Németország valódi nagysága

2018. július 16.

Címkék: V4, kereszténység, egyesülés, nemzeti identitás, Fidesz, Helmut Kohl, csatlakozás

Schmidt Mária

történész

A V4-ek május 23-24-i nagyszabású, kétnapos konferenciájának létrejöttében, amelyről a Budapester Zeitung részletesen tudósított, kulcsfontosságú szerepet játszott a Terror Háza Múzeum főigazgatója. A német nyelvű hetilap főszerkesztője, Jan Mainka beszélgetett Schmidt Mária történésszel a V4-ek szövetségének létjogosultságáról és Európa jövőjéről.

Mi motiválta a V4-ek konferenciájának létrejöttét?

Mi Európában száz éve, a Párizs környéki békeszerződések óta új világrendben élünk. A győztes hatalmak akkoriban ezekkel a szerződésekkel mindent megtettek, hogy a közép-kelet-európai térség országait szembefordítsák egymással. Azt akarták, hogy ne léphessenek fel közösen, és konfliktusaikban nekik, a győztes hatalmaknak jusson a mindenkori békebíró szerepe. Ezzel ellentétben a V4-ek esetében mi a közös tapasztalatainkra helyezzük a hangsúlyt, például a kommunizmus alatt megélt évtizedekre. Vagy a kommunizmus összeomlása óta eltelt időszakra. Ezek fontos kiindulási pontok.

Az Európai Unióban eltöltött közel tizenöt év alatt ugyanis tudomásul kellett vennünk, hogy az úgynevezett fejlett Nyugat csak másodosztályú tagokként tekint ránk. Az Európai Unió jelenlegi válságában ugyanakkor megértettük, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a krízis megoldását rájuk hagyjuk. Saját javaslatokkal kell előállnunk. A konferenciának az volt a célja, és ezt a célt el is értük, hogy megmutassuk, Kelet-Európában már elkezdődött a XXI. század. Mi vagyunk azok az országok, amelyek az utóbbi évtizedek tapasztalatainak teljes arzenáljával felvértezve akarnak megfelelni a XXI. század kihívásainak.

Ehhez szilárd talajra van szükségünk. Ezt többek között a kereszténységhez, a nyugati kultúrához és nemzeti identitásunkhoz való elkötelezettségünk biztosítja. Ezenkívül hiszünk kontinensünk jövőjében. De azt is tudjuk, hogy csak akkor sikerül ezt a századot győztesként magunk mögött hagyni, ha bátrak vagyunk és élünk a szabadságunkkal.

Teljes cikk

A túlságosan fehér futball

2018. július 09.

Címkék: patriotizmus, nacionalizmus, nyugati média, multikulturalizmus, Világbajnokság, Oroszország

Frank Füredi

szociológus, publicista

Mindenekelőtt őszinte részvétem spanyol olvasóimnak. Amikor a világbajnokságon Spanyolország labdarúgó válogatottja kikapott az oroszoktól, újabb bizonyságot szerezhettünk róla, hogy nem mindig a jobb csapat győz. A futball egyébként nem is mindig a játékról szól. Olyan kommentátoroknak ad alkalmat a szereplésre – és ez különösképpen áll a világbajnokságra – akik máskülönben nemigen érdeklődnek a labdarúgás iránt, viszont annál erősebb indíttatást éreznek arra, hogy politikai jelentőséget tulajdonítsanak neki. Így aztán amikor az orosz csapat legyőzte a spanyol válogatottat, sok újságíró politikai elemzésbe bocsátkozott, és nem sok figyelmet fordítottak az eredmény taktikai okaira, vagy akár arra, hogy miben hibáztak a játékosok. Sokukat szemlátomást bosszantotta az oroszok sikere. Éspedig azért, mert állítólag növelte Putyin elnök népszerűségét. Sőt, magyarázták a kommentátorok, az orosz labdarúgás sikere az oroszok nemzeti érzéseit is tovább fűtötte.

