„Semmi nem marad a régi.”
Karl Kraus: Az emberiség végnapjai (1918)
Száz évvel ezelőtt, 1917-ben örökre megváltozott a világ és kialakult mindannak a körvonala, amely meghatározta a 20. századot, sőt napjaink folyamatait is alapvetően befolyásolja. Alain de Benoist értékelése szerint az I. világháború „határozta meg az egész 20. század alakulását. Oroszországban a háború tette lehetővé a bolsevikok hatalomra kerülését. A németországi nemzetiszocializmus is a háború gyermeke. Az Európán kívüli területeken a nemzeti önrendelkezés elve a dekolonizációhoz vezetett.” Az I. világháborút egész Európa elveszítette, amelynek keleti és nyugati perifériáján egyúttal megjelentek egymással versengő vetélytársai.
Az eltelt száz évben bizonyos folyamatok, alapvonalak és történelmi eredmények nem változtak, amelyek mind az I. világháború utolsó előtti évében – és persze a rákövetkezőkben – vették kezdetüket. Ezek között számon tarthatunk kényelmetlen geopolitikai összefüggéseket, visszafordíthatatlan kulturális fejleményeket és maradandó gazdasági, katonai és politikai változásokat. Azóta Európa nem tudott a világ vezető hatalma lenni, az Amerikai Egyesült Államok katonai, gazdasági és kulturális fölénye azonban máig vitathatatlan. Ebben az évben született meg a kommunizmus, amely rögtön kihívást intézett a szintén ebben az esztendőben induló „amerikai évszázad” ellen. Hogy a kommunizmus nem a múlté, azt bizonyítja, hogy a Szovjetunió 1991-es megszűnése után huszonhat évvel még ma is öt olyan ország van (Észak-Korea, Kína, Kuba, Laosz és Vietnam), amely kommunista pártállam. Technológiai és használati eszközeink jelentős részét az I. világháború végén fejlesztették ki (például: karóra, zsebkendő, tisztasági betét, teafilter, margarin, drón, vezeték nélküli telefon, óraátállítás, cipzár). A női egyenjogúság visszavonhatatlan eredménye is a háború utolsó éveiben született, akárcsak a tömeges védőoltás, a személyi igazolvány vagy a plasztikai sebészet gyakorlata. Közép-Európa határai ma is ugyanazok, mint amiket az I. világháború után meghúztak, s ebből fakadó problémáink is nagyon hasonlóak azokhoz, amelyeket a nyugati béketeremtők ez által 1919 és 1923 között előállítottak. De napjaink legsúlyosabb fegyveres konfliktusa, vagyis a szíriai polgárháború is azon törésvonal mentén zajlik, amelyet a brit és francia érdekeket a Közel-Keleten elválasztó Sykes–Picot egyezmény hozott létre.
1917-ben több meghatározó esemény keresztezte egymást, amelyek közös következménye az európai világrend megsemmisülése lett: 1) Európa 1917-re belefáradt az öldöklésbe, kivérzett és elszegényedett; 2) ugyanekkor a régi világ kereteivel együtt annak mentalitása is odalett, a nemzetek közötti öldöklés társadalmon belüli brutalizálódással járt, a politikai problémák megoldását egyre többen forradalommal képzelték el; 3) ennek legnagyobb hatású fejleménye a bolsevik puccs volt, amellyel megszületett Szovjet-Oroszország (1922-től Szovjetunió); 4) az Egyesült Államok belépett a háborúba, amellyel egy csapásra eldöntötte az addig kiegyenlített – és ezért patthelyzetet okozó – erőviszonyokat; mindezek hatására 5) a meggyengült Európának nálánál sokkal hatalmasabb és a világpolitikai irányítását tőle átvevő vetélytársai támadtak, amelyek ettől kezdve egymással versengtek. Nézzük sorjában e változásokat!
