaiak előzetes engedélye nélkül, amit a mai napig be is tartanak, és amit „különleges kapcsolatnak” becéznek. A franciák azt, hogy az angolok gyengék és megbízhatatlanok és ezért a németek felé fordultak. Szövetségükből nőtt ki az az Európai Unió, amelynek első évtizedeit a francia politikai irányítás és a német gazdasági fölény jellemezte. A magyarok, illetve a szovjet megszállás alatt élő népek megértették, hogy a Nyugat, és különösen az Amerikai Egyesült Államok nem fog ügyük mellé állni, mert csak propagandaeszközként tekint rájuk. Egyiptom jól megjegyezte, mire számíthat az a nép, amelyik szovjet fennhatóság alá kerül.
Nasszer 1956-ban 38 éves volt. Másodszor töltötte be a kormányfői, ezúttal az államelnöki pozíciót is. Széles vállú, magabiztos és nagyratörő politikus volt. Határozottan kommunista ellenes, Amerika-barát beállítottságú. Izraelt utálta, de a muszlim testvériség ellen is harcot hirdetett. Ez utóbbiak merényletet is megkíséreltek ellene, és bár 8 lövést lőttek ki rá, életben maradt. Egyiptom 1867-ig az ottomán birodalom része volt, utána került brit érdekszférába. A Közel-kelet a 19/20 század fordulóján lett különösen érdekes a britek számára, amikorra az olaj, mint a jövő energiaforrása egyre fontosabbá vált. A britek a Shell, az amerikaiak a Rockefellereken keresztül szereztek pozíciókat a térségben. Az olajkereskedelem feletti ellenőrzés érdekében 1875-ben a britek kivásárolták az egyiptomiakat a Szuezi csatornát működtető vállalatból. A csatorna feletti rendelkezést a britek kiemelt fontosságúnak tekintették és ezért a brit birodalom alapvető érdekeként azonosították be. Az Attlee kormány mindent feladni szándékozó politikájának időszakában azonban gazdasági erejük és a birodalmuk fenntartásához szükséges elszánásuk egyaránt a mélypontra került. A britek látványos gyengesége mindkét szuperhatalom érdeklődését felkeltette. Annál is inkább, mert az oroszok a krimi háború óta nem tudtak pozíciót foglalni a Közel-keleten. Most azonban előttük is megcsillant a remény, hogy érdekszférájukat errefelé is kiterjeszthetik. Lényeges szempont volt az is, hogy Európa olajellátásának kétharmada a Szuezi csatornán keresztül bonyolódott, aminek a fele a britek igényeit fedezte.

1952-ben a britek és az egyiptomiak között annyira megromlott a viszony, hogy fegyveres összecsapásokra is sor került. És bár két évvel később London kötelezettséget vállalt arra, hogy 56 nyarán kiüríti a csatorna menti területet, ahogy közeledett a határidő, az Eden vezette brit kormány egyre kevesebb hajlandóságot mutatott a kivonulásra. Mert az mindenki számára egyértelművé tette volna a brit birodalom megszűnését, valamint geopolitikai befolyásuk és nagyhatalmi presztízsük maradékának elvesztését. Eden és kormánya nem tudott és nem is akart egy olyan világot elképzelni, amit nem ők ellenőriznek, amiben nem a britek érdekei dominálnak. Az olajtermelő területek és szállítási útvonalak feletti ellenőrzés biztosítását az tette kiemelt fontosságúvá, hogy a szén helyét egyre fokozódó mértékben átvette az olaj, a jövő energiaellátása szempontjából tehát a Szuez feletti ellenőrzés kulcsfontosságú lett. Anyagi hasznuk is tetemes volt a csatornából, hiszen az 1956-ban áthaladó 115 millió tonna szállítmány 11 millió font profitot termelt, amiből 4,5 millió font illette meg a briteket.

A brit gyámkodást lerázni akaró Nasszert az amerikaiak hintapolitikára kényszerítették. Kezdődött azzal, hogy Egyiptom nem kapott megfelelő fegyverzetet az USA-tól, vásárlási ajánlatát nem vették komolyan, miközben a CIA egy jelentéktelen összeggel, (3 millió dollár kp) nyilván jól dokumentáltan, meg akarta vesztegetni. Így aztán látványosan a szovjetekhez, és kevésbé látványosan a britekhez fordult. Mindketten készségesen a rendelkezésére álltak. A csehszlovák fegyverszállítmányokat jól kiegészítette a britek által küldött nehézfegyverzet, amit aztán a háború folyamán ellenük használtak fel. A britek csak 1956 első felében négyszer annyi fegyvert szállítottak le Egyiptomnak, mint a velük szövetséges Izraelnek, ezen belül ötvenszer annyi repülőt és repülőalkatrészt. A John Foster Dulles képviselte amerikai külpolitika annak ellenére sem tűrte, hogy Nasszer a szovjetek felé fordult, hogy arra ők kényszerítették rá. Amikor Nasszer a csak pár hónapja alakult el nem kötelezettek körében is feltűnt, büntetésből visszavonták az általuk, illetve a Világbank által Egyiptomnak beígért hitelt, ami az Asszuáni gát megépítéséhez kellett. Lépésükhöz néhány nap elteltével a britek is csatlakoztak. (az USA 56 millió dollárt, a Világbank 200 millió dollárt, a britek 14 millió fontot ígértek.) A szovjetek kaptak az alkalmon: igent mondtak a gát finanszírozására, és ezzel elhárult az akadály a csatorna államosítása elől.

