Amióta 2010 májusában Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke lett, a francia média papjai, tudósítói és kommentátorai egyre intenzívebben köszörülik rajta a nyelvüket. A Libération-tól a Le Figaró-ig, a Le Monde-tól a Les Echos-ig valóságos fújoló kórus veti rá magát a magyar kormányfőre, s hány a szemére minden elképzelhető vétket.
Az időnként „diktátornak”, esetleg „viktátornak” minősített Orbán Viktort a francia sajtó nagy része azzal vádolja, hogy megbízatásának első napjától fogva rombolja a demokráciát és fokozatosan tekintélyuralmi, sőt, totalitárius rendszert épít ki. A Le Figaro már 2012 januárjában, alighogy Magyarország új alaptörvénye hatályba lépett, „a Nyugatot nyugtalanító tekintélyuralmi sodródásról” elmélkedett. Ugyanazon a napon a L’Express „Magyarország putyinizálódását” emlegette, a Slate.fr weboldal pedig „a magyar problémán” borongott, mondván: Orbán Viktor kormánya „az általános választásra hivatkozva az európai közjó kisiklatásán munkálkodik”. Két hónappal később, 2012 márciusában a Le Monde volt soron: Mihancsik Zsófia véleménycikke hívta fel a figyelmet arra, hogy „mit kell Magyarországnak elszenvednie Orbán Viktortól”, s a magyar nép „kálváriájának” stációi közé sorolta, hogy a demokráciát felszámolják, „hatalmi önkény” rendezkedik be, és „totalitárius állam” jön létre. Egyszóval sértegetésekkel van dolgunk, semmint tényekre alapozott tárgyilagos elemzésekkel.
Az egymásra licitáló sértegetések és rágalmak eggyel magasabb szintre léptek, amikor az idén március 11-én Orbán Viktor egészségügyi veszélyhelyzetet hirdetett a koronavírus-járvány megfékezése érdekében, majd március 30-án azt kérte a parlamenttől, hogy 15 nap helyett határozatlan ideig, de legfeljebb a veszélyhelyzet végéig hatályban maradhassanak a rendeletek, amelyeket a kormány a világjárvány leküzdése érdekében hoz. Ekkor aztán heves vádözön zúdult a magyar miniszterelnökre a francia sajtó hasábjain. A Libération „magyar demokratúráról” cikkezett, a Le Monde „Orbán Viktor nagyon is katonai módszereit” emlegette, a L’Express úgy látta, hogy „Orbán kivérezteti a demokráciát”, a Huffington Post pedig már címében tudatta, hogy „Orbán létrehozta a világ első koronadiktatúráját”. A remekül vezérelt önkényuralom-per egyhangú, globális szintű ítélettel zárult.
Namármost, az Országgyűlés által megszavazott törvény semmilyen értelemben nem támadta a magyar demokrácia alapjait. Akárcsak Emmanuel Macron, Sebastian Kurz vagy Angela Merkel, Orbán Viktor sem tett mást, minthogy rendkívüli intézkedéseket hozott a mind a négy országot egyaránt sújtó válsághelyzetben. A magyar parlamentet pedig ez a törvény egyáltalán nem kapcsolta ki a döntéshozatalból. A törvényhozás továbbra is ülésezett, és döntéseket hozott a világjárványtól független ügyekben. Sőt, ahogy minden, magára valamit adó demokráciában szokás, ellenőrzése alatt tartotta a kormány tevékenységét. Ami aztán a miniszterelnök rendeleteit illeti, mind a törvényhozásnak, mind az Alkotmánybíróságnak jogában állt visszavonni őket. „A demokrácia tagadását” emlegetni tehát egyértelműen valótlan állítás.
Nem mellékesen érdemes megemlíteni, hogy mióta Orbán Viktor visszaadta a „korlátlan teljhatalmat” a parlamentnek, egyetlen francia újságíró sem kért elnézést, amiért „időben korlátlan felhatalmazásról” cikkezett, íly módon rossz hírét keltve a magyar kormányfőnek, sőt, csak kevés újság közölte egyáltalán a veszélyhelyzet lefújásának hírét. Ez a velejéig tisztességtelen és tudatos eljárás csak egyetlen példa arra a sokrétű törekvésre, amelynek célja, hogy hiteltelenítse Orbán Viktort és kormányát.
Ami azt illeti, Orbán Viktort nem azért bírálja a francia sajtó nagy része, mintha „tekintélyuralmat” valósított volna meg, sőt „totalitárius államot” hozott volna létre, hanem mert olyan értékeket és gondolatokat képvisel, amelyek kifejezett ingerültséget váltanak ki a párizsi újságíró-mikrokozmoszból, az ugyanis a társadalmi progresszívizmus és a féktelen globalizmus védelmezését tekinti élete értelmének.
