Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

1989, az elhallgatott győzelem

1989 Közép- és Kelet-Európa győzelme volt, nem a Nyugaté. Utóbbi uralkodó elitje egy példátlanul hosszúra nyújtott „történelmi szezonvégben” (Emil Cioran) kiegyezni akart a szovjet rendszerrel (ennek előzménye volt a világrendszerek konvergenciájának tétele, mint az évtizeddel korábbi détente ideológiája), az itteni ellenelit viszont felszabadulni. A Nyugat egy idő után a közép- és kelet-európai szabadság vonakodó bábájából a folyamat kelletlen szülésze, majd nyerészkedő keresztanyja lett, amikor úgy állította be a világtörténeti változást, mint szükségszerűen soron következő – és ezúttal végső – győzelmét, amely logikusan követi az előző két világháború sikerszériáját. Ebben a nyugati történetpolitikai perspektívában 1918, 1945 és 1989 logikusan követte egymást.

A forradalom megtagadott joga

A kontinens nyugati értelmisége kezdettől fogva nem tekintette önálló, különösen nem önállósodást célzó jelenségnek azt, ami a Vasfüggönytől keletre történt, és ebben osztozott az ott élő nyugatos értelmiség is. 1989/90-ben történelmi távolságba került már az az idő, amikor 1981-ben Claude Lefort – aki annak idején 1956-ot is melegen üdvözölte – a Szolidaritás kapcsán kijelentette, hogy „mostanában a Keletről jövő megmozdulások hoznak valódi innovációt a demokráciába”. 1990-ben ugyanis már az a vélemény vált uralkodóvá, hogy a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások valójában nem az ott élők, hanem a Nyugat győzelmét jelentik. Habermas szerint, ha egyáltalán 1989 forradalom volt, akkor csakis egyfajta „utolérő forradalom” lehetett, Timothy Garton Ash a forradalom és a reform között álló refolution fogalmat ötlötte ki rá, Dahrendorf szerint pedig olyan „átmenetről” volt szó, amely szintén valahol a „reform és forradalom között” helyezkedik el.

A nyugati nézőpontot keleten is átvették, sokáig tartó erejét éppen ez adta! Adam Michnik, Václav Havel és Konrád György szintén osztotta az a nyugati álláspontot, hogy végre „újracsatlakozunk Európához”, mégpedig az ottani napirend átvételével, amelynek meghatározó elemei az individuális emberi jogok, a nemzetközi civil társadalom és a piacliberalizáció voltak. A korban egyébként is mindenki Európáról beszélt: Timothy Garton Ash kiadta a jelszót az „Európába való visszatérésre”, Jacques Delors „Európa-faluról”, míg Gorbacsov egyenesen közös „Európa Házról” beszélt – Európa alatt többnyire a Nyugatot értették. Az 1990-es első szabad magyar választás pártjai is Európával kampányoltak (Egy kis nép is naggyá lehet Európában – KDNP, Európa velünk van – SZDP). A transznacionális szórakoztatóipar szintén ekkoriban kezdte el a hamarosan beköszöntő globalizáció kulturális hegemóniáját megszőni, ami a korszak himnuszától (Pet Shop Boys: Go West! 1993) kezdve a televíziózás standardjait lefektető hárombetűs médiabálványokon át (BBC, CNN, MTV) egészen az új világrend erkölcsi kódjait közvetítő sorozattablókig (Jóbarátok, Szex és New York) terjedt.

Nyugatról nézve összességében arról volt szó, hogy egy „kívülről levezényelt átmenet” (Benoȋt Challand) során Európa keleti fele elfogadja, alkalmazza és átveszi a nyugati modellt, vagyis a cél nem más, mint – ismét Timothy Garton Ash szavaival élve – „olyan társadalmi és gazdasági szabályozást találni, amelyek másutt (például a hagyományos liberális demokráciákban) már működnek”. Reform vagy forradalom, utánzás vagy teremtés, mintakövetés vagy önállóság – ez volt a kérdés. Fundamentális változásról (forradalom) már csak azért sem beszéltek, mert ezzel elismerték volna végrehajtóinak eredetiségét, önállóságát, ennek minden történetbölcseleti és politikafilozófiai velejárójával együtt. Mindez azt is jelentette, hogy nyugat felől nézve Európa középső része egyszerűen nem jogosult forradalmat véghezvinni, legfeljebb némi késlekedés után átveheti a tőle nyugatra lezajlott forradalmak készenkapott eredményeit. A „reform” és az „átmenet” szavai ráadásul azok számára is ismerősen hangzottak, akik a Vasfüggöny túloldalán rögtön partnerként kínálkoztak a nyugati megoldások átvételében, valamint a magánosításban.