Az USA élén a második elnöki periódusára készülő Dwight Eisenhower állt. A II. világháború győztes tábornokának legfontosabb munkatársai a Dulles fivérek voltak. Külügyminisztere, a fent említett John Foster, illetve öccse Allen Welsh, a CIA elnöke volt. Allen mindkét világháború alatt Európában dolgozott, a második világháború alatt az OSS svájci rezidenseként. A Dulles család két tagja, a fiúk egyik nagyapja, illetve nagybátyja is szolgált a külügyminiszteri poszton. A presbiter szülői ház nagy súlyt fektetett a fivérek oktatására, képzésére, világ-és nyelvismeretére. A fivérek már a versaillesi békekonferencián is tanácsadói szerephez jutottak. Foster az akkori elnök, Wilson személyes megbízottjaként jóvátételi kérdésekkel foglalkozott, Allen a határmegállapító bizottság munkájában vett részt. John Fostert, aki jogászként dúsgazdaggá vált, veterán külpolitikai szakértőnek tekintették és Eisenhower elnök erős embereként számoltak vele. Külügyminiszterként arra törekedett, hogy a demokraták által hangoztatott feltartóztatás politikai doktrínája helyett, az általa erkölcsösebbnek tartott felszabadítás politikája érvényesüljön. „Az USA külpolitikájának több szívre van szüksége”- hirdette. De amikor a szavak helyett tettekre lett volna szükség, mint Berlinben 1953-ban, vagy Magyarországon 1956-ban, visszatért a szavakhoz. Október 24. én 6 óra 7 perckor, Henry Cabot Lodge ENSZ nagykövettel telefonon azon lamentáltak, hogy bevigyék-e a magyar kérdést a Biztonsági Tanács elé. Ekkor mondta: „Aggódom, hogy azt fogják mondani rólunk, hogy amikor a döntő pillanat eljött, mert a magyarok fellázadtak és készek voltak meghalni, mi szundikáltunk és nem tettünk semmit.” Eisenhower elnök még csak nem is aggódott. Az első pillanattól kezdve egyértelművé tette, hogy esze ágában sincs kockára tenni az egyre kedvezőbb irányba fejlődő szovjet-amerikai kapcsolatokat. Úgy vélte, ami a magyarokkal történik, az sajnálatos. De ha szovjet-amerikai konfliktus lenne belőle, az igazi tragédia lenne. A Közel- kelet azonban más eset volt. 1956-ban Szueznél diplomáciai és katonai fenyegetést is alkalmazott annak érdekében, hogy megakadályozza a kommunisták térnyerését a régióban, pont akkor, amikor végre elérkezett a pillanat, hogy ő léphessen a régi gyarmatosítók helyére.



Minden, ami odahaza történik, a világ

ügye. Együtt pusztulunk, együtt

menekülünk.

Márai Sándor



A magyarok a szabadságukért és nemzeti függetlenségükért, az egyiptomiak ugyancsak a függetlenségükért, Izrael a pánarab nacionalizmus ellen, túléléséért, Franciaország Algéria és a többi gyarmatának megtartásáért, a britek a csatorna és rajta keresztül az olaj feletti befolyásuk és ezáltal globális hatalmuk utolsó maradékának a megtartásáért harcoltak. A Szovjetunió közel keleti pozíciókra, az USA a brit örökség átvételére jelentkezett be. A párhuzamosan futó események tehát lehetőséget adtak a két szuperhatalomnak érdekeik egyeztetésére. Ennek eredményeként, az amerikaiak szabad kezet adtak a Szovjetuniónak Magyarországon, cserébe a szovjetek november. 5-én, alig egy nappal a Magyarország elleni támadást követően kiálltak Nasszer mellett. Sepilov külügyminiszter az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult, Bulganyin miniszterelnök pedig nukleáris fegyverek bevetésével fenyegette meg Edent, Mollet-t és Ben Guriont. Edennek címzett levelében azt kérdezte, milyen helyzetbe kerülne az Egyesült Királyság, ha egy olyan, sokkal erősebb fél támadását kellene elszenvednie, aki mindenfajta megsemmisítő fegyver birtokában van?  Pont olyanba, válaszolhatnánk, amilyenbe ők hozták Magyarországot az előző napon. A francia, brit, izraeli vezetés hirtelen rádöbbent, hogy sem rakétaelhárító, sem atomerővel nem rendelkeznek és ennek következtében védelmi képességük kizárólag az USA katonai erejétől függ.

