„Amerika ellenségének lenni veszélyes lehet, míg barátjának végzetes”.
Henry Kissinger

Az internetnek és a közösségi oldalaknak köszönhetően az egész világ élőben figyelhette a kabuli reptéren lejátszódó humanitárius katasztrófát, amely során a felszállásra készülő repülőgépekre felkapaszkodni próbáló emberek egymást tapossák meg, majd olykor zuhannak a mélybe, az amerikai katonák pedig a levegőbe lőnek, a tegnapi szövetségeseik fejvesztett menekülése során kialakult káosz megfékezése érdekében. Rudyard Kipling okkal nevezte a „birodalmak temetőjének” (Graveyard of Empires) Afganisztánt, hiszen Nagy Sándor Makedóniája, majd a britek és a szovjetek után az Egyesült Államok is kudarcot vallott, és csúfos vereséget szenvedve volt kénytelen kivonulni.

Az afganisztáni fiaskóval a progresszív imperializmus újabb mérföldkövéhez érkezett, így ideje számot vetni az intervencionista demokráciaexport egyenlegével: demokrácia helyett Afganisztánban is iszlamista rezsim épült, a vérből és káoszból pedig újabb menekülthullám indul meg Európa felé.

A tálibokról

Az etnikaliag töredezett afgán társadalom legmeghatározóbb csoportját a pastuk alkotják, és ők jelentik egyben a tálib mozgalom gerincét is. A Talibán az 1990-es években abból a szovjet invázió ellen küzdő mudzsáhid mozgalomból nőtt ki, amelyet a hidegháború és az afganisztáni szovjet inváziós során az amerikaiak többtízmilliárd dolláros nagyságrendben finanszíroztak. Az már csak hab a tortán, hogy az afgán (és arab) szabadságharcosok egyik „filantróp” támogatóját és harcostársát történetesen Oszáma bin Ládennek hívták.

A tálibok iszlámképe és kategóriába való besorolása nem egyszerű, hiszen saját értelmezésük szerint ők az iszlámnak nem tudói, – amiből adódóan el is utasítják a klasszikus, művelt iszlámtudományt – hanem tanulói. Maga a „tálib” megnevezés is a madraszákban tanulókat jelenti a pastuk nyelvén. A táliboknak semmiféle gazdasági–politikai elképzelése nincs, mindössze a saría jogrendszer bevezetése és könyörtelen, alkalmazása érdekli őket, ami a gyakorlatban a nagyrészt analfabéta, pastu lakosság törzsi szokásjogának érvényesítését jelenti.

Miközben a legtöbb militáns iszlamista mozgalom univerzalista–globalista világképpel rendelkezik, a tálibok lokális, törzsi háborúk horizontján túl nem látó mozgalma annak következtében került a globális dzsihád frontvonalába, hogy anyagi támogatás fejében befogadták dzsihádizmus globalizmusát propagáló Bin Ladent, ami stratégiai hibának bizonyult. Ez szolgáltatta a casus belli-t az amerikaiak számára, és 2001. október 7-én hivatalosan is megindult afganisztáni háború, amely közel húsz éven keresztül tartott. Az Egyesült Államok öncélú érdekeit jól mutatja, hogy a NATO és ENSZ csapatok nem vettek részt a katonai offenzívában, mindössze a humanitárius segélyek koordinálását, valamint a jelentéktelenebb területek ellenőrzését és békefenntartását végezték. Mindennek ellenére kudarcba fulladt az államépítés kísérlete, ami végül nem is volt több egy amerikai mintákat importáló papírmasé demokráciától.

A progresszív imperializmus kudarca

A Francis Fukuyama által vizionált „történelem vége” és az azzal együtt járó liberális demokrácia győzelme nem következett be, éppen ellenkezőleg: a liberális status quo repedező hegemóniájának újabb bizonyítéka az afganisztáni káosz. Az Egyesült Államok által diktált világrend felbomlóban van, amely egyre inkább egy „világrend nélküli világot” eredményez (Schmidt Mária). Mindezt alátámasztja, hogy a liberális modellt az iszlám világa mellett Kína, Oroszország, sőt már India is elutasítja, ami a világrend átalakulását vonja magával. Ezen folyamatnak a legnagyobb nyertese Kína lehet Afganisztánban is, hiszen a nyugati csapatok afganisztáni kivonulása következtében keletkezett hatalmi vákuumot az ország előszeretettel töltené be. A világpolitikai átrendeződéshez is hozzájárulhat, hogy amennyiben a tálibok vezette Kabul csatlakozik a kínaiak által meghirdetett „Egy övezet, egy út” kezdeményezéshez, az mindkét fél számára kölcsönösen előnyösnek bizonyulna. Ennek bizonyítéka, hogy Kína már nyíltan tárgyalásokba kezdett a szélsőséges iszlamistákkal és fejlesztési projekteket ígért a békéért cserébe.

