A nemzetközi terrorizmus európai jelenléte igazi kihívás, amire válaszolni kell. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a jelenség nem könnyen megszüntethető, s a válasz hatékonysága csak hosszabb idő után lesz érzékelhető.

Európa számára a másik nagy kihívás az Afrikából és a Közel-, illetve Közép-Keletről megindult menekültáradat. Már jó néhány hónapja tömegével jönnek a menekültek, számuk lassan eléri az egymillió főt, s úgy tűnik, hogy az említett kontinenseken jelentkező konfliktusok szinte kimeríthetetlen ösztönző erőt jelentenek azok számára, akik menekülni kényszerülnek.

Vannak olyan államok, amelyek egyszerre látják a menekültáradat előnyeit és hátrányait, s vannak olyan államok, amelyek csak a veszélyét érzékelik. Ebből következően vannak olyan államok, amelyek az indokolt befogadás és az indokolt kitoloncolás kettősségében gondolkodnak, s vannak olyan államok, amelyek elutasítják, hogy az akár indokoltan is menedékjogot kérők területükön letelepüljenek.

Míg a nemzetközi terrorizmus esetében – legalább is formailag és verbálisan – egynemű és egyértelmű Európa fellépése, addig a menekültek esetében már nagyon is megosztott reakciókkal találkozunk.

A megosztottság egyik – de csak egyik – oka, hogy van, aki kauzális összefüggést lát a bevándorlás és a terrorizmus között. Úgy gondolja, ha elutasítja a bevándorlást, akkor elutasítja a terrorizmus meghonosodását is. Egy ilyen összefüggésnek tényszerűen ellentmond, hogy a nemzetközi terrorizmus a tömeges menekültáradat előtt is létezett. Nincs ok feltételezni, hogy megszűnik akkor, ha a menekültek beáramlása abbamarad.

Az összefüggés melletti elköteleződést viszont alátámasztja, hogy Európában nem egy esetben azok gyermekei lettek a terror hívei és végrehajtói, akiknek szülei Európán kívülről érkeztek a kontinensre. Lehet tehát úgy gondolkodni, hogy a bevándorlást követő társadalmi és kulturális integrációs nehézségek – amelyek vagy valósak, vagy vélelmezettek – melegágyául szolgálhatnak a szélsőséges elutasítást megtestesítő terrorizmusnak. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy jelenleg Európa két legnagyobb kihívása a nemzetközi terrorizmus és a menekültek problémája.

A két kihívás nem ugyanolyan természetű, nem ugyanolyan dimenziókban mozog, noha – mint láttuk – egyes megközelítések érzékelnek köztük összefüggést. Az mindenesetre bizonyos, hogy Európának mindkettőre választ kell találnia. Ha ez nem történik meg, akkor belefulladhat a biztonságérzet hiányába, illetve – a menekültáradat potenciális méretei miatt – belekényszerülhet értékarculatának tőle eltérő normák szerinti megváltoztatásába. S persze az is bizonyos, hogy a válasz nem jelentheti a problémák azonnali megszűntét, de ha Európa megfelelő irányt választ, akkor tompíthatja a kihívások élét, csökkentheti erejüket.

Amikor Európát mondok, nem a földrajzi értelemben vett Európára gondolok. Egészen pontosan arról a szervezetileg és intézményesen is megragadható gazdasági, politikai és értékközösségről beszélek, amely 28 államot foglal magába, és az Európai Unió nevet viseli. Válasz ugyanis nem a földrajzi fogalommal leírható területtől, hanem csak az intézményes struktúrától, struktúráktól várható el.

Az Európai Uniót mint intézményes struktúrát a tagállamok alkotják. Ha a tagállamok egy része vagy többsége úgy látja, hogy az Unió adott struktúrájában válaszképtelen, vagy nem képes hatékony válaszokat adni, akkor óhatatlanul az ún. nemzetállami válaszlehetőség keretei között kezdenek el gondolkodni és cselekedni. Franciaország mint nemzetállam küld repülőgép anyahajót az Iszlám Állam közelébe, Magyarország mint nemzetállam emel kerítést a menekültek útjába.

