Az értelmiség demokrácia-képe sajátos. A legkevésbé azt jelenti náluk a demokrácia, hogy a választott vezetők a választópolgároknak tartoznak elszámolással és felelősséggel, és hogy megbízatásuk épp arra vonatkozik, hogy a választópolgárok akaratát hajtsák végre, őket képviseljék. Az értelmiség esetében a demokrácia csak retorikai hívószó. A demokrácia kifejezés ez esetben egy ideologikus liberalizmust takar, ami – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem azonos a demokráciával, és nem is jár szükségszerűen együtt vele.

Ezt a politikaelmélet klasszikus műveivel is igazolhatjuk. Az arisztokratikus liberalizmus hívei épp a demokrácia visszaszorítása, korlátozása mellett érveltek, még a demokráciához és a szocializmushoz olyan közel kerülő szerzők is, mint J. S. Mill (A képviseleti kormányzatról). És ha már annyiszor hivatkozunk az Egyesült Államokra, a demokratikus politika egyik klasszikusaként számon tartott Föderalistában szintúgy legfőbb törekvésként jelenik meg a többségi uralom korlátozása, úgy a föderális struktúra, mint a „fékek és ellensúlyok” eszközeivel. Az alapító atyák legkevésbé akartak demokráciát; köztársaságot akartak, amit élesen elválasztottak a demokráciától. Ezzel szemben a modern demokratikus eszme atyjánál, Rousseau-nál szó sincs hatalommegosztásról, fékekről és ellensúlyokról.

Az értelmiségi kánon csal. Amikor az amerikai szociológus az új magyar Alaptörvényt bírálja, azt „antidemokratikusnak” kiáltja ki, erősebb, sőt „erőszakosabb” aktivista alkotmánybíráskodást és a választott tisztviselők szűkebb mozgásterét kívánja, valójában nem több, hanem kevesebb demokráciát követel. Az ideálja nem a demokrácia, hanem egy felvilágosult eszmény, amelyben a tudatlan nép helytelen akaratát liberális elvek mentén korlátozzák olyan intézmények, amelyek vezetőit nem választotta senki, így felelősséggel sem tartoznak senkinek – maximum az „eszmének”.

Ne legyünk méltánytalanok: természetesen a többségi uralom nem a legfőbb jó, a többség nem tévedhetetlen. Nem igaz, hogy a nép szava Isten szava. Az sem elfogadható azonban, hogy a kormányzás a polgárok akaratával szemben valósuljon meg, márpedig az értelmiség vágya ez. Az aktivista értelmiség azért ismételgeti a liberális ideológia hittételeit – fékek és ellensúlyok, emberi jogok, közös értékek stb. –, mert valójában csak egy megoldást tart kívánatosnak: a sajátját. Minden ettől eltérőt a modern eretnekség bélyegeivel illet – populista, antidemokratikus, fasiszta, diktatórikus. Pedig az értelmiségi megalapozás autoriter tevékenység, ideálja nagyon is zsarnoki. A lényege az, hogy saját elveit lássa érvényesülni a népakaratot korlátozó intézmények segítségével. Nem nyugszik addig, amíg a nap nem világít be a barlangba, amíg nem rángat ki mindenkit a napfényre – akarata ellenére –, vagy amíg nem rombolja porig a barlangot.

2010-ben Magyarországra visszatért a politika. A négy éves kormányzás üzenete az, hogy köszönjük, de a mi dolgunk a barlangunk otthonosabbá tétele, és nem kérünk a mania betegségében szenvedő értelmiségiek feng shuijából. Mi, magyar polgárok akarjuk eldönteni, hogyan éljünk.

Részlet a Terror Háza Múzeum és a XXI. Század Intézet Bátorságpróba című konferenciáján, február 10-én elhangzott előadásból. Az előadás hosszabb változata a csütörtökön megjelenő Heti Válaszban lesz olvasható, a teljes írás a válasz.hu-n válik majd elérhetővé.

Kapcsolódó írások:
Schmidt Mária – Bátorságpróba