A görög kommunisták, akiknek a főtitkárát jelenleg Dimitris Koutsoumbas-nak hívják, 2015 januárjában a szavazatok 5,5 százalékát nyerték el, és hasonló erőt képviselnek, mint az újfasiszta, rasszista Arany Hajnal Párt (6,3 százalék). Mindkét politikai erő szélsőséges és kompromisszumra képtelen, megerősödésük – melynek esélyét most nem lehet kizárni – komoly veszélyt jelent a görög demokráciára. E két, szélsőségesnek nevezhető párt közül az 1924-ben alapított GKP jóval régebbi múltra tekint vissza, és az európai kommunista párttól teljesen elütő története megérdemli, hogy közelebbről szemügyre vegyük.
A GKP „külön útja” a második világháború alatt, Hellasz német megszállása idején kezdődött, amikor a kommunisták vezette ELASZ (Görög Népi Felszabadító Hadsereg) véres harcokban legyőzte a többi partizáncsoportot. Ez helyzet mutatott bizonyos hasonlóságot a többi európai országgal, ahol emigráns kormány működött, ugyanakkor meghatározó erővé vált a belföldi, kommunista vezetés alatt álló ellenállási mozgalom. Közben azonban Churchill és Sztálin 1944. október 9-i moszkvai találkozóján, ahol a felszabadított országok sorsáról döntöttek, a Kreml ura 90-10 százalék arányban átengedte Görögországot a briteknek. Ezt a döntését azonban nem hozta a görög kommunisták tudomására. Ők a németek kivonulása után szembeszálltak a kairói emigráns kormánnyal, annak ellenére, hogy a bejrúti, majd a casertai egyezményben előzetesen elfogadták, hogy csak a demokratikus választások eredményeinek megfelelően részesülnek a hatalomból.
Az 1944 december elején, a németek kivonulása után az EAM (a kommunisták vezette Nemzeti Felszabadítási Front) tömegtüntetéseket rendezett Athénban a Georgiosz Papandreu vezette emigrációból visszatért kormány ellen. December 3-án az angol csapatok már fegyvert kényszerültek használni az ELASZ ellen. Hetekig tartó harcok következtek, melynek következményeképpen a kommunista erőket kiszorították az Attikai-félszigetről. A GKP akkori vezetői, Georgiosz Sziandosz és Janisz Joanidisz csalódottan vették tudomásul, hogy Sztálin cserbenhagyta őket, bár a Vörös Hadsereg csapatai benyomultak Bulgáriába, és elérték a görög határt.
Pedig az athéni ütközetek előtti hetekben a GKP képviselői ellátogattak Belgrádba és Szófiába és szovjet segítséget kértek. Azt hangoztatták, hogy a szovjetek közbeavatkozásával lehet csak megakadályozni az erőszak elszabadulását. A Szintagma téren december harmadikán lezajlott véres összecsapások után Petrosz Ruszosz, a GKP kádere táviratot küldött a Moszkvában tartózkodó Georgi Dimitrovnak: „Erkölcsi támogatást, fegyvert és muníciót igényel a harcunk. [...] Remélhetünk némi segítséget? Ha a Szovjetunió bizonytalan, hogy beavatkozzék-e, akkor mit tanácsol, mit tegyünk? Kérem, minél gyorsabban válaszoljon!” Dimitrov válasza egyáltalán nem volt biztató: „A jelen helyzetben [a görög kommunisták] itteni segítségre nem támaszkodhatnak.” Talán beszédesebb Molotov szovjet külügyminiszter magyarázata: „Még ha csöndben vagyunk is, támogatjuk az EAM-ELASZ küzdelmét.”