Jelenleg azonban itt is megosztottság tapasztalható. Van, aki a kihívásokra közelebbről nem körvonalazott Uniós választ sürget, van, aki a független nemzetállami cselekvés fontosságát hangsúlyozza.

Ezek nagyon eltérő stratégiai irányok.

A magam részéről itt és most nem a napi politika, hanem annak fogalmi-történeti értelmezési mezőjében kívánok a problémához általánosítható módon viszonyulni. Megközelítésem nem tisztán elméleti, de nem is az aktuálpolitikához köthető gyakorlatra vonatkozó írás. Az általánosabb összefüggéseket úgy tárgyalja, hogy vonatkozási rendszerében Magyarország hangsúlyosan szerepel. Szövegem inkább a politikai cselekvés alternatív gondolati-stratégiai irányairól, mintsem a napi gyakorlatról szól.

A nemzeti függetlenség alternatívája

Mint említettem, az Európai Unió tagállamai között vannak olyanok, akik a nemzeti függetlenség hangsúlyosabbá tételével kívánják a kihívásokat megválaszolni; azt gondolják, hogyha az Unió válaszképtelen vagy mérsékelten hatékony, akkor a nemzeti függetlenség teljesebbé tétele válik működőképessé. Magyarország kormánya is így vélekedik.

De mit jelent a nemzeti függetlenség?

A nemzeti függetlenség alapvetően a 19. században a modern nemzeti tudat kiformálódásakor létrejött politikai fogalom. A különféle európai nemzetté válások közös jellemzőjeként a nemzeti szabadság eszméjét testesítette meg; ami az egyénnek a szabadsága, az a nemzetnek a függetlensége. Ezért válhatott érzelemmel is átitatott politikai azonosulási ponttá – olyanná, amiért és amelynek a nevében sokan képesek voltak életüket is feláldozni.

A nemzeti függetlenség fogalma azoknak a nemzeteknek az esetében, amelyek névlegesen vagy ténylegesen önálló állammal rendelkeztek, szinonimmá vált az állami függetlenséggel. Azoknál pedig, ahol ezek az állami keretek nem léteztek, a nemzeti függetlenséghez vezető út az állami függetlenség céltételezésén át vezetett. (Európában manapság például a katalánok gondolják úgy, hogy önálló államiságra van szükségük.)

A nemzeti/állami függetlenség alapvető kritériumait a magyar történelemben Kossuth Lajos fogalmazta meg a legegyértelműbben. Három ok miatt is az ő meghatározását tartom mértékadónak.  Politikai credójának egyik vezérelve volt a függetlenség: „Az én vezérelvem tehát az, hogy hazánk állami függetlenségét és nemzeti önállását feladni vagy annak megcsonkításába beleegyezni nemcsak nem kell, de nem is szabad semmi körülmények között, semmi nyomás alatt, semmi áron.” Éppen ezért számára politikailag axiomatikus volt az a tétel miszerint „Magyarország semmi más nemzetnek vagy országnak alá nem rendelt szabad és független ország”. Amikor hatalmon volt ezt a meggyőződését akarta érvényesíteni, tehát hiteles. Nem utolsó sorban pedig politikus és nem elméleti szakember volt, éppen ezért a politika korabeli nyelvezetében, politikai relevanciával fogalmazta meg a nemzeti függetlenség fogalmának jellemzőit.

Kossuth a nemzeti, illetve állami függetlenség kritériumait a következőkben látja:

1. Önálló beligazgatás
2. Önálló államkormányzat
3. Önálló hadügy
4. Önálló külügy
5. Önálló pénzügy

Szerinte ezeknek a területeknek kell minden idegen beavatkozástól mentesnek lenniük, s így teljesül a nemzeti függetlenség teljességének követelménye. Az adott hatáskörök függetlenségéből következhet aztán a gazdasági, politikai szabályozások önállósága.

