Az 1848/49-es zászlók egy jelentős része azonban hosszú időn keresztül zsákmányként Oroszországban, illetve a Szovjetunióban volt. A magyar nemzet ezen ereklyéit (egy részüket) hosszas huzavona után 75 éve, 1941-ben kapta vissza Magyarország. Természetesen a szovjetek nem önzetlenségből cselekedtek, a zászlókért cserébe Magyarországnak át kellett engedi a Szovjetunióba Rákosi Mátyást, aki 1925 óta volt börtönben, s ebben az évben járt le a börtönbüntetése. A háború végén a nyilasok elrendelték, hogy semmisítsék meg a zászlókat, erre szerencsére nem került sor, s később ismét szovjet zsákmányba kerültek. Ezt követően 1948-ban a 100. évfordulóra a szovjetek ismét visszaadták a nemzet sokat hányódott ereklyéit.
De miként viszonyult a Rákosi-rendszer az 1848-as forradalomhoz és miként a trikolorhoz? És mi a közös pont a két forradalom és szabadságharc között?
A trikolort cseréje nem történt meg Magyarországon úgy, mint a balti államok esetében történt, de a zászló közepére egy sztálinista címer került – az, amit 1956-ban a gyűlölt rendszer szimbólumaként kivágtak. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a kommunista hatalom ne kívánt volna rátelepedni a nemzeti jelképekre, a nemzeti hősök emlékezetére, ehhez hozzá toldva saját jelképeiket, szimbólumaikat. A trikolort „kiegészítették” az internacionalizmus vörös zászlajával, s gyakorlatilag második zászlóként tűzték ki az ünnepek alkalmával. Új „ünnepekről” pedig Sztálin útmutatása alapján bőséggel rendelkeztek.
Petőfi, Kossuth és Táncsics forradalmiságának hangsúlyozása ekkor új értelmet nyert, s kiegészült egy újfajta narrációval marxista alapokon, amelynek köszönhetően már a ’48-asok „kommunizmus előfutárai lettek”. Ebben az új és átalakult keretben Dózsa, Bocskai, Rákóczi és Petőfi egy sorba került Kun Bélával és Rákosi Mátyással. A Kommunista Párt úgy tüntette fel a korábbi függetlenségi harcokat – és így 1848/49-et is –, mint antiimperialista küzdelmet, amely a feudalizmus, majd a kapitalizmus legyőzése révén egyengette a kommunizmus útját. Értelemszerűen. Rákosiék – sok egyéb mellett – elkövettek egy végzetes hibát. 1941-el és 1948-al szemben úgy vélték, hogy eljött annak az ideje, hogy háttérbe lehessen szorítani 1848-at, s 1951-ben rendes hétköznappá nyilvánították március 15-ét. A Magyar Dolgozók Pártjának vezetése elhitte saját propagandáját, amely értelében minden, ami 1945 előtt történt az az „Indulj az útra és vissza se nézz! Múltad a fájó, bús ezer év” propagandasorokkal írható le.
1848 és 1956 között számos különbség mutatható ki, mind a kiváltó okok, mind a körülmények tekintetében, azonban a márciusi 12 pont, illetve az októberi 16 pont jelentős hasonlóságot mutat. A hatvan évvel ezelőtti hősök büszkén vállalták örökségüket, s így a ’48-as szimbólumok komoly szerepet kaptak ’56-ban. 13. pontjuk így szól: Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848–49-es emlékmű kerüljön!
Balogh-Ebner Márton történész