Köszönöm szépen a lehetőséget és a meghívást Főigazgató asszonynak és őt is köszöntöm, köszöntöm Igazgató urat, Kormos Valériát, Ékes Ilonát, mindenkit, aki megtisztelte ezt a kiállításmegnyitót.

Valóban egyszerre több okunk lesz idén az emlékezésre, hiszen a 70. évforduló egy újabb kerek évforduló. Ne feledkezzünk el, hogy bár most az ’56-os forradalomra és az 50. évfordulón történtekre tekintünk vissza, de volt egy méltó 60. évforduló 2016-ban itt, Magyarországon és szerte a világban méltóképpen sikerült éppen főigazgató asszony irányításával megemlékezni arról a nagy 20. századi teljesítményéről a magyarságnak, amely a II. világháború után teljesen átalakította a Magyarországról kialakított rendkívül kedvezőtlen képet, ami világossá tette azt, hogy ez a nemzet a zsarnokságot, a diktatúrát, az elnyomást nem tűri, és szembeszáll minden olyan önkénnyel, amely ellentétes az emberi méltósággal, ami ellentétes a népakarattal, és ami korlátozza az emberek szabadságvágyát. Az 1956-os forradalom volt – az ’53-as berlini felkelést nem tekintjük ehhez hasonló nagyságrendű eseménynek, márpedig ehhez hasonló nagyságrendű esemény nem volt – az első bizonyítéka annak, hogy noha a II. világháborút követően Nyugat és Kelet között valóban olyan határvonal jött létre, olyan vasfüggöny ereszkedett le, amely áthatolhatatlan volt, de ez nem a vasfüggöny egyik, illetve másik oldalán élő népek akaratából történt, hanem egy olyan nagyhatalmi megegyezésként, ami elárulta azokat, akik a keleti oldalon maradtak. A magyar nép volt az első, ami a világ leghatalmasabb hadseregével szemben is a szabadságért és a saját méltóságáért, az alapvető emberi jogokért kiállt, és amely függetlenséget hirdetett. Tudjuk azt, hogy sokan voltak, akiknek valóban 13 nap szabadság adatott akár életük végéig, akár hogyha megélhették a rendszerváltoztatást, akkor ’89-90-ig, de az a hőstett, amit akkor a magyar nemzet megtett, az egyértelművé tette, hogy Magyarországon a szovjet megszállás, a kommunista diktatúra az egy ránk erőszakolt diktatúra, amelyet a magyar nép elutasít, aminek semmilyen legitimációja nincsen.

Most, amikor abban a helyzetben vagyunk, hogy már hosszabb ideje emlékezhetünk szabadon 1956-ra, mint amennyi ideig nem lehetett emlékezni, valóban van okunk visszatekinteni a mögöttünk hagyott bő három és fél évtizedre is, és azt mondhatjuk, hogy sajnos azért 1996-ban a 40. évfordulón is azok voltak hatalmon, akiknek volt köze ahhoz, hogy leverték a forradalmat, Horn Gyula és kormánya ebből a szempontból ’56-os szerepével volt leginkább méltatlan arra, hogy ezt az országot irányítsa, és 2006-ról pedig már itt előttem többen beszéltek.

