Az 1956-os forradalom és szabadságharc a végpontja egy tizenegy éves folyamatnak, amely Magyarországon játszódott le 1945 és 1956 között, s amelynek alapvető jellemzői a terror, az elnyomás és az ebből fakadó reménytelenség voltak. Másrészt kezdőpont a kommunizmus-, és a világtörténelem szempontjából, hiszen ekkor, 1956-ban vált nyilvánvalóvá, hogy a Szovjetunió képtelen a saját válságait békés eszközökkel rendezni. „A Nyugat minden válságot meg tudott oldani fegyver nélkül, a Kelet meg állandóan lövetett.” – jelentette ki Biszku Béla az 1956-os megtorlások egyik fő felelőse. Az 1956-os események elvezetnek 1989–90-ig, amikor a keleti blokk országai sikeresen kivívták függetlenségüket.
Az 1956-hoz vezető út akkor kezdődött, amikor 1944. augusztus 26-án a szovjet Vörös Hadsereg első egységei átlépték az akkori Magyarország határait. A magyar lakosság jelentős része ekkor már tudta, hogy mit jelent a kommunizmus gyakorlata a mindennapokban, sokan emlékeztek még az 1919-es bolsevik diktatúrára (tanácsköztársaság). Ami azonban 1944 nyarát követően végbement, arra talán még a tapasztalatokkal rendelkezők sem számítottak. A vasfüggöny bizonyos értelemben már 1944 végén leereszkedett a térségre, mögötte pedig Kovács Imre parasztpárti politikus gondolatait idézve nem maradt más, mint „sötétség, brutalitás, erőszakoskodás, rablás és Szibéria.” Közel 700 ezer embert hurcoltak el a szovjet katonai és biztonsági szervek hadifogolyként, vagy kényszermunkásként. Még a legóvatosabb becslések szerint is több százezerre tehető a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak eseteinek a száma. A helyzet súlyosságát bizonyítja, hogy az abortuszt súlyos bűnnek tekintő Katolikus Egyház püspökei, ideiglenesen engedélyezték papjaiknak, hogy az érintett nőket oldozzák fel a gyónás keretében a magzatelhajtás vétsége alól. A jéghegy csúcsa, hogy a Szovjetunió szisztematikusan kirabolta a meghódított országokat. 1955-ig mintegy 13 milliárd dollár értékű vagyont vont ki Közép-Európa megszállt országaiból. Ez a szám közelít ahhoz az összeghez, amelyet az Egyesült Államok a Marshall-terv keretében Nyugat-Európába invesztált.
A szovjet megszállók tevékenységét tökéletesen kiegészítette a Magyar Kommunista Párt ténykedése, élén Rákosival, amely párt 1944 novemberétől a hatalom abszolút birtokosa volt. Bár a rendszer 1947-ig demokratikus vonásokat mutatott, mindez, a parlament, a szabad választások, a látszólagos pluralizmus csupán fügefalevél funkciót töltött be, eltakarván a kommunisták terrorpolitikáját. „A hatalom és a nép menyegzőjén a nászágyat nemzeti címerek és zászlók borították, de az ágy alól kiálltak az NKVD-sek csizmái.” – írja a korszakról Czesław Miłosz lengyel író, költő.
Az ellenzéki pártok felszámolása után már csak két ellensége maradt a kommunistáknak: az egyházak és a parasztság. Az egyházak azért, mert világos etikájuk van, és jövőképpel rendelkeznek, a parasztság pedig az utolsó olyan – ráadásul legnépesebb – társadalmi csoport volt, mely földjei, állatai révén önellátó volt, így nem függött az államhatalomtól. A két szféra ráadásul összefonódott, hisz a parasztság évszázadok óta vallásos társadalmi réteg volt. Az összefonódásnak akár jelképe is lehetne, a Magyarország északkeleti részén fekvő Pócspetri település, ahol 1948-ban a zömében paraszti származású lakosság bátran kiállt az értéknek tekintett egyházi oktatási rendszer mellett, a kommunista hatóságok nyomása ellenében. Példamutató helytállásukat a kommunista ÁVH elnyomással és terrorral „jutalmazta.” 1948-at követően megindult az erőszakos kolhozosítás, amely során a parasztságot megfosztották legdrágább kincsétől, a földtől, saját magántulajdonától. Ebben az évben tetőzött az egyházellenes kampány, az ellenállás szimbóluma Mindszenty József bíboros, hercegprímás letartóztatásával, és kegyetlen meghurcolásával. Ami ezután következett az már az állami terrorizmus korszaka.
Sztálin halála 1953-ban ugyan kétségkívül lazított az elnyomás mértékén, de a diktatúra ettől függetlenül továbbra is fennmaradt. A Moszkvában kinevezett Nagy Imre-kormány rehabilitációs intézkedései csak az 1949 után letartóztatott és börtönbüntetésre, vagy halálra ítélt kommunista és szociáldemokrata „munkásmozgalmi” személyeket érintette. Az internálótáborokat valóban felszámolták, de a nem baloldali foglyok egy részét ezt követően börtönbe zárták vagy kényszerlakhelyre száműzték, és „legjobb” esetben is csak szoros hatósági felügyelet mellett engedték szabadon. A magyarországi helyzet érdemben nem változott, ráadásul 1955-ben már újból a börtönbeli férőhelyek hiányáról panaszkodtak a hatóságok.
Az 1955-ös események, a Varsói Szerződés létrejötte, az osztrák államszerződés aláírása tovább fokozta az emberek reményvesztettségét, akikben ez a rengeteg keserűség már 1944 óta halmozódott. Az 1944 után induló utakat, ösvényeket keserűség szegélyezte. Az események 1956-ban, a magyar forradalomban és szabadságharcban csúcsosodott ki.
A forradalom megelőlegezi az 1989–1990-ben bekövetkező történéseket. 1956-ban vált nyilvánvalóvá, hogy a kommunista rendszer megreformálhatatlan, és kizárólag erőszakkal tudja fenntartani saját hatalmát. 1989–1990 rendszerváltoztatói az 1956-os szabadságharcosokhoz hasonlóan tudták, hogy a kommunista diktatúra alapja a terror. S hogy ez mennyire igaz, hamarosan saját maguk láthatták: amint a rendvédelmi szervek nem kaptak parancsot arra, hogy tüzet nyissanak a tüntetőkre, a közép-európai kommunista rendszerek sorra dőltek össze, valóra váltva ezáltal a 33 évvel azelőtti reményeket.