1917-ben mindenekelőtt véget ért a régi világ. A végzetes év során Einstein egyenesen így kiáltott fel: „Hogyan lehetséges, hogy ez a kultúrát olyannyira tisztelő kor ilyen szörnyen ki tudott vetkőzni erkölcseiből?” Európa úgy kezdte meg az 1917. esztendőt, hogy területén már két és fél éve tombolt a harc. Ennek mérlege iszonyatos volt: az I. világháború harci sérültjeinek pontosan fele 1914 és 1916 között sebesült meg, az összesen elhunyt 8,5 millió katona 67 százaléka 1917 előtt esett el. Ekkorra a keleti és a nyugati front mellett az olasz arcvonalon, Törökország európai részén, a Kaukázusban és a tengereken is folyt a küzdelem. Az 1916 óta mozdulatlan frontvonalakon bevetett legújabb haditechnika (harci gáz), harckocsi, lángszóró, vadászrepülőgép) csak súlyosbította a helyzetet, mert paradox módon a legmodernebb eszközök kölcsönös bevetése a középkorra jellemző fegyverek (csatabunkó, lövészárokerőd, ostromgép) alkalmazását váltotta ki. A hátország harci lelkesedésének és reménykedésének nyoma sem volt már; egyre több család maradt csonkán, a békebeli ízeket felváltották a pótélelmiszereké, az állami ellenőrzés fokozódása és a hadigépezet növekvő autonómiája felmorzsolta a polgári élet korábbról ismert biedermeier nyugalmát, kényelmét és szabadságát. A legrosszabb az volt, hogy senki nem tudhatta: meddig tart a háború és hány embernek kell még meghalnia az értelmét vesztett öldöklésben. Azt viszont ekkorra már mindenki felismerte, hogy a háború nem lovagias ütközet, hanem iparosított mészárszék. A háború negyedik évére az európai nemzetek végleg belefáradtak az öldöklésbe.
Német katonák egy háztetőn az 1919-es spartakista felkelés idején, 1919. január
Utolsó előtti évétől kezdve a háború forradalommá transzformálódott. A forradalmi szindikalizmus atyja, a 20. század profetikus politikafilozófusa, Georges Sorel azt jövendölte egy barátjának írott 1917-es levelében, hogy „a háború nem fegyverekkel, hanem forradalmakkal fog befejeződni”. Thomas Mann 1918. november 19-én pedig azt jegyezte fel naplójába, hogy „a polgárháború elkerülhetetlennek mutatkozik, előre látja mindenki”. Az 1914 augusztusa óta folyó, soha korábban nem látott méretű háborút az addigiaktól eltérően sem időben, sem földrajzilag nem korlátozta semmi. A könyörtelen „anyagcsata” a kortársak felfogása szerint a „mérnökök háborúja” volt, amelyben a lovagiasság és a bátorság helyébe a hadviselés gépesítése és a hátország csatatérré válása lépett. A háború elmélyülése nem hagyta érintetlenül a társadalmakat sem. A nyersanyagok frontra áramlása elszegényítette az otthonmaradottakat, a győzelembe vetett remény apadásával, valamint a fejadagok csökkenésével párhuzamosan pedig egyre többen gondolták úgy, hogy az éleződő szociális feszültségeket úgy kell megoldani, mint a fronton a szemben lévő lövészárok problémáját. A rokkantan, csalódottan, sokkolva és kilátástalanul hazatérő katonák milliói a csatatereket ugyan maguk mögött hagyták, de az éveken keresztül megszokott brutalitást nem. Karl Kraus szavaival élve: „a front belenőtt a hátországba”. Megszületett a „frontszocializmus” érzelme, vagy ahogyan az Olaszországban ennek élére álló Mussolini fogalmazott: a trincerocrazia (lövészárkot-jártak uralma). A polgári módon megoldhatatlanná eszkalálódó társadalmi feszültségek a világháború végére társadalmon belüli háború kialakulásával fenyegettek. A radikális politikai eszmék megnyitották az ideológiák és a diktatúrák évszázadát.
Ezt a helyzetet használta ki Lenin, akinek elképzelése szerint a nemzetek közötti háborút osztályok közötti háborúvá kell transzformálni. Az emberiség utópikus kísértése 1917-re megteremtette újabb felvonását, amely mindközül a leghazugabb volt – 1917 novemberében kommunista világ született. A háborús vereség küszöbére érkező, roppant belső konfliktusokkal terhelt cári Oroszországban februárban forradalom tört ki, amely elsöpörte a monarchiát és a feudalizmus maradékát. Míg a háború keleti frontján tovább folytak a harcok, az új Oroszországon belül – amelyet továbbra is politikai és szociális feszültségek feszítettek – megjelent a bolsevizmus élcsapata, amelyet az emigrációban élő Lenin vezetett, akit az oroszokkal hadban álló németek finanszíroztak és Svájcból hazafelé tartó vonatát átengedték területükön. A bolsevikok 1917. november 7-én szétkergették a pétervári ideiglenes kormányt (államcsíny történt tehát, nem pedig forradalom), aztán diktatúrát vezettek be, majd évekig elhúzódó belháború kezdődött. 1918 és 1922 között mintegy 8 millió ember halt meg az orosz polgárháború (és a vele járó népirtás, éhínség, parasztfelkelés) következtében. A Szovjetunió 1922-ben jött létre és egészen 1991-ig fennmaradt. A 20. század során százmillió áldozatot szedő kommunizmus még ma is öt államot irányít, s ezek közül az egyik a világ legnépesebb és egyben gazdaságilag leggyorsabban fejlődő országa!
