Sokat gondolkodtam, mielőtt nekiálltam volna, hogy leírjam, mi is zajlik manapság Magyarországon; igyekeztem tájékozódni a magyarországi médiából – kormánypártiból és ellenzékiből egyaránt –, hogy tárgyilagos képet alkothassak magamnak a magyar kormány intézkedéseiről, de sok olaszországi cikket is elolvastam. A magyar parlamentben kétharmados többséggel elfogadott „koronavírus-törvény” kommentálása közben igyekszem a tényekre szorítkozni. Mint Kovács Zoltán nemzetközi tájékoztatásért felelős államtitkár kifejtette, „Az új törvény meghosszabbítja a veszélyhelyzetet és további rendkívüli intézkedésekre hatalmazza fel a kormányt a lakosság védelmében a koronavírus-járvány terjedésével szemben”. A törvény a parlamentnek abból az akaratából született, hogy lehetővé tegye „a kormánynak a COVID-19 világjárvány megelőzéséhez és kezeléséhez szükséges valamennyi intézkedés meghozatalát”.

Ebből nem következik, hogy Orbán korlátlan hatalomra tett szert, ahogy egyesek írják Olaszországban, mert „a kormány kizárólag a járvány negatív hatásainak megelőzése, gyógyítása és leküzdése érdekében gyakorolhatja ezeket a különleges jogköröket”, továbbá továbbra is köteles beszámolnia minderről a parlamentnek.

A koronavírus-járvány egyik kellemetlen következménye, hogy a kormányok világszerte különleges jogrendet vezettek be. A végrehajtó hatalom Nagy-Britanniától Spanyolországon és az Egyesült Államokon át egészen Indiáig különleges felhatalmazást kapott, hogy megbirkózzék a járvánnyal. A járványhelyzet miatt számos államban, így Nagy-Britanniában, Kanadában nem ülésezik a parlament.

A „rendkívüli jogrend” kifejezés hallatán joggal ébred aggodalom mindenkiben, aki a demokratikus közélet elkötelezett híve. A parlament nagy érték, minthogy az a funkciója, hogy hangot adjon a démosz törekvéseinek. Ha működését felfüggesztik, teljes joggal vethetők fel kérdések és aggályok e döntés indokoltságával kapcsolatban. Csakhogy ahelyett, hogy komoly vitát kezdeményezne arról, milyen hosszú távú következményekkel járhat a parlamentek működésének felfüggesztése és a rendeleti kormányzás, a nyugati politikai és médiaelit egyes csoportjai arra összpontosították energiáikat, hogy elítéljék a magyar kormányt, amiért állítólag diktatúrát készül bevezetni.

A tizenhat éves Miriam Webert tíz napon keresztül minden este tíztől hajnali négyig kihallgatták. Amikor visszavitték a cellájába, két óra elteltével felkeltették. Az őr dolga az volt, hogy figyelje, hogy napközben se aludjon. Ha mégis elszunyókált, döngetni kezdte az ajtót. Történt mindez Lipcsében, a Stasi két méter széles, három méter hosszú cellájában. Hogy miért? Mert az újévet már a szabad világban akarta tölteni. Hallotta a szilveszteri tűzijáték ropogását, amikor gyereklányként, magát sebezhetetlennek érezve, átmászott a Fal szögesdrótján. A tenyerén a forradásnyomokat idős asszonyként is hordozta. Már látta a nyugati részt, a kivilágított utcákat, a nyugati őröket, a Springer Press épületét, amikor megszólaltak a szirénák. Először a berlini Stasi-központba vitték, utána következett a lipcsei alvásmegvonás. A tizenegyedik estén Miriam „mindent” bevallott. A három napig tartó tárgyalás végén a bíró azt mondta: a 725-ös számú fiatalkorú elítélt cselekedetével kirobbanthatta volna a harmadik világháborút. Mindannyian őrültek voltak, és börtönbe zárták Miriamot.

Ma ezeknek az őrülteknek az eszmetársai Leninnek szándékoznak szobrot emelni az egyesült Németország nyugati felén, ahol Marx már megkapta a magáét (https://latoszogblog.hu/blog/az_unio_europai_ertekeirol). Hogy ez mennyire sérti az amúgy is lenézett ossikat, a fejlettebeket nem érdekli.