Kossuth nemzeti/állami függetlenségről vallott ideái nem tértek el azoktól a normáktól, amelyek Európa-szerte jellemezték a nemzeti függetlenség 19. században kialakult, kimunkált fogalmát. Ez a fogalmi keret oly erősnek, illetve időtállónak bizonyult, hogy napjainkban is rögzült módon létezik.

Ha most a kossuthi norma alapján igencsak röviden áttekintjük modernkori történelmünket, akkor a 19. századot illetően azt mondhatjuk, hogy 1848-49 realizálni kívánta, és meg is valósította a teljes nemzeti függetlenség eszméjét. Az azt követő időszakok viszont nem kedveztek az idea valóra váltásának. A kiegyezésig, a neoabszolutizmus idején semmibe vették a nemzeti függetlenséget, az Osztrák-Magyar Monarchia világa pedig csak nagyon részlegesen adott neki teret.

A 20. században a két háború közti Magyarország teljesítette a Kossuth által megfogalmazott nemzeti függetlenségi kritériumokat – az egy másik kérdés, hogy mire használták ezt a függetlenséget. A második háború utáni ország viszont igencsak távol került ezektől, s jószerivel a Kossuth által támasztott követelményekből semmit sem valósított meg. A korabeli politikai rendszer ellenében megfogalmazódó 1956, éppen ezért egyértelműen realizálni kívánta a függetlenség teljességét. 1956 leverése után azonban a nemzeti függetlenség kívánalmai újfent nem érvényesültek.

A nemzeti függetlenség teljessége a Szovjet Birodalom bukásával, illetve a politikai rendszer megváltozásával következett be ismét.

A 20. század végére, illetve a 21. század elejére azonban megint megváltozott a helyzet.

A teljes nemzeti/állami függetlenség birtokába jutott demokratikus politikai berendezkedésben élő magyar állam úgy döntött, hogy szabad akaratából nemzeti függetlensége lényeges attribútumaitól megválik, és szuverenitása egy részét másokra ruházza.

A nemzeti függetlenség egy részétől történő megválás intézményesen két szakaszban következett be.

1999-ben Magyarország belépett a NATO-ba, a világ legerősebb katonai szövetségébe, amelynek 28 tagállama van, s katonai erejének meghatározó részét adja a földkerekség legütőképesebb ármádiája, az Egyesült Államok hadserege. Amennyire ez józan ésszel kalkulálható, ez a döntés Magyarország számára a legnagyobb biztonságot jelenti.

2004-ben az ország – hosszas megfelelési folyamatnak eleget téve – tagja lett az Európai Uniónak, s ezzel csatlakozott ahhoz a gazdasági, politikai szervezethez, amely Európa demokráciáit tömöríti. Mindkét döntést népszavazás erősítette meg, s így Magyarország hosszú idő után először a történelem veszteseinek oldaláról a győztes oldalra került.

Ezt a két döntést politikai színezettől függetlenül minden komolyan vehető párt akarta, hiszen ez volt, és ma is ez a politikai pártérdekeken túlmutató nemzeti érdek. Minden számottevő erő úgy gondolta, hogy érdemes lemondani a nemzeti szuverenitás teljességéről, hiszen cserébe Magyarország biztonságot, a gazdasági prosperitás lehetőségét és a demokrácia stabilitását nyeri el.

S most vegyük sorra, hogy ezek után a Kossuth által a nemzeti függetlenség feltételéül megszabott kritériumok tekintetében miként is állunk.