Felvetődik a kérdés, hogy a 90 milliárd dollárból kiképzett és felfegyverzett, közel 300 ezer katonából álló állami hadsereg miért nem vette fel a harcot a 75 ezer harcost számláló tálibokkal? Ennek egyik legfőbb oka, hogy az afgán hadsereget is megfertőzte a korrupció, amit tovább tetézett a gyenge vezetés, a rendszeres dezertálások és az évek óta süppedő morál is. Mindehhez hozzájárul, hogy a helyi katonai parancsnokokat kinevező Nemzetbiztonsági Tanács tanácsadói háttéralkukat kötöttek a tálibokkal, és parancsot adtak a városok feladására, miután az iszlamisták szabad elvonulást ígértek. A demokratikus, nyugatos Afganisztánban a kormánykatonák sem hittek, egy ilyen valóságtól elrugaszkodott álomképért pedig nem voltak hajlandóak életüket áldozni.

A tálibok pragmatizmusát az is jól mutatja, hogy a helyi erős emberek az átállásért cserébe ígéretet kaphattak illegális tevékenységeik (kábítószer termelés és-kereskedelem, csempészés) folytatására. Míg a Nyugat által felhizlalt kormányzati oligarchák vagy elhagyták az országot, vagy csatlakoztak a tálibokhoz – amiről a liberális nyugati médiumok már kevésbé lelkesen számolnak be, mint korábban Szaddám Husszein, Moammer Kadhafi vagy akár Viktor Janukovics mérhetetlen gazdagságáról. Az amerikaiak azonban befeketésként tekintettek a „nyugatosnak” titulált bábelnökre, Asraf Gánira, és ezért 2014-ben és 2019-ben is csalással segítették őt az államfői székbe.

Gáni nem tekinthető a helyi klánrendszer sötétjéből előbújó figurának. Több mint 20 évet Nyugaton töltött, tanulmányait Amerikában és Európában végezte, egy ideig még a Világbanknál is dolgozott. Nála „nyugatosabb” vezetőt nehezen lehetett volna találni Afganisztánban, ami megintcsak azt bizonyítja, hogy a szűklátókörű, törzsi-politikához és logikához semmit sem értő nyugatiak egy olyan embert állítottak az ország élére, akinek legitimitása és társadalmi bázisa finoman szólva is megkérdőjelezhető. Gáni előszeretettel szolgálta ki kérdések nélkül az amerikai érdekeket, amiért cserébe az ország leggazdagabb oligarchájává tették a nyugatiak. Miután a tálibok egyetlen puskalövés nélkül foglalták el az országot, az afgán elnök– négyautónyi készpénzzel – elmenekült az országból, majd facebook posztjában elismerte, hogy a tálibok győztek és immáron az ő felelősségük az ország vezetése. Nem véletlenül követelte a tádzsikisztáni afgán nagykövetség az Interpoltól, hogy tartóztassák le sikkasztásért a menekülésben lévő elnököt.

Azonban külső tényezők is adódtak, amelyek a bukáshoz jelentősen hozzájárultak. Példának okáért a Donald Trump által kezdeményezett, majd Joe Biden által megkezdett kivonulási stratégia kivitelezése teljes katasztrófába torkollott. Az Egyesült Államok júniusban kiszivárgott hírszerzési jelentése azt prognosztizálta, hogy tálibok fél év alatt foglalhatják el az országot a nyugati csapatok kivonulása után, míg egy augusztusi jelentés a főváros elestét mindössze már csak 90 napra becsülte. Az amerikai szuperhatalom kommunikációja szintén kritikán alulinak titulálható, hiszen például július 8-án Joe Biden még arról biztosította az amerikaiakat, hogy valószínűtlen a tálibok egész országra kiterjedő offenzívája és sikeres elfoglalása. Biden azt is állította, hogy „nem lesznek olyan körülmények, mint az amerikai nagykövetségen Saigonban 1975-ben”, ahol a helikopterek az utolsó pillanatokban is kétségbeesetten próbálták evakuálni a csapdába esett embereket. Anthony Blinken, az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy „az afgán kormányzat összeomlása nem olyan dolog lesz, ami péntektől hétfőig megy végbe”.