A katasztrófáknak megvan az a rossz szokásuk, hogy a semmiből törnek elő. Készületlenül érik hát a közösségeket, és az emberek nemigen értik, hova is tegyenek egy-egy olyan sorscsapást, mint amilyen a Covid-19 nevű.  Az emberéleteket szemlátomást értelmetlenül fenyegető veszély mögött értelmet keresve a teológusok és a filozófusok rendületlenül vállalkoznak az oly nagyon vágyott magyarázatok előállítására. Manapság tudósokhoz, szakértőkhöz folyamodunk segítségért, az ő adataikra és modelljeikre támaszkodva igyekszünk kiigazodni a globális Covid-19 járványon. Csakhogy a katasztrófáknak az emberek végsősoron olyan jelentést szoktak tulajdonítani, amely csak nagyritkán támaszkodik pusztán a tudományra. Sokkal nagyobb szerepet játszanak benne a közös értékek és szokások.

A 21. század nem a 20. század folytatása, ahogy a 20. század is új játékszabályokat alakított ki a 19. század örökségére alapozva. Más erőviszonyok, más értékrend, más korszellem, más prioritások, más gondok, más megoldási javaslatok, más technológiai, technikai környezet, más világlátás formálta önálló arculatúvá.

A tizenkilencedik század az első világháború kirobbantásával ért véget, a huszadik valamikor ennek vége felé, a húszas évekkel kezdődött és a szovjet birodalom összeomlásáig tartott, ami egyben a hidegháború végét és a bipoláris világ felbomlását is eredményezte.

Az új, a 21. század, 2008-ban a világgazdaság megtorpanásával jelentkezett be és tette egyértelművé, hogy olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, melyekre újfajta válaszokat kell találnunk. A baj csak az, hogy a nyugati világ vezetőinek egy jelentős része minden erejével ragaszkodik a 20. században kialakított status quo megőrzéséhez. Továbbra is a régi, elavult, más feladatokra, más erőviszonyokra szabott intézményrendszer megőrzésére összpontosít, mert abban az illúzióban ringatja magát, ha ők nem is alkalmazkodnak a megváltozott világhoz, majd a világ igazodik hozzájuk.

„Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém –

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.”

/József Attila/

Szinte minden egyes nap tapasztalhatjuk, olvashatjuk, láthatjuk és hallhatjuk, hogy a magukat „haladó” szellemiségűnek valló értelmiségiek, művészek, politikusok sokszor új jogszabályok javaslataival ostromolják a hagyományos közösségeket, a nemzetet, a család intézményét és a számos más, évszázados tradíciókat hordozó hitbéli közösségeket. Visszatérő téma a nemiség átértelmezése, a gender-mozgalom, az Európai Egyesült Államok nemzetek nélküli utópiája, a multikulturális társadalom eszménye vagy éppen az egyén szabadságát a vallási dogmákkal, mint egyfajta rabsággal szembeállító gondolatiság. Ez a folyamatos kulturális és politikai össztűz többnyire együtt jár egyfajta szellemi gőggel, a hagyományok lenézésével, ami természetes módon a húszas és a harmincas éveikben járó „lázadó” fiatalok körében – Európában és itthon is – divatos magatartásformaként jelenik meg. Olyan világértelmezési és kulturális küzdelem is ez egyben, amelynek megvan a maga filozófiai alapzata. Habár a magatartásformák kialakulása ritkán eredeztethető magasröptű bölcseleti művek olvasásából, inkább a szocializáció és az „utánzás” a döntő, mégis látni és beszélni kell arról az ideológiai háttérről, amely bizonyos érdekek mentén igyekszik kialakítani az együttélés kereteit.

De miért áll be a „haladó” magatartásformákat utánzó, a hagyományokat pusztító generációk sorába új és újabb nemzedék Nyugaton és most már jól láthatóan Magyarországon is, amikor már rendelkezésére áll a negatív következmények tapasztalata?