November 8-ra Eisenhower kikényszerítette a támadó csapatok teljes visszavonulását. Izraelt a segélyek megvonásával, gazdasági szankciókkal és azzal fenyegette meg, hogy kizáratja az ENSZ-ből. November 9.-re az USA tönkretette a fontot, megvonta és az IMF-fel is megvonatta a britek hitelkeretét, és olajembargóval sújtotta az Egyesült Királyságot és Franciaországot, amihez Szaud Arábia is csatlakozott. A brit olajvállalatok mintegy 125 millió fontot buktak. Ez volt az USA által a mai napig alkalmazott gazdasági szankciók közül a legsikeresebb és legeredményesebb. Angliában leálltak az autók, akadozott a fűtés. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a britek és a franciák nemcsak katonailag, de gazdaságilag is teljesen kiszolgáltatottak az USA-nak. Önálló politikai hatókörük nem létezik. Presztízsük, tekintélyük maradéka is odalett. Az első világháború vége óta féltve őrzött titkuk, hogy agyaglábakon állnak, gyengék és erőtlenek, mindenki előtt lelepleződött. Kéksisakos ENSZ békefenntartókat vezényeltek a térségbe, akiknek ez volt az első ilyen jellegű bevetésük. Nasszer, bár minden csatáját elveszítette, megnyerte a háborút. A briteket kiszorították, a csatorna Egyiptomé lett. A gátat finanszírozták az oroszok, Hruscsov még azt is megígérte, hogy pótolja az összes hadfelszerelést, ami a háború alatt odalett. Egyiptom ennek ellenére amerikai érdekszférába került. Erre az 1957. március 9- én meghirdetett Dulles doktrína lett a garancia, ami leszögezte, hogy az USA fegyveres beavatkozás árán is megakadályozza a Közel-kelet kommunista elfoglalását.  Kérdés persze, hogy Magyarország cserbenhagyása után ennek az ígéretnek mekkora fedezete maradt. Ha maradt egyáltalán.
A britek a Szuezi kaland következtében kiszorultak a közel keletről, a francia gyarmati uralom fenntarthatatlanná vált Algériában. Izrael is nagy árat fizetett. Szuezi kalandja miatt az arabok a gyarmatosítók segédcsapataként tekintettek rá.

Magyarország és nyomában a szovjet megszállás alatt álló országok Moszkva és Jalta után újabb leckét kaptak a brit cinizmusból, a francia önzésből, a nyugatnémetek felelősségáthárító mechanizmusából és az amerikai felelőtlenségből. Adenauer, Ben Gurion, Schuman pedig arra a következtetésre, jutott, hogy Európának egyesülnie kell, ha önállóságának maradékát vissza akarja szerezni.
 

Nagyon próbára tett bennünket

az 1945 utáni világ.

Csoóri Sándor

Az USA egyik világháborúban sem rendelkezett konkrét béketervvel, vagyis elképzeléssel arról, hol húzódjanak a határok, milyen legyen a béke, mi legyen a harcok elülte után. A második világháborút követően ezért az amerikai és szovjet csapatok találkozása mentén vált ketté Európa. Ennek az esetlegesen kialakult status quo-nak az őrzésére fél évszázad intellektuális erőfeszítése ment rá. Békefeltételek kimunkálása helyett a feltartóztatásra rendezkedtek be, ami a kialakult erőegyensúly minden áron való fenntartására irányult. Ez a feltartóztatásra koncentráló politikai doktrína az 1953- as berlini, illetve az 1956 –os budapesti kihívások hatására egyértelműen defenzívvé vált. Mindkét fél visszatérő retorikai toposzként, hasonló megvetéssel utasította el az 1938.-as müncheni konferencia kompromisszumát, és közben szemrebbenés nélkül tett hitet a minden áron való megállapodás politikája mellett. Európa a béke megszállottjává vált. A békés egymás mellett élést, az enyhülést, a keleti nyitás politikáját szorgalmazta. Egyszóval mindent megtett a status quo fenntartásáért, ami azzal járt, hogy a Szovjetunió szabad kezet kapott ahhoz, hogy az általa megszállt területeken a kénye-kedve szerint viselkedjen. Ami a két háború között a pacifizmus volt, az a második világháború után a nukleáris háborút ellenzők mozgalmává szélesedett. Az atomháború ellenes békemozgalmakat szovjet pénzből finanszírozták, és a szovjet érdekeknek rendelték alá. Az 1945-1990 közötti atomkorszak fő állítása az volt, hogy az atomfegyverek totális háborúhoz vezetnek, amelyek eredménye olyan totális megsemmisülés, ami az emberiség kipusztulását eredményezi. Az egyetlen lehetséges válasz tehát a totális béke, más szóval, a mindenáron való béke akarása és megőrzése lett. Évtizedeink mentek erre rá. Mindez szakmailag és személyesen is jó biznisznek bizonyult azok számára, akik az egyre nagyobb jólétben lubickolva morális és intellektuális önfeladásuk révén mesterfokra tökéletesítették a felelősségáthárítást. Amiről legtöbbjük a mai napig nem tudott leszokni. A mindenáron való béke és biztonság vakbuzgó híveivé vált európai elit a mai napig ragaszkodik ahhoz a téveszméjéhez, hogy az óriási tömegben felhalmozott tömegpusztító fegyverek a világot nem biztonságosabbá, hanem igencsak veszélyes hellyé változtatták. 

