Egy.

A könnyűzene – találóbb, ha már, a popzene, azaz populáris zene kifejezés – körül évtizedekig, talán több mint fél évszázadig zajlott a vita: művészetnek, a kultúra részének tekinthető és tekintendő-e. Mára ez a kérdés eldőlt: a popzene saját magát, a kulturális elit – néhány tényleg riasztó alakot leszámítva – és a nemzeti kultúrpolitikák is annak tartják.

Kettő.

A popzene a megszületésétől, a '30-as évektől új művészeti utat, benne korlátlan szabadságot és önkifejezést keresett. Miután kellő tehetségtőkét, infrastruktúrát és eszközöket halmozott fel, világossá vált, hogy sokan meg is tudnak élni belőle. Maguk a művészek, a technológiai feltételeket biztosítók (stúdiók, hangszergyártók) és a rendezvény- és médiapiac is.

Három.

Hogy Elvisszel, a Beatlesszel vagy a keleti parti rapbandákkal kezdődött, az lehet vita tárgya, de legkésőbb Michael Jacksonnal világossá vált, hogy a művészeti önkifejezésen és az üzleti profit megszerzésén túl a popzene a kulturális – azaz politikai – befolyás gyakorlásának is hatásos eszköze, lásd még: szoftpáuer.

Négy.

A Vasfüggönyön innen a popzene nem – vagy csak nagyon korlátozottan – tölthette be a nyugati, főképp az angolszász világban játszott szerepeit. Szabadság alig, önkifejezés még csak-csak, üzlet zéró. Szivárgott be valamennyi a nyugati popzenei kultúrából Magyarországra, a hazai előadók számára azonban világos volt, hogy a kommunista rendszerben sosem teljesíthetik ki a tehetségüket. Hazabeszélek: nézzék meg a Húrokon írt történelem sorozatot, ez minden egyes riportalanyom szavaiból világosan kiderül. Másfelől: a magyar beat-pop-rock zene ikonjainak kilenctizede pont ezért támogatja ma a polgári kormány politikáját – amelynek a kommunista-ellenesség, és a szabadságért folytatott harc az alapvetései közé tartozik –; hogy ennek milyen egyéb következményei vannak, az most nem ide tartozik.

Öt.

Vagyis, ha ma a magyar popzenére nézünk, érteni és értelmezni akarjuk a benne történteket, akkor a fenti történetiséget és logikát szem előtt kell tartanunk. Immár: önálló művészeti ág; profitérdekelt üzleti vállalkozási ökoszisztéma; kulturális–politikai erő. És ezeknek megfelelően is működik, így a társadalomnak meg az azt leképező (kultúr)politikának így kell rá tekintenie. Komplexen: mindhármat összekapcsolva értelmezve és – ha kell – szabályozva.

Érintőlegesen tartozik csak ide, de rögzítsük: az adófizetők – a polgári kormányok döntései mentén – komoly erőt fektettek és fektetnek a magyar popzene támogatásába. Az első Orbán-kormány alatt kezdődött a MüPa és a Papp László Sportaréna építése. 2010 óta vidéki és fővárosi stadionok sora készült el, adóforintokból. Mindegyikben koncertek sorát rendezik. A Puskás Ferenc Arénában a megnyitása óta minden évben több popzenei esemény zajlott és zajlik, mint futballmeccs. Ahogy az MVM Dome-ban is jóval több a koncert, mint a sportesemény. Nincs olyan komolyan vehető popzenei fesztivál itthon, amelyben ne lenne állami támogatás. A Nemzeti Kulturális Alap minden esztendőben dalfelvételek megjelenését, klubok üzemeltetését, külföldi turnékat támogat.

Hat.

