Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Államépítés a XXI. században – A magyar állam karaktere

A rendszerváltoztatás utáni két évtized legfontosabb tanulsága, hogy akkor lehet valóban hatékony államot építeni, ha azt a sajátos nemzeti karakter mentén tesszük. Bebizonyosodott, hogy – szemben azzal, amit a neoliberalizmus doktrínája állít – szükség van a hatékony és erős államra a világ legnagyobb kihívásainak kezelésére. Világossá vált ugyanakkor az is, hogy a liberális demokrácia analóg másolásra épülő stratégiájával szemben a nemzeti jellemzők szerint felépített intézményi kombináció vezet sikerre. A magyarságot sajátos, ám jól körülírható karakterrendszer jellemzi. A 2010 utáni kormányzás legfontosabb célja, hogy ezen nemzeti karakterre alapozva építse fel a magyar államot.

A neoliberális doktrína az állam képességeinek leépítését célozza

A kelet-közép-európai rendszerváltoztatások után egyre elfogadottabbá vált az a nézet, hogy nincs szükség erős államokra. Ez a nézet alapvetően abból a neoliberális doktrínából fakadt, amely szerint az állam nem a megoldás, hanem a probléma része. A korszak számos vezető közgazdasági elméje állította, hogy az erős állami kompetenciák visszafogják a gazdasági fejlődést. Az erős intézmények pedig nagy költségvetésű, de nem hatékony intézmények. A rendszerváltoztatások utáni nagyjából két évtizedet egy alapvetően paranoid felfogás jellemezte, hiszen miközben a neoliberális doktrína elvetette az erős állam fontosságának eszméjét, a kelet-közép-európai országokban, a posztszovjet államokban, majd Afganisztánban és Irakban a nemzetközi rendszer hegemón hatalma, az Egyesült Államok erőteljesen támogatta az államépítés folyamatát. Az ezen két évtized alatt lezajlott államépítési folyamatok tehát kívülről vezéreltek voltak, és az államépítés folyamata egyet jelentett a liberális demokrata modell exportjával, amely modell – paradox módon – a gyenge állami kompetenciák fontosságát hirdette.

Az erős állam képes hatékonyan kezelni a világ legfontosabb kihívásait

A fent leírtakat Francis Fukuyama is érzékelte. Fukuyama munkásságát számos okból lehet kritikával illetni, de egy sajátos értéket nem lehet elvitatni tőle: mindig tökéletesen rezonált az adott korszellemre, a politikatudomány problémaköreinek változására. 1990-ben még fennen hirdette a történelem végét és a liberális demokrácia győzelmét, s az államok sikerének zálogát ezen berendezkedés átvételében látta. Majd a 2000-es évek első felében jól érzékelte, hogy a gyenge állam modelljét hirdető minta átvétele ellentmondásos államépítési folyamatokat eredményez. Hiszen ha a neoliberális doktrínából építkező liberális demokrácia az államépítéssel szemben foglal állást, akkor éppen a liberális demokrácia átvétele akadályozza az eredetileg célként kitűzött államépítést. Fukuyama 2004-ben már hitet tett az erős intézmények mellett. Az Államépítés című könyve bevezetőjének első mondatában megfogalmazza:

„Az államépítés új kormányzati intézmények létrehozását és a meglévők megerősítését jelenti. Ezért mostani könyvemben amellett érvelek, hogy az államépítés a globális közösség egyik legnagyobb kihívása és legfontosabb feladata, mert gyenge vagy egyenesen bukott államok a világ legsúlyosabb problémáinak forrásai, kezdve a szegénységtől az AIDS-ig, a drogokig és a terrorizmusig.”

Fukuyama szerint tehát az államok azok, amelyek az egyes válságtüneteket érdemben kezelni tudják, ezért világszerte erős államokat kell kiépíteni. Az intézményi átvételt viszont továbbra is alapvetőnek tartja. Véleménye szerint ugyanis ugyanazon intézményeket kell létrehozni minden országban, homológ feltételek mellett, így vihetőek sikerre az országok. Egy évvel későbbi, Nation-Building, azaz Nemzetépítés című könyvében már amellett érvelt, pontosabban afölött kesergett, hogy míg anyagi erőforrásokat könnyedén el tudunk juttatni egy-egy országba, addig egyáltalán nem tudjuk, hogy miként lehet intézményeket átültetni. A 2010-es években, közelebbről a 2014-es Politikai rend és politikai hanyatlás című művében már arról írt, hogy minden államnak meg találnia azt az intézményrendszert, az intézmények sajátos kombinációját, amely saját sikeréhez leginkább hozzájárulhat.

