Világ globalistái, meneküljetek!

Lassan tíz éve, hogy megfordult a szél. A 2008-as gazdasági válság óta a neoliberális konszenzuson előbb repedések jelentek meg, majd közgazdasági és kulturális hegemóniája is fölbomlott. Ennek legfőbb oka, hogy egy évtizede két, ezzel szembeni ellenfolyamat erősíti egymást. 1) Az egyik a nemzetekfölötti struktúrák befolyása helyett a demokratikus döntéshozatal területhez és többséghez kötődése, 2) a másik a liberális elitek elleni, értékek mentén folyó lázadás. Mindkettő a liberalizmus paradigmájának alkonyát kísérő jelenség, amelyek természetszerűleg kapcsolódnak össze – ezt hívják ma, jobb híján, „populizmusnak”. A demokrácia természete változóban van, a létében és identitásában magát fenyegetve érző többség – amint Ivan Krastev mondja – „visszacsinálja az 1989 utáni liberális rendet”.

Nemzetellenes elit – elitellenes nép

A sokáig egyeduralkodó neoliberális gyakorlat számára nem sok jót ígér, hogy a népszuverenitás és a kulturális konzervativizmus egyszerre, sőt egymást áthatva erősödik meg. Formához illő tartalom: előbbi politikai kerete a nemzetállam, utóbbi otthona a nemzeti identitás. A folyamat nyertesei a szuverén nemzetek, vesztesei pedig azok az erők, amelyek a globalizáció multikulturális–transznacionális folyamatait nemzetekfölötti intézményrendszerek antidemokratikus döntéshozatalával működtetik. A territoriális demokrácia, amely többségi elven működik, és a nemzeti szuverenitás, amelyet határok vesznek körül s az állam védelmez, közösen kel fel a neoliberális hegemónia ellen, amely a nép/szuverenitás mindkét komponensének erejét csökkenteni akarja. A 21. század új politikai egyenlete úgy hangzik, hogy NÉPSZUVERENITÁS = NEMZETI SZUVERENITÁS. 

Korfordulón járunk! A hidegháború legvégén kezdődött az a húsz évig tartó időszak (amellyel Magyarországon a posztkommunista korszak – nem véletlenül – párhuzamosan futott és nagyjából megegyező ideig is tartott), amikor a korlátlan piacosítás (privatizáció, dereguláció, a multinacionális nagyvállalatok és a nemzetközi pénzpiacok érdekeinek előtérbe helyezése, a vámok lebontása) és az ezt képviselő szervezetek uralma érvényesült. A globális kapitalizmus és a liberális demokrácia közös utópiája ekkor megvalósulni látszott. Előbbi az állam leépítését, a jóléti intézmények lebontását, a nemzeti tulajdon kiárusítását és a jövedelmeknek a munkától a tőkéhez való csoportosítását eredményezte. Utóbbi pedig a hagyományos, vagyis képviseleten alapuló parlamentáris demokrácia megnyirbálását, különböző nem választott és nemzetekfölötti szervezetek javára. Amint Alain de Benoist fogalmaz: „Közvetlen kapcsolat fedezhető fel a nemzeti szuverenitás elvesztése és a demokrácia gyengülése között.” A történelem nem ért véget – ami véget ért, az éppenséggel a „történelem vége” (Francis Fukuyama) volt. 

1990 és 2008 között a rozsdaövezetek méretével arányosan nőtt a planetáris pénzügyi centrumok, nemzetközi bíróságok, globális hitelintézetek és föderális testületek hatalma. Mindez nemcsak a nemzeti önrendelkezést és a nemzetállami szuverenitást csorbította, mégpedig gazdasági és politikai értelemben egyaránt, hanem az egyes nemzetek társadalmi és kulturális egységét is megbontotta. Röviden: a multinacionális érdek kéz a kézben járt a multikulturális elvárásokkal, a szuperkapitalizmus pedig a globális szuperstruktúrák hatáskörének növekedésével. Az anarchista–antifasiszta jelszót (No borders, no nations) ironikus módon a világkapitalizmus valósította meg. 