A nyugati média egyes szerkesztőségeiben kifejezett provokációnak minősült, hogy az oroszok túláradó örömmel ünnepelték csapatuk győzelmét. A BBC Today című műsorának újságíró szereplőit hallgatva az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem érdekli őket a labdarúgás. Egyetlen gondjuk az volt csupán, hogy a szóban forgó mérkőzés használ-e vagy árt az orosz nacionalizmusnak.

Teljes cikk

Bolsevikok a család ellen - Szótárcsere II.

2018. július 07.

Címkék: humánforradalom, erőszak, Lenin, Sztálin, nőpolitika

B. Varga Judit

történész-muzeológus

A „nagy októberi” bolsevik puccs századik évfordulóján megjelent Szótárcsere írást gondoljuk tovább a Család Évében, a humánforradalom hajnalán.

„…a kommunizmus története egyben a szavak megváltoztatásának története is.” – Békés Márton megállapítása olyannyira igaz napjainkban, hogy még csak kísérletét látjuk a keresztény értékrendből, világnézetből adódó szóhasználatnak, a Lenin és társai működését megelőző idők tiszteletnyelvezete, szeretetkultúrája visszatérésének.

A bolsevikok legnagyobb tévedése a magántulajdon eltörlése mellett a család elleni támadás volt. A nőt nem anyának és feleségnek, hanem felszabadítandó házi rabszolgának tekintették, hogy aztán mint munkásnőt ipari rabszolgává silányíthassák, megfosztva legszentebb hivatásától, az anyaság gyakorlásától, a gyermeket nem a szülők, hanem a társadalom tulajdonaként kezelték, az abortuszt törvényileg engedélyezték, a házasságtörést szabad szerelemnek hívták, a válás teljes szabadságát követelték, az otthont kommunaházakkal helyettesítették. Mindezt rögtön a hatalomátvételüket követő első három évben követték el az ember ellen, olyan káros eredményeket produkálva, amelyeket magának a nagy Sztálinnak kellett visszacsinálnia.

Teljes cikk

Magyarország, az EU rossz nebulója

2018. július 02.

Címkék: Orbán Viktor, brüsszeli diktátum, nemzeti függetlenség, európai értékek

Frank Füredi

szociológus, publicista

Magyarország félelmet kelt Brüsszelben, mert nem hajlandó fejet hajtani a birodalmi technokrácia előtt. A szociológus szerző a Spiked brit internetes magazin oldalán június 29-én megjelent írását közöljük magyar fordításban.

Az Európai Uniót irányító politikai elit úgy tartja, hogy Magyarországon eluralkodott az idegengyűlölet és az autoritarizmus. A magyar kormányt és személy szerint Orbán Viktor miniszterelnököt minduntalan azzal vádolják, hogy megsértik az európai értékeket. A fősodrú nyugati médiához eljutott az üzenet, miszerint Magyarországot gyűlölni bevett dolog. Úgy festik le a magyar társadalmat, mint amelyben dúl a megveszekedett antiszemitizmus és ahol a rendszer bírálóit elhallgattatják, a média pedig a kormány uralma alatt áll.

A brüsszeli oligarchia soraiban erősödő intoleráns nézeteket visszhangozva a brit Európa-párti sajtó, például a Guardian egyre másra szólítja fel az Uniót Magyarország kizárására. Legutóbb az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága olyan határozatot fogadott el, amely szerint a magyarországi helyzetben „egyértelműen fennáll az uniós értékek súlyos és módszeres megsértésének veszélye”. A magyar kormányt elítélő nyilatkozatokat gyakran azzal igazolják, hogy az ország nem hajlandó alkalmazkodni ahhoz a migrációs politikához, amelyet Angela Merkel német kancellár lényegében rákényszerített a földrészre. A lobbi, amely azt követeli, hogy „rúgják ki Magyarországot az EU-ból”, egyebek között azt is Magyarország bűnéül rója fel, hogy egy újonnan elfogadott törvény megnehezíti a Soros György által támogatott szervezetek életét.

Teljes cikk

Velünk élő ÁVH

2018. június 25.

Címkék: 1956, Terror Háza Múzeum, igazságszolgáltatás, megtorlás, ávós tabló

Békés Márton

történész

Köztünk él az ÁVH volt börtönőre, későbbi III/III-as osztályvezető és a Kádár-per egyik ávós vizsgálótisztje, akit csak ’62-ben küldtek el az elhárítástól. 1956/57-ben mindketten ugyanabban karhatalmista ezredben szolgáltak.