A magyar popzene – beleértve a hazai előadókat és az itthon fellépő külföldi előadókat – szabad. Mindenki arról és úgy zenél és énekel, ahogyan csak szeretne. Hiszen ez az önkifejező, szabad és önálló művészeti ág definíciója – hacsak. Hacsak – miután kulturális–politikai erővé nőtte ki magát, a saját akaratából és erejéből – a társadalomszervezési, azaz politikai korlátokba, azaz jogszabályokba nem ütközik. A jogszabályok ugyanis a társadalomszervezési elveket képezik le, amelyek vitathatóak – demokratikus választásokon. A Kneecap kitiltása – helyesen – azt jelképezi, hogy a popzene önkifejezési szabadsága nem helyezheti magát a társadalomszervezési szabályok fölé. Félreértik, akik a kitiltást az önkifejezés korlátozásának tekintik, ellenkezőleg, a demokratikus társadalomszervezés rendjét védi. Ha nem védené, az önkifejezést sem védhetné. Vagy mindkettő, vagy egyik sem. Magyarországon nem zsidózunk a színpadról (sem) és nem állunk ki onnan (sem) terrorszervezetek mellett. Ha demokratikusan úgy döntenek a magyarok, hogy olyan társadalomszervezési elveket támogatnak, amelyek az önkifejezés körébe beleérti a zsidózást, akkor nem fogják kitiltani ezt a zenekart.

És, miután egy – különösen egy nagy – popzenei produkció profitérdekelt üzleti vállalkozás is, ezért nem tudja függetleníteni magát gazdasági döntésektől és érdekektől. Ha elfogadod a támogatód pénzét, azzal lemondasz a művészeti szabadságod egy részéről: One.

Hét.

Majka. Mindent megértett a fentiekből – valójában ez a sikerének a titka –, de persze igyekszik a maga érdekei szerint értelmezni, sőt, miután nagy ereje van, alakítani is azokat. Ezekben a napokban arra jön rá, hogy a művészi szabadság nem korlátlan és akinek nagy ereje van, annak a döntéseiből nagy következmények fakad(hat)nak: „Hogy ami meg fog ölni, az nem a többi ember,/ Hanem az én-központú rendszer, amit pont azért hoztam létre / Hogy ne kerüljek trébe”.

Nyolc.

Tartalmilag: láttunk színdarabot, filmet, festményt, amin, amiben királyt, herceget, kormányzót, miniszterelnököt végeznek ki, nem egy nagy innováció. A kérdés az, hogy az ábrázolásnak van-e művészeti (ah, katartikus) értelme. Vagyis a legnagyobb problémája Majka magyarázatának az volt, miszerint ez egy geg. Hogy mi? Ha a popzenét művészetnek tekintjük (csodálkoznék, ha Majka nem így tenne) és a kultúrát, azaz a politikát is befolyásoló tényezőnek (csodálkoznék, ha Majka nem így tenne), akkor értjük, hogy egy popszínpadon imitált miniszterelnöki kivégzés nem lehet egy geg. A művész felelősséggel tartozik a művéért, és – ha kérik, ha szükséges – magyarázatot és értelmezést ad a művének.

Formailag pedig: senki nem volt a többtucatnyi főből álló, kipróbált, profi és mindent átgondoló művészeti és menedzsment stáb tagjai és az alkotók, zenészek, táncosok között, akik azt mondták volna, hogy: biztosan kell ez...?

Kilenc.

Magyarországon a politizálás szabad: bárki beléphet a politika tereibe. Senkinek nincs morális alapja és jogszabályi lehetősége arra, hogy abban bárkit meggátoljon (leszámítva a közügyektől való eltiltást, de ezt most hagyjuk). Ám azt érteni kell, hogy a politika tereibe való belépés azt is jelenti, hogy az ember elfogadja azt, hogy őt ott „politikusnak" fogják tekinteni, és annak megfelelően is kezelik. Leegyszerűsítve: a politikai tettek politikai tetteket szülnek, pro és kontra. Ha valaki csodálkozik ezen, meglepődik, vagy kikéri magának, az csak saját magára vethet. Más játékszabályok, más erők, más sérülések. Ilyen ez. A popzenész a politika terében bírálhatja a politikát, de ne lepődjön meg, ha a politika visszabírálja.

És a „mocskos fideszezésről". Nyilván ezt is lehet, hogyne. De két kérdés azért felmerül. Egyrészt: a magyar popzenei szcéna maga miért nem formál véleményt erről a jelenségről? Hol van a Music Hungary? Miért hallgat a Fesztiválszövetség? Azt gondolják, hogy jót tesz ez a popzenének és a fesztiváloknak, vagy hogy érdektelen? Tévednek. Mert, másrészt: nyilván vannak a koncertlátogatók között olyanok, akik, ha skandálnának, azt skandálnák, hogy „mocskos Tisza" vagy „mocskos déká". Nem teszik – lehet, hogy csak egyelőre? És hova vezetne ez?

Tíz.

A világ legjobb dolga magyarnak lenni!