Mindezen várakozásokat felülírva, gyakorlatilag egy hét leforgása alatt az egész országot elfoglalták a tálibok, bármiféle ellenállás nélkül. Az amerikai kormányzat továbbá kudarcot vallott a NATO-missziót segítő afgán szövetségesek (többek között tolmácsok, biztonsági őrök, sofőrök, szállásadók) evakuálásában is, ezen emberek kimenekítését már májusban meg kellett volna kezdeni, amikor Joe Biden bejelentette az eredetileg szeptemberre tervezett kivonulás előrehozatalát augusztusra. Azzal, hogy az amerikaiak nem koordináltak NATO-szövetségeseikkel a kimenekítési terv kapcsán, olyan, a nyugati hatalmaknak dolgozó afgánok életét sodorta veszélybe, akiket kollaborálás vádjával nagy valószínűség szerint ki fognak végezni a tálibok, ami így gyakorlatilag a szövetség elárulásával ért fel.

Az Afganisztánban kialakult anarchikus állapotok szemléltető módon példázzák a demokráciaexport ideológiájának totális kudarcát. 20 éven keresztül pumpálták az amerikai adófizetők pénzét egy olyan rendszerbe, amely nyugati szövetségesei kivonulása után egy hetet sem élt meg, és harc nélkül kapitulált az iszlamisták előtt. Hiába igyekszik a Nyugat az általa renitensnek titulált országokat a demokráciába bombázni, a kiábrándító valóság azt mutatja, hogy sem Líbiában, sem Irakban és most Afganisztánban sincs valós társadalmi bázis, és nyugati mércével mérhető demokratikus kultúra, ami a diktatúra helyett alternatívát nyújtana. Ezzel kapcsolatosan érdemes kiemelni a Pew Researchnek azon kutatását, amely rávilágít arra, hogy az afgánok 99 százaléka támogatja az inherensen antidemokratikus saría törvénykezést. Ugyanezen kutatás arra is rámutatott, hogy a társadalom 79 százaléka halálbüntetést szabna ki az iszlám hitet elhagyókra, 42 százalék szerint az öngyilkos merénylők cselekedete igazolható az iszlám védelmében, 70 százalék szerint a férfiaknak és nőknek nem jár egyenlő örökösödési jog, míg 37 százalék szerint „gyakran igazolható” a női rokonok meggyilkolása, ha szégyent hoznak a családjukra.

Élet az Afganisztáni Iszlám Emirátusban

Fontos leszögezni, hogy amennyire archaikus a tálibok világnézete, legalább annyira meglepő módon alkalmazkodtak a modern tömegkommunikáció- és média elvárásaihoz. Ahelyett, hogy a nyugati média vérfürdővel, kivégzésekkel, és nyilvános akasztásokkal lenne tele, szabad elvonulást kínáló, amnesztiát hirdető, önfeledten dodzsemező, női riportereknek „konszolidált” interjúkat adó, koalíciós kormányzásra és általánosan a pacifikálódásra ígéretet tevő mozgalom benyomását keltik. Érdemes emlékezni azonban, hogy ugyanez a mozgalom kínozta halálra, majd vonszolta végig Kabul utcáin és akasztotta fel egy póznára a szovjetek, majd az ENSZ által támogatott utolsó elnököt, Muhammad Nadzsibullahot 1996-ban. Emellett az elmúlt húsz év során számtalan öngyilkos merényleteket követtek el, robbantásokat hajtottak végre iskolák és intézmények ellen, nyilvánosan fejeztek le embereket, és robbantották fel az UNESCO világörökség részét képző bámijáni Buddha-szobrokat bálványimádásra hivatkozva. A tálibok által (újra) létrehozott Emirátus visszataszítja Afganisztánt azokba az időkbe, ahol a nők teljes jogfosztottságot kénytelenek elszenvedni, nem tanulhatnak, dolgozhatnak, férfi „patrónusuk” nélkül az utcára sem léphetnek ki – és ezt is csak az egész testet és arcot eltakaró nikáb viselése esetén tehetik meg –, vagyis gyakorlatilag nemi apartheidben kénytelenek élni.

Mindazonáltal kétségtelen, hogy a tálibok egyelőre békésebb arcukat mutatják, és nyíltnak mutatkoznak a nemzetközi rendszerbe való betagozódásra, azonban ennek okát leginkább, az abszolút reálpolitikai megfontoláson alapuló kormányelismerés kényszerében kell keresni. Mivel a tálibok de facto, vagyis alkotmányellenes úton szerezték meg a hatalmat, ezért a nemzetközi közösség elismerésére lesz szükség annak érdekében, hogy a tálib kormány cselekvőképessége, mozgástere legális legyen. A nemzetközi jog szerint két előfeltétele van a kormányelismerésnek: egyrészt a ténylegesség, másrészt az új kormány nemzetközi kötelezettségeinek betartására vonatkozó ígérete. Jelen esetben úgy tűnhet, hogy a tálibok mindkét feltételt teljesítik, azonban a nemzetközi kötelezettségek betartására vonatkozó ígéretek könnyen PR-fogásnak tekinthetőek. Kétségtelenül hatalmas dilemma, hogy egy potenciális Janus-arcú terrorállamot el lehet-e ismerni, azonban a demokráciaexport alternatívája éppen most mondott totális csődöt. Az iszlamisták húsz éven keresztül teljes nélkülözésben, nyomorban, vérben és káoszban éltek, és még így sem sikerült megtörni őket, ideológiájukat felszámolni, sőt erősebbé váltak, mint valaha.