1. Magyarország beligazgatása önálló. A magyar nép felelős kormányán kívül senki sem szól bele közigazgatási rendszerünkbe.
2. A magyarok államkormányzata részben önálló, részben nem. Az Uniós csatlakozás okán a kormányzatnak figyelembe kell vennie az Uniós szabályokat, amelyek kötelezőek. Így például nem a magyar kormánytól függ, hogy vasárnap közlekednek-e kamionok az országutakon, avagy sem; a magyar országgyűlés és kormány nem vezethet be halálbüntetést; jogilag semmilyen kisebbséget sem szabad diszkriminálni; az országnak nem lehet diktatórikus politikai rendszere; nem gátolható a szabad vallásgyakorlat; nem vehető el a bíróságok függetlensége – és még hosszan lehetne folytatni a sort. S akkor még nem is beszéltünk az államkormányzat szakpolitikai vetületeiről, ahol is jó néhány betartandó Uniós szabály köti meg az önállóságot a tyúktartás körülményeitől a közbeszerzésekig bezárólag. Ezért lehet azt állítani, hogy az államkormányzat csak részben önálló. Az önállóság sok területen létezik, s az államkormányzat jól-rosszul él is vele, s hogy miként él vele azt a választók négy évente megítélhetik. Más – fontos és kevésbé fontos – területen Magyarország a legkevésbé sem önálló, hanem csak az Unió szabályait betartva cselekedhet. Lehetne úgy is fogalmazni: a magyar választók akarata mellett a demokratikus berendezkedés másik garanciája az ország Uniós tagsága.

Pontosan nem megmondható, hogy az államkormányzat terén mekkora a függés és a függetlenség aránya, de az bizonyos, hogy a magyar államkormányzat csak részlegesen független.

3. Noha az országnak van önálló hadügyminisztériuma, de a NATO tagság miatt nem állítható, hogy Magyarország hadügye önálló lenne. A NATO tagság nemcsak azt jelenti, hogy a magyar haderő kompatibilis legyen a katonai szövetséggel. Azt is máshol döntik el, hogy a magyar haderő milyen feladatot lásson el (így például most a magyar honvédség vadászgépei védik a Baltikum légterét). A NATO tagság azt is jelenti, hogy ha bármely tagországot egy más, kívülálló állam részéről támadás ér, akkor minden tagot támadás ér. Ha például a Baltikumot megtámadja egy nem NATO tagország, akkor a magyar hadsereg feladata adott, nem lehet kitérni előle. S ilyenkor az országgyűlésnek sincs más dolga, mint tudomásul venni a tényt: Magyarországot támadták meg. A hadügy esetében végképp nem érvényes az a kossuthi gondolat, miszerint a nemzet rendelkezzék az ország kardja felett. A gondolat inkább úgy érvényes: a nemzet saját érdekeit felismerve úgy döntött, hogy ezt a rendelkezést másnak adja át.
4. A külügy önállósága megáll. Az ország külpolitikája felett a magyar államkormányzat rendelkezik, s ezzel az önállósággal él is. Ezért lehetnek Magyarországnak részben nyílt vitái katonai szövetségeseivel, az Európai Unióval és az Unió egyes tagországaival. Ezért mondhatja mindegyik magyar kormány joggal, hogy külpolitikája a szövetségesi lojalitás tiszteletben tartásával, a tételezett nemzeti érdekeket tartja szem előtt.
5. A pénzügy jelentős részben önálló, kisebb részben nem. Magyarországnak van önálló nemzeti bankja, önálló pénze, önálló költségvetése, s ezek mind a pénzügyi önállóság alapvető pilléreit jelentik. De az Unió beleszólhat a költségvetési hiány alakulásába, s a különféle gazdasági természetű előírásai nagyban megszabják az önálló magyar pénzügypolitika lehetőségeit. Az ország erszényéről a felelős magyar kormány intézkedik, de az intézkedésnek erős Uniós kötöttségei léteznek.

Summázva tehát az elmondottakat: Magyarország esetében korunkban a nemzeti függetlenség teljessége nem áll fenn. A nemzeti függetlenség részleges. Azért részleges, mert a nemzeti függetlenség teljességének birtokában a felelős kormányok úgy döntöttek, hogy az ország szuverenitásának egy részét becserélik a biztonság, a szavatolt demokrácia és szabadság, és a gazdasági előnyök együttesére. Arra, ami valós magyar nemzeti érdek.