A Látószög blogon 2017 nyarán és őszén hétrészes cikksorozatot közöltem, amelyben öt olyan bíró és ügyész (egészen pontosan: egy hadbíró, két vezető ügyész, egy statáriális eljárásban részt vevő közvádló és egy „mezei ügyész”) életpályáját mutattam be, akik 1956 és 1961 között halálos ítéletek meghozatalában vettek részt és még élnek. Az öt, részletes életrajzot közlő cikksorozatban szó esett Grátz Endréről, Jacsó Jánosról, Lázár Ernőről, Mátsik Györgyről és Sajti Imréről. Közülük Mátsik György – többek között Mansfeld Péter vádlója, MÉH-vezérigazgató és tíz évig a Magyar Úszószövetség egyik vezetője – tavaly december végén elhunyt. A többiek, jelen tudásunk szerint, még élnek.

A cikksorozatból két dolog derült ki: egyfelől, hogy az 1956 utáni megtorlásban vállalt tevőleges részvételükért a Kádár-rendszer életük végéig honorálta őket, másfelől pedig, hogy jó dolguknak a rendszerváltoztatást követően sem szakadt vége. A megtorlókkal szembeni megtorlás, bár erkölcsi kötelesség és a demokrácia működésének bizonyítéka lenne, úgy tűnik, hogy a legvégső ítélkező fórum feladata marad – vontam le a tanulságot egy évvel ezelőtt. 2017 novemberében aztán közöltem Büki Lajos győri forradalmár, volt vagongyári marós riportját, aki Grátz Endre áldozata volt a „Török István és társai” perben. Ekkor vált bizonyossá, hogy az akkor még élő öt bíró és ügyész nevéhez összesen huszonöt hős halála fűződik. Vagyis együtt az 1956. december és 1961. augusztus közötti kivégzések tizedéhez volt közük!

A megújult ávós tabló a Terror Háza Múzeum állandó kiállításán, az Ávós előszoba teremben

A 2002 februárjában megnyitott Terror Háza Múzeum idén múlt tizenhat éves. Látogatóink száma egyre nő, jó ideje intézményünk a leglátogatottabb magyar múzeum. Állandó kiállításunk kezdetek óta a legmodernebb technikával mutatja be a közös totalitárius tőről fakadó két diktatúra embertelenségét. Amellett, hogy emlékeztetünk a nemzetiszocialista/nyilas és a kommunista zsarnokság áldozataira, és reménykeltően mutatjuk be az elnyomás ellen lázadó hősöket, fontos feladatunk a tettesek néven nevezése is. Ezt látja el többek között a kommunista államvédelmet bemutató termünk, az ún. „Ávós előszoba”. Itt található az az „ávós tabló”, amelyen összesen 81 olyan személy látható (névvel, rendfokozattal, életrajzi adatokkal), akik 1945 és 1956 között a kommunista politikai terror szervezeteiben (PRO, ÁVO, ÁVH, BM államvédelem) vezető beosztást töltöttek be. A múzeumalapítás óta sok idő eltelt, és mostani tudásunk – az azóta beérkező információknak, a levéltári kutatások eredményeinek és a történészszakma egyre bővülő tudásának, valamint szakadatlan kutatómunkánknak hála – szükségszerűen nagyobb, mint az alapításkori. Ráadásul a rendszer erőszakszervezeteinek működtetői, akik a ’40-es évek közepétől a ’80-as évek végéig meghatározták ezek vezetését, a természet törvényeinek is alá vannak vetve. A hiányos adatokat pótolni, az új információkat feltüntetni, az idő múlását pedig regisztrálnunk kell.

