„A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk újjászületésének órájában sem tudta abbahagyni a hazugságot. De az a harc, amely az utcán kivívta népe szabadságát és függetlenségét, a rádió falai között is fellángolt...” – Örkény István 1956. október 30-án sugárzott szavai mutatják, hogy milyen felelősségteljes szerepet rótt a történelem akkor a rádióra, hiszen nemcsak hírközlő, azonnali hírforrás, hanem diplomáciai eszköz is volt.
Közismert, hogy a hivatalos pártállami rádió a forradalom első napjaiban nem ’56 rádiója volt. A Parlamentbe átmenekített műszaki apparátus drámai hangú közleményeket sugárzott:
„A magyar fővárosban garázdálkodó ellenforradalmi hordák sorai megfogyatkoztak. Sokan látták már be, hogy teljesen céltalan és bűnös kalandba bocsátkoztak. Mind többen adják meg magukat a rendfenntartó csapatoknak. Azokat, akik most még idejében és önként adják meg magukat, nem sújtják a törvény teljes súlyával, szigorával.” A forradalom első napjának éjféli rádióadása pedig így fejeződött be: „A kormány a legszigorúbban figyelmezteti a fegyveres támadókat, hogy ellenállásukat szüntessék meg. Adják meg magukat, vagy dobják el fegyvereiket! A kormány ura a helyzetnek. Kezdjék meg mind több helyen a békés építőmunkát, az üzemekben, vállalatokban, üzletekben.”
Másnap a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának közleménye felszólította a munkásokat, hogy kezdjék meg a munkát, az üzemeket pedig, hogy induljon meg a termelés. Aztán délben fordulat következett: a rádióban felolvasták az MDP Központi Vezetősége Politikai Bizottságának közleményét Gerő felmentéséről, és Kádár János első titkári kinevezéséről. A Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjére azonban még pár napot várni kell: „Mi az egész forradalmi mozgalom szószólóinak valljuk magunkat, és a magyar nemzet hangát akarjuk hallatni ország-világ előtt.”
1956. október 30-án a rádió VI-os stúdiójában gyűltek össze a forradalomhoz hű rádiósok, ők választották meg a rádió forradalmi munkástanácsát, majd azt az öttagú szerkesztőbizottságot, akik átvették a parlamenti stúdió irányítását. Ez utóbbit Molnár Aurél vezette, aki kollégáival már előző nap megfogalmazta azt a nyilatkozatot, mely aznap, 30-án jelent meg a Magyar Nemzetben. Ez végérvényes szakítást jelent a rádió addigi szerepével: „Október 24-én és 25-én a Rádió a nemzet elemi érdekeivel, az ország becsületével ellentétes, a súlyos véráldozatokhoz méltatlan hangot használt. Szította az elkeseredést, minden szavával olajat öntött a tűzre. Ennek következtében sem az ország, sem a mi egyéni becsületünk nem tűri el, hogy személy szerint ugyanazok továbbra is szólhassanak az ország népéhez. A Magyar Rádió eljátszott becsületének visszaszerzéséről van szó...”
A következő öt napban folyamatosan dolgozik a Parlamentben a rádiós stáb, köztük a hosszas emigrációból hazatért Földes Péter, a neves külpolitikus Gömöri Endre, a falurádiós Surányi Péter, az erdőmérnökből újságíróvá, majd szépíróvá vált Varga Domokos, s a régi rádiós, akkor a Magvető szerkesztőjeként dolgozó Tóbiás Áron. Egyemeletnyire a Nagy Imre-kabintettől, első kézből tudósítanak egyenes adásban országot-világot. Az akkori híráramlást jellemzi Tóbiás Áron visszaemlékezése: „Illyés Gyula lépett ki valahonnan [ti. a parlament egyik terméből]. Meglátott, engem ismert, odajött hozzám, és azt mondta: »Most jövök Tildy Zoltántól…, most kapta a hírt telefonon, hogy kiszabadították Mindszenty József bíborost, és Budapest felé tart. Jó lenne, ha ezt az ország megtudná.«” Tóbiás Áron pedig megszerkeszti hírt, és rögtön be is olvastatja.
A kormánypolitikusok mellett négy és fél napon át írók, színészek, közéleti személyiségek is mikrofonhoz jutnak, miközben gyakran hallhatták a rádióhallgatók Beethoven Egmont-nyitányát is. Tóbiás Áron visszaemlékezése szerint a véletlenen is múlt, hogy éppen ez a mű lett ’56 örök jelképe. A Parlamentben ugyanis csak néhány, többnyire könnyűzenei lemezt találtak a Demokratikus Ifjúsági Szövetség könyvszekrényében, amelyek persze nem illettek a forradalmi napok drámai beszédeihez, Beethoven emelkedett műve viszont igen.
Aztán jött november 4-e, amikor a Szabad Kossuth Rádió két utolsó ügyeletes munkatársát szovjet katonák terelték ki a Parlament folyosóján. A vörös kókuszszőnyegre nem léphettek.
(Forrás: Tóbiás Áron: „…nőttön nő tiszta fénye”– Emlékezések, beszélgetések, dokumentumok 1956-ról. Kronosz Kiadó, 2017.
(Kép: OSZK; EPA)