A második világháború, de talán a világtörténelem legvéresebb és leghosszabb csatája, 1942. augusztus 21. és 1943. február 2-a között zajlott Sztálingrád (ma Volgográd) városában. A Harmadik Birodalom és a Szovjetunió közötti háborúban fordulópontot hozott a németek addig elszenvedett legnagyobb katonai kudarca. 80 évvel ezelőtt a világ számára egyértelművé vált, hogy az 1939 óta sikert sikerre halmozó német hadigépezet is legyőzhető.

NÉMET–SZOVJET HÁBORÚ

A Német Birodalom hadserege 1941. június 22-én megkezdte a Barbarossa-hadművelet végrehajtását, amelynek végcélja a Szovjetunió nyugati területeinek, kulcsfontosságú ipari városainak és az ország fővárosának, Moszkvának az elfoglalása volt. A németek ismét a Nyugat-Európában szinte tökéletesre fejlesztett Blitzkrieg taktikáját használták a szovjetek ellen. A hadművelet első hónapjaiban óriási sikereket értek el a támadó csapatok, a szovjeteket folyamatos hátrálásra kényszerítették. A németek hadiszerencséje egészen decemberig kitartott, és Moszkváig nyomultak előre, de az orosz tél beköszöntével egyértelművé vált, hogy a Szovjetuniót nem sikerül egyetlen hadjárattal térdre kényszeríteni. Georgij Zsukov (1896–1974) tábornok irányítása alatt a szovjetek december elején ellentámadásba lendültek, melyet a kifáradt német csapatok nem tudtak feltartóztatni, elveszítve ezzel a lehetőséget, hogy elfoglalják Moszkvát. [1]

A Barbarossa-hadművelet sikertelenül zárult, így Hitlernek új tervvel kellett előállnia. A Blau-hadműveletben a német hadvezetés az egyre fogyó kőolajkészlet pótlásának érdekében a Kaukázus és a Kaszpi-tenger menti olajmezők megszerzését, valamint a Vörös Hadsereg Don folyótól nyugatra állomásozó csapatainak bekerítését tűzte ki célnak. [2] A hadjárat kezdeti szakaszában a németek ismét sikereket értek el és fokozatosan visszaszorították a szovjet csapatokat, elfoglalva Harkov, Voronyezs és Rosztov városait. A szovjet hadvezetés azonban időben felismerte a helyzet súlyosságát és a Dontól nyugatra tartózkodó csapatainak elrendelte a visszavonulást. [3]

A szovjetek folyamatos vereségei és területvesztése miatt Sztálin arra a következtetésre jutott, hogy küszöbön áll a déli front és a Vörös Hadsereg moráljának teljes összeomlása. A teljes katonai káosz és a dezertálások megelőzése érdekében 1942. július 28-án Sztálin aláírta a 227. számú parancsot, ami az „Egy lépést sem hátrálni!” parancsként épült be a köztudatba. Ezt a parancsot a Vörös Hadsereg minden egységének felolvasták.

A rendelet értelmében hazaárulónak minősítettek minden szovjet katonát, aki a végsőkig való harc helyett állasai feladását vagy a megadás bármilyen formáját választotta. Sztálin így akarta felszámolni a meghátrálás gondolatát a hadseregen belül. Ennek ellenőrzésére és érvényesítésére minden szovjet hadseregkülönítménynek olyan egységeket kellett felállítani, amelyek a frontvonal mögött tartózkodva folyamatosan figyelték bajtársaikat.