2006 ősze valóban azért volt megrendítő, mert akkor találkoztunk először azzal, hogy a rendszerváltoztatást követően másfél évtizeddel visszatérhet néhány napra a diktatúra, és ez a diktatúra nem csupán a rendőri erőszak brutális formájában tért vissza, ami olyan brutális volt, hogy az a ’80-as éveket már nem jellemezte. A ’80-as évek végén szétvert tüntetések, akár a Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján tartott megemlékezés, akár a ’80-as évek más, kisebb-nagyobb tüntetései, bár volt, hogy még rendőri brutalitást váltottak ki, de olyan mértékű rendőri brutalitást, mint amit 2006-ban tapasztalhattunk, a ’80-as évek puhuló, de még mindig totalitárius Kádár-rendszere már nem mert magának megengedni. És ez csak az egyik része volt, a másik – amire szintén Kormos Valéria kitért –, hogy a magyar államszervezet sem tudott ellenállni a politikai akaratnak, ennek van talán leginkább ma is aktualitása. A magyar államszervezetnek azok a részei, amelyeknek az értelme az, létének az ad értelmet, hogy a politikai hatalomtól függetlennek kell maradnia, azok nem tudtak függetlenek maradni. A konkrét esetekben ügyészek emeltek vádat, indítványoztak előzetes letartóztatást és bírák voltak valóban első fokon, akik teljesen ártatlan embereket, akik akár még a politikához sem kötődtek, de ha kötődtek is, csak békésen alkotmányos jogaikat gyakorolták, zártak börtönbe. Ez egy figyelmeztetés is, figyelmeztetés arra, hogy demokrácia és jogállam nem feltétlenül ugyanaz. Tudjuk, hogy az ókori Róma jogállam volt, de nem volt demokrácia. Nem kérdés, hogy 2006 őszén Gyurcsány Ferenc demokratikusan nyerte meg a választást, de az sem kérdés, hogy a jogállamhoz semmi köze nem volt annak, ami az azt követő hónapokban Budapest utcáin, sőt sajnos tárgyalótermekben is történt. És azt is tudjuk, hogy voltak, akik szembeszálltak ezzel, egy sokszínű közösség szállt ezzel szembe, olyanok, akik utána talán soha nem fogtak össze már többet azokkal, akikkel ebben az ügyben azonosulni voltak képesek. Gyakorlatilag az önmagukat klasszikus liberálisnak nevezőktől a radikális nemzeti jobboldalig mindenki felháborodott azon, hogy ami történt, az elfogadhatatlan és tűrhetetlen. És ez az összefogás volt, ami az azt követő húsz évben biztosította részben a gyülekezési jog tiszteletben tartását, részben azt, hogy ne történhessen meg újra ilyen mértékű joggal való visszaélés. Ebből a szempontból a 2026-os választás egy új korszakot nyitott, és még rövid idő telt el ahhoz, hogy végleges értékelést tudjunk mondani, de azt nyugodtan mondhatjuk, hogy a joggal való visszaélés mértékét tekintve az teljesen egyedülálló.

idegen a szabadságtól, idegen a demokrácia hagyományaitól, és idegen attól, hogy azt gondoltuk, hogy 1956 következtében és valóban erre hivatkozott az 1990-es országgyűlés első emléktörvénye, majd erre utalt vissza az Alaptörvény preambuluma is. Azt mondtuk, hogy a magyar nép dönt arról, hogy milyen jövőt szeretne magának. A magyar nép dönt arról, hogy kiket akar látni saját vezetőinek, kitől mikor vonja meg ezt a megbízást, és ebbe az állam nem tud beleszólni, mert ha ebbe az állam beleszól, akkor rögtön a '85-ös választásoknál vagyunk, ami annyival volt demokratikusabb, mint a korábbi, ahol legalább már a Hazafias Népfront jelöltjei is indulhattak. Úgyhogy most is van bennünk aggodalom, de az biztos, hogy az ország akkor is elég erős volt, hogy összefogjon ezzel a brutális, önkényes, jogállamellenes fellépéssel szemben. Ez az erő volt az, ami utána ezt a szörnyű emléket, ami sokaknak személyesen is szörnyű emlék, mégiscsak a helyére tette és egyértelművé tette, hogy ilyet nem lehet tenni, hogy ez elfogadhatatlan és nem bocsátható meg. Különösen megbocsáthatatlan akkor, amikor éppen az 1956-os forradalom hősi magyar teljesítményének az évfordulójára időzítve történt, ami történt.

Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik akkor sokat tettek azért, hogy ezek a fájdalmak enyhüljenek, ne örök fájdalmak legyenek, hanem csak egy-két hónapig, néhány hétig vagy néhány napig tartó fájdalmak legyenek mindazoknak, akik tettek azért, hogy megtörténhessen legalább az anyagi kárpótlása azoknak, akik anyagiakban nehezen kifejezhető méltánytalanságokat szenvedtek el, és azoknak is szeretnék köszönetet mondani, akik annak idején az államon belül tisztességesek voltak ahhoz – különösen itt a másodfokú bíróságra, például Szívós Mária korábbi alkotmánybíró asszonyra gondolok –, hogy ellenálljanak a hatalom brutális nyomásának egy független hatalmi ággal szemben. Úgyhogy köszönet még egyszer és köszönet azoknak is, akik ezt a kiállítást létrehozták és megszervezték.

Elhangzott a Terror Háza Múzeumban, 2026. július 27-én a Világtörténelmet írtunk 1956–2026 és az Embervadászat 2006 című időszaki kiállítások megnyitóján.