Sokáig éltek a földön emberek, anélkül, hogy látták volna a napot. Az a gonosz és kapzsi ikiz törzs lopta el a napot, amelyik a hazugság és álnokság árán birtokába kaparintotta az egész földet. Egy feneketlen, mély szakadékban tartották fogságban az ellopott napot, nehogy egyetlen ragyogó sugár is érje a hideg, sötétségbe borult földet.

Sötét éjszaka volt a földön, de a legsötétebb a nivheknél volt, mivel ők a sötét tajgában éltek. Sok állat volt az erdőben, rengeteg hal a folyókban, de a legtapasztaltabb vadászok is mindig üres kézzel tértek haza. Sötét volt mindenütt, az emberek úgy bukdácsoltak a tajgában, mint a vakok. Éhség és halál settengett a sátrak körül. Keserűen zokogtak a nivh asszonyok; gyerekeik ahogy a világra jöttek, máris elpusztultak.

Sokáig éltek így az emberek; nem ismerték az örömöt, nem tudták, mitévők legyenek... Egyszer azonban kiemelkedett közülük egy hős: olyan éles szeme volt, hogy a földön egy ember sem vetélkedhetett vele. Valnak hívták, ami annyit jelent – fény. Egyszerű emberek közt élt, környezetében mindenki erőssé és bátorrá vált – annyi ész és erő áradt belőle.

Hamarosan sok hős nőtt fel. Valon kívül még egy hatalmas hős volt köztük, akinek nyugodt és ragyogó tekintete olyan volt, mint a nap. Erejét és bölcsességét Valtól kapta. Pilkárnak hívták, ami annyit tesz, hogy hatalmas. Délen született, a hegyvidéken, ott, ahol a hegycsúcsok felhőkbe vesznek, ahol büszkén szállnak égig a sasok.

Büszkén állt a hegyek felett a két hős: Val és Pilkár. Magukhoz hívták a népet és a bátor emberek ezrei keltek föl a hívásukra.

– Itt az idő – mondta Val – hogy az ellenség ellen forduljunk. Harcba megyünk az ellopott napért.

És a két hős nyomában az emberek mind felvonultak az ikizek ellen.

Hosszú-hosszú ideig tartott a harc, de végül legyőzték a gonosz ikizeket. A magas hegyek szakadékaiban rátaláltak a napra; oly sokáig volt a sziklák közé beszorítva, hogy már nem tudott a szegény embereknek világítani.

Ekkor a hatalmas Pilkár felemelte a tüzes napot és nagy erővel felhajította az égre, de olyan magasra, hogy mindjárt meglátta minden ember. Fényével beragyogta az egész földet...

A nap sugarai játékosan cirógatták meg az emberek arcát, mosolyt csaltak rá és öröm áradt szét a földön... A nap beragyogta a nivhek legelőit is: felfedezték a nivhek, hogy milyen gazdag ez a föld, amelyen ők már olyan régen élnek és felfedezték, hogy milyen szép az élet.

Azóta dicsőítik az emberek a két hatalmas hőst. Látják maguk körül a napsugaras, ragyogó, boldog életet és minden nyelven egy dalt énekelnek:

Lenin – Val, örömet adott nekünk.

Sztálin – Pilkár, boldogságot adott nekünk.

Baranyi Márton