Ezután, vagyis a fegyveres felkelés veresége után, 1945. február 12-én írta alá a GKP a varkiziai egyezményt a Papandreu-kormánnyal és az angol csapatok parancsnokával. Ebben kötelezettséget vállalt az ELASZ lefegyverzésére és feloszlatására, továbbá arra, hogy nem gátolja az 1946 márciusi országgyűlési választások megrendezését. Utóbb a GKP vezetése a varkiziai egyezményt „elfogadhatatlan kompromisszumnak” minősítette, ami „valójában kapitulációt jelentett az angol imperialisták és a görög reakció előtt”. Megjegyzendő, hogy a választásokig eltelt egy évben a hatóságok kegyetlenül üldözték a baloldaliakat. Elég itt megemlíteni, hogy egy továbbra is gerillaharcot folytató partizánvezért, Aris Velouchiotit 1945 júniusában az üldöző katonák bekerítették és megölték. Majd hasonló sorsra jutott alvezérével együtt lefejezték, és a két koponyát Trikala város főterén egy lámpavason közszemlére tették.
Az 1946 márciusi választásokon a GKP, melynek ekkor már a Dachauból visszatért Nikosz Zachariadis volt a főtitkára, nem vett részt, hanem kirobbantotta görög polgárháború harmadik, legvéresebb szakaszát, mely egészen 1949-ig tartott. Az új, harcias politika hátterében az állt, hogy a Szovjetunió, akkori szövetségesével, Jugoszláviával együtt már késznek mutatkozott a görög kommunisták fegyveres támogatására. Ebben Sztálin és Tito épp a görögországi választások előtt állapodott meg a Krímben tartott találkozóján.
Mint ismeretes, a véres görög polgárháború kommunista szempontból kudarcnak bizonyult. A partizánoknak soha nem sikerült jelentősebb, összefüggő területet, vagy nagyobb várost az ellenőrzésük alá vonniuk. Ebben nagy szerepe volt az athéni kormányokat támogató amerikaiaknak. Ők léptek a britek helyére azután, hogy Harry Truman elnök az USA kongresszusában, 1947- március 12-én bejelentette: amennyiben az USA nem lép közbe, Görögország hamarosan kommunista vezetés alá kerül. Fontos körülmény volt az is, hogy a kommunisták vezette GDH (Görög Demokratikus Hadsereg) támogatása elfogyott. Miután Sztálin és Tito között a viszony 1948 tavaszán elmérgesedett, és Jugoszláviát a Kominform június 28-i határozata „kiátkozta”, elapadt a fegyver- és lőszerutánpótlás. 1949 folyamán 35145 görög kommunista indult emigrációba, közülük vagy 12000 Magyarországra.
Nikosz Zachariadisz pályája azonban ekkor még távolról sem ért véget. A GKP-ra meghatározó hatást gyakorló politikus, aki úgy érezte, 1944 decemberében Sztálin elárulta a „görög ügyet”, csak a Szovjetunióba emigrálhatott. Az emigráns párt vezetése Taskentben működött, és Zachariadisz 1953 után konfliktusba keveredett az új szovjet vezetéssel. Hruscsovot is élesen bírálta „opportunizmusáért”. Válaszul az SZKP főtitkára elérte, hogy Zachariadiszt váltsák le a főtitkári posztról, majd 1957-ben, több követőjével együtt, a GKP-ból is kizárták. Őt magát Szibériába száműzték, előbb Jakutföldre, majd Szurgutba. 1962-ben sikerült Moszkvába szöknie, ahol felkereste a görög követséget, s közölte: nem viseli el tovább a száműzetést, inkább szállítsák haza, és állítsák bíróság elé. Ám a követség épületéből kilépve letartóztatták, és visszavitték Szurgutba, ahol hetven éves korában öngyilkos lett. Más források szerint 1973-ban kivégezték.
Földi maradványait 1991 decemberében szállították vissza Görögországba, majd húsz évvel később a GKP nemzeti konferenciája teljesen rehabilitálta. Azóta a GKP-nek az az álláspontja, hogy a Szovjetunió Sztálin halála után letért a helyes útról. Ez vezetett azután a felbomlásához, és a nemzetközi munkásmozgalom felszámolásához. Pedig, mint ismert, Sztálin is megalkuvó volt, hiszen 1944 decemberében elárulta a görög kommunistákat... Kiváncsi vagyok, hogy ma hányan szavaznak az „ortodox sztálinista” GKP-ra.