A Best of Enemies egyenesen a hatvanas évekbe repít vissza bennünket. Egy vitasorozat kellős közepébe csöppenünk, amelyben az évtized konzervatív vezéregyénisége és irodalmi fenegyereke csapott össze. A vitasorozat tévétörténelmet írt: amellett, hogy felpörgette a nézettséget, csaknem verekedésbe torkollott, és soha nem múló sebeket okozott mindkét félnek.

William F. Buckley Jr. és Gore Vidal egy hónap különbséggel, ugyanabban az évben, 1925-ben látták meg a napvilágot. Mindketten jómódú családba születtek, és mindkettejük világát, szemléletét alapjaiban határozta meg a politika. A keleti parti kiváltságos csemeték életét élték, és jövevények voltak a régi elit világában. És bár szinte semmiben sem értettek egyet, kiművelt, arisztokratikus figurák voltak, akik szavaikat ugyanolyan gondosan válogatták meg, mint a liquor cabinet tartalmát. Tűz és víz voltak, egymás ellentétei, más tekintetben viszont tükörképei.

Buckley már életében legendájává vált a 20. századi amerikai konzervatív mozgalomnak, ami tulajdonképpen az ő teremtménye volt. Nemzedéke playboy-a lehetett volna, de ő inkább a konzervatívok Szent Pálja lett, fogalmaz a film egyik szakértője. És valóban: Buckley egyszerre volt apostolszerű figura, aki egységbe kovácsolta az amerikai jobboldalt; közéleti szereplő, aki hangot adott eszméinek; szerkesztő, publicista és laptulajdonos, aki mindezt írásba is adta; és királycsináló, akinek hatalmas szerepe volt abban, hogy Ronald Reagant elnökké választották. Mindemellett kémregényeket írt, hobbifestő volt és lelkes zongorista, szabadidejét pedig legszívesebben vitorláshajóján töltötte.

Buckley jellegzetes cápamosolya és grimaszai mellett ismert volt gondosan kimunkált mondatairól, szokatlan szóhasználatáról, gyors észjárásáról, és arról, hogy generációja egyik legjobb szónoka volt: érveit mesterien építette fel, hogy aztán másokéit mesterien rombolja le.

A másik sarokban sem kispályás ellenfél melegített. Gore Vidal ekkorra már ünnepelt szerző volt, az amerikai baloldalon legalábbis biztosan. Úttörő regénye, a Myra Breckinridge transzszexuális címszereplőjével alapjaiban kezdte ki a nemi szerepekről vallott hagyományos felfogást. Vidal hivatásos tabudöngető és bálványromboló volt, vérbeli radikális, az amerikai irodalom enfant terrible-je, aki nem fukarkodott a személyeskedéssel, epés kritikával, ha valami kiváltotta nemtetszését. Homoszexuális volt, de ennek nem tulajdonított jelentőséget: soha nem is coming out-olt, mert elvetette a szexualitás bármiféle „felcímkézését”.

Buckley és Vidal mindketten belekóstoltak a politikába: előbbi sikertelenül indult New York polgármesteri székéért, utóbbi pedig kongresszusi képviselőnek jelöltette magát. Buckley barátjának tudhatta Nixont és Reagant, Vidalt pedig családi kötelék fűzte össze a Kennedyekkel. Mindketten tisztában voltak a tv jelentőségével, hiszen az amerikaiak ekkor leginkább az esti hírműsorokból tájékozódtak.

A nézettségben a CBS és NBC csatornák mögött kullogó ABC-nek támadt az az ötlete, mi lenne, ha szűkös forrásait ellensúlyozandó a '68-as elnöki előválasztási küzdelemben összeeresztené Buckley-t és Vidalt. Buckley ekkor már harmadik éve vezette közéleti műsorát, amely később több mint három évtizeden át futva rekordot írt műfajában, és amelyben többek között Noam Chomskyval, vagy Muhammad Alival is vitázott. Az excentrikus Vidal mondása is ismert volt, miszerint az ember két dolgot nem utasíthat vissza: a szexet – és a tv-szereplést.