A londoni Stanford’s Geographical Establishment térképe, 1917
1917-ben az európai Nagy Háború világháborúvá szélesedett. Száz éve lépett be az Egyesült Államok a háborúba, amely nemcsak Amerika, hanem a világ történelmében is fordulópontot jelentett. Az Egyesült Államok megalakulásától kezdve csak egy alkalommal lépett ki határai mögül: az 1898-as kubai szabadságharc megsegítésére hivatkozva. A spanyol–amerikai háború után az USA visszatért a még George Washington által lefektetett izolacionista külpolitikához, akinek intése úgy hangzott, hogy „a fiatal köztársaság ne szóljon bele az agg európai nemzetek dinasztikus családi vitáiba”. Az USA első igazán modern elnöke, Woodrow Wilson erősen progresszív liberális-demokrata programmal került a Fehér Házba. Ennek nemcsak társadalmi reformok, hanem az aktív külpolitika is része volt. Névleg a német tengeri provokációk (a Lusitania elsüllyesztése) váltották ki az Egyesült Államok 1917. áprilisi hadba lépését, amelynek valódi okát maga az elnök nyilvánította ki, amikor az ország hadicéljának a világdemokrácia megteremtését nevezte. A Kongresszusban ugyanis azzal magyarázta a hadba lépést, hogy „biztonságossá kell tennünk a világot a demokrácia számára”.
Amerika hadba lépésével nem csupán az erőviszonyok dőltek el a nyugati antant oldalára (egymillió harcoló amerikai katonát hajóztak át Európába 1917 tavasza és 1918 ősze között), hanem egy olyan új és óriási erőforrásokkal rendelkező hatalom jelent meg a színen, amely a hadviselést nem területi kérdésnek, hanem eszmék háborújának tekintette. Az I. világháború igazi – és egyetlen – győztese az USA volt. Az Egyesült Államok hadserege 1890-ben Bulgária után a tizenegyedik volt a világon, a háború kezdetén pedig még mindig csak 164 ezer főt számlált, 1918 végére azonban több mint megtizenkétszereződött: kétmilliós lett. Amerika felhalmozott adóssága a háború kitörése előtti esztendőben 3,7 milliárd dollár volt, ezzel ő volt a világ lenagyobb adósa. 1918-ra azonban kicsit több mint ugyanennyivel, 3,8 milliárd dollárral tartoztak neki más országok, s ezzel a világ elsőszámú hitelezőjévé vált (1918–19-ben további egymilliárd dollár értékben adott kölcsön az antantországoknak). Kétségtelen, hogy az I. világháború végóráiban kezdődött az „amerikai évszázad”.
„Ez a háború: Európa öngyilkossága!” – írta Gorkij 1917-ben. A háborús kimerültséggel együtt Európa erejét, tekintélyét és legitimációját is elveszítette, ráadásul azzal egy időben, hogy egy nálánál területileg jóval nagyobb ország hadserege lépett partra nyugati részén, keleti felén pedig egy egész Eurázsiát uraló nagyhatalom emelkedett fel. A versailles-i tárgyalásokra gazdasági szakértőként meghívott, majd az ott látottaktól megundorodva sietősen távozó J. M. Keynes 1919-es A békeszerződés gazdasági következményei című művében így látta a kontinens helyzetét: „Gyönge termelékenységű, munkanélküliségtől sújtott, belső viszályok és nemzetközi gyűlölködések, harcok, éhezés, fosztogatás és hazudozás által megosztott, felbomló félben levő Európa áll előttünk.” Európa nem volt többé abban a helyzetben, hogy ott folytassa, ahol 1914-ben abbahagyta. „Európa már nem uralkodik a világon” – vonta meg a mérleget Ortega y Gasset 1929-benmegjelent A tömegek lázadása című, nagyhatású művében.