Ha az ország vezetői úgy gondolják, hogy – részben az Európai Uniós nem kielégítő válaszok miatt – az Európát ért két legfontosabb kihívást, a nemzetközi terrorizmust és a menekültkérdést a nemzeti függetlenség teljessé vagy legalább is teljesebbé tételével lehet megválaszolni, akkor ennek következményeként újra kell szabni a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz való viszonyt. A nemzeti függetlenség teljessé vagy teljesebbé tétele így logikusan veszélybe sodorhatja és sodorja azokat az előnyöket – más szóval: nemzeti érdekeket –, amelyek alapján ezek a tagsági viszonyok létrejöttek.

Kellemetlen dilemma.

Az Európai Uniós alternatíva

Manapság a birodalom kifejezést politikai világunk leírására kevéssé használják. Jószerivel utoljára általánosan elfogadottan a szovjet befolyási övezetet mondták Szovjet Birodalomnak. Az Európai Uniót illetően kevesen, de beszélnek Európai Birodalomról.

A birodalom fogalma végigkíséri írott történelmünket. A történelem bizonyos értelemben felfogható birodalmak történeteként is. Úgy tűnik, hogy ez az elbeszélésmód szűkebb területre szorult vissza, és ennek alapján néha az a benyomása támad az embernek, mintha ma már nem is lennének birodalmak.

De tulajdonképpen mi is a birodalom?

Az egyszerűség kedvéért idézzünk egy relevánsnak tűnő meghatározást. Stephen Howe oxfordi, azaz brit politikatudományi professzor definíciója szerint: „A birodalom (imperium) olyan nagy kiterjedésű, több népet vagy nemzetet magába tömörítő összetett politikai egység, amely rendszerint hódítás révén jön létre, és egy domináns központból, valamint alárendelt perifériákból áll.”[3]

Az Európai Unió nem hódítás, hanem az államok önkéntes társulása eredményeképpen jött létre. Az Európai Unió tagjai vélhetően hivatalosan tagadnák azt, hogy létezik domináns központ és alárendelt periféria. Legfeljebb azt mondanák, hogy létezik központi és nem központi régió, de ezek egyenrangúak.

A definíció egyik eleme szerint a birodalomnak politikai egységet kell képeznie. De hogy miben áll ez az egység, azt nem tudjuk meg. Az Európai Unió esetében létezik politikai érték és intézményes közösség, a gazdasági szabályok sokrétegű közössége, de az egésznek még sincs államot, államiságot idéző karaktere.

Tulajdonképpen most akkor az Európai Unió tekinthető-e birodalomnak?

A modernkori európai történelemben kétszer akartak Európára kiterjedő birodalmat létrehozni. Először a 19. század elején Napóleon a francia hegemónia jegyében, másodjára Hitler a német hegemónia jegyében a 20. század ’30-40-es éveiben. Mindketten a fegyverek erejében bíztak, mindketten hódítással kívánták megteremteni birodalmukat – annak ellenére, hogy ezeknek a hódításoknak a természete és eredménye is különböző volt. A harmadik kísérlet az maga az Európai Unió. Nem hódítással és nem egy nemzet hegemóniájával kívánnak megteremteni egy összeurópai politikai egységet.

A történelmi előzményeket és az idézett definíciót figyelembe véve az Európai Unió mai formájában nem tekinthető birodalomnak.  Nem birodalom, és mégis politikai egységnek tételezi magát. Az Európai Unió jelen formájában inkább tekinthető egy nemzetközi szervezetnél organikusabban felépített, de a birodalmi szerkezetet nélkülöző új típusú politikai alakulatnak.

A helyzet felemássága abban áll, hogy a létező egyéb nemzetközi együttműködési formáknál több, de a birodalomnál kevesebb az Európai Unió.