A népszuverenitás és a nemzeti szuverenitás összekapcsolódásaúj helyzetet teremtett. Kialakult egy új törésvonal, amely a 19–20. századit először keresztbe metszette, majd teljesen fölül is írta. A régi, baloldal–jobboldal megosztottságnál (melynek leggyakrabban előforduló változata a szocialista–konzervatív, szocdem–néppárti ellentétpár volt) egyre fontosabbá válik a globális–nemzetekfölötti és a lokális–nemzeti erők közötti feszültség. Ez a 21. század elejei törésvonal sokkal elemibb, mint a korábbi századokban megszokottak, hiszen nem a közösség berendezésének elvei (például: szabadság vagy egyenlőség, királyság vagy köztársaság) vagy az egy nemzethez, de különböző osztályokhoz tartozók anyagi érdekei állnak a középpontjában, hanem a terület, még közelebbről az, hogy a döntéseket azok hozzák meg, akiket helyi következményeik érintenek. Ezzel a korábbi horizontális megosztottság, amely egy nemzeten belül alakult ki, átadta helyét annak a vertikális ellentétnek, amely a fentiek és a lentiek – illetve ezzel szoros kapcsolatban a kintiek és a bentiek – között áll fenn. Ennek révén egyfajta belpolitikai „keresztfront” (Benedikt Kaiser) jött létre, amely a népszuverenitás, a nemzetállam és a nemzeti kultúra védelmében akár a versengő ideológiák híveit is képes egyesíteni. 

Az új küzdelem meghatározó arcvonalán a globális világrend kozmopolita elitje és a nemzetállami keretek között élő népek kerülnek szembe egymással, de immár nemcsak gazdasági, hanem kulturális értelemben is! Az egyszerű elitellenesség, amely a lentieknek a fentiekkel szembeni lázadását táplálja, ugyanis kiegészül a felül lévők nemzeti kultúrákkal szembeni közömbösségével, sőt iránta tanúsított idegenségével, akár ellenségességével. Mindezt fokozza a multikulturális program végrehajtásának részükről való erőltetése, alkalmasint a „kintről” behozott/beengedett tömegek integrálásának „bentiektől” való megkövetelésével. A kozmopolita globális újburzsoázia életszínvonala és értékrendje merőben eltér az „egyszerű szavazópolgárok” fogyasztói kosarától és értékpreferenciáitól. Egyre többen érzik úgy, hogy azok, akik sorsukról döntenek, nem „közülünk valóak”. 

Az Európai Unió vezető pozícióban lévő elitje pártoktól függetlenül ugyanahhoz a közeghez tartozik: nyelve, lakóhelye, fizetési igényei, gasztronómiai ízlése, nyaralási szokásai és öltözködése egyaránt kifejezik, hogy egyazon globális kaszt tagjai. Az európai föderalizmus hívei kultúrharcot hirdettek a néphez és nemzethez, tájhoz és hazához, anyanyelvhez és családhoz kötődő szavazók értékrendje ellen. A multikulturális kulturális forgatókönyv írói (köztük Anne Applebaum, Ulrich Beck, Anthony Giddens, Jürgen Habermas, Bernard-Henri Lévy) racionális–technokratikus (szakértői, „civil”, bírósági) legitimációt keresnek és a régi kötelékek helyett újakat ajánlanak (mint a multikulti és a Willkommenskultur, a szekuláris–kozmopolita öntudat vagy a cserélgethető mikroidentitások sokasága). Az „értékek rejtegetése” és a nyugati elitkultúra populizmusellenes fordulata szorosan összetartozik, és végső soron a nép értékeinek kicserélését, vagy magának a népnek a lecserelését célozzák. De ennek következményei sem maradnak el: a multikulturalizmus felülről érkező elvárása alulról jövő elitellenes nacionalizmust váltott ki. 