Ezzel kapcsolatban a nemzetközi kapcsolatokban beállt paradigmatikus változáson túl az emberi referenciák radikális átalakulásáról is szó van! A Római Birodalom óta a világ értelmezése Európában zajlott. Az időszámítás, a földrajzi tájolás, a földrészek elnevezése, a mértékegységek és filozófiai fogalmak meghatározása, a tudományos eredmények kanonizálása mind Európában történt s innen adták tovább a világ többi részének. A területét tekintve kicsiny, befolyására nézve ugyanakkor óriási kontinens a felfedezésekkel, a technológiai fejlesztésekkel, majd az iparosítással és a pénzügyi világ mozgatásával egészen az I. világháború végéig meghatározta a Földgolyó életét. Ennek vetett véget a Nagy Háború, amelyben egyfelől Európa egyszerűen kivérzett, másfelől perifériáján két, erőforrást és létszámát tekintve nálánál egyenként is hatalmasabb birodalom jelent meg: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió – Európa geopolitikai satuba szorult. A két univerzalizmus, vagyis a wilsonizmus és a leninizmus harapófogójába került, a Versailles körüli békerendszerrel tovább gyengített Európát a nyugati nagyhatalom eladósította, a keleti pedig rettegésben tartotta. Max Weber 1918-ban úgy értékelte a világpolitikai helyzetet, hogy „Amerika világuralma éppoly elkerülhetetlenné vált, mint Rómáé a pun háborúk után. Remélem, a folytatás nem az lesz, hogy megosztozik rajta Oroszországgal.”
Sorsszerűnek kell tekintenünk, hogy Lenin tíz nappal azután érkezett meg Pétervárra, hogy Wilson deklarálta az Egyesült Államok hadba lépését. Az 1918 elején meghirdetett wilsoni 14 pont és Lenin 1916-ban írott műve, Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka tulajdonképpen egymás ikerpárja. Amiben egyetértettek, az éppen a régóta uralkodó európai világrend lezárása volt! Mindkettő szellemi alapja olyan egyetemes küldetés volt (az amerikai a szabadság, a szovjet az egyenlőség jegyében), amely egyaránt forradalomból született. Hasonlóképpen elutasították a dinasztikus és területi alapú államrendet, a monarchikus kormányformát, a népek önrendelkezése mellett szálltak síkra és a háborút eszmék harcának tekintették, amelyet kompromisszum helyett totális megsemmisítéssel kell lezárni. A versengő ideológiák harca nagyon hamar valóságos küzdelemmé vált, méghozzá jóval 1946/47 előtt. Az antanthatalmak Szovjet-Oroszország elleni intervenciójában ugyanis Franciaország, Nagy-Britannia és Japán mellett az Egyesült Államok is részt vett: 1918 márciusa és 1920 eleje között tízezer amerikai katona tartózkodott Murmanszk és Arhangelszk környékén, valamint a Vlagyivosztok központtal működő kelet-szibériai megszállási körzetben. Az I. világháború végén született tehát meg a kétpólusú világrend lehetősége, amely a II. világháborút követően vált mindenki számára nyilvánvalóvá. A hidegháborúba Európának már nem volt beleszólása, sőt ennek következményeként kettéosztották: nyugati fele elvesztette gyarmatbirodalmát, keleti felére pedig megszállást és diktatúrát kényszerítettek.
Az I. világháború ahelyett, hogy csak az Európán belüli hatalmi viszonyokat rendezte volna át, az egész világ nemzetközi rendjét megváltoztatta. A 20. század második évtizede egyébként is apokaliptikus vonásokat öltött a háború gépesítésével, lövészárkokkal és mérgesgázzal, kommunista államcsínnyel, polgárháborúkkal és felkelésekkel, a spanyolnáthával, drámai élelem- és nyersanyaghiánnyal. „Korunkban befejeződik az újkori történelem és kezdetét veszi egy új középkor” – írta Új középkor című 1923-as könyvében Nyikolaj Bergyajev, észrevételezve a tagadhatatlan történelmi cezúrát. Egy évszázad múlva a világ még ma is 1917 következményeit nyögi: Európa elbizonytalanodása, a kommunizmus hamis mítosza, a véget érni látszó „amerikai évszázad” kihatásai és a volt gyarmati területek káosza mind-mind a száz évvel ezelőtti folyamatokból ered.
Tüntetés Franciaországban, 2017
Az I. világháború s azon belül a legtöbb változást hordozó 1917-es év hosszú távú világpolitikai következményei közül az európai világrendet felváltó amerikai–szovjet versengés ugyan 1989/91-re véget ért, de ezzel Európa nem szerezte vissza korábbi vezető szerepét. Ráadásul jelenkori helyi és globális konfliktusaink jelentős része a hidegháborús nagyhatalmi versengés 21. századi kiadásának tűnik proxy-háborúk, hibrid hadviselés és kiberháború formájában. E posztmodern irregularitás közepette a negyedszázada zavaros nemzetközi viszonyok sem segítik tisztázni azt a nagyon fontos kérdést, hogy van-e remény arra, hogy a világ visszatérhet oda, ahonnét 1914-ben elindult.