A nyugati országok szuezi kalandja megkímélte a kommunistákat attól, hogy valódi természetük az ázsiai és afrikai népek előtt is végleg lejáratódjon. Magyarország újbóli megszállása és leigázása sokkal nagyobb károkat okozott volna nekik, ha a világ figyelme nem oszlott volna meg Budapest és Kairó között. Az 1956-os magyar szabadságharcosok sorsa azt üzente: fellázadhatsz, harcolhatsz, de egyedül vagy. Nincs segítség, az USA, a Nyugat, nem áll melléd. Szuez ezzel szemben globális válsággá vált, mert tétje az olaj és a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalának ellenőrzése volt. Ennek fényében a magyar szabadság ügye egy a kelet-európai táboron belüli, helyi konfliktussá marginalizálódott. A közel keleti amerikai- szovjet közös fellépésért akkor sem tűnt túl nagy árnak, hogy a szovjetek szabad kezet kaptak a saját érdekszférájukban. Miért lenne ez másként ma? Csak most Szíria és Ukrajna sorsa a tét.
 


Teljes cikk

A szovjet Titanic utolsó útja

2016. november 15.

Címkék: Szovjetunió, nyugat, Csernobil, szovjet, tragédia

Szabó Ákos

történész

1986 nyárutóján a szovjet társadalmat az áprilisi csernobili atomreaktorban bekövetkezett robbanás következményei és a júniusi mexikói futball világbajnokság eseményei tartották lázban. Természetesen az előbbi esemény következményeinek híreit a pártállami sajtó nagyon keményen cenzúrázta, csak a legszükségesebb, kellőképpen tompított információt juttatta el a majd háromszáz milliós ország lakosaihoz. Utóbbi világeseményről bővebben – és főleg kevésbé cenzúrázva – számolt be a Pravda a többi szovjet sajtótermékkel együtt. A Belgium elleni vereséget követően már másnap olvashatók voltak a beszámolók a nagy reményekkel indult, főképp a Dinamo Kijevre épített szovjet csapat kieséséről.

Ez év augusztus 31-én történt még egy esemény, bekövetkezett egy tragédia a Fekete-tengeren, amelynek tényét az állami felügyelet alatt álló, rövid pórázra fogott sajtó igyekezett elhallgatni. Köztudomású, hogy a kommunista diktatúra éveiben a szovjet birodalom területén megtörtént balesetekről, katasztrófákról a sajtó mélyen hallgatott, hiszen minden napvilágra került negatív esemény rést ütött volna a kommunizmus sziklaszilárdnak látszó pajzsán, beárnyékolta volna a kommunista embertípus hibátlanságának mítoszát. Légikatasztrófákról, bányaszerencsétlenségekről, brutális tűzesetekről a szovjet állampolgárok vajmi keveset tudhattak, annál többet olvashattak a munkaversenyekről, a szocialista rendszer helyességéről és a kapitalista világ közelgő bukásáról.
A fentebb nevezett tények tükrében érdekes és megrázó szerencsétlenség, ami az Odessza és Batumi között közlekedő Nakimov Admirálissal történt 1986 nyarán. Az első világháborút követően Németországban épített és SS Berlin III-ra keresztelt – immár évtizedek óta szovjet felségjelet viselő – hajó röviddel éjjeli 11 óra után nekiütközött egy teherhajónak. A Novorosszijszkból kifutó tengerjáró a népszerű tengeri üdülőhelyre, a szovjet Monte-Carlonak is nevezett Szocsiba indult fedélzetén több mint ezeregyszáz utassal.
A gyártási éve ellenére feltűnően modern, számtalan nyugati technikával felszerelt utasszállító hajó kapitánya, Vadim Markov több éves tapasztalattal rendelkezett, öreg rókának számított hajós körökben. A teherhajó hasonlóan jól felszerelt, 1981-ben, Japánban készült, kifejezetten modern tengeri jármű volt, ami gabonaféléket szállított Kanadából a Szovjetunióba. Azok, akik a sorok között olvasás képességével rendelkeztek, észrevehették, hogy a szállítmány jellege is rávilágít a rendszer paradoxonjára: a rettenthetetlen és bivalyerős állam szerepében tetszelgő Szovjetunió 1986-ban már több éve gabonaimportra szorult, amit jelen esetben a kapitalista Kanadával bonyolítottak le. A létező világok legjobbika nem tudta megoldani a saját állampolgárainak alapvető élelmiszer-ellátását annak ellenére sem, hogy területe kontinens nagyságú volt, és számtalan égövön keresztül húzódott. 1986. augusztus 31-én éjszaka a személyszállítón utazó orosz, ukrán, moldáv, balti és közép-ázsiai tagköztársaságból származó utasok többsége aludt, a többiek pedig a divatos amerikai-angol popzenére táncoltak a hajó diszkójában, vagy éppen szovjet háborús filmet néztek a fedélzeti moziban.