A konfliktus tehát távolról sem csak gazdasági és hozzá kapcsolódó társadalmi kérdésekben, vagy a döntéshozatal szintjei közötti konfliktusokban nyilvánul meg, hanem heves kulturális küzdelemben is. De ha jobban megnézzük, mindennek a gyökere a kultúrharc. A mai populizmus ugyanis a demokrácia elitista felfogásával szemben nemcsak annak nemzeti keretek között gyakorolt, többségi változatát követeli, hanem az elit által képviselt értékek helyett a hagyományos erényeket, szokásokat és köteléket preferálja. De az uniós elit sem ostoba: pontosan érti és érzi, hogy a populizmus felemelkedése az ő bőrére megy. Ha a demokrácia a népszuverenitás kinyilvánításának többségi modellje szerint alakul át, akkor a kozmopolita elit elveszti azt a globális osztályharcot, amit önmaga indított. 

A vázolt törésvonal egy mélyebb mentális különbségre vezethető vissza, amely a helyhez kötődő és a mobil életmód között áll fenn. A „bárhol” és a „valahol” attitűdjei ott válnak el egymástól, hogy a kevésszámú elit a világon mindenütt jól érzi magát a számára létrehozott VIP-tranzitvárókban, ötcsillagos hotelekben, jachtklubokban és penthouse-okban, azonos nyelven beszél, azonos javakat fogyaszt és egy adott nemzethez sem tartozik; a többség viszont anyanyelvhez, szülőhazához, családhoz és munkahelyhez kötődik, s már csak kereseti viszonyai miatt sem engedheti meg magának a nagyvilági életmódot. A nemzetközi osztály területenkívülisége és a territoriális alapon járó jogokat élvező és kötelezettségeket teljesítő állampolgárok ellentéte kulturális és politikai téren egyaránt kifejeződik. 

Egy 2017 nyári felmérés szerint az Európai Unió két, minden másnál markánsabb törésvonala az elit és a lakosság attitűdjei, valamint a liberális és konzervatív értékek között van – ráadásul e két konfliktus egyre inkább ugyanaz. A gazdasági és kulturális szakadék teljesen nyilvánvaló: az EU előnyeit a lakosság harmada, az elitnek viszont 71 százaléka érzi; míg előbbieknek csak hat, az utóbbiaknak 59 százaléka látja előnyösnek a bevándorlást; a lakosság több mint fele, az elitnek viszont csak alig harmada állítaná le teljesen a muszlim országokból érkező migrációt. Az elit 65 százaléka szerint legalább ennyi, vagy még több központosításra van szükség az Unióban, míg a lakosság harmadrésze szerint határozottan kevesebbre. 

A lakosság és az elit közötti – talán nem is – rejtett kultúrharc tehát napnál világosabb: föderáció-, bevándorlás- és liberalizáláspárti elit áll szemben a minimum eurorealista és kultúrkonzervatív állampolgárokkal. A törésvonalat jól megvilágítja, ha tekintetbe vesszük, hogy a brüsszeli elit mindenhol otthonosan mozog, hiszen nincs hazája, míg a lakosság a munkaerő- és lakáspiacon, valamint a jóléti ellátások tekintetében is az elit által védelmezett migránsokkal kényszerül versenyezni. Előbbiek a trópusokon nyaralnak, a választóknak pedig idehozzák a Magrebet. Ami a fentiek számára a méregdrága kozmopolitizmus, azt a lentieknek olcsó multikulturalizmus néven forgalmazzák.