Amint az „Igazságszolgáltatás termében” található „bírák és ügyészek falán” revíziót kellett végrehajtanunk és ebből kifolyólag találtunk öt, akkor még élő vérbírót és halálügyészt, úgy az államvédelem működtetőit felsoroló tablón is akad két személy, aki még életben van. Ők főszerepet nem az ’56-os megtorlásokban kaptak, hanem még az ’50-es évek politikai terrorjában, a kegyetlen párton belüli leszámolásokban és az egész magyar társadalom megfélemlítésében, illetve a kádári politikai rendőrség berkeiben, a „reakciós elemek” elleni felderítőmunkában. Jelen tudásunk szerint dr. Kapitány István áv. őrnagy még él, akárcsak Szigetvári Árpád volt rendőr ezredes. Az ő történetük és portréjuk következik.

Teljes cikk

Marx és a keresztények

2018. június 21.

Címkék: Reinhard Marx, proletárdiktatúra, Németország, ateizmus, Karl Marx

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Németország délnyugati borbirodalma, Rajna-vidék-Pfalz szövetségi tartomány Karl Marx-lázban ég. Az idei nyár egyértelmű nyerő húzása a 200 éve Trierben született forradalmi rögeszmés gondolkodó Marx értékesítése minden lehetséges XXI. századi formában. E sorok írásakor éppen a város régi textilgyárában, a ma TUFA néven népszerű kulturális centrum nagytermében Marx-revüt tekint meg a nagyérdemű, amelyben Marx a showsztár, „szeretett” proletariátusa pedig a tánckar.

„Nos hát, hogy nevelt-e ki Marx gyilkosokat, nem tudom,

de ahogy hallottam, a férfi, Blind,

akinek a lövései okozta sebeket most is magamon hordozom,

Marx neveltje volt.”

(Otto von Bismarck)

 

A vaskancellár három évvel „Trier legnagyobb fia” halála után, 1886 márciusában mondta ezeket a szavakat a Reichstagban. Nem nehéz kikövetkeztetni belőlük, hogy a kortársak, méghozzá az akkori fősodor mennyire tisztában voltak nézetei veszélyességével. Ezért is érthetetlen a mai európai fősodor rajongása Marxért, aki nemcsak a XIX. századot fertőzte meg erőszakos teóriájával, hanem a rákövetkezőnek is elég muníciót adott ahhoz, hogy deklarálja a maga osztálydiktatúráját minden „ellenség” kíméletlen elnyomásával. Az uralmukat proletárdiktatúrának nevező bolsevikok olyan kifejezést választották, amelyet Marx írt le először egy levelében (Konrad Löw: A kommunista ideológia vörös könyve. Marx és Engels – A terror atyjai. XX. Század Intézet. 22. o.). A nem kevésbé harcias Friedrich Engels Marx temetésén mindenekelőtt forradalmárként határozta meg elhunyt barátját. Két hónappal korábban, 1883. január 18-án Eduard Bernsteinhez írott levelében ez áll: „Ne kapálódzék kézzel-lábbal az ember az ellenfél ütései alatt, ne vonítson, ne szűköljön és ne mentegetőzzék dadogva: nem akart semmi rosszat, ahogyan oly sokan teszik. Vissza kell vágni, minden ellenséges csapásra kettőt, hármat. Mindig is ez volt a taktikánk, s mostanáig, azt hiszem, még jóformán minden ellenfelünket legyűrtük.” (idézi: Konrad Löw, 242. o.) Úgy emlékszem, Rákosi és Kádár is hasonló fordulatokat használt beszédeiben… (lásd: Központi Bizottság üléseinek jegyzőkönyvei.) Kétségtelen, hogy a kétszáz éve, 1818. május 5-én Trier városában megszületett Karl Heinrich Marx új nyelvet adott a világnak: a szeretet nyelvezetét cserélte le gyűlöletbeszédre. Az életét és a munkáit bármelyik oldalról kutatók egyetértenek abban, hogy Marx és Engels írásaiban szavak tömkelege mutatja az utat a Gulag táborai felé. A kortársai, sőt elvbarátai szerint is uralkodó természetű, öntömjénező Marx egyik kedvenc szava a „megsemmisíteni” volt. Nála már csak Lenin használta gyakrabban, aztán Sztálin…

Teljes cikk

Az a júniusi nap

2018. június 15.