A Vörös Hadsereg 422 700 katonáját végezték ki így. [4]

SZTÁLINGRÁD VÁROSA ÉS A HARCOK KEZDETE

Caricin városát 1925-ben keresztelték át Sztálingrádra, így emlékezve Sztálin 1918-as tettére, amikor is – a szovjet történetírás szerint – győzelemre vezette a bolsevik csapatokat a fehérek ellen. Az 1920–30-as években a város a Szovjetunió egyik legnagyobb ipari városává nőtte ki magát, megépült például a Traktorgyár, ami a nyugati területek elvesztését követően a szovjet tankgyártás központjává vált. [5] A város stratégiai jelentősége nem csak a szovjet iparban betöltött szerepében volt kiemelkedő, de földrajzi elhelyezkedéséből adódóan a Moszkva-vidék, a Donyec-medence és a Kaukázus közötti közlekedés csomópontját is jelentette. [6] Aki Sztálingrádot birtokolta, egyértelműen uralta a Volga folyón történő közlekedést, szállítást. A szovjetek számára létkérdés volt, hogy megtartsák a várost és a folyó feletti uralmat, hiszen a nyugati fegyver- és utánpótlás-szállítmányok egyik fő útvonala éppen itt helyezkedett el.

1942. augusztus 21-én a Wehrmacht 6. hadseregének első csapatai átkeltek a Donon, másnap pedig sikeresen áttörték a Sztálingrád védelméért felelős szovjet 62. hadsereg külső védelmi vonalát. A csatában a németek nagyjából itt tudták utoljára kihasználni tankjaikat, a városban folytatott harcok során a páncélosok jelentősen veszítettek harci értékükből. [7] Augusztus 23-án megkezdődött a város légibombázása. A német légierő, a Luftwaffe 1 000 tonnányi bombát szórt le Sztálingrádra, igazi romhalmazzá alakítva ezzel az egykor virágzó ipari központot. A városban ekkor még mindig nagyjából hatszázezer ember volt beszorulva, a bombázás első hetében több mint negyvenezren vesztették életüket. A városban maradt civil lakosságnak szinte semmilyen módja nem volt a város elhagyására, hiszen a hadvezetés rendelkezett minden folyami hajóval. Sztálin pedig egészen augusztus végéig nem engedélyezte az evakuációt. A diktátor úgy gondolta, hogy a civilek jelenléte miatt a katonák minden négyzetméterért keményebben fognak küzdeni. [8]

A hadiállapot felmérése érdekében Zsukov – Sztálin közvetlen parancsára – Sztálingrádba utazott. Feladata „egyszerűen” annyi volt, hogy dolgozzon ki egy tervet, amivel sikeresen megakadályozzák a város német kézre kerülését. Zsukov egyeztetett Andrej Jerjomenkoval (1892–1970), aki ekkor a délkeleti front parancsnoka volt, és a tábornok arra a következtetésre jutott, hogy a németek ezzel a támadással jelentősen túlvállalták magukat. Zsukov felismerte, hogy a várost támadó németek balszárnyát védő magyar, román és olasz csapatokat könnyen megfutamítanák egy szervezett támadással, majd ezt követően be tudnák keríteni a német sereget. Ehhez egyetlen dologra volt szükség, mégpedig, hogy a németek hatoljanak be a városba és foglaljanak állást a romok között, ahova végső soron beszorítják őket. A németek szeptember 1-én elérték Sztálingrád külvárosát, a szovjetek pedig lassan, de biztosan próbáltak kitérni előlük, becsalva ezzel a támadókat a városba, ahol már „saját szabályaik” szerint harcolhatnak velük, a németek pedig nem tudják kihasználni tüzérségi és légi fölényüket. [9]

A Luftwaffe csapásait követően végül megkezdődött a szárazföldi csapatok előrenyomulása is, azonban hamarosan kiderült, hogy a Sztálingrádért folytatott csata új fejezetet hoz el a városi hadviselésben. A bombázások és a tüzérségi tűz által szétrombolt gyár- és lakóépületekért folytatott harc hosszabbnak és minden eddiginél veszteségesebbnek bizonyult a németek számára. Egyes épületekért, területekért napokig, sokszor hetekig elhúzódó harc folyt a német és szovjet katonák között. A legvéresebb összetűzések a Traktorgyár, a Barikádok-gyár, a Központi Pályaudvar, valamint a város központjában található, 103 méter magas Mamajev-kurgán (Mamaj dombja) elnevezésű dombért folytak. [10]