Populista korszak

Éppen a fenti konfliktusok meghatározó volta miatt jelenthető ki, hogy a populizmus kevésbé jobb- vagy baloldali politizálást jelent s nem is elsősorban konzervatív, nacionalista vagy közösségelvű irányzat, hanem inkább egyfajta stílus. Az euroszkeptikus (Szabadságpárt, UKIP), regionalista (Lega, Vlaams Blok) és nacionalista populizmus (Dán Néppárt, Finnek Pártja, Nemzeti Gyűlés) éppen úgy jelen van, mint a centrista (ANO, Öt Csillag Mozgalom) vagy a jobboldali–konzervatív változat (AfD, FPÖ, PiS), de számos dél-európai baloldali populista mozgalmat is ismerünk (Lázadó Franciaország, Indignados, Podemos), akár kormányon (Syriza), de szeparatista törekvésekkel is (Junts pel Sí). Nem véletlen, hogy a legszellemdúsabb establishment-ellenes jobboldali és nonkonformista baloldali gondolkodók egyszerre nevezik korunkat „populista pillanatnak”. A populizmus tértől és időtől függően változik, ezért populizmusok vannak, amelyek itt radikális demokrata, ott nacionalista mezben jelentkeznek, esetleg mindkettőt magukra öltik. Egy friss felmérés szerint 33 európai ország (köztük 28 EU-tag) elmúlt évtizedben produkált választási eredményei alapján kijelenthető, hogy minden negyedik európai választópolgár bal- vagy jobboldali populista pártra szavazott, és ezzel a populista jelöltek az európai szavazatok 28 százalékát szerezték meg. 

A kozmopolita–liberális eurokrata elit számára félelmetes politikai szituáció alakult ki, hiszen az ellenük zajló helyi lázadások tűzfészkei egyesülni látszanak. Nemcsak a globális pénzügyi szervezetek és a brüsszeli mechanizmusok csődje ez, hanem kultúrájuké is. Európában a választások 2015 óta egyre inkább az elitek felelősségéről és a bevándorlás kérdéséről szólnak, mely dilemma lényegében ugyanaz. Az egyik oldalon a globális elit helyi képviselői, önkéntes vagy akaratlan szövetségesei és az általuk támogatott migráció áll, a másikon pedig az adott nemzethez tartozó szavazópolgárok. Európa fölső tízezerje hívta be a Föld alsó százmillióját – nem csoda, ha egyre többen ismerik fel a brüsszeliták és a migránsok nagykoalícióját. Ez a történelmi paktum az oka, hogy többnyire minden elitellenes párt migrációellenes is és legalább eurorealista, illetve minden antipopulista erő föderációpárti és bevándorlásbarát. 

Összefoglalva: egy nemzetekfölötti és multikulturális civilizáció vívja harcát a nemzeti és helyi kultúrák ellen.A globális és a helyi, az univerzális és a nemzeti, a föderális és a szuverenista, a liberális és a konzervatív a legkülönbözőbb változatokban csap össze egymással. E küzdelem hol a gazdasági fenyegetettség körül, hol a bevándorlás következményei körül csúcsosodik ki, hol egyszerre mindkettő jellemzi. 

Évek óta egy demokratikus népfelkelés zajlik Európában. Brüsszel – és mindaz, amit szimbolizál – egyre inkább olyan ostromlott várhoz hasonlít, amelyet kívülről a nép, belülről pedig saját válságai (mint a nehézkes bürokrácia, a döntésképtelenség, a legitimációhiány és a migráció) fenyegetnek. A globális–transznacionális struktúrák normatív imperializmusa és gazdasági–kulturális kolonizációja ugyanis a pillérjéül szolgáló nyugat-európai államokban és a tőlük keletre fekvő, gyarmatosítandó országokban egyaránt ellenállást váltott ki. A megszálló hatalmak a modern történelemben többnyire otthon veszítették el hódító háborúikat, mint például az Egyesült Államok a vietnamit. Ennek megfelelően könnyen lehet, hogy a V4 lesz Brüsszel Vietnámja. 

