1956 őszén, a Budapest utcáin vívott fegyveres harcok oroszlánrészét a „pesti srácoknak” nevezett tízen- és huszonéves kamaszok, fiatal munkások, egyetemisták, diákok és fiatal felnőttek vívták. Ám nem szabad elfelejteni, hogy mellettük az idősebbek közül is kerültek ki szabadságharcosok, példának okáért a főként fiatalokból álló Széna tériek parancsnoka az 1956-ban 59 éves Szabó János, „Szabó bácsi” volt, aki rövid időn belül nagy népszerűséget és tekintélyt szerzett magának. 1957. január 19-én a forradalmat követő megtorlások során kivégezték, annak ellenére, hogy emberségesen bánt a harcok során túszul ejtett államvédelmis foglyaival. Iván-Kovács László és Pongrátz Gergely, a corvinisták első és második parancsnoka a forradalom és szabadságharc idején 26, illetve 24 évesek voltak. Az idősebb korosztályokra példa még az Angyal István és Csongovai Per Olaf által vezetett Tűzoltó utcai fegyveres csoport, az említett parancsnokok 1956-ban 28, illetve 26 évesek voltak.

„Magyarországon minden eszköz bevethető…” Nyikita Hruscsov, 1956.

Felvetődhet a kérdés, hogy hol voltak a Budapest utcáin fegyverrel és benzines palackokkal szovjet harckocsik és rohamlövegek ellen harcoló srácok szülei? Miért engedték őket részt venni az összetűzésekben, miért nem tettek semmit? A válasz egyszerű: a fiatalok többsége elszökött otthonról, hogy csatlakozhasson a harcokhoz, illetve szüleik vidéken laktak, de több árva is volt közöttük.

A pesti srácok a rendelkezésre álló könnyű kézifegyverekkel (ismétlőpuska, géppisztoly, pisztoly) éles harci körülmények között, autodidakta módon, vagy egymást segítve igyekeztek megismerkedni. A tapasztaltabb felkelők mindent megtettek azért, hogy az „újoncnak” számító fiatalok is fel tudják venni a küzdelmet a szovjetek ellen, harcértékük jóllehet kérdéses volt. Így azonban – mint az várható volt – több baleset is történt a fegyverekkel „játszadozó” tinédzserek között, akiknek leszerelését november első napjaiban is csak nehezen tudták végrehajtani. A „molotov koktél” – bár használata igen veszélyes volt – népszerűnek számított a fiatal felkelők körében is, számos szovjet tankot sikerült kiiktatniuk ennek az 1939–1940-es szovjet–finn háború során már bevetett „fegyvernek” a segítségével.

Hol és hogyan szerveződtek, és miért harcoltak?

A szabadságharcos fegyveres csoportok mindegyike spontán szerveződött, főként Budapest olyan területein, ahol „volt kivel harcolni”, azaz ahol a szovjetek tevékenykedtek. Többek között ilyenek voltak a magyar és szovjet csapatok által használt fontos közlekedési csomópontok és útvonalak, úgymint a Széna tér, Móricz Zsigmond körtér, Corvin köz és környéke, Baross tér, Tűzoltó utca, Újpest, Angyalföld, Csepel, Soroksár, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc és Újpest.

A csoportok többnyire egymástól függetlenül – de nem egyszer egymást segítve – az első időszakban központi irányítás nélkül tevékenykedtek, parancsnokaik pedig sokszor csak pár napig látták el a vezetői feladatokat, ugyanis a pillanatnyi helyzet, illetve az elért sikerek vagy kudarcok a fegyvereseket új vezetők választására ösztönözték.

Jó kérdés az is, hogy vajon milyen indokaik és érveik lehettek a munkásfiatalok, egyetemisták, diákok és fiatal kamaszok sokaságának, hogy önként vállalták az összecsapásokat? Mi motiválhatta őket a harc felvételére? A válasz, hogy a szocialista rendszer kategorikus elutasítása, a haza iránti szeretet, a kalandvágy, az egyetemisták 16 pontjának érvényesítése, a hatalom gyűlölete, de akár anyagi helyzetük javításának lehetősége is motiválhatta őket a szovjetek elleni harc felvételében. Sikereikben nagy szerepet játszott az is, hogy a felkelők teljes mértékben maguk mögött tudhatták a lakosság támogatását (étkezés, szállás stb.).

A szovjet csapatok ellen az október 23-tól 29-ig terjedő időszakban nagyjából 1000–1500 főnyi szabadságharcos vette fel a küzdelmet. A fővárosban néhány fontosabb csomópont és objektum tartásán túl szinte mindenütt jelen voltak, megtámadták a mozgásban lévő szovjet és magyar páncélosokat. A szovjet csapatoknak a felkelő-szabadságharcos csoportok nagy veszteségeket okoztak, harckocsikat, tüzérségi lövegeket és más haditechnikai felszerelést zsákmányoltak, illetve önállóan tevékenykedő orosz katonákat és azok kisebb csoportjait fegyverezték le.

A fegyveres csoportok összetétele 1956. október 24-től változott meg: az egyetemisták jelentős része ekkor beszüntette a harcot, a távozók helyére pedig egyre fiatalabbak léptek. Tulajdonképpen ekkor jelentek meg a pesti srácoknak nevezett fiatal felkelő-szabadságharcosok.

A legfiatalabbakra példa Szeles Erika, aki 1956 novemberében halt hősi halált a Blaha Lujza tér környékén. A lentebb látható fényképet egy dán fotós, Vagn Hansen készítette, akinek az akkor 15 éves Erika egy orosz PPS-41 típusú géppisztollyal a kezében állt modellt. Fényképe címlapfotóként járta be az októberi forradalom idején a nyugati országokat. A következő példánk az egyik legismertebb ifjú szabadságharcos, a Széna téri fegyveresek közé tartozó, ’56-ban tizenhat éves Mansfeld Péter, akin 1959. március 21-én hajtották végre a halálos ítéletet.

„A harcok legaktívabb résztvevői a fiatalkorú diákok és az úgynevezett vagányok voltak. Az alakulatukat elhagyó katonák közül is sokan csatlakoztak a Corvin közi csoportokhoz.” – László Béla György keramikus sajátkezű vallomása, aki a Corvin köziek egyik képviselője volt a Nemzetőrség alapító ülésén-

A pesti srácok véráldozata

Végezetül a pesti srácok véráldozatáról kell megemlékeznünk, ugyanis a harcok következtében Budapest tizenegy évvel a második világháború után ismét romokban hevert, közel 20 ezer fő szenvedett sérülést, az országban nagyjából 2700, ebből Budapesten mintegy 2 ezer ember halt meg. A forradalom és szabadságharc időszakában bekövetkezett veszteségek mintegy 44%-át a legfiatalabb korosztály, ezek között a pesti srácok adták, nagyjából 750 fiatalkorú vesztette életét ebben a háborúban. 21%-uk 19 éves, vagy annál fiatalabb volt, 4%-uk pedig még a 16-ik életévét sem töltötte be. A szovjet hatóságok közel 5 ezer főt tartóztattak le november első napjaiban, akik közül hadifogolyként számos egyetemistát, diákot, kiskorú fiút és lányt szovjet területre deportáltak.

Az itthon maradt szabadságharcosokra javarészt meghurcoltatás és a társadalomból való kirekesztés várt. Október végén, a forradalom győzelmekor és a november 4-én meginduló második szovjet intervenció során a pesti srácok heroikus önfeláldozásukkal bizonyították hazaszeretetüket.

Kloska Tamás történész