Nacionalizmus > Liberalizmus

A nyugati narratívával szemben a történeti igazság az, hogy a szovjet befolyási övezet nyugati részén kezdettől fogva komoly nemzeti/antikommunista ellenállás zajlott (Nyugat-Ukrajnában, Romániában és Bulgáriában fegyverrel is), amelynek 1989–90-es végpontján tömegtüntetések és megállapodások sora kényszerítette ki a változást. A közép- és kelet-európai rendszerváltoztatás tehát nemcsak afféle kiegészítő része volt a hidegháború történetének, mint egy periférikus eseménysor Európa peremén, hanem egy azzal párhuzamosan mozgó, több évtizedes történelmi erőfeszítés végeredménye, amely megpecsételte a szovjet birodalom sorsát, miután előzőleg számos regionális szöget vert be globális koporsójába.

Az ebből előálló világtörténeti változás nyomán 1989/90-ben három, egymással szorosan összefüggő kérdés merült föl, amelyre a választ a Vasfüggöny keleti és nyugati oldalán máshogyan képzelték el: 1) a kétségtelen győzelem a nemzeti önrendelkezés (függetlenség, szuverenitás) sikerre vitele volt vagy az ún. „nyugati értékek” diadala; 2) az új politikai berendezkedés a nemzeti alapra helyezett demokrácia lesz vagy az univerzális liberális demokrácia; 3) a politikai, gazdasági és kulturális modell kidolgozása önálló úton történik, hazai tapasztalatok alapján, eredeti módon vagy csupán a nyugatról/Nyugattól készen kapott minták imitálására, legfeljebb az ottani eredmények hazai földbe való átültetésére van szükség?

nyitókép_1989.jpg

A hidegháború végének és kitüntetett eseménye, azaz a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatás fő üzenete az volt: 1989 győztes eszméje a nacionalizmus, sikertörténete pedig a nemzetállam újjászületése. Amint Ivan Krastev megállapította, a térségben a liberalizmus és a nacionalizmus egymással összekapcsolódó eszméi alkották a rendszerváltoztatás gondolati hátterét, így „a közép-európai nacionalisták 1989-ben minden joggal győztesnek érezték magukat az aktuális háború, vagyis a hidegháború végeztével, és nem – mint például a németek – az előző vesztesének”. 1989 emancipációs természetű folyamat volt, amelynek tartalmát a nemzeti eszme adta. A rendszerváltoztatást követő harminc évben viszont azt tapasztaltuk, hogy a két eszme előbb elvált, majd egyre erőteljesebben divergált egymástól, és míg Nyugat-Európa végül a liberalizmus mellett döntött, Közép-Európa a nacionalizmust látszik választani.

Ennek előzménye, hogy Európa nyugati és keleti fele között a ’90-es évektől kezdve egyre jobban szétnyílt az értékek ollója, ami valószínűleg már korábban elkezdődött, csak az elzártság, a kommunikáció hiánya, a háború előttről őrzött emlékek tehetetlenségi nyomatéka, valamint a kölcsönös propaganda egymást kioltó kontraproduktív üzeneti miatt ez nem tűnt föl. Ennek a kelet–nyugati elváltozásnak szimptomatikus közbülső állomása volt, amikor a kontinens két felének ifjúsága miként élte meg 1968-at. Rudi Dutschke tíz évvel későbbi visszaemlékezése szerint a prágai tavasz leverését például akkoriban „másodlagos fontosságú dolognak tekintettük, szerintünk mindez a liberalizmus, és nem a szocializmus problémakörébe tartozott”.

A következő stációt jól jellemezi, hogy míg a ’80-as, ’90-es években Lengyelországban, a Balkánon és a volt szovjet tagköztársaságokban valóságos vallásos reneszánsz honolt, melynek elindításában meghatározó szerepe volt az első nemnyugati és félezer éve az első nem itáliai pápának, II. János Pálnak, addig Nyugaton elmélyült a szekularizáció. Könnyen lehet, hogy a változásoknak nem újabb állomása, hanem a végpontja volt az, amiről a kor ünnepelt nyugatnémet filozófusa az egyesítés utáni első németországi választás lezajlása után így összegzett: „az új [keletnémet] tartományokban egy olyan mentalitás uralkodik, amelyet mi az Adenauer-korból ismerünk. Az NDK-ban ugyanis még nem ment végbe az értékorientációnak az a drámai átalakulása, amely a Szövetségi Köztársaságban a ’60-as évek vége óta lejátszódott.” Mindebben nem csak a megállapítás őszintesége és érvényessége az érdekes, hanem az is, hogy Jürgen Habermas Nyugat-Németországra nemzeti hovatartozás nélküli alkotmányos konstrukcióként (Bundesrepublik) hivatkozik, és mindez abban az interjúkötetében áll, melyben „a jövőnek választott múlt” ellen kel ki (Vergangenheit als Zukunft. 1990).