Ha az Uniót a maga fejlődéstörténetében nézzük, akkor egy alapvetően gazdasági és kevés államra kiterjedő közösségből alakult ki 28 államra kiterjedő, az államok egy részében közös pénzt használó, az államhatárokat lebontó politikai és szervezeti egységgé. A történet intézményesen 1951-ben indult az Európai Szén- és Acélközösség formájában, 1957-re ebből lett Európai Gazdasági Közösség és 1967-re Európai Közösségek. 1979-ben megtartották az első közvetlen választásokat a frissen létrehozott Európai Parlamentbe. 1985-ben aláírták az országok közti szabad átjárást biztosító schengeni egyezményt, 1986-tól elkezdték használni az európai zászlót, 1993-ban a maastrichti szerződés hatályba lépésével pedig létrejött az Európai Unió. 2002-ben a tagállamok egy részében bevezették a közös pénzt, az eurot.

Ebből a rövid és nem minden részletre kiterjedő felsorolásból is kitűnik, hogy az Unió fokozatosan miként intézményesült, és eredeti szervezeti kereteihez képest miként alakult át. Az eddigiek alapján megalapozottnak tűnik az a kijelentés, hogy az Európai Unió a változó kihívásoknak megfelelni tudó, korrekciókra nyitott, fejlődő szerveződés.

A most létező politikai egység viszont nem rendelkezik az államiságra jellemző eszköztárral. (Már csak ezért sem lehet klasszikus értelemben vett birodalomnak tekintetni.) Államiság nélkül a politikai egység csak részben lehet valóságos, részben azonban csak képzeletbeli.

Úgy tűnik, hogy az Unió most fejlődésének abban a szakaszában van, amikor még nem állam, de a vele szemben megfogalmazott elvárások – kihívások esetén – az államokra, illetve az államiságra jellemző reakciókat kívánnának meg. Tehát az Uniónak eddigi fejlődési logikája alapján egy újabb jelentős határvonalat kellene átlépnie – hogy megteszi-e, nem tudjuk, mindenesetre az őt ért kihívások nyomán elérkezett ide.

Az államiság feltétlen velejárója az erőszakszervezetek megléte. Az Uniónak nincs közös határőrsége, nincs közös hadserege, nincs közös erőszakszervezete. Gondolhatnánk, hogy azért nincs, mert a NATO mint katonai szövetség ezt kiváltja. De ez így nem igaz. Az Európai Unió tagországai közül hat – különféle okok miatt – nem tagja az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (Ausztria, Ciprus, Finnország, Írország, Málta és Svédország). Kétségtelenül igaz azonban, hogy az Unió 28 tagja közül 22-en a katonai szövetségnek is részesei. De ez még mindig nem elég indok arra, hogy nincs az Unió határainak közös határvédelme.

Az Uniónak nincs közös titkosszolgálata.

Az Uniónak nincs közös külpolitikája, hiszen ez alapvetően a nemzeti szuverenitás körébe tartozik.

Pénzügyi tekintetben felemás a helyzet. Az Unió egy részében van közös pénz, más részében nincs.

Az Uniónak van parlamentje, de nincs olyan felelős kormánya, amely intézkedni tudna különféle, a végrehajtó hatalom hatáskörébe tartozó ügyekben. Az Európai Bizottság csak idézőjelben tekinthető kormánynak.

Az elmondottak igencsak vázlatosan és jelzésszerűen utalnak arra, hogy az állami jelleg tekintetében az Európai Unió nagyon felemás képződmény, és ez nyilván azért van így, mert a tagállamok akarata nyomán fejlődésében most éppen itt tart.

Az Európai Unió nemzeti tagállamokból áll, de nemzetek feletti képződmény. Feladata – és eddig jól-rosszul meg is felelt ennek –, hogy a tagállamok összességének érdekeit megvalósítsa. Működése tehát szupranacionális, azaz nemzetek feletti.

Azok a kihívások, amelyek mostanság érik az Uniót szintén szupranacionálisak, azaz nemzetek felettiek, a nemzeti kereteken túlnyúlóak. A nemzetközi terrorizmus és a menekültek problémája közvetve vagy közvetlenül az Unió egészét érinti. Úgy tűnik, hogy ezekre a kihívásokra az eddigi szupranacionális intézményrendszer nem talált hatékony válaszokat, s nagyon valószínű, hogy adott intézményes szerkezetében ez nem is nagyon állhat elő.