Címkék: Orbán Viktor, szabadság, Hősök tere, rendszerváltoztatás

Kormos Valéria

újságíró

1989 éve, különösképp tavasza és nyara többszörösen is fénylő, izgalmas, fájdalommal és örömmel vegyített időszak volt számomra. Kezdtem megerősödni abban, hogy életemben, szakmámban is új fejezet nyílik. A Nők Lapja rendkívül népszerű családi hetilapnál dolgoztam, ahová a hetvenes évek elején kerültem. 1985-től, az országot járva úgy érzékeltem, hogy falvakban, kis városokban, ahol azelőtt felettébb óvatosak voltak az emberek, ha közügyekről esett szó, egyre bátrabbak lesznek. Sok elhallgatott sérelem, jogtiprás, igazságtalanság nyomta a lelküket, amelyekről  kényszerűségből, a hatalom jellege miatt hallgatniuk kellett, vagy egzisztenciális okból nem merték szóba hozni. A másik felfedezésem az volt, hogy amikor reflexből úgy gondoltam, ezt úgysem lehet megírni, a téma felvetése és a megjelenése simán ment. Az „APO”, a pártközpont agitációs és propaganda osztálya már kezdett veszíteni éberségéből, így történhetett, hogy egy több mint félévnyi, egyszer már visszadobott munkám nyilvánosságot kapott. Gyalázatos ügy volt, egy szexuális bűncselekmény elkövetőjét, helyi hatalmasságot fedezett a megyei pártbizottság és a szakminisztérium. Ekkoriban már nem húzták ki írásomból egy fiatal országgyűlési képviselőnőnek ezt a mondatát: „A valós tényeket egy hatalmi elit birtokolja, mi, az ország népe csak a következményeit, a terheit nyögjük…” És egyre több olyan témáról írhattam, amelyeket azelőtt zároltak előlünk. Negyven mögöttes év történelmi és emberi tragédiáiról, amelyek felkavartak és elköteleztek. Már ettől a lehetőségtől is fél centivel a föld felett jártam, nem szólva arról a megrendültségről, amikor először szembesültem az 1945-ben Szovjetunióba hurcolt női kényszermunkások sorsával. Elsősorban ezek az új érzések, feladatok és a családi életem töltötte ki napjaimat. Minden meggyötörtségében szép emberi sorsok, amelyeket ezek a változó idők a felszínre hoztak, mélyen hatottak rám, tán azt is mondhatnám, tisztítottak. Hiszen nekünk, akik akkor életünk delén jártunk, nem sok reményünk volt arra, hogy az a világ, amelyet gyermekként „kaptunk” még a mi életünkben eltűnik. Azzal vigasztaltuk magunkat, valamit tehetünk ugyan ellene, hogy elviselhető legyen és emberségünket is meg tudjuk őrizni, de többre nemigen számíthatunk. Nekem a tisztességes ügyek felvállalása volt a menedékem, másnak más szerep jutott.

Ám 1987–1988-ban a közéletben kevéssé jártas emberek is egyre többet hallottak a hazai, ellenzéki mozgalmakról. Már nem tartották „csodabogárnak” őket, kezdtek egy-két nevet megismerni a fiatalok közül, és az irányukban bizalmatlanok is elismerték, hogy tudással, bátorsággal vannak felvértezve. Hallottunk arról, hogy kiket vettek „megelőzés” céljából őrizetbe, kiket zavartak szét a rendőrök, tudtunk a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen élőlánccal tiltakozókról … És kuncogva néztük, hogy a belvárosi Münnich Ferenc utcanévtábláját valaki (Krassó György) áthúzta, és alábiggyesztették a Nádor utca nevét.

Teljes cikk

A motoros forradalmár, az antifák hőse

2018. június 10.