Nem csoda, ha a közönség feszülten figyelt: a demokrata és republikánus jelölőgyűlések idején javában zajlott az identitáspolitikai harc. Ebben az évben lett merénylet áldozata Bobby Kennedy és Martin Luther King, dúlt a vietnami háború, jogokat követelt a feminista és a fekete polgárjogi mozgalom, és megmozdult az ellenkultúra. A chicagói demokrata konvenciót tüntetések és zavargások kísérték, de a Miamiban tartott republikánus gyűlés sem maradt atrocitás nélkül. Mindezt immár színesben adta a tv.

Amikor megkérdezték Buckley-t, kivel nem ülne le vitázni, azt felelte: „Egy kommunistával. Vagy Gore Vidallal.” Arra viszont ő sem számított, hogy Vidal gondosan készült a nagy alkalomra, állítólag kutatót bérelt, akivel végigolvastatta ellenfele cikkeit, így a stúdióba már válogatott sértésekkel érkezett. Arra készült, hogy élőben, egész Amerika szeme láttára csinálja ki a konzervatív ikont, egyszer s mindenkorra.

A vitapartnerek nem sokáig méregették egymást, és Vidal sem tartogatta sokáig karaktergyilkos élceit, amiket korábban a riportereken gondosan tesztelt. Arra készült, hogy rasszistának állítja be Buckley-t. Az indulatok egy tüntetés másnapján szabadultak el a stúdióban. Buckley előző este szállodai szobájának ablakából látta, hogy tüntetők a rendőröket és az elnököt ócsárolják, Vidal pedig hazafelé autózva maga is kapott a tömegoszlató könnygázból – a kocsiban utazó Paul Newmannel és Arthur Millerrel együtt.



Vidal a vitában a Vietkong-zászlókat lengető tüntetőket védte, vitapartnere ezzel szemben a törvényes rend oldalára állt. Meg is kapta érte a magáét. Hiába szolgált katonaként a második világháborúban, Vidal kriptonácinak nevezte Buckley-t (csak azért nácizta le, mert bevallása szerint nem jutott eszébe a fasiszta szó), akinél erre már betelt a pohár: válaszul lehomokosozta Vidalt, és azzal fenyegette, hogy bemos egyet abba az „istenverte képébe”. Nem csoda, ha az összes tévénéző lélegzete elállt. Sokan évtizedek múltán is úgy emlékeztek, hogy Buckley bepancsolt Vidalnak.

A vita tulajdonképpen nem személyes ügyről zajlott. Vagy talán mégis, mindkettejük legszemélyesebb ügyéről, az Egyesült Államokról. Mindkét fél a maga Amerikáját képviselte, általuk a hagyományhű, patrióta világnézet és a forrongó radikalizmus feszült egymásnak. A katolikus Buckley-t irritálta az agnosztikus Vidal, a progresszív Vidal pedig, aki egyszer „Amerika hivatalos életrajzírójának” nevezte magát, le akarta söpörni a színről maradinak tartott ellenfelét. Vidal üdvözölte a hatvanas évek forradalmait, Buckley viszont a hanyatlás jelét látta bennük. A személyeskedő vita valójában mindvégig Amerikáról szólt.

Hiába voltak mindketten régivágású debattőrök, Buckley és Vidal csörtéje alapvetően változtatta meg a televíziózást. Csiszolt körmondataik személyeskedéssel értek véget, a mérsékelt, középre húzó kommentátoroknak leáldozott. A konfliktus beférkőzött a stúdiókba, a vita pedig késhegyig menő gladiátorjátékká vált. De ne feledkezzünk meg a közönségről sem, amelynek úgy látszik, a politikai Mónika Show egyáltalán nincs ellenére.

Baranyi Márton