Tehát az Unió válaszút elé került.

Ha megőrzi jelenlegi szerkezetét és intézményesültségének adott szintjét, akkor egyre több kritikában lesz része, mert miért is tartsunk fenn valami olyasmit, amely nem képes érdemben reagálni a tagországok egészét érintő kihívásokra. Ha elmozdul az államosodás irányába, akkor képes lehet érdemi és nemzetek feletti választ adni a nemzeteken túlnyúló problémákra. Ehhez persze az kell, hogy a tagállamok belássák: egy szupranacionális állam formailag egyenjogú részei kívánnak lenni.

Ha az Unió elkezd államosodni, az szintén nagy problémát okoz majd. Részben azért, mert az identitásszempontból rendkívül fontos nemzeti önrendelkezés értéke tovább erodálódik; a tagállamoknak a nemzeti függetlenség egyre több – a mostaninál is több – eleméről kell lemondani. Az is nehézséget jelent majd, hogyha az Unió szupranacionális államiszinten gyakorol végrehajtó hatalmat, hiszen akkor a tagországok polgárai úgy érezhetik: a döntések tőlük nagyon távol s általuk nem befolyásolhatóan születnek. Ez bizonnyal erodálja a demokrácia mint politikai rendszer igazolhatóságába vetett hitet, bizalmat.

Kellemetlen dilemma.

Magyar következtetés

Ha az Unió válaszképtelen marad, az nagyon nem jó Magyarország számára, mert akkor az országnak csak a teljesebb függetlenedés marad, ami viszont jó néhány nemzeti érdeket sért. Ráadásul szinte biztos, hogy a függetlenedés nem tud érdemi választ adni a szupranacionális kihívásokra, mert a nemzeti keretek jellegükből következően elégtelenek erre. A nagyobb függetlenséggel nem nyerünk semmit, viszont sokat veszthetünk.

Ha az Unió saját önfejlődésében elindul az államosodás irányába, akkor Magyarország a számára oly fontos maradék függetlenségéből is veszít, és polgárai azt érezhetik – s erre az érzésre egészen bizonyosan politikai erőt lehet építeni –, hogy történelmük során nem először megint róluk döntenek, nélkülük. Lehet, hogy a nagy kihívásokra érdemi válasz születik, de ennek ára az lehet, hogy az európai nemzeteknek, és így a magyar nemzetnek is szembesülnie kell egy nemzetileg felettük álló állam gyakorlatával, és a belőle következő politikailag használható és kihasználható érzülettel. Ebbe pedig már sok államszerkezet belerokkant.

Összetett szupranacionális politikai egység birodalmi jelleg nélkül. Nehéz lenne, nehéz lesz, merthogy ilyen még nem volt.

Kellemetlen dilemmák, küzdelmes utak.

A kihívások adottak.

Ha válaszlehetőségként egy Uniós tagállam – a jelenlegi Unió válaszképtelensége vagy mérsékelt válaszképessége okán – a nemzeti függetlenség teljessé vagy teljesebbé tételében gondolkodik, akkor kockáztatja a nemzeti szuverenitás egy részének önkéntes lemondása nyomán élvezett előnyöket, mind a szabadság, mind a gazdasági kooperáció tekintetében. 

Ha válaszlehetőségként az Unió elkezd államosodni, akkor kockáztathatja tagországai egy részének lojalitását, és bizonnyal teret enged annak, hogy sokan elnyomó birodalomként értelmezzék – megkérdőjelezhetővé teszi demokratikus politikai közösségként megfogalmazott identitását, azaz lényegét.

De a jó politika mindig jó kompromisszumokra épül.

Kellemetlen dilemmákból is, sok küzdelem árán, születhetnek kellemes megoldások.