Lassan tíz éve tart Európában az a politikai átrendeződés, amely a szavazófülkékben követhető nyomon. A 2010-es és 2014-es magyar választások ismert kimenetele után hasonló következett be 2015 októberében, amikor a lengyel választásokon a szejmbe nem jutott be baloldali párt, a nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság (Pis) pedig az első lehetett 1989 óta, amely egyedül is képes volt kormányt alakítani Varsóban. A hónap során rendezett svájci választásokat a bevándorlásellenes és az Uniótól való távolságtartást szorgalmazó Svájci Néppárt nyerte. Az év során rendezett választásokon a Dán Néppárt a második helyen végzett.  

2016 nagy, trendfordító politikai meglepetését először Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépésének megszavazása, majd Donald Trump megválasztása jelentette. Előbbi jelszava a „vegyük vissza az irányítást” volt, az új amerikai elnök pedig egy ízben kijelentette, hogy amit akar, az „nem a globalizmus, hanem az amerikanizmus”. 

2017 minden túlzás nélkül – Orbán Viktor szavaival élve – valóban „a lázadás éve” volt. A márciusi holland választás nagy nyertese a Geert Wilders-féle Szabadságpárt, vesztese pedig a negyedére zsugorodó Munkáspárt lett. A bolgár választásokon szintén előretörtek a bevándorlásellenes erők. A status quót a legnagyobb megrázkódtatás a 2017. szeptemberi németországi választásokon érte: míg a centrumpártokra adott szavazatok száma a négy évvel korábbihoz képest nyolc százalékkal csökkent, az AfD-é ugyanennyivel nőtt, s miután minden nyolcadik német rá adta a voksát, ezzel a legnagyobb ellenzéki frakcióvá vált a Bundestagban. Az alsóházi többségek aránya felcserélődött: míg 2013-ban a bevándorláspárti baloldal és az azzal szemben kritikus jobboldal mandátumaránya 60:40 volt, négy évvel később éppen a fordítottja. Az AfD ma már népszerűbb volt, mint az SPD. És a folyamat ment tovább: 2017 októberében mind Ausztriában, mind Csehországban populisták alakíthattak kormányt. A cseh törvényhozásba csak minimum bevándorlás-kritikus pártok kerültek be. 

2018 márciusában az olasz választáson a kormányzó baloldal vereséget szenvedett, a régi jobboldal (Forza Italia) némileg meggyengült, jelentősen megerősödtek viszont az új jobboldali (Lega – 17%, Olasz Testvérek – 4%) és centrista populista (Öt Csillag Mozgalom – 33%) pártok, amelyek történelmi koalíciót is kötöttek egymással. A római kabinet erős embere Matteo Salvini belügyminiszter, a Lega bevándorlásellenes, szuverenista pártelnöke. 2018. április 8-án az urnákhoz járuló magyar választók fele Orbán Viktor pártszövetségének újabb kétharmados parlamenti felhatalmazást adott, immár nyolc éven belül harmadszor. (2014-hez képest négy év múlva a kormányzó nemzeti–konzervatív jobboldal több mint félmillióval kapott több szavazatot.) Szeptemberben előretörtek a Svéd Demokraták, akik pont annyival szereztek több helyet a stockholmi törvényhozásban, mint amennyit a szociáldemokraták és a zöldek egyenként elvesztettek.

Nemzeti koalíció

„A »kultúrharc« áttételesen »osztályharc«” – ismeri el Slavoj Žižek is. Franciaországban például, miután a létfeltételek a metropoliszokban megfizethetetlenek, sokan a peremkerületekbe költöztek ki, ahol viszont a bevándorlás árát kell megfizetniük. S miután a baloldal a bevándorlók pártjára állt, a „populista” pártok léptek elő munkáspártokká. Míg például korábban a brit munkások 70 százalékban a baloldalra szavaztak, most ugyanilyen arányban választják a torykat. 

