Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A liberalizmus (v)iszonya

„Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.” /József Attila/

Szinte minden egyes nap tapasztalhatjuk, olvashatjuk, láthatjuk és hallhatjuk, hogy a magukat „haladó” szellemiségűnek valló értelmiségiek, művészek, politikusok sokszor új jogszabályok javaslataival ostromolják a hagyományos közösségeket, a nemzetet, a család intézményét és a számos más, évszázados tradíciókat hordozó hitbéli közösségeket. Visszatérő téma a nemiség átértelmezése, a gender-mozgalom, az Európai Egyesült Államok nemzetek nélküli utópiája, a multikulturális társadalom eszménye vagy éppen az egyén szabadságát a vallási dogmákkal, mint egyfajta rabsággal szembeállító gondolatiság. Ez a folyamatos kulturális és politikai össztűz többnyire együtt jár egyfajta szellemi gőggel, a hagyományok lenézésével, ami természetes módon a húszas és a harmincas éveikben járó „lázadó” fiatalok körében – Európában és itthon is – divatos magatartásformaként jelenik meg. Olyan világértelmezési és kulturális küzdelem is ez egyben, amelynek megvan a maga filozófiai alapzata. Habár a magatartásformák kialakulása ritkán eredeztethető magasröptű bölcseleti művek olvasásából, inkább a szocializáció és az „utánzás” a döntő, mégis látni és beszélni kell arról az ideológiai háttérről, amely bizonyos érdekek mentén igyekszik kialakítani az együttélés kereteit.

De miért áll be a „haladó” magatartásformákat utánzó, a hagyományokat pusztító generációk sorába új és újabb nemzedék Nyugaton és most már jól láthatóan Magyarországon is, amikor már rendelkezésére áll a negatív következmények tapasztalata?

A civilizált emberiség történelmét végigkísérte az az erőfeszítés, hogy újraértelmezze a közösségi formákat, az egyén szabadságjogait és a kettő egymáshoz való viszonyát. Ha ma körbetekintünk a kontinensen, akkor három meghatározó, a valóságot alakítani szándékozó, illetve tudó értelmezést, ideológiát találunk – persze nemzetről nemzetre eltérő módon. A fogyasztói társadalom anyagi előnyeivel megtámogatott, az egyén szabadságát a normalitás határain túl hajszoló, egyre inkább közösségellenes (modern) liberalizmust; az egyre erőszakosabban egyenlősíteni akaró, a kollektivizmust erőltető, ismét a szocializmus irányba lépdelő baloldalt, azaz a mai szociáldemokráciát; és végül a klasszikus konzervatív gondolkodás újraértelmezésében helyet kereső, a hagyományos közösségeket óvó és támogató kereszténydemokrata politikát. Persze létezik még számos ideológia, úgymint a nemzeti radikalizmus, a marxista baloldal vagy a különböző zöldmozgalmak szellemisége, de mindezek az egyén és a közösség viszonyának megítélésében ugyan sokszor szélsőséges módon, de követik a három nagy ideológiavonulat valamelyikét.

A politikai verseny egyúttal egyfajta világértelmezési viadal és kulturális küzdelem is, azonban azt bizton kijelenthetjük, hogy immár több évtizede a liberalizmus a leghatékonyabb, ugyanakkor bizonyíthatóan a legkártékonyabb ideológia a „társas viszonyaink” alakításában – akár államhatalmi pozícióban van, akár nem.

Európában ma, mikor a kontinens lépésről lépésre a civilizációk harcmezőjévé válik, a modern liberalizmus rendezi a leghatékonyabban az egyén és a közösség közti viszonyt. Ez a liberális hegemónia legszembetűnőbb jele. Ha vázlatosan is, de meg akarjuk érteni a világunkat és az „együttélési viszonyainkat” formáló három nagy ideológia különbségét, akkor a következőket mondhatjuk el.

A baloldali gondolkodás ismét az erőszakos kollektivizálásban (mesterséges közösségek teremtése) és az egalitárius (egyenlőség) elvek megvalósításában látja a társadalmi létezés üdvös voltát; az egyént jellegtelennek és hátrébbvalónak, a mesterséges közösséget pedig a boldog élet keretének véli. A keresztény kultúrkör politikája igyekszik egyensúlyt teremteni az egyén és közösség viszonyában, így az egymástól különböző emberek által alkotott hagyományos közösségeket, azaz a nemzetet, a családot és a hitbéli csoportokat óvná az egyén elszabadult, korlátlanná váló szabadságától.