TOTÁLIS HÁBORÚ

A folyamatos bombázások során Sztálingrád felismerhetetlen romhalmazzá változott. Vaszilij Csujkov (1900–1982), a város védelméért felelős szovjet altábornagy parancsa szerint a szovjetek megpróbálták minél jobban kihasználni a szétrobbantott épületek által nyújtott fedezéket és igyekeztek minél közelebb helyezkedni a német állásokhoz, ezzel is csökkentve a támadók légi és tüzérségi fölényét. A 6. hadsereg a bombázásoktól leginkább azt várta, hogy a szovjetek harci kedve megtörik, azonban azzal a féktelen pusztítással, amit okoztak, a védők számára alakítottak ki ideális környezetet a harchoz. A védők minden épületért keményen megküzdöttek, a városi hadviselés történetében először nem csupán házakat kívántak megtartani, Sztálingrádban szobáról szobára folyt a harc. A németek számára nem csak a Luftwaffe nagymértékű támogatása szűnt meg a szeptemberi harcokra, de a romos, törmelékekkel teli sérült utcákon tankjaikkal sem tudták eredményesen felvenni a harcot a szovjetekkel. [11] A csatározások közelségéből adódóan az összecsapások többsége nem nagy rohamokból állt, hanem állandó, felőrlő közelharcból.

Szeptember közepére egyik oldal sem tudott olyan eredményeket felmutatni, ami kilátásba helyezte volna a végső győzelmet. Minden tekintetben elkeseredett harcot vívtak a város kulcsfontosságú vagy a bombázások következtében jobban védhetővé vált épületeiért.

A legvéresebb összecsapások azonban a Mamajev-kurgánért folytak, mely a pályaudvarhoz hasonlóan gyakran cserélt gazdát. A domb stratégiai magaslatot biztosított az azt éppen birtokló hadseregnek, birtoklása így az egész város ellenőrzését jelentette. [12]

Friedrich Paulus (1890–1957) tábornagy, a Wehrmacht 6. hadseregének parancsnoka, október 29-re már úgy érezhette, hogy közel a győzelem, Sztálingrád városának mintegy 90 százalékát elfoglalta csapataival. A szovjetek viszont továbbra is heves ellenállást fejtettek ki a város maradék területeiért, valamint a Mamajev-kurgán is a védők kezén maradt. Azonban már érkeztek a jelentések, miszerint a Vörös Hadsereg nagymértékű ellentámadásra készül, a Luftwaffe felderítőgépei pedig megerősítették, hogy egy szovjet hadsereg átkelt a Donon. [13]

Az elhúzódó harcok miatt mindkét oldal tartalékai vészesen alacsonyak voltak. A katonák kimerültek, a seregek utánpótlását pedig egyik fél sem tudta kielégítően megoldani. A 62. hadsereg számára a szovjetek mindent a Volgán keresztül, kompokkal juttattak el, a 6. hadsereg viszont folyamatos élelmiszer-, lőszer- és üzemanyaghiányban szenvedett, minden beérkező szállítmányt azonnal fel kellett használniuk. [14]

A SZOVJET ELLENTÁMADÁS ÉS A NÉMET KAPITULÁCIÓ

A Zsukov tábornok által kidolgozott Uránusz-hadművelet november 19-én kezdetét vette. A szovjet csapatok rövidesen megfutamították a németek balszárnyát biztosító 3. román hadsereget, november 21-re pedig visszafoglalták Kalacs városát. A német parancsnokság ekkor vonta le a következtetést, hogy a szovjetek egy nagyméretű bekerítő hadműveletet dolgoztak ki és kezdtek végrehajtani. Hitler azonban felszólította Paulust és a 6. hadsereg parancsnokságát, hogy mindenáron tartsák állásaikat, kitörésről, visszavonulásról hallani sem akart, ezzel megpecsételve mintegy háromszázezer német sorsát. A szovjet gyűrű november 22-én teljesen bezárult. [15]

