Konrad Adenauer kancellár azt tette politikájának alapjává, hogy nem egyezik bele Németország kettészakításába, és ezt az akaratát ráerőlteti a helyzettel egyébként rokonszenvező európai szövetségesekre is. Később Erhard kancellár próbálkozott azzal, hogy a szovjetek felé való nyitás során konkrétan megvásárolja az NDK-t Moszkvától. Tervét az amerikaiak sem támogatták, a nyitottabb és kísérletezőbb Hruscsovot, a szovjet pártfőtitkárt pedig megbuktatták. Utóda, Brezsnyev nála sokkal konzervatívabb politikát folytatott. Az újraegyesülés megvásárlása, vagy bármilyen más, közeljövőben bekövetkezhető megoldás lekerült a napirendről. A hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig a Brandt-féle koncepció maradt érvényben, vagyis az, hogy az NSZK megszelídíteni próbálta az NDK-t, nem pedig egyesíteni a két országot. Ennek az enyhülési politikának sok gyakorlati előnye volt, de félő volt, hogy közben olyan elméleti alapállásokat adnak fel, melyek nélkül nem lehet majd a jövőben sem egyesíteni az országot. Az enyhüléspolitika kergetésének talán legmegrázóbb eseménye 1981. december 13-án történt, amikor Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár nem szakította meg NDK-beli látogatását annak ellenére sem, hogy hírt kapott a lengyel hadiállapot bevezetéséről.

Az országegyesítés eszméje legközelebb csak Helmut Kohl kancellárságának delén, 1988–1989-ben merült fel komolyan. Amikor pedig felmerült, egy dologban nagyon hasonló volt Erhard 1964-es koncepciójához: világos volt, hogy az NSZK-nak rengeteg pénzébe fog kerülni egy esetleges német újraegyesítés. De még amikor 1989. november 9-én leomlott a berlini fal, még akkor sem volt egyáltalán egyértelmű, hogy a német egység megvalósulhat. Hogy csak néhány példát említsünk az ellenző hangok közül, Jicák Sámír izraeli miniszterelnök egy új holokauszt rémét vázolta fel, Thatcher asszony dühödten mutogatta az egykori Kelet-Poroszország térképét Mitterand francia elnöknek, a Vörös Hadsereg Frakció pedig újabb gyilkosságokat követett el az NSZK stabilitásának felbomlasztása végett. Az ügy iránt teljesen elkötelezett Kohl kancellár ekkor még maga is csak 1993–1994 tájékára tartotta elképzelhetőnek az egység megvalósulását. Akkori meglátása szerint csak egyetlen fővárosban nem kellett senkit győzködni a német újraegyesítésről: Budapesten.

Helmut Kohl kancellár megértette, hogy a német egység kérdése ismét napirenden van, ahogy fogalmazott, „mégpedig az NDK polgárai tűzték napirendre.” Hogy a pillanat ne múljon el, hogyan magához ragadta a kezdeményezést, amikor 1989. november 28-án előállt híres 10 pontjával a német újraegyesítésről.

A következő tizenegy hónap az intenzív tárgyalások időszaka volt: Kohl a gyakorta változó NDK-s vezetőkkel, Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral, Margaret Thatcherrel, François Mitterrand-nal és George Bushsal egyeztetett a német újraegyesítés feltételeiről. Mire a nagyhatalmak és a német államok közötti híres 2+4-es tárgyalásokra sor került, kétoldalúan már mindenkivel meg kellett állapodni, különben a kérdés elveszett volna a papírrengetegben. A legfontosabb tény az volt, hogy a német nép akarta az egységet, ezt mi sem bizonyította jobban, mint azoknak az NDK-soknak az áradata, akik napi 2000 fő körüli nagyságrendben lépték át a határt még 1990 során is.

Az újraegyesítés egyik legfontosabb kérdése a szövetségi hovatartozásról szólt. A szovjetek először konföderációs egységet javasoltak a két német államnak, illetve semleges vagy esetleg „tömbön kívülinek” címkézett státuszt, de semmiképpen nem fogadták el, hogy az egységes Németország a NATO tagja maradjon. Ezt az álláspontot a következő 11 hónapban Helmut Kohl szinte egymaga, fáradhatatlan érveléssel teljesen felőrölte. A semleges Németország gondolatát elvetette, mint ami ellentmond az összeurópai egységesülési folyamatnak. Az maga lenne a német külön út, a Sonderweg – vagyis épp az, amitől a szövetségesek annyira rettegnek. Hozzátette, a legnagyobb hiba a században éppen Németország 1918 utáni különleges státusza volt – és ezzel nem sokan szálltak vitába. Németországnak egységes és teljesen szuverén, rendes európai országgá kell válnia, vallotta. A szovjetek azonban tovább ragaszkodtak ahhoz, hogy az egységes Németország lépjen ki a NATO-ból. Később egy olyan formulát szorgalmaztak, miszerint még ha az ország NATO-tag is marad, a NATO hatásköre nem terjedhet ki a volt NDK területére. 1990-ben fél éven keresztül ez volt a hivatalos szovjet álláspont. Végül júliusban Kohl, Gorbacsov kaukázusi szülőföldjén tett látogatásán egyszerű kérdést szegezett a szovjet vezetőhöz: ha a NATO hatásköre nem terjed ki az NDK volt területeire, akkor a NATO szerződés V. cikkelye, az automatikus segítségnyújtásról szóló cikkely sem lenne érvényes azokon a területeken? Gorbacsov rövid habozás után belátta, hogy ez a javaslat már elméleti szinten sem állja meg a helyét, és akkor egyezett bele, hogy egész Németország tartozhat a NATO alá.