Címkék: Che Guevara, kommunizmus, baloldal, Fidel Castro, gerilla, Kádár

Szabó Ákos

történész

Az európai balliberális eszmeiség, amelynek teljes csődjét a tömeges, erőszakos bevándorlás 2015-ös manifesztálódása idején újra megtapasztalhattuk, évtizedek óta próbál idolokat produkálni. Olyan személyeket, akik életútjuk, gondolkodásmódjuk alapján a balliberálisok számára követendő példák lehetnek. Nincs könnyű dolguk, hiszen például Sztálint mégsem lehet példaként bemutatni a jövő generációi számára (bár az olasz Perugia futballszurkolói meccsről-meccsre megteszik), Lenint hasonlóan nem lenne szerencsés, de valakit mégiscsak jó volna a baloldal számára értékválságos időkben bálványként tisztelni. Fejükben a megoldást egy argentin orvos jelenti, aki kilencven évvel ezelőtt született Rosarióban, és akinek arca jelenleg is számtalan antifa, anarchista, szélsőbalos megmozdulás tagjainak ruházatát díszíti. Ernesto Che Guevaráról szól az írás.

Ernesto Rafael Guevara de la Serna 1928. június 14-én született egy argentin középosztálybeli család gyermekeként. A jó képességű fiút hamar felvették egy córdobai elitgimnáziumba, amelynek elvégzését követően a buenos aires-i orvosi egyetemre iratkozott be. Egyetemi éveit nagyban meghatározta Juan Domingo Perón elnöksége, ugyanis a határozottan jobboldali politikus irányította Argentína egyre inkább távolodott Guevara világától, amelyet a Perón-ellenes nézeteket valló szülei is alakítottak.

Politikai szemléletére fölöttébb nagy hatást gyakorolt egy 1951-es kaland, amelyet egy biokémikus barátjával közösen élt át, amikor egy motorkerékpáron bejárták Dél- és Latin-Amerikát. Az utókor Che Guevarát dicsőítői számára ezen aktus nagy jelentőséggel bír, hiszen a motorozást önmagában a szabadság élményével szokás összekötni, s a rebellis fiatalok társadalmi konvenciókkal szembeni lázadásaként is értelmezhető (lásd: a Pokol Angyalai motorosbanda tagjai, akik a popkultúra szerves részévé váltak a hatvanas évek pszichedelikus Amerikájában). Az utazás mély benyomást tett az orvostanhallgatóra, ugyanis a kontinens falvaiban, elmaradott vidékein tapasztalt mélyszegénység egyre inkább a marxizmus felé sodorta az amúgy kvázi jólétben élő fiatalt. Ekkor erősödött meg benne az a nézet, amely szerint csak radikális eszközökkel, a fegyvereket segítéségül hívva lehet „rendet tenni” a kontinensen. Érdekes módon a tanult családból jövő fiatal számára nem tűnt fel az a tény, amely világosan mutatta: a dél-amerikai kontinens elszegényedése, lecsúszása már évszázadokkal korábban, a spanyol és portugál hódítók idején megindult, sok-sok évvel a huszadik századot megelőzően, s a térség népei (igaz technikailag elmaradottabbak voltak az európaiaknál) nem vették kezükbe saját sorsuk irányítását, ellentétben a hatalmas erőfölénnyel bátran szembeszálló pesti srácokkal az 1956-os Budapest utcáin.

Teljes cikk

A nagy átverés

2018. június 05.

Címkék: hadifogság, könyvhét, első világháború, napló

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Fontos könyvkiadói esemény lesz a Bernáth Gábor szerkesztésében és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány gondozásában a 89. Ünnepi Könyvhéten debütáló első világháborús napló Hadifogoly voltam Szibériában címmel. Fontos, már csak azért is, mert szerzője, Vándor Ferenc, a baranyai születésű zsidó magyar önkéntesnek jelentkezett a frontra, miután öt testvérét már besorozták az Osztrák ̶ Magyar Monarchia hadseregébe. Legkisebbként ő sem akart otthon maradni; legszebb fiatal éveivel fizetett ezért. A három év hadifogság alatt született naplóról, a nagy háborúról és következményeiről Schmidt Mária és Gerő András történészek beszélgetnek június 10-én, vasárnap 15 órakor a könyvheti pódiumon.

„A kortársak mindig a legkevesebbet tudják saját korukról.”