A Nakimov Admirális 11 óra 12 perckor, a parttól mintegy tizenhárom kilométer távolságra haladt, amikor teherhajó vészes közelségbe került. Másodtisztje rádión figyelmeztetést adott le a teherszállítónak, amiben rögvest kitérésre szólította fel, de ez már késő volt, mint ahogy a sebesség csökkentése és az azonnali rükvercbe kapcsolás is. Az ütközés bekövetkezését követően a fények kialudtak a luxushajón, és a tartalékgenerátorok bekapcsolását követően is csak kettő percig égtek, így a közel ezeregyszáz fő vaksötétben próbált kijutni a süllyedő járműből. Az egykor szebb napokat is megélt Nakimov Admirális hét percen belül elsüllyedt, még a mentőcsónakok leeresztésére sem jutott idő. A baleset okozója, a Pjotr Vaszev teherhajó nem sérült meg annyira, mint a személyszállító, így a mentést rögvest megkezdte. A Nakimov Admirális fedélzetén utazók közül több mint háromszázötvenen megfulladtak, a legénység mintegy hatvannégy tagjával együtt. A túlélőket helikopterekkel és polgári, illetve hadihajókkal mentették ki az éjszakai tenger hideg hullámaiból. Azok, akik partra jutottak, évekkel később beszámoltak róla, hogy a szovjet titkosszolgálat, a KGB emberei kihallgatták őket, és senkinek nem engedték, hogy üzenjen a családtagjaiknak, sőt azt is szigorúan megtiltották nekik, hogy a katasztrófa tényéről másokkal beszéljenek.
A katasztrófát követő nyomozás – a szigorú cenzúra ellenére – számos érdekes információra derített fényt, igaz, csak néhány évvel később, amikor az egész szovjet birodalom az összeomlás szélén, az utolsó órában volt. A balesethez nagyban hozzájárult, hogy a kanadai Port Beckben a kihajózást megelőzően a megengedettnél több rakományt helyeztek el a teherhajó gyomrában, így az instabillá, rosszul irányíthatóvá vált. Ez természetesen kérdéseket vet fel, amelyek teljes körű tisztázására jelen cikkben nincs lehetőség. Mégis furcsa, hogy a mindenek fölött álló Szovjetunió több gabonafélét hozat be országába rakományként, mint amennyi a megengedett lenne, egyértelműen azt sejtetve: muszáj szabálytalannak lenni, kell a gabona az embereknek. A vizsgálatok során kiderült az is, hogy a teherhajó kapitánya mintegy negyven percig semmiféle hivatalos értesítést sem küldött a kikötői hatóságoknak a katasztrófáról, jelentősen lassítva ezzel a mentést.
A velejéig gonosz, romlott Szovjetunió 1991-ben összeomlott, ám a Nakimov Admirális jelenleg is a tenger fenekén nyugszik, több mint negyven méter mélységben, magába zárva egy gonosz kor emlékét, amikor nem számított az ember, csak a rideg hatalom, a rendszer mindenáron való fenntartása. Ártatlan áldozatain nem segített a két hajó kapitányának bíróság elé állítása, sem az, hogy a holtak emlékére emlékművet emeltek a tragédia környéki hegyekben, bár ez utóbbi kétség kívül szép gesztus volt.

Kép forrása: shipspotting.com

 

Teljes cikk

Mozi a forradalom után

2016. november 13.

