A bajai értelmiségi családba született Karig Sára Németországban, majd Szegeden tanult, itt járt egyetemre is, ahol többek között Radnóti Miklóssal is mély barátságot kötött. Radnóti 1933-ban megjelent Lábadozó szél című kötetére Karig Sára gyűjtött „előfizetőket”, hogy az akkor még ismeretlen költő versei biztosan megjelenhessenek, s bár soha nem beszél róla, Radnóti könyvtárát is ő próbálta megmenteni.A szegedi évek után Angliában dolgozott és tanult. Hazatérve pedig egyszerűen fejest ugrott az életveszélybe: a II. világháború alatt lengyel menekülteket, magyar katonaszökevényeket, angol hadifoglyokat és rajtuk kívül számtalan gyermeket mentett meg 1944-től a Raoul Wallenberg vezette Svéd Vöröskereszt munkatársaként. Többek között Székely Magda a későbbi író, műfordító, vagy Gyarmati Fanni édesanyja is neki köszönhette az életét.

„Karig elvtársnő, Szibéria nincs olyan messze.”

Az 1947-ben a II. számú szavazókörzetben volt választási biztos. Hiába figyelmeztették, amikor észrevette, azonnal jelentette a kékcédulás választási csalást. Hamarosan megtapasztalhatta, hogy Szibéria tényleg nincs olyan messze. Másnap reggel letartóztatták, Budapestről a neukircheni gyűjtőfogházba, majd a lembergi gyűjtőtáborba került, onnan hurcolták Szibériába, ahol több mint hat évet küzdött az életéért a vorkutai munkatáborban. Brutális őrök, tomboló skorbut, mínusz 20-40 fokos fagyban végzett kényszermunka, gyakori kivégzések – ezek a jellemzői a sarkköri „javító-nevelő tábornak”. Ha valaki túlélte, nem biztos, hogy ép emberként, és nem fizikai-lelki nyomorékként került haza.

Ilyen körülmények között írt verseket Karig Sára, ahogyan Orbán Ottó írta róla, „a GULAG sápadt tébolyának hírhozója.” Hírhozó volt, hiszen a korszakot dicsőítő, hazug álművekkel szemben az ő versei „az igazat mondó igaziak közé” kívánkoztak, fogalmazott Orbán.

„Kit széttépnek a farkasok, / akit elér // a jó halál, az egyszeri, / vére megalvad hirtelen. / A kínzás mindig emberi! / Nincs kegyelem! (…)

Hatvanegy napja tart ma már/ a borzalom, az emberi: / számodra nincsen jó halál, / az egyszeri.”

(Karig Sára: Hatvanegy napja)

Ezek a versek nemcsak a munkatábor körülményeit tárták fel, talán segítettek abban is, hogy Karig Sára életben maradjon. Így küzdött a halál, és a lelki megtörtség ellen.

Sztálin halála után térhetett haza, negyvenévesen kezdett új életet. Egy ideig rokkantnyugdíjat kapott, többször meg is műtötték, hogy fagyott végtagjai újra mozoghassanak. Újrakezdett életében a munkának, az irodalomnak élt. Szerkesztői, műfordítói tevékenységét a későbbiekben számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el. Embermentő tevékenységéért 1985-ben a Jad Vasem Világ Igaza kitüntetésben részesítette.

Méltóságának szilánkjait megőrizte a gyilkos fagyban, a pokol fenekén is, önmagát újjáteremtve mindvégig hitte és vallotta: embernek maradni a legfontosabb.

„Én már tudom azt, hogy a börtön és a láger nem a legszörnyűbb, ami az emberrel történhet. Az egyetlen szörnyű, ami az emberrel történhet, az, ha nem tud sem tükörbe, sem önmagába nézni.”

Karig Sára 1999. február 2-án, 84 évesen hunyt el.

(Forrás: Tóbiás Áron: Megmentett hangszalagok. Kortárs Kiadó, Budapest, 2015
http://db.yadvashem.org;
http://mek.oszk.hu/02600/02674/02674.htm#36)

(Kép: http://db.yadvashem.org)