Teljes lendülettel dúl a háború a nyelvért. A Women’s Aid (Női Segély) és a Women’s Equality Party (Női Egyenjogúság Párt) vezetői petícióban követelik az Oxford Dictionaries szótárszerkesztőségétől, hogy változtasson a „nő” szócikken, ugyanis a női nem meghatározása – úgymond – szexista. Ugyancsak szükségesnek tartják, hogy a „férfi” szó új meghatározást kapjon, és ne kapcsolódjanak többé hozzá olyan tulajdonságok, mint a „merészség”, a „bátorság” vagy a „keménység”.(1)

Mint minden valamirevaló szótár, az Oxford is ki van téve a közösség vigyázó tekintetének, amikor egy-egy szóhoz különféle kifejezéseket társít. A most megindított kampány azt követeli tőle, hogy törölje a „nő” meghatározásához kapcsolódó olyan szavakat, mint a „dög”, a „szuka”, a „csaj” és a „madár”. Nem pusztán az a cél, hogy az Oxford University Press törölje kiadványaiból a nemkívánatos kifejezéseket. A kampány elsősorban azt hivatott elérni, hogy az emberek másképp cselekedjenek és gondolkodjanak a férfival, a nővel, a nemekkel és az identitással kapcsolatban.

Timothy Snyder nemrég Magyarországon is megjelentetett könyvének néhány megállapítására hívom fel a figyelmet.

A bejegyzés címe is tőle van. Ami most következik, ahhoz nem tettem hozzá semmit. Nem is kell. Csak idemásolom, hogy tudjuk.

Az oxikodon hatóanyagú Oxycontint 1995-től engedélyezték vényköteles gyógyszerként az USA-ban. A szert a Purdue Pharma gyártja, és azzal dobta a piacra, hogy készítménye függőség okozása nélkül biztosítja a heroin fájdalomcsillapító hatását. Ez persze nem igaz.

Mára a helyzet odáig fajult, hogy Portsmouth nyolcvanezer fős lakosságának egy év alatt 9.7 millió tablettát írtak fel, ami minden egyes felnőttnek és gyereknek évi 120 tablettát jelent. A 6 milliós Tennessee államban egy év alatt 400 millió tablettát írtak fel, azaz személyenként közel 70 darabot. A nyugat-virginiai Mingo megye egyik 3200 fős városába évente kétmillió opioid tablettát szállítanak.

Megfigyeltem, hogy tél vége felé szinte törvényszerűen keríti hatalmába az embert a vágyakozás, milyen jó lenne kiszakadni egy kicsit a szürkeségből és elutazni jó messzire, napsütéses tájra. Az utóbbi évtizedekben mindez egy szerencsésebb társadalmi réteg rutinos mozgatórugójává vált, hiszen csak szervezésen, időn, pénzen meg repülőjáraton múlik az egész.  

A generációmhoz tartozóknak fiatal korukban és a rákövetkező időkben álmodniuk sem lehetett ilyesmiről. Ha ma egy huszonéves ábrándos szemekkel megkérdezi, hogy miért nem tehettük, valóságos történelemórát kell tartanunk, a korszak politikai és hatalmi korlátairól, amelyben életünk egy része folyt, majd a szabadabb évek anyagi nehézségeiről. Gyakorta még így sem értik, miről beszélünk, vagy unalmas, kioktató mesének vélik. Akár örülhetünk annak, hogy ezt a múltat nem ismerik, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a mai, minket körülvevő bőség csak látszólagos, és a XXI. század gyermekeinek előbb-utóbb más okokból kell megismerniük bizonyos szűkösségeket.

Százmillió ember. Százmillió áldozat.

Kivégzett, meghurcolt, megkínzott, kitelepített, lelkileg és testileg megnyomorított emberek.

A kommunizmus hazugsága hetven év alatt százmilliónyi áldozatot követelt, miközben magasztos célokkal, nemes jövőképpel leplezte valódi természetét. Megvetett kistestvéréhez, a nemzetiszocializmushoz hasonlóan jogszerűvé és hétköznapi gyakorlattá tette embertársaink megbélyegzését, kirekesztését, sőt megkínzását és meggyilkolását is.

A kommunizmus kizárólagosságot követelt magának: „hívőire” és alsóbbrendű „hitetlenekre” osztotta az emberiséget. Akik megtagadták a kommunista „hitet”, azokra halál várt, jéghideg számkivetettség vagy az a bizonyos „sorstalanság”.

Ezek a rideg, makacs tények. Annyira ridegek, hogy érteni sem akarjuk őket.

Mondom hát másképp, ahogy az unokámnak mondanám.