Halmai Krisztina

Az 1956-os forradalom a mozik világát is megrázta: elmaradtak a vetítések, a harcokat követően több mozit is helyre kellett állítani. A Corvin mozi a forradalmi ellenállás egyik gócpontja volt. Nem kedvezett a moziba járásnak a hónapokig érvényben lévő kijárási tilalom és a decemberben is akut szénhiány, valamint a rendszeresen előforduló áramszünet sem. A hazai filmgyártás és -beszerzés hónapokra leállt, ez komoly filmhiányt idézett elő, a filmek gyors pótlást pedig az ország gazdasági helyzete nem tette lehetővé.

A Népszabadság 1956. november 25-én, vasárnap számolt be arról, hogy Szolnokon előző nap már újra megnyitottak a mozik. November 29-én a Népszabadság újra közölte a fővárosi mozik műsorát. A felsorolt 34 mozi csupán egy-egy filmet tűzött műsorra, mivel a kijárási tilalom miatt csak 11 és 16 óra között lehettek vetítések. A korábban említett filmhiányt az év első felében, sőt az előző években bemutatott filmekkel igyekeztek pótolni, mivel ezeknek a filmeknek az általában öt évre lekötött forgalmazási joga még élt. A társadalomban uralkodó hangulatra és lelkiállapotra tekintettel a direkt nevelő célzatú társadalmi drámák lekerültek a műsorról.



November végén a budapesti mozik az alábbi 22 filmből álló műsorral nyitottak, melyek közül 17 nyugati volt: Holnap már késő (olasz), Három asszony (francia), A bagdadi tolvaj (angol), Trubadúr (olasz), Királylány a feleségem (francia), Emberek fehérben (francia), Örökség a ketrecben (nyugatnémet), Verdi (olasz), Holnap már késő (olasz), Csavargó (indiai), Egymillió fontos bankjegy (angol), Bécsi komédiások (osztrák), Papa, mama, feleségem meg én (francia), Halálugrás (nyugatnémet), És megfordul a szél (osztrák), Sötét csillag (nyugatnémet), Az ördög szépsége (francia). A fennmaradó öt film régebbi magyar alkotás volt: Állami áruház, Liliomfi, Gábor diák, Janika, Rákóczi hadnagya. Egy héttel később már több mint 50 film szerepelt a fővárosi mozik kínálatában, köztük továbbra is túlnyomó többségben nyugati filmek voltak, de már feltűnt köztük néhány NDK és csehszlovák film is.



Ez utóbbiak aránya később kicsit nőtt, de januárban is elsősorban nyugati, másodsorban régebbi magyar filmeket lehetett látni a kijárási tilalom miatti még mindig csak matiné előadásokon, néhány fajsúlyos csehszlovák és NDK filmmel kiegészülve. A Filmfőigazgatóság áttekintette a rendelkezésre álló filmállományt, és kijelölte, hogy mely filmeket vetíthetik a mozik a korábbiak közül. A rostán 29 magyar, 33 szocialista és 107 nyugati film jutott át. Ezek között nem voltak amerikai filmek, hiszen már a legutolsók licensze is lejárt.

Ami viszont hónapokra teljesen eltűnt a mozikból, az a szovjet film volt, melyek forgalmazását csak 1957 februárjában, óvatosan adagolva indították újra, hogy az év középére elérjék a korábbi évekre jellemző látogatottsági arányokat. A pártvezetés ugyanis érzékelte, hogy az élesen szovjetellenes hangulatban ezeket a filmeket egyrészt üres nézőtér előtt játszanák, másrészt bemutatásukkal akár fel is szíthatják a tüzet az emberekben.

 

Forrás: ujkor.hu

Képek forrása: fortepan.hu, mozicsillag.hu

Teljes cikk

Filmkínálat a magyar mozikban – 1956

2016. november 12.

Címkék: film, Cannes, 1956, mozi, dráma, szovjet

Halmai Krisztina

1956 utolsó negyedévében a forradalom és szabadságharc kirobbanása és vérbe fojtása hatására elmaradó új bemutatók miatt mindössze 12 új mozifilmet tűztek műsorra a magyarországi filmszínházak, ami komoly visszaesést jelentett az átlagosan jellemző évi 29 bemutatóhoz képest. A filmbemutatók száma kevesebb volt ugyan, azonban a forradalom évének filmes arányai nem különböztek érdemben az előző évektől: a filmek kb. 31-32 százaléka készült Nyugaton, a többi keleti alkotás volt.