A reálpolitikai körülmények figyelembe vétele azonban egy ördögi kört is eredményez. Semmiféle biztosíték nincs arra vonatkozóan, hogy a tálib kormány elismerése esetén a pastu földművesek visszatérnek földjeikre és békében élnek, hiszen visszafoglalták országukat az intervencionistáktól. Azáltal, hogy tálib mozgalom gerincét alkotó pastuk magukhoz ragadták a hatalmat, a törzsi gondolkodás horizontja alapján a Pakisztánban – ám összefüggő területen – élő pastu törzsekkel való egyesülés reális céllá válhat. Napjainkban is a britek által 1893-ban meghúzott Durand-vonal szolgál is a két mesterséges állam, Afganisztán és Pakisztán határául, amely kettévágja a pastuk által lakott világot. Pastunisztán egyesítése Kabul uralma alatt egy határokon átívelő konfliktust eredményezne az atomfegyverekkel rendelkező Pakisztánnal, amely ország húszévente katonai puccs áldozatául esik, ezáltal nem lehet stabil országnak tekinteni.

A tálib mozgalom lokális, törzsi politikában gondolkodó jellegéből adódóan nem dédelget globális célokat, és nem áll szándékában az iszlamizmus importálása sem. Még a fizikailag közel elhelyezkedő Kasmírban élő muszlimok, vagy a kínai Hszincsiang tartományban élő szintén iszlámhívő ujgurok sorsa sem foglalkoztatja őket, nemhogy a többezer kilométerre fekvő palesztinok ügye. A kínaiak pragmatikus, érdekalapú külpolitikájában kulcsszerepet játszik, hogy a tálibok semmiféle támogatást ne nyújtsanak az ujgur szeparatistáknak, amire a tálibok Wang Yi kínai külügyminiszternek ígéretet is tettek. Az új afgán rezsimbe fektetett bizalmat a kínaiak részéről az is mutatja, hogy miközben a nyugati országok kétségbeesetten próbálták evakuálni diplomáciai személyzetüket, Peking nem zárta be kabuli követségét és meg sem próbálta kimenekíteni diplomatáit az országból.

Miközben kétségtelenül maguk a tálibok nem hívei a globális dzsihádizmusnak, az általuk létrehozott Emirátus menedéket nyújthat más, olyan iszlamista csoportosulásoknak, mint az al-Káida vagy az Iszlám Állam harcosai, akiknek kifejezetten célja a nyugati országokba való beutazás, majd terrorcselekmény elkövetése a civil lakosság ellen. Mindez napjaink globalista világában különös veszélyeket rejt magában, hiszen a határtalanság és határnélküliség következtében „egyetlen világ jött létre, amelyben össze vagyunk zárva a Gonosszal” (Békés Márton).

Példamutató Magyarország

Az amerikaiak által okozott geopolitika káosz egy olyan, küszöbön álló migrációs hullámot vetít előre, aminek a következményeivel Európának kell szembenéznie. Az öreg kontinens felkészültsége azonban továbbra is kérdéseket vet fel, aminek legfőbb oka, hogy a lassú, bürokratikus Európai Unió a Willkommenskultur szellemében hat évvel (!) a 2015-ös migrációs válság után, képtelen volt megreformálni a menekültügyi kérdések alapjául szolgáló dublini rendszert. Tette mindezt úgy, hogy Magyarország már a válság kezdetén működőképes, szigorú, ám mégis humánus javaslatokat tett a bevándorláspolitika reformja kapcsán. A magát haladónak valló nyugati elit most jutott el a felvilágosodás azon szakaszába, – élén Emmanuel Macronnal és Angela Merkellel – amit Magyarország 2015 óta konzekvensen képvisel.

A nyugati hatalmak évtizedeken át égették el adófizetőik pénzét egy kártyavárként összeomló „demokráciára”, egy nem létező afgán hadseregre, valamint az elnökhöz tartozó oligarcha-körök felhízlalására. Mindezek fölött a saját érdekeiktől vezérelve szemet hunytak, ami viszont magával vonja azt is, hogy a következetesség szellemében a Magyarországot érő rendszeres, lejárató jelleggel megjelenő korrupciós vádak elveszítették erkölcsi alapjukat.