A nemzeti identitás talaján álló, „populista” jobboldal egyre inkább az őslakos európai nemzetek szavazóit képviseli, osztályhovatartozásukra való tekintet nélkül, mely tömbnek tartalékai elsősorban vidéken, a falvakban és a nagyvárosi munkáskerületekben vannak. A baloldal ehhez képest a neoliberális gazdasági program és a multikulturális napirend képviselőjévé vált, és a metropoliszok középosztálybeli, liberális értelmiségére, az anyagi segítségre számító bevándorlókra, valamint a mindezek háttértámogatójának számító nemzetekfölötti struktúrákra (globális/föderális szervezetek, alapítványok, nemzetközi bíróságok) és azok helyi képviselőire (jogvédők, kívülről finanszírozott média, aktivisták) támaszkodik. 

A (neo)liberális baloldal és a jobboldal közötti markáns osztálykülönbségek kialakulására – amely szorosan együtt jár választott kulturális preferenciájukkal – éles fényt vetett a Brexit-népszavazás és Trump megválasztása is. Előbbi sikerét részben az iparvárosok lakóinak köszönhette, s míg a nyugdíjasok 64 százaléka kiváláspárti szavazatot adott le, addig a tanulók 80 százaléka maradáspártit. A képzetleneknek csak 30 százaléka erősítette a Britain Remain-tábort, az egy vagy több diplomásoknak viszont a 70 százaléka – ezek az arányok a kilépéspártiaknál pontosan fordítva alakultak! Ha csak London lakosságán múlott volna, Nagy-Britannia elsöprő többséggel az Európai Unióban marad. Az amerikai elnökválasztáson a republikánus elnökjelölt mögött egy olyan társadalmi koalíció alakult ki, amelyet száz évvel ezelőtt a szocialista elnökjelölt, Eugene Debs is megirigyelhetett volna. Hillary Clintont választotta a posztgraduális képzettséggel rendelkezők 58 százaléka, amint a nagyvárosban lakók 60 százaléka is, míg Trumpra szavazott a kékgallérosok abszolút többsége és a vidékiek kétharmada. 

Az angolszász fejleményekhez hasonló trendek rajzolódtak ki a 2017-es francia elnökválasztáson is: míg valaki minél tanultabb volt és minél vagyonosabb környéken lakott, annál inkább szavazott Macronra, addig Marine Le Pen az északkelet-franciaországi munkáskerületekben szerepelt jól, az átlagosnál kevésbé jövedelmező állásban dolgozók és a kevésbé iskolázottak szavaztak rá. A német szövetségi választásokon a berlini fal ismét elválasztotta a főváros két részét, csak most a Zöldek és az AfD szavazói között húzódott az a vonal, amely egykor a város nyugati és keleti fele között. A kétkezi munkások közül 2017-ben már ugyanannyian szavaztak az AfD-re, mint az SPD-re. A 2017. októberi osztrák választásokon a munkások 59 százaléka a bevándorlásellenes FPÖ-re adta voksát s csak negyedük választotta elvileg hagyományos érdekképviselőjüket, a szociáldemokratákat. A 2018. áprilisi magyar országgyűlési választásokon a liberális baloldal szó szerint megszűnt vidéken és a hajdani iparvárosok szavazóinak többsége is a nemzeti, bevándorlás- és Soros-ellenes politikai tömbhöz csatlakozott.

Többségi demokrácia

A „19. század uralkodó eszméi” közül nem mindegyik maradhat talpon a 21. században is. Az állam területének – és a hozzá kapcsolódó állampolgári, szabadság- és szociális jogok – előtérbe kerülésével reterritorializálódott a demokrácia. A politikai összefüggés a következő: a területhez kapcsolódó, nem univerzális, hanem nemzeti keretek között gyakorolt demokrácia s ennek többségi változata és a nemzetállami szuverenitás védelme kettős gátat jelent a globális–nemzetekfölötti struktúráknak. A demokrácia területhez való visszakapcsolódása természetszerűleg együtt jár a nemzeti keretek és a nemzeti identitás megerősítésével. Amint az is kézenfekvő, hogy a globális internacionalizmus sem lehet más, mint antidemokratikus, multikulturális és a multinacionális pénzügyi–nagyvállalati érdekeket szolgáló. 