A magyar filmek száma a korábbiakhoz képest visszaesett, ebben az évben mindössze kilenc magyar filmbemutatóra került sor, a szocialista táborban készült filmek száma viszont nőtt. Az év szenzációja Fábri Zoltán filmje, a Körhinta volt. A Cannes-i Filmfesztiválon is indult, és bár díjat nem kapott, kivívta a nemzetközi filmszakma elismerését annak ellenére, hogy a termelőszövetkezeti boldogulás nagy kérdése adta a szerelmi dráma keretét. Az Ünnepi vacsora című film aktuális társadalmi kérdéseket boncolgat: egy Kossuth-díjas mérnök és felesége családja közt törnek felszínre a polgárság és a munkásosztály 1945 után is továbbvitt ellentétei.
Az 1945-ös események tizedik évfordulójára készült Az élet hídja is felszabadulási témájú film.

A mélyebb, drámai filmek közé tartozott a Darvas József 1942-es drámája alapján készült Szakadék című film, amely az 1945 előtti magyar falu belső társadalmi ellentéteit dolgozza fel, szintén szerelmi történet köré építve. Ez az alkotás a másik nagy nemzetközi filmfesztiválon, Karlovy Varyban képviselte Magyarországot. Nemcsak ennyire fajsúlyos filmeket készítettek, hanem akadtak könnyedebb műfajúak is, például a Kati és a vadmacska, ami lényegében egy természetfilm. Témája, hogyan talál vissza a zempléni vadonba egy házimacskák közt nevelkedő vadmacska. A Karinthy Frigyes klasszikusából készült Tanár úr kérem… című filmet Mamcserov Frigyes rendezésében mutatták be a mozik. A 30-as évek magyar filmjeinek hangulata köszön vissza a Gábor diák című romantikus operamesében és a Dollárpapa című szerelmi vígjátékban is. Ez utóbbi vonalat képviselte a Hyppolit a lakáj felújításának november közepi bemutatója, de már a forradalom leverése után.

1956-ban is a szovjet film volt a leggyakoribb a mozik műsorán. A szovjet filmipar termékeinek több mint a fele jutott el a magyar nézőkhöz, ez évi kb. 25-26 filmet jelentett, míg francia vagy olasz filmből csak minden 13.-15. A szovjet blokk filmjeit pedig jellemzően nem a habkönnyű, kacagtató vígjátékok vagy a fordulatokban gazdag, izgalmas krimik képviselték. Ezért a korabeli mozikínálat összeállítása nemcsak a magyarok körében növekvő szovjetellenesség miatt jelentett kihívást, hanem azért is, mert a közönség a mozikban elsősorban szórakozni szeretett volna. Az '50-es évek közepének műsorpolitikája belenyugodott ebbe és igyekezett figyelembe venni a nézők igényét. A vígjátékok, ifjúsági filmek kérdései évtizedes vitatémát jelentettek, megjelentek az első szocialista bűnügyi filmek és a revük, de a kalandot, az izgalmat, a romantikát, a nevetést és zenét 1953 és 1956 között elsősorban Franciaországból, Olaszországból, Ausztriából és az NSZK-ból importálták.

A 26 szovjet film között szerepelt a korábbi éveket idéző nagy életrajzi film, a Lomonoszov, de megtaláljuk a társadalmi drámákat és a klasszikusok megfilmesítéseit is. Utóbbiak közül kiemelkedő alkotás volt a Borisz Godunov című operafilm, illetve Szergej Jurevics rendezésében az Othello, amely Cannes-ban elhozta a legjobb rendezés díját.

A keleti blokk 30 bemutatott filmje közül 9 csehszlovák és 7 keletnémet alkotás szerepelt a magyar mozikban, míg a harmadik legnagyobb kontingens Jugoszláviából érkezett. A sztálini években a jugoszláv film legalább annyira kiszorult a magyar mozikból, mint Hollywood, hosszú szünet után először 1955-ben láthattak jugoszláv filmeket a magyar nézők. Ezt követően 1956-ban egyből hatot tűztek műsorra. Az 1950-es évek közepén felívelő lengyel film kevésbé jutott el Magyarországra, bár ennek eleinte nem volt politikai háttere, majd csak a magyar forradalom leverése után, a román filmek közül pedig mindössze egyet szerzett be az 1956-ban megalakuló Hungarofilm. A filmiparban megváltozott hozzáállást jelezte az is, hogy a magyar filmszervek már korántsem gondolták, hogy bármely szovjet vagy szocialista film a magyar közönség elé vihető. A MOKÉP például 1956 júniusában 8 filmről jelentette ki, hogy azokat nem érdemes vetíteni, vagy legfeljebb csak egy részüket és kizárólag matinéműsorként.

