Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A századok óta lötyögő kabát

kép


A hatvanas-hetvenes években, amikor már sokat írtak az újságokban a palota helyreállításáról, magam is utánanéztem a zavaros és ellentmondásos históriának. Arra jutottam, hogy bár minden közép-kelet európai nemzet eszményítette azt a korszakát, melyben nagynak és dicsőnek érezhette magát, csak a magyar kötődött ennyire a Budai Várhoz, és azon belül is a palotához. „Él magyar, áll Buda még!”, írta Kisfaludy Károly Mohács című, nagy hatású költeményében. A palota jelenlegi nagyságában, úgy, ahogy Hauszmann Lajos megtervezte, a millenium után jött létre. Akkor, amikor elevenen élt az álom, hogy Buda, a Magyar Királyság fővárosa az Osztrák–Magyar Monarchia központja lesz, és a császári és királyi dinasztia ideköltözik majd Bécsből, otthagyja Schönbrunnt. A Várhegy ormáról majd Habsburg Árpád kormányozza a színmagyar birodalmat, Vereckétől Dévényig, ahogy ezt Jókai Mór oly magával ragadóan leírta a Jövő század regényében.

Ezt az illúziót szolgálta a gigantikus építkezés, a még Mária Terézia által emelt épület folyamatos bővítése. Holott Ferenc József egyetlen éjszakát sem töltött benne. Funkcióját soha, senki sem tisztázta, mert az illúziók mindig megakadályozták végiggondolását. Az utolsó koronás fő, aki itt álomra hajtotta a fejét, 1937-ben III. Viktor Emánuel olasz király volt. Igaz, Horthy Miklós 1919 őszén beköltözött, de csak a vendégszárnyba, majd 24 évet töltött ott. Szálasi Ferenc, aki kikényszerítette a lemondását, csak 24 napot. Majd pedig következett 1945 januárjában és februárjában a szörnyű ostrom. Utána sokáig égett a németek által erődítménnyé alakított palota, hetekig meg sem lehetett megközelíteni az izzó, parázsló épületet.

Csak 1945. után merült fel komolyan, hogy mit kezdjen az ország az immár romos palotával. Négy tervváltozat is készült, 1948-ban, 1950-ben, 1952-ben és 1953. és 1955. között. Az 1949. évi XXV. törvény kimondta: „A legfőbb állami irányítás és kormányzás céljaira 130 millió forint beruházásával újjá kell építeni a háborúban lerombolt királyi várat.” Rákosi Mátyás, a MDP főtitkára komolyan gondolkodott azon, hogy beköltözik. Gerő László, aki a Vár régészeti feltárását vezette, írja visszaemlékezéseiben: „…Rákosi, akinek a Dunára néző déli rizaliton lakása készült, és amit vasárnaponként vendégeivel együtt meg is látogatott, elrendelte, hogy a déli szárny körüli feltárt középkori udvarokat vissza kell temetni, mert ő felső barokk teraszt meg kívánja tartani, hogy az épület – mint 1945 előtt körüljárható legyen.” Rákosinak ez az ostoba elképzelése szerencsére nem valósult meg, de a Várnegyedben az ötvenes-hatvanas években, a régészeti feltárásokkal egyidejűleg, számos barbár beavatkozás történt: lebontották a romos, de helyreállítható helyőrségi templomot és más épületeket, továbbá a Szent György nyugati oldalán a főhercegi palotákat és a lovardát is. Ez a terület azóta is üresen áll – igaz, ezzel lehetővé vált régészeti feltárása.

Mindezt azért bocsátottam előre, hogy érzékeltessem: teljesen légből kapott a hisztéria, amit napjainkban egyesek a Hauszmann-terv megvalósítása, és a tervbe vett építkezések miatt keltenek. Arról van szó, hogy a Várpalotában, illetve a körülötte helyreállítandó épületekben tökéletesen összefér a kulturális és a kormányzati funkció. Gondoljuk csak meg: ha 1945 előtt „lötyögött a kabát” Budapest felett, amennyiben a túlméretezett és üres palota az uralkodó nélküli királyság megtestesítője volt, szinte ugyanez történt az első helyreállítás után, 1975-ben. Ekkor a Magyar Nemzeti Galéria, és a Munkásmozgalom Történeti Múzeum és a Budapest Történeti Múzeum, majd a Széchényi könyvtár költözött be, de együtt sem voltak képes kitölteni a belülről meglehetősen takarékosan helyreállított, óriási épületet. Bár jól hangzott a jelszó, amit Mihályfi Ernő, még 1957. november 27-én hirdetett meg a Magyar Nemzetben, vagyis hogy „Legyen a vár a kultúra vára!”, nem volt realitása. Nemcsak azért, mert az épület, tömérdek ablakával és egybenyíló termeivel alkalmatlan a hazai képzőművészet bemutatására. Azért is, mert ha tekintetbe vesszük a Pesten, az erre a célra emelt múzeumokban lévő gyűjteményeket, a palotában soha nem volt annyi műkincs, ami vonzotta volna a látogatókat, főként a külföldieket.

Szerény véleményem szerint itt az ideje a Hauszmann-terv megvalósításának, de egyidejűleg fel kell vizsgálni a Városligetben tervezett új múzeumi negyed elképzelését. Legyünk szerények, hagyjunk fel megalomániával! A várban, ha nem akarjuk, hogy újra „lötyögjön rajtunk a kabát”, a múzeumok megőrzésével együtt is ki lehet alakítani a kormányzati központot, helyreállítva annak a hagyományos szerepkörét. (1945 előtt az összes fontosabb minisztérium a Várban működött, igaz, nem a palotában, hanem a polgárnegyedben.)

A palotában el lehet itt helyezni egyes, nagyobb közönségforgalmat nem vonzó kormányzati intézményeket (pl. a köztársasági elnök hivatalát, a Külügyminisztériumot, stb.) Ugyanakkor a Szent György nyugati oldalán, az egykori főhercegi paloták helyén meg lehet építeni az új Nemzeti Galériát, biztosítva a területén lévő középkori maradványok megtekinthetőségét is. A Széchényi könyvtárat pedig ott kell hagyni, ahol most van.  És hogy egy konkrét elképzelés mellett tegyem le a voksom: egyetértek Zoboki Gábor tervezetével, melyet a Magyar Urbanisztikai Társaság ülésén adott elő, és amelynek látványtervét is közzétette, kizárva ezzel önmagát és építészirodáját a „Liget-projektből”.

A Népstadion napirenden lévő rekonstrukciójában „menet közben” kerültek előtérbe a racionális, és költségtakarékos megoldások, derült ki az igazság, hogy olykor a „kevesebb több”. Meg vagyok győződve arról, hogy a vár rekonstrukciója terén is figyelembe kell venni ugyanezt a szempontot, mert ez szolgálja Budapest és az ország érdekét.