Rendkívül fontos, hogy a mostani válság a liberalizmus krízise, nem a demokráciáé!Csupán annyi történik, hogy a demokrácia megszabadul a liberalizmustól, vagyis a plebejus népszuverenitás nem tűri tovább burzsoá nagybátyja fölötte való gyámkodását. A demokrácia és a liberalizmus a politikai gondolkodástörténetben soha nem járt kéz a kézben: a liberális filozófusok többnyire antidemokraták voltak, a népuralom hívei pedig másként fogták fel a szabadságot, mint emezek. Demokrácia persze a liberalizmus előtt is volt és utána is lesz. Carl Schmitt szerint „Es gibt eine Volksdemokratie und keine Menschheitsdemokratie”. Röviden: a demokrácia csak nemliberális és többségi lehet, máskülönben nem is demokrácia. 

A demokrácia és a nemzeti hovatartozás ráadásul sohasem állt ellentétben egymással, főként, miután mindig is a nemzetállam területéhez kötődő állampolgárság biztosította a demokratikus részvétel jogalapját. Ma a demokrácia és a liberalizmus közötti történelmi feszültség újabb változatát tapasztaljuk, mivel a liberalizmusra jellemző, hogy csökkenti a demokratikus döntéshozatal körét, ha azt ellenségesnek érzi magával szemben. Most azonban a demokrácia bontja le a liberalizmus korlátait. Ortega y Gasset azt írta, hogy „lehet valaki nagyon liberális és egyáltalán nem demokrata, valamint nagyon demokrata és egyáltalán nem liberális”. 

A 20. század végén az elitek kivették a kezdeményezést és a döntés jogát a demokrácia letéteményese, vagyis a nép kezéből; kiderült: a liberális demokrácia inkább liberális, mintsem demokrácia. A demokrácia ható- és hatáskörének csökkentésére több eszköz is kínálkozott: globális intézmények és föderális testületek, nemzetközi politikai és pénzügyi szervezetek, bíróságok és nemkormányzati szervezetek, amelyeket soha senki nem választott meg, következésképpen ellenőrizni sem lehet őket. A bürokrácia és a bírókrácia nem rendelkezik választói felhatalmazással – ennélfogva nem is tartozik neki felelősséggel. 

A kortárs populizmusok újdonsága az, hogy a ma ismert liberalizmust elválasztják a demokráciától s utóbbi alatt is a többségi akarat végrehajtását értik. Az újpopulizmus tehát nem mást jelent, mint nemzetit és demokratát. Ellenőrizhető és stabil nemzeti keretek között igényli a közakaratot végrehajtó hatalom érvényesülését, s emiatt a határokon kívüli, különösen azokon fölüli, demokratikus úton nem ellenőrizhető és a nemzeti szuverenitást sértő döntéshozatalt éppen úgy elutasítja, mint azoknak a szintén felelősségre-vonhatatlan – és sok esetben éppen előbbiekkel összekapcsolódó, akár azoktól (anyagilag is) függő – határokon belüli szerveződéseknek a nyomásgyakorlását, amely rendre a többség által meghozott döntés ellenében hat. 

A döntéshozatal minden szintjén jelen vannak ugyanis olyan testületek, amelyek tagsága nem választott, a demokrácia bevett eszközeivel lehetetlen ellenőrizni, be- és elszámoltatni őket. A nemzetközi bíráskodás megfellebbezhetetlen jurisztokráciája (Pokol Béla) éppen úgy ide tartozik, mint a globális politikai, pénzügyi és hitelszervezetek nemzetállami kontrollt nélkülöző működése, vagy azok a föderális intézmények, amelyek politikai technológusai nem választásnak köszönhetik tisztségüket. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnökeként 2015-ben egyenesen le is írta: „az európai szerződéseket illetően nincsen demokratikus választás”. Aryeh Neier, a Human Rights Watch alapítója pedig kijelentette, hogy szervezete „nem tárgya a demokratikus elszámoltathatóságnak”. Haraszti Miklós a Nyílt Társadalom Alapítványok által fizetett Magyar Helsinki Bizottság rendezvényén egyenesen azt mondta, hogy „remény csak a civil társadalom és a szabad média miatt van”. 