Amikor Orbán Viktorra lesújtanak és olyan rossz példának minősítik, amelyet semmiképpen sem lehet követni, akkor ezek a szerzők a maguk eszméit népszerűsítik, miközben azt állítják, hogy rendes újságírói munkát végeznek. 2012-ben az Institut Harris Interactive a Médias folyóirat megbízásából közvélemény-kutatást végzett az újságírók körében a franciaországi elnökválasztások után, és mint ebből kiderült, az első fordulóban 39 százalékuk a szocialista François Hollande-ra, 19 százalékuk a baloldali radikális Jean-Luc Mélenchonra, 13 százalékuk a centrista François Bayroura, 7 százalék a zöld Eva Jolyra szavazott, és csak 18 százalék adta szavazatát a jobboldali Nicolas Sarkozyre, 3 százalék pedig a jobboldal jobboldalát képviselő Marine Le Penre. A második fordulóban az újságírók 74 százaléka a baloldal jelöltjére, François Hollande-ra voksolt, vagyis a jobboldali jelölt, Nicolas Sarkozy ellen foglalt állás. Ez némi adalékot szolgáltat annak megértéséhez, hogy miért tartja a francia újságírók többsége olyannyira ellenszenvesnek Orbán Viktort.
Mindezek az újságírók, akiknek nagy többsége 2013-ban támogatta a melegházasság intézményesítését Franciaországban, hevesen elutasítja azokat a keresztény értékeket, amelyeket a magyar miniszterelnök védelmez és testesít meg. 2014 májusában például Joëlle Stolz, a szélsőségesen baloldali Mediapart folyóirat rendszeres szerzője a Le Monde hasábjain (a történetesen református) Orbán Viktor „újsütetű katolikusságán” élcelődött. 2019 februárjában Blaise Gauquelin újságírón volt a sor, aki ugyancsak a Le Monde-ban nem sok dicséretet vesztegetett Orbán Viktorra. Ugyanis azt írta róla, hogy „a lokálsovinizmus katolicizmusát ápolgatja”. Nem érdektelen megemlíteni, hogy ez az újságíró a homoszexuális migránsokról szóló, ugyanabban a lapban közölt riportjával 2017-ben elnyerte a legjobb tényfeltáró cikk díját. Nem vitás, Orbán Viktor zavarja ennek a kis mikrokozmosznak a világát, amikor Magyarország és Európa keresztény gyökereit veszi védelmébe. Hiszen a keresztény értékek, amelyeket képvisel, sok francia újságíró szemében mélységesen retrográdnak minősülnek. Orbánra lesújtva úgy érzik, arra a régi zsidó-keresztény Európára mérnek csapást, amelyet oly hevesen gyűlölnek.
A kereszténységgel szembeni mélységes ellenérzésükhöz – amely ezeket az újságírókat eltölti – egyedül a hazafisággal, a határokkal és a népszuverenitással szembeni ellenszenvük fogható. Egyebek között azért is ellenszenveznek annyira Orbán Viktorral, mert a magyar miniszterelnök amióta csak hivatalban van, egyfolytában a tömeges bevándorlás és a multikulturalizmus ellen lép fel, márpedig mindkettő hathatós eszköz a progresszív tábor kezében, amely aprólékos munkával igyekszik lebontani a régi zsidó-keresztény civilizációt, hogy helyébe egy másik kultúrát állítson: a magáét. Amikor 2015 szeptemberében a L’Express hetilap a migráció ügyében feltette a kérdést, hogy vajon Magyarország nem „Európa szégyene”-e, ráadásul az eseményeket a magyar zsidóság ellen elkövetett náci népirtással hozva párhuzamba, maga is csak azt a hiedelmet táplálta, hogy Orbán Viktor visszataszító, idegengyűlölő és rasszista diktátor – márpedig ez nyilvánvalóan alaptalan állítás. Egyes újságírók tehát odáig mennek a maguk ideológiai hitük védelmében, hogy alattomos sértések módszerével igyekeznek lejáratni Orbán Viktor migrációs politikáját, és ehhez a holokausztot sem átallják eszközül felhasználni.