A liberalizmus mindezekkel szemben csak és kizárólag az egyén szabadságát szeretné tágítani, míg minden hagyományos közösséget „korlátként”, az egyén szabadsága előtt tornyosuló, lebontásra ítéltetett akadályként értelmez. Így a család, a nemzet vagy bármelyik „beleszületett” hitbéli közösség az egyén rabságát jelentő együttélési formává zsugorodik a liberálisok szemében.

Az ember zoon politikon, azaz társas lény. Ez a teremtett világ „első számú” létezőjének lényeges és pótolhatatlan tulajdonsága. Az emberi természetben talán nincs is „éhesebb” rész ennél, a másik emberrel való kapcsolatra való „éhség”. A magányos ember félember, csak a közösség teheti teljessé. Ezért az emberi együttélést ténylegesen alakító politikai ideológiák mindig is számoltak azzal, hogy az emberi természet alapvetően valamiféle társas együttélésre teremtetett.

kép

A neoliberalizmus (is) magányossá tesz (Kép forrása: itt)

A liberálisok az individualizmust követték és az úgynevezett szabadságjogok bővítéséért küzdöttek. Az egyes emberek számára pedig a 20. század „nagy találmánya”, a fogyasztói társadalom által kínált javak megszerzésének vágya adta meg lehetőséget, hogy kövessék a szabadság kultuszát. Mert minél több szabadságom van, annál több döntési lehetőségem lesz, és ez „jó”, pontosabban „hasznos” lesz nekem – vélekednek, egyébként igen naivan, a liberális doktrína követői.

Naivak, mert úgy számolnak, hogy az emberi természetbe kódolt „társas létre” való törekvés minden transzcendenciája (anyagon túli) elhalványítható és egyszerűen az anyagi javakra fordítható. Ez pedig nem más, mint egyfajta haszonelvűség, idegen szóval: utilitarizmus.

A mai liberalizmus szerint nincs létalapja a „természetes”, a „beleszületett” vagy a „hagyományos” közösségeknek. Ami túlmutat az anyagi világ érdekhálóin az hazugság, parasztvakítás, illúzió – vélik a liberálisok, akik csak és kizárólag azokat a szervezett közösségeket kívánják a politikájukkal megtámogatni, amelyek mentesek minden szellemi értéktől. Létük pusztán azon múlik, hogy megfelelő számú szabad egyén a saját döntésével és akaratával létrehozza-e.

A modern liberalizmus inkább bontja le a nemzetet, a családot és más egyéb közösséget, csakhogy az egyén érvényesülhessen. Mindezt pedig egyfajta „atomizált hedonizmussal” igyekszik megtámogatni, melyet a fogyasztói társadalom által egyre bővülő „élvezeti” lehetőségek kínálata elégít ki. Azaz, amíg a fogyasztói társadalom mellett létezik egy viszonylagos jólét, addig az egyéni szabadság bővítése igen vonzó lesz minden, így a következő generáció számára is.

A feltett kérdésre tehát a válasz itt keresendő. Amíg a szabadságból eredő anyagi fogyasztás öröme fennáll, ha még az csupán a pillanat öröme is, addig az egyén szívesen választja a liberalizmus kínálta utat, életformát. Amíg a jólét lehetőséget ad az anyagi természetű élvezetek elérésére, addig a „haladó” gondolat vonzó marad. És azt se felejtsük el, hogy a fogyasztói társadalom létezését és működését veszélyezteti minden hagyományos közösség értékelvűsége. Mert a végtelen módon szabad, közösségi értékkorlátoktól független egyén a legbefolyásolhatóbb, „legjobb” fogyasztó. Pedig az anyagi létezés csupán „féllétezés”. Aki nem tudja átlépni az anyagi világ korlátait, az féllábbal áll a változó és mindenki számára egyszer megszűnő világban. A liberalizmus által sugallt szabadságban az ember elveszíti minden transzcendens viszonyát és belesüpped az anyagi világba. Közben pedig csak áll és szorong – vár valamire, talán Godot-ra, bár a legtöbbször ő se tudja, hogy mire.

A „haladó” magatartásformát követő ember, ha lenézi, kerüli vagy rombolja a hagyományos együttélési formákat, akkor nagyon hamar megérzi az elidegenedés és magányosság okozta lelki kórok borzalmát. Ha csupán saját szabadságában hisz, akkor döntései meghozatalakor nem is számít senkire. Nem véletlen, hogy az úgynevezett civilizációs betegségek ezt a nyugati életformát sújtják leginkább. Ezért is van és lesz szükség olyan világértelmezések kidolgozására, melyek visszabillentik az emberi együttélési viszonyokat a hagyományos, „biztonságos” keretek közé, hogy az egyén újra rátalálhasson az értelmes, alkotó élet örömére.