Igazi demokráciadeficitet valójában a magukat civilnek nevező jogvédő irodák, ügynökszervezetek, lobbicsoportok és a „médiaelit” fórumai jelentenek. Sőt: a „nyílt társadalom” pressure group-jaiként tevékenykedő, külföldi juttatásaikról tisztességesen elszámolni sem hajlandó magyarországi „civil” szervezetek a külföldről finanszírozott ellenzéki sajtóval együtt a belpolitikai témák meghatározásában aktívabbak is, mint a pártok. Slágertémáik, amelyek Varsótól Pozsonyon át Budapestig ugyanazok, a következők: átláthatóság, bírói függetlenség, állami jogsértés, korrupció, sajtószabadság. Mindez nem más, mint puha intervenció. Az igazi ellenzék gyakran nem is annyira a belpolitikában jól látható politikai pártok sora, hanem a mögöttük álló érdekkör monstruma, amelyeknek előbbiek csupán önkéntes vagy akaratlan szövetségesei. Egy szó, mint száz: a nemzetközi és nemzetekfölötti struktúrák a többségi akarat érvényesülése és a nemzetállami szuverenitás ellen dolgoznak – ez a globalizáció zajtalan államcsínye. 

Éppen ezért az elmúlt évtized nemzeti/szuverenista/populista előretörését valójában nem azért támadják, mert kevésbé demokratikusabb kormányzást eredményez, hanem éppen azért, mert pont fordítva történik! Nagyobb teret ad a népszuverenitás érvényesülésének és a többség által felhatalmazottak döntéshozatalának. A demokráciára nézve az igazi veszélyt az elithez tartozó antipopulisták jelentik, akik a liberális korszak status quóját és vele járó privilégiumaikat igyekeznek megvédeni azáltal, hogy a nemzeti szuverenitás csökkentésével ássák alá a nemzetállam területén élők közös döntéshozatalát.

Összefoglalás

1)   Ami 2008 óta végbement, az nem más, mint a ’90-es években kialakult neoliberális konszenzus felbomlása, amely tágabban a liberális világrend végét is jelenti, de könnyen lehet, hogy mindez az I. világháború után kialakult viszonyok száz éves korszakának lezárulása keretében zajlik. 

2)   Ez az a korszakváltás, amelynek talaján számos, egymással összefüggő kortárs folyamat (mint a demográfiai kérdés, a gazdasági válság vagy a migráció) végbemegy. Elképzelhető, hogy a „katasztrófák konvergenciája” (amint Guillaume Faye nevezte), amely a demográfiai, a gazdasági, a haditechnikai és a klímát érintő drámai változások egymást erősítő hatásából áll elő s végül a liberális világrend végzetévé válik. 

3)   Az a korforduló, amelyben benne élünk, a liberalizmus kríziséből fakad, ezért minden, ami ma korszerű, a liberalizmus különböző mértékű és mélységű tagadásán alapul. 

4)   A 21. század legfontosabb fordulata a szemünk előtt zajlik: a szociális igazságosság követelménye összekapcsolódik a kulturális konzervativizmussal.

5)   Végül: az antidemokratikus liberalizmus korszaka után a nemliberális demokráciáé következik. Egy politikai rendszer minél kevésbé liberális, annál demokratikusabb.

Az írás a XXI. Század Intézet szervezésében 2019. április 3-án megtartott Ki nyeri a XXI. századot? I. – Egy évtizeddel a gazdasági válság után című konferencián elhangzott előadás jelentősen bővített változata, amely alapul vette a szerzőnek a Mandineren azonos címen, két részben (2018. április 12-én és 18-án) megjelent elemzésének szövegét.