Amióta 2010 májusában Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke lett, a francia média papjai, tudósítói és kommentátorai egyre intenzívebben köszörülik rajta a nyelvüket. A Libération-tól a Le Figaró-ig, a Le Monde-tól a Les Echos-ig valóságos fújoló kórus veti rá magát a magyar kormányfőre, s hány a szemére minden elképzelhető vétket.

Új napra ébredtünk — és ez a nap olyan kihívásokat hozott, amelyeket talán sokan megjósoltak, de sohasem hittük, hogy bekövetkezhetnek. Ezen kihívásokra adott válaszunk fogja meghatározni, hogy kik is vagyunk valójában. Összefogásért kiált most a művész itt a nyugati világban. Meg kell fognunk egymás kezét és össze kell kapaszkodnunk, hogy mindenféle viszály és széthúzás ellenére eggyé válhassunk. A világjárvány és a megosztottság elleni küzdelem élesen ki fogja rajzolni azokat a vonásokat, amelyek megmutatják, hogy ki hová is tartozik, hogy kinek hol van a szellemi, erkölcsi és etikai hazája. Minket, magyarokat a különbözőségünk egysége tesz erőssé és európai példaképpé, hisz népünk évszázadokon át harcban védte Európát és tehetségével, szorgalmával gyarapította Európa közös értékeit.

A magyarok a nyelvi és kulturális bezártságuk okán az igazi, felvilágosult világon kívül élnek és ezért vagyunk mi olyan idegengyűlölő antiszemiták. Ezért imádjuk a miniszterelnökünket is, aki egyébként egy „nacionalista gyűlöletkeltő.” Mindezt Yehuda Lukacs „Ezért imádják a magyarok annyira a sorosozást és a nacionalista gyűlöletkeltő Orbánt” című véleménycikkéből tudhatjuk meg.

„Ha ismered az ellenséged és ismered önmagad, tiéd lesz a győzelem.”

Szun-ce

Az elmúlt évtizedről történelmi távlatban azt fogják írni, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária). Idén tavasszal–nyáron, amikor tizedik évébe lép a Nemzeti Együttműködés Rendszere, és egyúttal félidejébe a 4. Orbán-kormány, érdemes számot vetni azzal, hogy a Fidesz 2006 októbere óta minden országos választást megnyert (három-három parlamenti és EP-választást, két népszavazást, négy önkormányzati választást), és a rendszerváltoztatás óta Orbán Viktor az egyetlen, kétszer egymás után újraválasztott miniszterelnök. Miután a mögöttünk hagyott évtizeden kívül 1998 és 2002 között is miniszterelnök volt, az elmúlt harminc évnek már összesen majdnem a felét az ő kormányzása határozta meg.

A „Fekete Életek (is) Számítanak” (Black Lives Matter, BLM) nevet viselő mozgalom tiltakozása világszerte követőkre talált, és e hirtelen robbanásban az a legszembeszökőbb, hogy milyen villámgyorsan állt mellé lényegében minden befolyásos intézmény és mindenki, aki csak számít. Hollywoodtól az egyházakon át az üzleti élet nagyjaiig a fél világ látja létfontosságúnak, sőt, némely esetben tekinti egyenesen kötelességének, hogy a Black Lives Matter mellé álljanak. Az interneten a népszerű bejegyzések szerzői egymással versengve tesznek tanúságot arról, mennyire szívükön viselik a BLM ügyét.

Bita Dániel és Pető Péter interjút készítettek a Rendszerváltás 30 sorozatban Lendvai Ildikóval. Ilyen gyáva, semmitmondó, semmire rá nem kérdező, a nyilatkozó szavait készpénznek vevő, összekacsintgatós valamit is ritkán olvas az ember. Persze korlenyomatnak pont megfelel. Mindent elmond a szervilis, posztkommunista újságírásról, ami ezerrel támad mindent, ami nem ők, de a sajátjaikhoz még csak kérdéseik sincsenek. Úgy beszélgetnek a Magyar Szocialista Párt egyik legfontosabb egykori vezetőjével, aki frakcióvezető és pártelnök is volt, előtte pedig az MSZMP Központi Bizottságának munkatársa, mint egy amatőr balettáncossal, aki átpiruettezett az életén. Felelősség? Ugyan.

Szerdán az euobserver oldalán „Romaellenes gyűlölet Budapest utcáin” címmel megjelent véleménycikkben Jacqueline Bhabha és Margareta Matache egy nemrégiben szélsőjobboldali radikálisok által vezetett tiltakozást használt fel arra, hogy Magyarországot egy olyan helynek írja le, ahol „a neofasiszta aktivisták gyűlölettel teli erőszakja a magyar politikai vezetők bűnrészességére épül”; olyan vezetőkére, mint Orbán Viktor miniszterelnök, aki „rasszista gyűlöletbeszéd arzenáljával” büszkélkedhet.

Van magyar lényeg, a létezésnek egy speciálisan magyar módja. Ennek fenntartására, megőrzésére és továbbadására esküdtünk mi össze egymással. Minden politikai csoport valamilyen végső kérdésre keresi a választ. A nemzetiek stratégiai kérdése nem más, minthogy mi a magyar? Nem az, hogy ki a magyar, hanem az, hogy mi teszi a magyart, azaz mitől magyar a magyar? Vagyis, hogy mi szövi meg köztük az összetartozástudat finom szálait, amelyek erős kötélként fonják közösséggé az egyéneket.

„Újkorunk legnagyobb tragédiája Trianon.”
BABITS MIHÁLY

Száz évvel ezelőtt négyévnyi könyörtelen öldöklést követően – melynek valódi célja az volt, hogy eldőljön: ki lesz a huszadik századi Európa ura – egy félelmetes és idegen világ jött létre a trianoni békediktátumnak köszönhetően.

Ha az olvasó a nyugati média híradásait követi, alighanem azt látja lelki szemeivel, hogy mióta kitört a koronavírus-világjárvány, a magyar kormány brutális diktatúrát gyakorol az ország felett. Cikkek szüntelen folyamában olvasható mindegyre, hogy Magyarországon kimúlt a demokrácia, s közben egyik kommentár a másik után fejtegeti, miként használta ki fondorlatosan a kormány a pandémia miatti aggodalmat arra, hogy az 1930-as évekre emlékeztető kíméletlen tekintélyelvű diktatúrát kényszerítsen a népre.