Mekkora pálfordulás, röpke 25 év alatt! Ez a homlokegyenest ellentétes álláspont mutatja, mennyire sikertelen volt a liberális demokrácia exportja 1990 után. Joggal merül fel a kérdés: vajon miért?

Csak a sajátos nemzeti jellemzők figyelembevétele mellett lehet sikeres az államépítés

Babits Mihály a következőket írta 1939-ben, Szekfű Gyula Mi a magyar? címet viselő tanulmánykötetébe:

„A rendszertelenség jobb, mint az idegen mintára formált rendszer. A magyar tény elveszti alakját, s fölismerhetetlenné válik, ha oly eszmevázba erőlteted, melyen a made in Germany bélyege olvasható.”

Akkor egy másik terjeszkedő nagyhatalom, a Harmadik Birodalom politikai exportja fenyegette a magyar államot.

Babits éles szemmel látta meg, hogy egy állam akármilyen mintát vegyen is át, nem lehet sikeres, ha a minta nem illeszkedik az adott országhoz, mert a túlzott mintaátvétel leszoktatja a polgárokat és az elitet a gondolkodásról. Hiába kapják készen akár a lehető legjobb politikai rendszert is, nem lesznek képesek működtetni az államot, ha nincs önálló világlátásuk, magyarázó elméleteik és narratívájuk. Ez történt térségünkben és Magyarországon is 1990 után. A mintaátvétel leszoktatta a magyar politikai, tudományos és kulturális elitet arról, hogy gondolkodjon. Nem volt önálló helyzetértékelésünk, nem volt önálló narratívánk, nem voltak önálló céljaink. Ilyen értelemben nem csoda, hogy a liberális demokrácia mintaátvétele sikertelen volt.

De ez nemcsak a rendszerváltoztatás időszakára igaz, hanem a magyar történelem előző több száz évére is. Mivel Mohács után Magyarország szuverenitása folyamatosan korlátozott volt, a magyar elit egyszerűen elszokott attól, hogy a sajátos magyar államiságról, a sikerhez szükséges peremfeltételekről gondolkodjon. Ehelyett a gondolkodásunkat a szuverenitás korlátozása elleni küzdelem kötötte le, ami teljes mértékben érthető is. Hiszen a három részre szakadt Magyarországon a legfontosabb cél az volt, hogy az oszmánokat kiszorítsuk a Kárpát-medencéből, az 1848-as szabadságharc idején a Habsburgokkal kellett szembeszállni, 1956-ban pedig a szovjeteket kellett távozásra bírni. Ennek a több száz éves örökségnek a tükrében a magyar elitnek újra kell tanulnia az önálló stratégiaalkotást.

109930165_1351161221754179_1558859086690352987_n.jpg

Más okai is vannak annak, hogy a magyar mintaátvétel nem működött. Ezek az okok a liberális demokrácia rendszerének államszkeptikus sajátosságaiból következnek. Egy már eleve számos kihívással küzdő országnak kellett egykor alapvetően gyenge intézményeket átvennie. Ez számos anomáliát szült. A liberális demokrácia rendszere tagadta a nemzeti érdek létét, és nem tudott közösségekben gondolkodni. Nem volt képes sem a közösségi vagyont megvédeni, sem pedig szociális biztonságot teremteni, miközben az államot is eladósította.

A liberális demokrácia anomáliái világszinten is jelentkeznek. A liberális demokrata államok a bevándorlók jogait védik saját polgáraik jogai helyett. Nyugaton egyre csökken a társadalmi mobilitás, eltűnik a középosztály. A fiatalok kilátásai rosszabbak, mint szüleik egykori kilátásai, ami a modern világ történetében példátlan. Mindezt tetézi, hogy a multinacionális vállalatok rátelepszenek a politikai döntéshozatalra. A haladó baloldali erők pedig éppen a modernitás vállalt értékeit számolják fel: a szólásszabadságot és a véleménypluralizmust (lásd: BLM, Antifa).

Hazánkban a 2010 utáni kormányzás alapvetően azt a célt tűzte maga elé, hogy új alapokra helyezze az államépítést: a magyar államon rajta kell lennie a „Made in Hungary” pecsétjének.