A nyugati filmek között továbbra is a két legrégibb és leghíresebb filmkultúrájú ország alkotásai vezettek, 10 olasz és 10 francia filmet mutattak be, a harmadik helyen pedig az NSZK 3 filmje állt. Az 1950-es évek második feléig csak csekély számban kerültek angol filmek a magyar közönség elé, 1953 és 1956 között évi kettő-három. Az év legnagyobb filmsikere a Stendhal regényéből készült kétrészes francia Vörös és fekete volt. A nagy szenzációk közé tartozott az Ali baba táncos, szórakoztató feldolgozása és Az egymillió fontos bankjegy című angol vígjáték is. Az 1956-os év nagy filmes eseménye volt a júniusi francia filmhét – 1948 után az első nyugati partnerrel lebonyolított ilyen rendezvény –, amelyre filmproducerekből és színészekből álló delegáció érkezett Párizsból. A küldöttségből természetesen a két sztár, Micheline Presle és Nicole Courcel személye kapta a legnagyobb figyelmet.


1956 októberében, szűk két héttel a forradalom kitörése előtt a híres hollywoodi filmes mogul, Eric Johnston vezetésével amerikai filmküldöttség járt Magyarországon. A tárgyalások eredményesek voltak, már csak írásba kellett volna foglalni a nagy amerikai gyártókat összefogó szervezet és a magyar kulturális minisztérium közötti megállapodást, de a forradalom közbeszólt. Szerencsére csak 1957 decemberéig tolta ki a hollywoodi álomgyár termékeinek megjelenését a magyar mozikban.

 

Forrás: ujkor.hu

Képek forrása: bessenyei.hu, gettyimages.com

Teljes cikk

Szívtelenek

2016. október 23.

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

A címlap az újság szeme, ha jól sikerül, olyan, mint egy szuggesztív szempár: mindent elmond tulajdonosáról, ez esetben az adott lapszámról, magáról az újságról. A 168 óra című hetilap 2016. október 20. címlapján a pesti srácok ikonikus csapata, a „Bosnyák-raj” szerepel, melynek tagjait (jobbról balra: Bosnyák Gábor, Novák Károly, Ladányi Sándor, Ponczok Sándor és egy be nem azonosított szabadságharcos) a hetilap grafikusa aktuálpolitikai üzenete kedvéért „megerőszakolt”: sípot, fütyülésre tartott ujjakat fotosoppolva szájukba.

Tekintsünk most el attól, hogy a fotómontázs alapja az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójának, pontosabban Emlékévének hivatalos arculati eleme, jogászmunka lesz ez, annak is ujjgyakorlat. Súlyosabb és reménytelenebb a gond. Átugorva a felvezetést (blaszfémiáról, halottgyalázásról, a kegyelet jogának megtiprásáról, a Magyarországért hozott áldozat és a hősies helytállás semmibevételéről, a szabadság és függetlenség eszméjének tagadásáról lenne szó) jöjjön azonnal a konklúzió, mely jobban fáj nekem, mint a 168 óra valamennyi szerkesztőjének, újságírójának.

Nos, a 168 óra valamennyi szerkesztőjének, munkatársának nincsen szíve! Márpedig akinek nincsen szíve, az nem érez semmit, és mivel nem érez semmit, nem képes kötődni, szívből szeretni. Ez utóbbi felállás leggyakrabban identitásproblémát okoz, úgy is mondhatom: aki nem képes szeretni, annak nem igen lehet identitása, ami végső soron oda vezet, hogy az illető számára a hagyományos (vagy bármilyen) értékek viszonyrendszere nem jelent semmit. Nem különbözik ez az attitűd egy vérbeli náci vagy kommunista propagandistáétól, aki mindenkor és szenvtelen módon képes akár a varsói gettólázadás áldozataiból, az ukrán éhínség gyermektetemeiből vagy éppen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc legszebb hőseiből viccfigurát gyúrni. Megteheti, hiszen nincsen szíve, nem érez semmit és természetesen humora sincs, hogy felmérje, mi nevetséges és mi nem az. (Legyen a francia szatirikus lap, a Charlie Hebdo-nak az olasz földrengés áldozataival való viccelődése a nemzetközi példa).

De keresem a hasonlatot, hogy plasztikussá tegyem ezt a „168 órai szellemi állapotot”. Ilyen és ennyire kegyetlen történet nem sok akad az utóbbi 26 évben, mondjuk a december 4-i népszavazással vagy a 2006-os októberi budapesti lőparanccsal közösen célfotógyanús. Hogy univerzálissá és egyben a politikailag korrektség hívei számára is befogadhatóvá, érthetővé tegyem, azt mondom: ebben a címlapban holokauszttagadással felérő gonoszság lakik. Csak aki alapértékeket tagad, mint a szabadságot, az emberi méltóság sérthetetlenségét stb., csak az képes kiragadni a Bosnyák-rajt a maga felemelő és mondjuk ki: szent szépségéből.

Bosnyák Gábort 1958. április 24-én végezték ki. 28 éves volt. Jeltelen sírban kaparták el. Úgy tegyétek az ő szájába valaki idegen ujját!

Teljes cikk