Nem csak arról volt azonban szó, hogy Gorbacsov belátta álláspontjának tarthatatlanságát, hanem arról is, amit Helmut Kohl még félévvel korábban, a kérdés első felvetésénél előre megmondott. Kohl ugyanis így látta: „Az volt a benyomásom, hogy a szovjetek a szövetségi hovatartozás kérdésében készek voltak tárgyalni, és csak »pókereztek«. A megoldás bizonyára a szövetségi kormány anyagi-pénzügyi segítségében rejlett”. Az NSZK ezekben a hónapokban 220 millió nyugatnémet márka értékben támogatta a Szovjetuniót élelmiszerszállítmányokkal, jóváhagyott egy 5 milliárd márka értékű hitelt, átvállalták az szovjet–NDK viszonylatban létrejött mintegy 3600 szerződésből fakadó kötelezettségeket, átvállalták az NDK területén állomásozó szovjet haderővel kapcsolatos költségeket, sőt, George Busht is Kohl győzte meg a bajba jutott Gorbacsov megtámogatásának fontosságáról. Később szeptemberben a szovjetek még egy sor újabb követeléssel álltak elő, többek között a hazatérő szovjet katonák számára 72 000 lakás felhúzásával. Közben az NSZK kincstárát terhelte az első öbölháború költségeinek egy jó része is. Vagyis a szovjet ellenkezést végül tényleg Bonn bőkezűsége enyhítette meg.

Miért sikerülhetett Kohlnak az, ami Erhardnak nem sikerült? Fontos volt az NSZK megnövekedett gazdasági hatalma és politikai presztízse, hiszen az 1960-as években a nyugatnémet kancellárt még Washingtonban sem vették kellően komolyan az újraegyesítés megvalósításához. Erharddal ellentétben Kohl nem nyúlt a titkos diplomácia eszközéhez – éppen ellenkezőleg, a nyilvánosság és a józan paraszti ész nyomása volt az egyik legfőbb fegyvere. Az is fontos volt, hogy az európai szövetségesek számára megnyugtatóan hatott az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet működése: nem véletlenül volt Kohl 10 pontjának egyike az EBEÉ keretein belül kívánja megvalósítani a német egységet. Fontos volt az is, hogy Kohl – Erharddal ellentétben – precízen kidolgozott, a szövetségesekkel is mind egyeztetett tervvel állt elő, amit aztán következetesen végigtárgyalt mindenkivel, és elfogadtatta ellenfeleivel. A legfontosabb azonban az NDK teljes hitelvesztése volt, hiszen a kérdést maguk az összeomlófélben lévő NDK állampolgárai tűzték napirendre, az NDK államban pedig már nem hitt senki. Ahogy Gorbacsov fogalmazott, már a pártfőtitkár Hans Modrow sem bízik az NDK-ban, úgyhogy Moszkva már csak az NSZK-n keresztül tud befolyást gyakorolni az eseményekre. A Szovjetunió is más képet festett már, mint 1964-ben: roskadozó dinoszaurusz volt, nem rakéta-nagyhatalom. A dogmatikus szocializmust már csak Nyugat-Európában egyes köreiben vették komolyan. Ahogy Kohl kancellár fogalmazott, „Amíg a Szovjetunió parlamentjében a szociális piacgazdaság kérdéseiről vitáznak, addig a német szociáldemokraták Marxról. Ez a különbség”.

Helmut Kohl talpraesettsége, jó helyzetfelismerő készsége kulcsfontosságú volt a német egység elérésében. Kohl politikája úgy vezetett a német újraegyesítéshez, hogy az NSZK-nak semmit nem kellett feladnia, sem a szövetségi hovatartozását, sem a valutáját, sem a jogrendszerét, sem az alkotmányát, sem a nevét. De rengeteget kellett fizetnie. Nem igaz azonban, hogy a megfelelő módon, a megfelelő cél érdekében fizetni nem elég heroikus dolog: ahogy az észt eposzi énekben Kalevipoeg is megvezette és lefizette az ördögöket, ugyanúgy Helmut Kohl is a nyugatnémet márkát használta az ördög legyőzéséhez. Kohl bebizonyította, hogy bár a haza nem eladó – olykor nincs más hátra, mint megvásárolni. Így nőtt össze, ami összetartozott, és esett szét, ami nem tartozott össze. Szétesett a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia, de egységesült Németország, és még a megörökölt csődtömeg ellenére is Európa vezető gazdasági hatalma maradt.

Elhangzott a „Helmut Kohl – Az egyesítés kancellárja” című nemzetközi konferencián 2015. június 2-án.

Kapcsolódó írások:
Schmidt Mária – Közös siker
Schmidt Mária – Az elfeledett kancellár