Fukuyama két feladatkörre osztja az államépítés folyamatát: az újjáépítésre és a fejlesztésre. Az újjáépítés számos területet érintett: a közpénzügyek rendbetételét, a hitelekből élés felszámolását (IMF, államadósság, adóbevételek), a szociális biztonság megteremtését (munkaalapú társadalom, rezsicsökkentés), a közrend megteremtését, a demokratikus normák helyreállítását (Alaptörvény), a nemzeti tőke megerősítését, a demográfiai programot, a társadalmi igazságtalanságok kezelését (devizahitelek), a munkalapú társadalom felépítését és a nemzetegyesítést.

A stratégiaalkotáshoz tudnunk kell, hogy kik vagyunk és mit akarunk. A magyar stratégia így arra is keresi a választ, hogy a társadalom miként vélekedhet önmagáról, mit gondolhat az emberről, és végezetül saját történelmi tapasztalatai alapján mit gondol magyar sikernek. Az önazonosságot biztosító sarokpontok mentén lehet feltérképezni a geopolitikai környezetünket, felismerni azokat a világban zajló folyamatokat, amelyek hatással lesznek térségünkre, valamint a magyarságra és a magyar államra.

A magyarokat sajátos nemzeti karakterkészlet jellemzi

Kiindulópontként érdemes áttekinteni, hogy mit is mondtak a magyarságról korábban a magyar gondolkodók és más nemzetiségű irodalmárok, történetírók, bölcselők. A magyar és a világirodalom számos munkája is arról ad számot, hogy a magyarok szabadságszeretőek. A magyarok szabadságszeretete történelmileg a társadalom minden rétegét áthatja. Megtalálható a nép egyszerű gyermekei között, a kis- és középnemesség tagjaiban, valamint az egész nemzet szabadságáért oly gyakran síkra szálló főnemesek soraiban egyaránt. Ennek ellenére a magyarság sosem kereste a bajt. Szabadságszeretete összeforrt a nyugalom és a háborítatlanság iránti vággyal, a saját otthonában megélt biztonság érzésévél.

Ahogyan az elismert irodalomtörténész, Eckhardt Sándor is írja, a magyar művészetet átjáró „csikós, betyár, huszár, csárdában mulatozó paraszt visszatérő típusai” a magyar szabadságvágy megnyilvánulásának. Eckhardt szerint a magyar puszta, az alföld romantikája is egyértelműen a magyar szabadság szimbóluma. A jogaihoz konokul ragaszkodó kisnemesség, a „hétszilvafások” szintén ezt a szabadságeszményt testesítik meg. Nem véletlen az sem, hogy több külföldi utazó is úgy írja le a magyarokat, mint olyan népet, ahol a parasztok és a szegények is úrnak érzik magukat. Az ismert 19. századi svájci író, Victor Tissot például a magyarokat büszke népnek írja le, amely a szabadság lelkes híve, és ahol a parasztok méltósága és önérzete az arisztokráciáéhoz hasonlítható. A magyarok szabadságszeretete annyira erős, hogy Zolnai Béla irodalomtörténész és nyelvész még a magyar nyelv különlegességét is annak szabadságából vezeti le. Véleménye szerint a „magyar nyelv individuális behatásokra igen fogékony és – a szabadság elvénél fogva – nem merevedik kollektív hagyományba. Ebből a szabadságelvből folyik a magyar nyelv hallatlan gazdagsága szavakban, formákban. A szabadságszeretet természetesen Szent Istvánnal és a magyar államiság megjelenésével átalakul, elválaszthatatlan elemévé válik a magyar föld és a Kárpát-medence szeretete. Ismét Szekfű Gyula megfogalmazásával élve: „A nomád és félnomád magyar szabadságszeretete csak a nemzetségek és törzsek szokásjogától őrzött, védett életet és még legföllebb a törzs nyári füves legelőit, folyókmenti téli tartózkodási helyét szerette szabadnak látni; még a kalandozások korának magyarja sem zárta le határait, hogy azok mögül minél gyorsabban kitörhessen a gazdag nyugati vagy bizánci tájakra, melyekből élt és reájuk szinte éppúgy szüksége volt, mint saját szállásföldjeire. Szabadságszerető hajlama és gyakori szabadságharcai ellenére a magyar nem tekinthető kifejezetten lázadó népnek. A törzsi jog fontosságára is alapozva a magyar sosem lázadt, hanem csak azt védte, ami az övé: a saját jogait és alkotmányát. Ahogyan Babits Mihály is megfogalmazza: „Lázadónak mindig csak ellenségei nevezték, ő maga sohasem nevezte így magát. Mikor királya ellen küzdött, inkább királyát tekintette lázadónak, mert az sértette meg a jogot, az elvet.

