Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

„A hagyomány az embernek visszaadja önmagát”


„Tudomány, vallás, filozófia az élet terhein kíván könnyíteni. 

A hagyomány az embernek visszaadja önmagát."

 

Hamvas Béla evangélikus lelkészi családban 1897. március 23-án született a felvidéki Eperjesen. Érettségi után nagy lelkesedéssel önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett, tiszti iskolai kiképzést kapott, majd 1916 és 1917 között szolgálatot is teljesített az ukrán és az orosz fronton. Kétszer megsebesült, végül idegösszeomlással utalták kórházba.

1919-ben apja nem volt hajlandó szlovák hűségesküt tenni, így a családot kiutasították, Pozsonyból Budapestre költöztek. Hamvas a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán, magyar−német szakon tanult, de közben a Konzervatórium, és az orvostudományi kar előadásait is látogatta. Az egyetemet követően a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál újságíró.

1927-ben a Fővárosi Könyvtárban helyezkedett el, ahol egészen 1948-ig könyvtárosként dolgozott. Számos terület érdekelte: a klasszika-filológia, a művészettörténet, a keleti vallások és a szent nyelvek tanulmányázása egyaránt lekötötte a figyelmét, még ha könyvtárosi munkája nem is mindig. A kommunizmusban szintén meghurcolt Bulányi György piarista tanár, pap írta Hamvasról, hogy néha panaszkodtak rá az olvasók, beírtak a könyvtár panaszkönyvbe is, mert Hamvas Béla könyvtáros a tájékoztatópultnál annyira elmélyedt az olvasmányában, hogy nem vette észre az asztal másik oldalán türelmetlenül várakozó információkérőket.

kép

Talán nem is csoda, hiszen ezidőtájt huszonöt, különböző irányzatú folyóiratban publikált tanulmányt, esszét, kritikát, recenziót. Latin és görög nyelvű művek mellett németül, franciául valamint angolul is olvasott. Kerényi Károllyal közösen megalapították a klasszikus görög hagyományból merítkező szellemi szövetséget, a Sziget-kört, amelyhez Szerb Antal és Németh László is csatlakozott. Egy évvel később megírta a Magyar Hyperiont, első írói korszaka ars poeticáját.

A háború alatt is fordított − Lao-ce, Hérakleitosz, Konfuciusz, a középkori misztikus Jakob Böhme műveit és a Henoch könyvét. Első esszékötete, A láthatatlan történet 1943-ban jelent meg. 1943–1944-ben megszületett második írói korszakának nyitó műve, a Scientia Sacra című nagyesszé. Budapest megszállását már második feleségével, Kemény Katalinnal élték meg. Lakásukat 1945-ben bombatalálat érte, könyvtára, kéziratai megsemmisültek. A Hamvasra későbbiekben is jellemző pozitív szemlélet már itt megmutatkozik.

 „Koldus lettem. A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába... Sohase tudtam volna lemondani... Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de nem baj... Igyekszem többé semmihez sem odaragadni. Koldusnak lenni nehéz, de jó..."

1945-től 1947-ig fordított, kommentált; megírta a Titkos jegyzőkönyv című esszékötetét; elkészítette a Tabula smaragdina fordítását, kommentárját; befejezte másik esszékötetét, az Unicornist. A háborút követően az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel szerkesztett sorozatot, hogy a XX. századi Európa szellemi helyzetéről minél szélesebb körű áttekintést adjon.

1948-ban azonban minden megváltozott, a dogmatikus kommunista kultúrpolitikai térben ekkor jelent meg a feleségével közösen megírt a Forradalom a művészetben című könyve, amelyben arról írtak, hogy a szürrealizmusban és az absztrakcióban ott „a megborzongató magasabb hatalom jelenléte". A marxista ideológia szószólóinak sem kellett több, Lukács György durva hangú kritikát írt ellene, Hamvas Bélát ezután rövid úton politikailag megbízhatatlannak minősítették „B”-listára került, kényszernyugdíjazták, elvesztette publikálási és szerkesztési jogát.

Hamvas Béla ekkor a földművelésbe menekült: 1948 és 1951 között sógora szentendrei kertjében földet művelt, gyümölcsöt termesztett, s megírta a Karnevál-t.

kép

 „Elhazudott egzisztenciámat magammal cipelem, nem tudok tőle megszabadulni, és talán nem is szabad. Nem hagyom cserben, mert szüksége van rám. De nem vagyok az többé. Amit szeretnék megvalósítani, az a hűség a helyhez és az időhöz, a korhoz és a néphez (…)

Az ötvenes években földműves státusza már tarthatatlanná vált, így az Erőműberuházó Vállalat erőmű-építkezésein Tiszapalkonyán, Inotán, Bokodon vállalt munkát, mint raktáros, segédmunkás, gondnok.

kép

Hajnalban, munkakezdés előtt, és amikor csak tehette, szanszkritból, görögből és héberből fordított; a jógáról, a Kabbaláról, a zenről, és a szufikról ír tanulmányt. 1956-ról Interview című írásában fejti ki gondolatait.

„Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. (…) Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. (…) Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól? (…) Nem munkából, hanem hazugságból élünk. Egyetlen ilyen lény merő jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg.”

1959−1966 között írta  meg Patmosz című háromkötetes esszégyűjteményét, utolsó alkotói szakaszának főművét. 1964-ben másodszor nyugdíjazták. Bár munkáit többnyire csak illegálisan terjeszthették, továbbra is írt, és írásai egyre népszerűbbé lettek, ahogyan Határ Győző fogalmazott, Hamvas Bélát „legendaalakká némították”. 1968. november 7-én agyvérzésben halt meg. Felesége Szentendrén helyeztette örök nyugalomra. Hamvas Béla munkái mai napig megkerülhetetlenek, talán azért, mert nemcsak gondolkodnivalót kapunk tőle, a létezésünkhöz is muníciót nyerhetünk. 

„A legnagyobb ellenség az elhazudott ember –

Mert az életet megrontja önmagában és mindenkiben, aki vele érintkezésbe kerül. (…) Egyetlen és pótolhatatlan és helyrehozhatatlan fontossága annak, amit az ember mond, az valódi legyen. Valódi az, aminek kimondásával az ember lépést tud tartani. Azon a helyen, ahol az ember hazudik, egyedül marad és lezárul. (…)”

(Hamvas Béla: Interview)

Halála után alkotásait több posztumusz díjjal is elismerték: 1990-ben Kossuth-, 1996-ban Magyar Örökség, 2001-ben Magyar Művészetért díjat kapott.

 

(Forrás és képek: hamvasbela.org)