Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Adventi ravaszdi

Avagy a kínálat netovábbja. Adventi vasárnapon igyekszünk a reggeli szentmisére, mégis megállít a templomtól alig félszáz méterre lévő virágbolt kirakata. Adventi „koszorúk” hívogatnak, csábos egyediségükkel kínálják magukat. Pontosabban adventi fatörzsek, rajtuk vörös róka figurájú gyertyák, kisebbek-nagyobbak, fenyőerdőt megidézők vagy csupán az erdei rókákra hagyatkozók. Gondolatban még sosem jutottam el addig, hogy ilyen is van, lehet. Adventi koszorúként négy vörös róka egy fatörzsön. Igény eddig nem volt rá, de most már lesz, mert bekerült a kínálatba. Hagyományos, jelentést hordozó három lila és egy rózsaszín gyertyát tartó örökzöld koszorú nem volt a kirakatban. Úgy tűnik, a tradicionális keresztény jelképekkel és szokásokkal nem lehet üzletet csinálni a fogyasztás diktatúrájában.

Jó érzés rendre hallani a közszolgálati rádióban, ahogy tapintatosan felhívják a figyelmet arra, hogy az ünnep közeledtével ne tárgyakat, hanem magunkat ajándékozzuk oda egymásnak. Amióta az eszemet és hitemet tudom, az Egyház ezt tanítja, ezt hallom a papoktól, a közösségem tagjaitól, erről tartottam már jó öt éve előadást egyetemista fiataloknak egy tehetséggondozó program keretében. Emlékszem, az egyik kolozsvári kommunikáció szakostól, aki ma már újságíró szülőföldjén, kaptam egy kedves mailt karácsony után. Megköszönte, hogy elmondtam neki(k), hogy egymásra, az emberekre, szeretteikre figyeljenek, ne az ajándékokra, tárgyakra, mert akkor szép az ünnep, ha nem azt kérdezzük, mit kaptál karácsonyra, hanem azt, hogy kivel töltötted. Ugyanígy a nyaraláskor is: a hova mész, hol voltál helyett a kivel az igazán helyes kérdés.

A lelkem mélyén mégis szomorú vagyok, hogy ilyen emberi evidenciákat, egykor megvolt értékeket újra fel kell fedeznünk, újra ki kell mondanunk. Amíg nem figyelünk (mert jelentését elfelejtettük, elfelejttették velünk az ateista ideológiák és a vallásüldöző politikai rendszerek) a reményt kifejező örökzöld koszorú bűnbánatra hívó lila gyertyájára, amely fényt akar meggyújtani a szívünkben, amely nem tapintatlanul belereflektoroz a sötétségeinkbe, hanem diszkréten hív a készületre, az ünnepi várakozás alatti megtisztulásra, lelki terheink kisböjtjére, addig hiányos lesz az ünnep. Hogy a harmadik adventi hétvégén a rózsaszín gyertya meggyújtása valóban az örömé lehessen, amikor már türelmesen várakozunk egymásra, akár egy bevásárlóközpont hosszú és lassú sorában is.

kép

Az adventi várakozás, azaz a tökéletes szeretet megszületése arról is szól, hogy hátra hagyjuk lelki szárazságainkat. Hogy felismerjük, minőségi, szent idő (kairosz) adatik ilyenkor, amelyben a csendnek, a szertartásszerű tétlenségnek van csak helye. Elődeink tudták ezt, ezért adventben tiltották az éneklést és a táncmulatságokat. Persze könnyebb volt nekik: hitbe születtek fogyasztás helyett. Ferenc pápa advent első vasárnapján a kielégíthetetlen fogyasztási vágyról beszélt. Olyan „vírusnak” nevezte, amely elhiteti, hogy az élet kizárólag a birtoklástól és a fogyasztástól függ, tekintetünket és szívünket elvonja a legfontosabbról, boldogságunk forrásáról: az embertársainkról.

Számomra az egyik legszomorúbb hír adventkor, amikor csillogó szemmel és/vagy hanggal bemondják, hogy „idén is megtelnek a szállodák karácsonykor”. És az otthon? És akiket otthon hagyunk? Ritka, hogy nagyszülő, szülő, unoka/gyerek együtt mennek az ünnepkor wellnessbe. És a meghittség, az otthon melege? Elcsépelt mondat, hogy a Nyugat haldoklik, mert ünnepei betegek. Mintha az idő csépelné az embert, ahogy Ady megírta sok évtizeddel ezelőtt.

Amíg rókákat gyújtunk meg advent alkalmából, addig nem lesz ez másképp. Addig nem tud kizökkenni az idő; addig mindenki a plázákban rohangál (a kényelmesebbek online), az odaszánt idő a kereskedőé lesz, a hétköznapi jelenlétből kevesebb jut annak, akiért rohangálunk. Mint a báránybőrbe bújt farkasok, amit nem tesz jóvá az, hogy karácsonykor három napra angyallá változunk. Amíg nincs szent rangsora a dolgoknak, az emberi gesztusoknak, amíg a parttalan szabadságban az ember maga dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz, amíg az ünneplés buliba csap át, addig a kilépés önmagunkból, a mámor nem fölfelé, a transzcendens világba, hanem lefelé, antropológiai zuhanásba vezet. Gyönyörűen fejezte ki ezt az állapotot a „szabadgondolkozó”, egyszerre hívő és hitetlen, keresztény és panteista, misztikus és ateista Ady: „Nincsen semmi, ami van, / Egy Való van: a Nincsen, / Az Ördög a rokonunk / S ellenségünk az Isten.” Aki nem ismert „szebb szabadgondolkozást, mint az Istennel való nyugtalan és kritikus foglalkozást” (Isten az irodalomban című írásából, 1910).

Követni Adyt és a hozzá hasonló „jámborkodó” nagy gondolkodókat, „híres embereket”, akikről mindent megtanítunk az iskolákban, csak azt nem, hogy Istenhívők voltak és értették az ünnepet: azt a minden értelmet meghaladó békességét, amit „szem nem látott, fül nem hallott”. Kant, Kierkegaard, Bergyajev, Lévinas, Newton, Kelvin, Pasteur, Fleming, Mendel, Maxwell,  Einstein, Jung, Schrödinger, Frankl, Planck, Collins, Bach, Beethoven, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Bernanos, Eliot, Chesterton, Cronin, Pilinszky, Dsida, Rákóczi, Széchenyi és sokan mások. Mind felette álltak koruk profán csábításainak.

A ravaszdi adventi gyertya képében vág át minket (ha hagyjuk), vagy gyerekkorunk tanulságos meséire emlékeztet. Hogy okulunk-e belőle, rajtunk múlik.


B. Varga Judit történész-muzeológus