A magyar szabadságszeretet szorosan összefügg a magyar vitézséggel, amely azonban mindig a haza és sokszor Európa védelmében nyilvánult meg. A magyar uralkodók többsége nem volt hódító. A Kárpát-medencét természetes határok védik, és a magyar uralkodók hódításaik során minden esetben meg is álltak e természetes határoknál. A középkori királyok horvát és balkáni hadjáratai sem a hódítást célozták, hanem a délről nyitott Kárpát-medence védelmét, illetve a Bizánccal, majd később az Oszmán Birodalommal szembeni ütközőzóna kialakítását. Amikor pedig a magyar trónra idegen királyi családok sarjai ültek, a magyar nemesség jellemzően nem támogatta azok hódító szándékait.

A magyarok jellemzően kritikusak az idegen eszmékkel szemben. A forradalmak és szabadságharcok sosem idegen eszmék bűvöletében, hanem a magyar jog és alkotmányosság elveinek érvényesítése érdekében szerveződtek. Az új, „importált” eszmék kipróbálása ugyanis olyan kísérletezés, amely könnyedén balul sülhet el. A magyarság szinte minden esetben a maga képére formálta a nyugati eszméket is, és csak azok tudtak valóban sikeresek lenni, amelyek tiszteletben tartották a magyarok jogait, vagy segítették azok megtartását. Talán a legjobb példa erre a reformáció, amely amellett, hogy sajátos magyar színt kapott, a török hódoltság alatt a magyar szabadságeszme letéteményesévé vált.

Babits Mihály úgy látja, hogy a magyarokat nem jellemzi a germán népekre jellemző világpolgárság. A magyar szerinte alapvetően nem akar érvényesülni a világban, mert „nem igen érzi érdemesnek. Otthon pipázik inkább, és jobban fogja szeretni földjét, mely leköti, családját, környezetét, mint a nagy világot és nagy cselekedeteket”. Ennek is köszönhető véleménye szerint, hogy a magyarság számára kiemelt fontossága van a családnak, és a családiasságnak komoly hagyománya van a magyar irodalomban, különösképp Petőfi Sándornál. „Minálunk a hazaszeretetnek is ez a konkrét lokálpatriotizmus az alapja, ez az okos otthon- és családszeretet. Nem misztikus presztízzsel fellépő politikai frázisok, mint más nemzeteknél.” Még a magyar mesék is ezt a világfelfogást erősítik. A magyar hősöket, mint például János vitézt, csak a kényszer viszi külföldre, de a kalandok letelte után végül mégis visszatér otthonába. Babits szerint: „a vándorló iparoslegények nem a magyar faj típusai. A magyar restebb és okosabb: csak képzeletben járja az óperenciákat”.

A magyar ember egyszerre nyugati és keleti. A magyarság sajátos földrajzi helyzete és történelme miatt a múltban és a jelenben is a keleti és nyugati civilizáció határterületén foglalt helyet. Ennek köszönhetően ezeréves történelme során szinte folyamatosan megfogalmazódott az a nagy kérdés, hogy mit válasszon: Keletet vagy Nyugatot? Magyarország a honfoglalástól kezdve szervesen együtt élt Európával, osztozva annak sorsában. Megéltük Európa szellemi és művelődési fejlődésének minden mozgalmát és korszakát a gótikától a reneszánszig, a reformációtól a felvilágosodásig. De különálló, bizonyos mértékben elzártabb földrajzi helyzetünk és Európa többi népétől való különbözőségünk folytán mindazt, amit Európától átvettünk, amit Európa sorsából megéltünk, sajátos nemzeti formákban éltük meg.