Nemzeti reneszánsz

Az értékrendek közötti szakadék és a nemzeteszme eltérő intenzitása nem maradt következmények nélkül az állam berendezésének mikéntjére sem. 1989/90-től a 2010-es évekig egyre látványosabbá vált a nyugati és a keleti demokrácia-felfogás közötti különbség. Előbbi a frankfurti iskola második nemzedékének vezéregyénisége, azaz a már említett Habermas által leírt „posztnemzeti állapothoz” illő „alkotmányos patriotizmust” választotta; utóbbi viszont a felvilágosodásból kiábránduló, romantikus–nacionalista Jean-Jacques Rousseau útmutatását látszik követni, aki a népszuverenitást és a nemzeti szuverenitást egyszerre vallotta. Még teljesebbé teszi az összefüggést, hogy Habermas közreműködött egy összuniós kartális alkotmány kidolgozásában (Zur Verfassung Europas. 2011), Rousseau pedig két alkotmánytervezetet is írt, egyiket a független Korzikának (Alkotmánytervezet Korzika számára. 1765), a másikat pedig az újjászülető Lengyelországnak (Elmélkedések a lengyel kormányzatról és tervezett reformjáról. 1771–72).

Még tágabb történeti horizontra állítva a kérdést, és az egymástól éppen kétszáz évre bekövetkező forradalmi változások pontjain keresztül húzva meg a szemhatárt, az 1789-es francia forradalom a nemzetet kapcsolta össze az állammal, az 1989-es közép- és kelet-európai pedig a nemzetet és a demokráciát. Történelmi pech eredménye, hogy éppen ekkortól kezdve Nyugaton már egyikről sem akartak tudni, különösen nem ezek szövetkezéséről. Míg 1989/90-ben a Vasfüggönytől keletre éppen egy internacionalista, kommunista birodalomtól szabadultak és nemzeti egyediségüket és határaikat állították vissza, addig attól nyugatra akkoriban kezdték végleg feladni a nemzeti identitást és szuverenitást, méghozzá egy másik nemzetköziségért, amelynek egyaránt része volt a neoliberális világpiac internacionalizmusa és egy progresszív, kozmopolita kulturális forgatókönyv.

Az Európai Unióban egyre inkább érezhető nyugati–keleti feszültség gyökéroka, hogy az egykori Vasfüggönytől keletre fekvő országok – különösen a visegrádi szövetség tagjai és leginkább Magyarország – az elmúlt tíz évben elkezdte visszakövetelni elhallgatott győzelmét, és beteljesíteni 1989 eredeti, közép-európai célját, vagyis a független, szuverén nemzetállam újjászületését. A folyamat szerves része, hogy a térség népei kezdenek ráébredni arra is: ezt legtartósabban együtt vihetik véghez.


Felhasznált irodalom

Timothy Garton Ash: A balsors édes hasznai. ford. Barabás András és mások, Európa–Századvég, Bp. 1991.

Timothy Garton Ash: Bársonyos forradalmak (ford. Karádi Éva) Magyar Lettre Internationale, 2010–11/tél

Timothy Garton Ash: The Magic Lantern: The Revolution of 1989 Witnessed in Warsaw, Budapest, Berlin, and Prague. Random House, New York, 1990.

Ralf Dahrendorf: A nemzet dolga [1990] (ford. Mohácsi Árpád) 2000, 1992/április

Ralf Dahrendorf: Betrachtungen über die Revolution in Europa. DVA, Stuttgart, 1990.

Ralf Dahrendorf: Reform és forradalom között – az átmenet Kelet-Európája [1990] (ford. Székely András) Európai Utas, 1991/1.

Jürgen Habermas: A posztnemzeti állapot. Politikai esszék. ford. Ruzsacz István, L’Harmattan–Zsigmond Király Főiskola, Bp. 2006.

Jürgen Habermas: Die nachholende Revolution. Suhrkamp, Frankfurt, 1990.

Kovács Dávid: A nemzetállam és ellenségei. Kommentár, 2020/2.

Ivan Krastev: Central Europe is a lesson to liberals: dont’t be anti-nationalist. Guardian, 2018. július 11.

Rudi Dutschke utolsó interjúja (Jacques Rupnik) [1978] (ford. Takács M. József) Magyar Lettre Internationale, 1993/nyár

Jacques Rupnik: 1989 mint világtörténelmi esemény (ford. Karádi Éva) Magyar Lettre Internationale, 2014–15/tél

Schmidt Mária: Új világ született, 1918–23. Esszé. szerk. Békés Márton, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2019.

Weiss János: A német egyesítés mint társadalomfilozófiai kihívás. Beszélő, 2012/12.