Egyébként egyes újságok – például 2017 májusában a Le Monde – habozás nélkül állították, hogy Orbán Viktor az „antiszemitizmus légkörét” táplálja Magyarországon, sőt, személy szerint is antiszemita, mert hiszen túlságosan élesen támadja Soros Györgyöt. Mármost a magyar miniszterelnök a vádakkal szöges ellentétben soha nem támadta az üzletember zsidó származását, viszont kétségkívül annál inkább éles hangon ítélte el multikulturalista és határellenes ideológiáját. Szabad-e még bírálni zsidó embert a gondolataiért, anélkül, hogy a bíráló haladéktalanul antiszemitának minősüljön? Ez az eljárás, amely mindenütt antiszemitizmust orront, ott is ahol nincs, nemcsak igen tisztességtelen, hanem főleg banalizálja a gonoszt, amely ellen pedig határozottan küzdeni kellene. 2018-ban, Orbán Viktor újraválasztása után egyébként a brüsszeli székhelyű Európai Zsidó Szövetség gratulált Orbán Viktor választási győzelméhez. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök pedig egyenesen melegen üdvözölte Orbán Viktort, és külön meg is köszönte neki „az Izraelnek nyújtott támogatást”, majd mielőbbi izraeli látogatásra hívta meg.
Továbbá, bármi olvasható is itt-ott a francia sajtóban, Orbán Viktor korántsem vádolható primitív Európa-ellenességgel. A Fidesz vezetője kétségkívül támadólag lép fel Brüsszellel szemben, afelől azonban semmi kétség, hogy mélységesen európainak érzi magát, és eszében sincs kilépni az Európai Unióból. Egyébként Orbán Viktor, jóllehet rendszeresen felveszi a kesztyűt brüsszeli ellenfeleivel szemben, az Európai Néppártban nagyon jól szót ért számos kollégájával. Tény, hogy már az anyagi érdek is ezt diktálja (Magyarország sok európai forráshoz jut hozzá), neki azonban elsősorban az a célja, hogy az Európai Uniót belülről olyan rendszerré sikerüljön változtatnia, amely tiszteletben tartja mind a nemzeti szuverenitást, mind a nemzetiségi identitásokat, semmiképp sem pedig, hogy megszűnjék létezni.
Mindazok a francia újságírók, akik oly tisztességtelenül veszik célba Orbán Viktort, rajta keresztül végül is mindazokat a magyarokat sározzák be, akik pártjára szavaztak, s akik nem akarják, hogy országukon úrrá legyen a globalizáció és a tömeges bevándorlás. Ezek a választók egyébként lényegében támogatják a magyar kormányt a határok és a népszuverenitás védelmében, s éppen ezért nehéz a miniszterelnökkel szemben erős és szilárd ellenzéket kiépíteni. Ami azt illeti, a sokat szenvedett ország történetének (a török hódoltságnak, az Osztrák–Magyar Monarchiának és a kommunizmus uralmának) ismeretében érthető, hogy a magyar nép olyannyira kötődik identitásának védelméhez és annak megőrzéséhez.
Következésképp ideje lenne, ha az említett táborhoz tartozó újságírók felhagyjanak a valóság átírásával, és ne Orbán alakját használják fel saját harcos ideológiai céljaiknak a népszerűsítésére. Egyszóval hagyhatnák, hogy Orbán Viktor belátása szerint kormányozza országát, és tiszteletben tarthatnák a magyarok akaratát, mert hiszen az ő döntésük alapján lett miniszterelnök. Végül is azért nyert többször is nagy többséggel választást, mert sikerült gazdaságilag felemelnie Magyarországot, éspedig olyan politikával, amelyre megválasztották, és ez egyebek között a bevándorláspolitikájára is érvényes. A magyar nép tiszta tudattal választott. Túlságosan is jól ismeri a diktatúrát ahhoz, hogy ismét olyan rendszert engedjen felemelkedni, amely a múltban annyi boldogtalanság forrása volt. Legyünk továbbá biztosak abban, hogy ha a népek akaratával szemben akarnak egyesek nagy elveket és reformokat rákényszeríteni más országokra, nem szabad meglepődniük, ha azok a népek a sarkukra állnak, és így fokozatosan új erőviszonyok jönnek létre Európában. Mert ahogy a maga idejében de Gaulle tábornok mondta, „magától értetődik, hogy bárki felugorhat bakkecske módjára egy székre, és onnan kiálthatja világgá: Európa! Európa! Európa!... ez azonban semmit sem eredményez, semmit sem jelent. Ismétlem: a dolgokat úgy kell megragadni, ahogy vannak...” Szóval nézzük a dolgokat a maguk valóságában, főleg pedig a népeket a magukéban, és hagyjuk abba az agymosást, amelynek az a célja, hogy megtagadtassa velük azt, ami a legértékesebb nekik: szuverenitásukat és identitásukat.