108064204_1351161195087515_4177552606777551707_n.jpg

Bibó István a magyar történelmet egy háromfázisú mozgás képleteként fogta fel. Bibó szerint a magyarság ezeréves történelme során folyamatosan a Nyugat és a Kelet között mozgott. Szűcs Jenő ezzel szemben amellett érvel, hogy régiónknak létezik egy saját civilizációja, ez a „kelet-közép-európaiság” eszméje. Szűcs szerint Európa nem kettő, hanem három régióból áll, és a Nyugat és Kelet közé beékelődve létezik az önálló múlttal és társadalmi szerveződésekkel rendelkező Kelet-Közép-Európa is. Érzékletes példa a XII. században a második keresztes hadjárat során hazánkba érkező Freisingi Ottó püspök leírása is. A nyugati feudalizmus merev struktúráihoz szokott püspök megdöbbenve ír arról, hogy a magyar urak leülhetnek a király jelenlétében, és az ország dolgait megtárgyalják vele. Ebből a különleges magyar feudalizmusból következik Teleki Pál szerint a szintén sajátosan magyar Szent Korona-tan is. „A királyság ilyetén kifejezője és lassankint jogi alapja: a Szent Korona tana. Ez sem keletkezik valamely meghatározható, bizonyos időpontban hozott törvényből, hanem a természetesen kialakuló és megerősödő hagyományon alapszik”.

A magyarok egyszerre megosztottak és egységesek. Mindannyiunk tapasztalata, hogy mi, magyarok, ha ketten leülünk beszélgetni, egyből háromféle álláspontot alakítunk ki egymással szemben. Éppen ezért nem szabad megijedni a politikai vitától. Amikor a magyar stratégiai jövőképről gondolkodunk, akkor elkerülhetetlen a polarizáció és az egymással szemben álló politikai diskurzus. A magyar történelem és a politikatörténet tele van ilyen parázs vitákkal. Gondoljunk csak Széchenyi és Kossuth vitájára vagy éppen a két világháború közötti időszakra. Tehát ez a típusú megosztottság mindig is velünk lesz. A lényeg az, hogy – ez pedig a magyar állam sikerének kulcsa is – a főbb megállapításokban egyet tudjunk érteni.

A magyarság duális természete Ravasz László református püspök szerint jól látható abban, hogy éppen a katolikus és református vallás lett ennyire meghatározó a magyarság körében. „Itt látom a magyarázatát annak, hogy különösen két vallás tett mély hódítást a magyar nép szívében: egyik az egyszerű, világos, kemény, autonómiát adó és eleve elrendelést hirdető kálvinizmus; másik a színes, pompás, látványos katolicizmus, felvonulásaival, nagyszerű szertartásaival, csodálatos vizuális élményeivel. A magyar embernek tagolt, tömör, kisebb összefüggéseket megtartó szelleméből, azután erő teljes egyéni hajlamaiból, továbbá abból a tényből, hogy aki az ő fajtája, az családtag, aki nem az ő fajtája, az idegen vagy ellenség, egyszóval: a Kárpát övezte karám világhelyzetéből következik, hogy szereti a pontos határokat, akár gyepű, akár barázda, akár jogszabály. Roppant élesen vitatja: kinek meddig tart a hatásköre.”

Teleki Pál szerint minden történelmi hányattatás ellenére a magyarok mindig is nemzetükhöz voltak a leghűségesebbek. „A vallási és más ellentétek ellenére a nemzeti érzés és 'az egy államhoz: a szent korona birodalmához való tartozás érzése állandóan fennmarad, sőt a legfőbb érzés marad és a török kiűzése után az egységnek minden további nélkül való természetes folytatására vezet.” Babits Mihály szintén úgy látja, hogy a magyarság minden etnikai és felekezeti sokszínűsége ellenére egységes és oszthatatlan nemzetet alkot. „A magyar kevert faj, de ez nem jelenti, hogy jelleme ne lenne egységes. A magyar nép nem két-három fajtának egyesüléséből keletkezett, mint például az angol, hanem számtalan apró fajtöredéknek egyetlen erősebb törzsbe való beolvadásából. Ekként lett egységesebb és mégis sokszínűbb sok más népnél, lelkében s a lelkét kifejező kultúrában is.”

A magyarság történelmében kiemelt szerepet játszik a kereszténység. Magyarország az államalapítástól kezdve a nyugati kereszténységet tekintette a legfontosabb azonosulási keretnek. A kereszténység a magyar politikai gondolkodás korszakokon átívelő alapköve, a magyar állam újraszervezésének mindig is kulcseleme volt. Bár ma természetesen hitéleti szempontból mindenki a legteljesebb szabadságot élvezi, ezen örökül kapott alapoktól nem lehet eltekinteni. Éppen ezért a magyar nemzet csak akkor lehet sikeres, ha társadalmunk alapjait a kereszténységre és a nemzetre mint közösségre építjük fel.