Stefan Zweig

 

A XX. századra jellemző brutalitás és embertelenség nyitányát jelentő nagy háborúba katonazene kíséretében, a Gotterhaltét énekelve masíroztak bakáink a frontra. Eufória, csillogó szemek, remélt és elvárt hősiesség, gyors kijózanodás, hamissá lett pátosz. Naplóíró, alig húszéves hősünk maga is énekelve, borozgatva, mulatva múlatta az időt altisztként a kadétok kocsijában(!), még hazai földön, Nyíregyháza vidékén. Október 17-én éjszaka a Himnuszt énekelve lépték át a határt. A háború második éve volt.

Másnap már a pusztulást tapasztalta meg: égnek meredő gyárcsonkok, komor ábrázatú vasutasok, szegény rutén parasztok, akik már tudják, hogy a háború rossz; illúzióik elmúltak. 

Vándor Ferenc 1917. július 2-án, gyalogsági roham után esett hadifogságba Galíciában. Ezzel egy ötvennapos utazás a szibériai Habarovszk felé és egy új, bizonytalan élet kezdődött el a baranyai megyehatárnál addig messzebbre nem nagyon utazó fiú számára. Harmincnyolcan egy marhakocsiban a Monarchia altisztjeként! Ez akkor, 1917 augusztusában felfoghatatlan kegyetlenség, érthetetlen megalázás volt. Ma már tudjuk, hogy a rákövetkező évtizedek során napi gyakorlattá vált az épülő Szovjetunióban olyannyira, hogy a második nagy háború alatt és után a marhavagon emberszállításra történő nagyüzemi átállításán a többség nem csodálkozott. Habarovszkban a városon kívüli, üresen álló kaszárnyába terelték őket. Priccseken feküdtek, víz nem volt. Három nap múlva a Vöröskereszt adományait osztották szét: kínai paplant, zsebkendőt, trikót, alsónadrágot, mosdó- és mosószappant, tetűport. Új világ született a hadifogoly Vándor Ferenc és sorstársai számára.

Teljes cikk

A szabadság lovagja

2018. május 29.

Címkék: Auschwitz, Witold Pilecki, kommunista terror, Lengyel Intézet, Varsói Felkelés

Békés Márton

történész

Hetven évvel ezelőtt a varsói Rakowiecka utcai börtönben végezték ki a kommunisták Witold Pilecki lengyel katonatisztet, az auschwitzi német koncentrációs tábor egyetlen önkéntes foglyát, az ún. Pilecki-jelentések szerzőjét. Az 1948. május 25-én meggyilkolt nemzeti hős utolsó szavai ezek voltak: Éljen a szabad Lengyelország! A Lengyel Intézet szervezésében a Terror Háza Múzeumban május 28-án tartott megemlékezésen Békés Márton kutatási igazgató mondott ünnepi köszöntőt. Beszédének közreadásával tisztelgünk a szabadság lovagja, Witold Pilecki kapitány előtt.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Hálásan köszönjük, hogy intézményünket választották egy olyan fontos program helyszínéül, mint ez a mai. Ennél jobb és a témához illőbb helyszínt nem is találhattak volna, hiszen a Terror Háza Múzeum – amely egyben történelmi emlékhely is – a múltfeldolgozással kapcsolatban három feladatot lát el egyszerre: méltó módon idézi közös emlékezetünkbe az áldozatokat, bátran néven nevezi a tetteseket és reményt keltő példákként mutatja fel a hősöket.

A népi demokratikus Lengyelország elleni kémkedés vádjával halálra ítélt Witold Pilecki a bírósági tárgyalóteremben

A mai esemény témája múzeumunk missziójához nagyon közel áll, hiszen ma délután Witold Pilecki személyéről és tetteiről emlékezünk meg. A „szabadság lovagja” nem volt még húsz éves, amikor végigharcolta a lengyel–szovjet háborút és részt vett Varsó felmentésében. Miután a német agressziót követően megalapította az első földalatti ellenállási szervezetet, önkéntes fogságot vállalt Auschwitzban, hogy onnan tájékoztassa a világot arról, mit művelnek a németek. Közel ezer nap után megszökött, részt vett a varsói felkelésben, majd a szovjet megszállókkal szemben folytatta az ellenállást, amelyért hetven évvel ezelőtt kivégezték. Mindannyiunk hőse ő – Lengyelországé, régiónké, egész Európáé!

Teljes cikk