Az ellentámadás előkészítése során Sztálin szinte mindent tábornokaira, de legfőképpen a bizalomra már kellően rászolgáló Zsukovra bízott, míg Adolf Hitler képtelen volt lemondani a hadsereg és a hadműveletek teljes irányításáról. Hermann Göring, a Luftwaffe főparancsnoka „megnyugtatta” Hitlert, Paulust és a 6. hadsereget, hogy a szükséges utánpótlást, gyógyszert, lőszert, élelmet légi úton fogja eljuttatni a katlanban rekedt csapatoknak. Az elméletben egyszerűen kivitelezhető ellátás végrehajtásához azonban a német légierőnek már nem volt kapacitása. Az előzetes számítások alapján nagyjából napi 750 tonna ellátmányra lett volna szüksége a 6. hadseregnek, ennek ellenére a Luftwaffe a legsikeresebb bevetés során is csupán 250 tonna utánpótlást tudott a városba juttatni, a napi átlag pedig 90 tonna körül mozgott.

A bekerítést követően a német hadvezetés felállított egy új hadseregcsoportot, melynek egyetlen célja a szovjet blokád áttörésével a 6. hadsereg felmentése lett volna. Decemberi támadásukat a szovjetek azonban rövidesen megállították. A beszorult német csapatoknak egyetlen esélye lett volna a túlélésre, ha a felmentő sereggel koordinálva megkísérlik a kitörést. Paulus azonban nem mert szembemenni Hitler parancsával, aki a kitörést kategorikusan megtiltotta. [16]

Innentől kezdve már csak idő kérdése volt, mikor fogy el a németek harcikedve és teszik le a fegyvert. Az 1943. január 8-án kapott ultimátumot Paulus továbbra is Hitler utasításait követve, elutasította. azt Ezt követően a szovjetek január 10-én támadásba lendültek és elkezdték kiszorítani a németeket az állásaikból. A hadműveletben kétszáznyolcvanezer szovjet katona nézett szembe a 6. hadsereg százkilencvenezer túlélőjével. A lőszerhiányban szenvedő, demoralizált németek már nem tudtak eredményes ellenállást tanúsítani, így a folyamatos hátrálás miatt sorra veszítették el a számukra legfontosabb stratégiai pontokat, köztük a repülőtereket, melyek ekkor az életben maradást jelentették számukra. Alig pár nap alatt a szovjetek visszafoglalták a németek által irányított városrészek felét és kettészakították a 6. hadsereg csapatait. Paulus tábornagy és a 6. hadsereg vezető tisztjei január 31-én megadták magukat, az utolsó harcoló német alakulatok két nap múlva, február 2-án követték, ezzel a Szovjetunió győzelmével véget ért a 199 napig tartó csata Sztálingrád városában. [17]

A CSATA KÖVETKEZMÉNYEI

A vereséget követően Németországban három napos nemzeti gyászt rendeltek el, a birodalom propagandistái a sajtó és rádió bevetésével pedig kísérletet tettek a nép egységesítésére.

Óriási ember- és anyagveszteségéből a német hadigépezet már nem volt képes talpra állni. A 6. hadsereg pusztulásával egyértelművé vált mindkét oldal számára, hogy a keleti fronton eldőlt a háború végkimenetele, a náci Németországnak immár nincs esélye a végső győzelemre. A Wehrmacht 1943-at követően – a kurszki csatát leszámítva – már nem volt alkalmas arra, hogy összehangolt támadást indítson a keleti fronton. A Vörös Hadsereg, feltámadva az 1941–42-es kudarcokból, folyamatos offenzív háborút folytatott a megszállt német területek ellen, míg 1945-ben elérték és elfoglalták Berlint, véget vetve ezzel a második világháború európai csatározásainak. [18]

Napjainkban az újjáépített Volgográd ad otthont a legnagyobb európai háborús emlékműnek, a Hív a szülőföld szobornak. Az 1960-as években a sztálingrádi diadal emlékezete újdonsült figyelmet kapott a Szovjetunióban. A Szovjetunió Kommunista Pártja egy új narratívával állt elő, a harcban elesett hősök, az anyaországért való önfeláldozás és a közös szenvedés emlékezetével, motívumaival próbálták meg egységesíteni az országban élő különböző nemzeteket. A háború kultuszának előtérbe helyezése során merült fel a Vörös Hadsereg kiemelkedő csatáiról való kollektív megemlékezés. Ennek az új narratívának a legkiemelkedőbb alkotása az 1967. október 15-én felavatott, Sztálingrád hőseinek emléket állító Hív a szülőföld szobor. A szobrot a Mamajev-kurgán tetején emelték, a csata egyik legfontosabb stratégiai pontján, ahol több ezren vesztették életüket a nácizmus elleni harcban. [19]

Felhasznált irodalom:

Beevor, Antony: Sztálingrád. Fordította Kőrös László. Gold Book, Debrecen, 2016.

Fowler, Will: Sztálingrád: a sorsdöntő 7 nap. Fordította Bilik Péter – dr. Eiben György. Hajja és Fiai, Debrecen, 2006.

Kaló József: A helységharc változásai és a háborúk városok életére gyakorolt hatásai a hadtörténelemben. In: Vészterhes idők a Mecsekalján – Háborúk, járványok és természeti katasztrófák Pécsett az ókortól a második világháborúig.Szerkesztette Varga Szabolcs. Kronosz, Pécs, 2017, 9–27. o.

Palmer, Scott W.: How Memory was Made: The Construction of the Memorial to the Heroes of the Battle of Stalingrad. In: The Russian Review 2009/3, 373–407.

Ránki György: A második világháború története. Gondolat, Budapest, 1982.

Walsh, Stephen: Sztálingrád 1942-1943 – A pokoli katlan. Fordította Halmai Péter. Hajja és Fiai, Debrecen, 2001.

Jegyzetek:

[1] Fowler, Will: Sztálingrád: a sorsdöntő 7 nap. Fordította Bilik Péter – dr. Eiben György. Hajja és Fiai, Debrecen, 2006. 7-13. o.

[2] Beevor. Antony: Sztálingrád. Fordította Kőrös László. Gold Book, Debrecen, 2016. 89. o.

[3] Walsh, Stephen: Sztálingrád 1942-1943 – A pokoli katlan. Fordította Halmai Péter. Hajja és Fiai, Debrecen, 2001. 41. o.

[4] Beevor, Antony: i.m. 103. o.

[5] Fowler, Will: i.m. 24. o.

[6] Ránki György: A második világháború története, Gondolat, Budapest, 1982. 175. o.

[7] Fowler, Will: i.m. 27-31. o.

[8] Beevor, Antony: i.m. 121-122. o.

[9] Fowler, Will: i.m. 40-43. o.

[10] Kaló József: A helységharc változásai és a háborúk városok életére gyakorolt hatásai a hadtörténelemben. In: Vészterhes idők a Mecsekalján – Háborúk, járványok és természeti katasztrófák Pécsett az ókortól a második világháborúig. Szerkesztette Varga Szabolcs. Kronosz, Pécs, 2017, 21. o.

[11] Ránki György: i.m. 209. o.

[12] Fowler, Will: 49-51. o.

[13] Uo. 131. o.

[14] Fowler, Will: i.m. 133. o.

[15] Ránki György: i.m. 213. o.

[16] Fowler, Will: i. m.161-164. o.

[17] Uo. 170-174. o.

[18] Walsh, Stephen: i.m. 170. o.

[19] Palmer, Scott W.: How Memory was Made: The Construction of the Memorial to the Heroes of the Battle of Stalingrad. In: The Russian Review2009/3, 1-5. o.