Klebelsberg Kunó szerint a kereszténység volt az az erő, amely a legnagyobb nemzeti katasztrófák idején a megújulást jelentette. Így ír erről: „A török háborúkban és Rákóczi szabadságharcában vérszegénnyé vált nemzet maga kezdetben gyenge volt a regeneráció nagy feladatának megoldására. Először a katholikus egyház jött segítségére. Egyik nagy nemzeti egyházunk, a református, az előző korszakban, a nemzet önvédelmi és szabadságharcaiban bizonyult államfenntartó tényezőnek.” Kornis Gyula pedig ekként vélekedik ugyanerről: „A nemzeti-politikai nevelést tehát elsősorban az biztosítja, ha a keresztény vallásos érzület is áthatja. Történelmünk folyamán a nemzeti egyúttal keresztényt is jelentett. A magyar államnak keresztény államnak kell lennie, azaz a nemzet keresztény erkölcsének és szokásainak fönntartásán őrködnie kell. A krisztianizmus az, amely a hagyományos keresztény világnézet uralmától, a valláserkölcsi nevelés fokozott erejétől várja a szilárd társadalmi rendet és boldogságot.”

A sajátos magyar karakter határozza meg az államépítés peremfeltételeit

Összességében tehát a történelem során formálódott és rögzült magyar karakter határozza meg, hogy milyen sajátos peremfeltételeknek kell megfelelnie egy sikeres magyar államnak. A vonatkozó stratégiaalkotás során tehát a következő hat fő pontot kell figyelembe venni:

  • A magyarok szabadságszeretőek, ez pedig a társadalom minden rétegére jellemző. A szabadság szeretete egyet jelent a háborítatlanság igényével. A történelem bizonyítja, hogy a magyarok soha nem voltak kifejezetten lázadó nép. Határozott – akár katonai – fellépést elsősorban a szabadságszeretet, vagyis a saját jogaiknak és szuverenitásuknak védelme indokolt.
  • Mindez összefügg a hódítás nélküli vitézséggel. Ezt jól mutatja, hogy a különböző történelmi korszakokban érvényes geopolitikai gondolkodás és a katonai doktrína is elsősorban az ország, illetve Európa védelmét helyezte a középpontba. Az expanzív külpolitika – tehát a területi hódítások – soha nem volt jellemzője Magyarországnak.
  • A magyarok mindig fenntartással viseltettek a külföldi ideológiákkal szemben. Jól mutatja ezt, hogy az elmúlt évszázadok forradalmai és szabadságharcai kizárólag a magyar alkotmányosság érvényesítése szellemében zajlottak.
  • Magyarország földrajzi helyzeténél fogva kulturálisan is a Nyugat és a Kelet határterületén feküdt. Bár a történelem elsősorban a Nyugathoz kötötte, számos egyéb hatás is érte. Éppen ezért a magyar társadalom minden kulturális és szellemi eredményt a sajátos kontextusában értelmezett, és ennek megfelelően át is dolgozta azt.
  • A magyarok magyar társadalom belső dinamikáját mindig is sajátos kettősség jellemezte: egyszerre megosztott és egységes is. A magyar emberek képesek arra, hogy éles politikai vitákat folytassanak, a legfontosabb nemzeti alapkérdésekben viszont mindig konszenzuálisak.
  • Az államalapítás óta a magyar politikai gondolkodás legfontosabb keretét a kereszténység jelentette. A magyar történelem kritikus szakaszaiban a történelmi egyházak pedig mindig szerepet vállaltak a nemzeti egység megőrzésében.

Magyarország számára mostanra minden feltétel adottá vált ahhoz, hogy valóban szuverén módon alkothasson stratégiát. A jövő nemzedékek így nem kényszerülnek elődeik helyzetébe, hiszen már nem a szuverenitás visszaszerzésének módján kell gondolkozniuk, hanem megnyílt a lehetőség a sajátos magyar jövő tervezése előtt. Ezen munka során fontos figyelembe venni a múltat, s így érdemes a tervezés során mindig figyelni a magyarság sajátos karakterjegyeire. A magyar jövő ugyanis csak „Made in Hungary pecséttel” jóváhagyva születhet meg.

A szöveg a XXI. Század Intézet „Mozgásban – Kultúrharc a XXI. században” című konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata.