Luca Rinne nemrég érettségizett, jelenleg a Konrad Adenauer Alapítványnál tölti önkéntes szociális évét. „Az NDK-ról? ̶ kérdezi egy hannoveri rendezvényen ̶ „Nem emlékszem, hogy szó lett volna róla az órákon. Csak a 10. osztály végén beszéltünk Németország megszállási övezetekre való felosztásáról.” Hozzá hasonlóan így van ezzel Németországban a legtöbb iskolás. Míg általában a nemzetiszocializmust behatóan taglalják, addig az NDK szinte semmilyen szerepet sem játszik. Ennek nemcsak az az oka, hogy történelemoktatásra általában heti egy-két órában kerül sor, hanem az is, hogy néhol a történelmet összevonják más tárgyakkal. A rendelkezésre álló időben egyre kevésbé van szó történelmi eseményekről, sokkal inkább „kompetencia-orientációról” és korokon átnyúló hosszmetszetekről – ahogyan a vonatkozó tantervek fogalmaznak. Az NDK, a kicsi német mellékállam, rendre kimarad.
A berlini Fal egy darabja 1990-ben
Ez a 30 évvel ezelőtti békés forradalomra is igaz. A németek történelmének évszázados jelentőségű eseményét szinte csak mellékesen és néha már-már kelletlenül említik meg. Sok tankönyvben még a tartalomjegyzékben sem szerepel. A Westermann Kiadó „Horizonte II [Horizontok II]” című kötetének egyik kiadásában az 1989-es szabadságharc valahol a „Az NDK Erich Honecker érájában” és „A német egység” című fejezetek között bújik meg. A Klett Kiadó „Geschichte und Geschehen Oberstufe [Történelem és történés felső tagozat]” c. könyvében a NSZEP-diktatúra bukása a „Belnémet enyhülés és egyesülési folyamat” című fejezetben található. Annak, hogy 1989 eseményei a német tankönyvekben ennyire csekély figyelmet kapnak, többek között az az oka, hogy az NDK-beli szocialista rezsimet többnyire az 1945 utáni közös német történelem részeként mutatják be. A német megosztottság, a hidegháború, az enyhülési politika és az újraegyesítés bemutatásában az NDK úgyszólván eltűnik. Az átfogó szemléletmód ezen felül problematikusan egyforma távolságot teremt mindkét német állammal szemben. Fiatal németként az a benyomás alakul ki az emberben, hogy mindkét rendszernek megvoltak az előnyei és hátrányai, és a Falat végül a hidegháború miatt kellett megépíteni. Így a keletnémetek 1989 őszi lázadása alig válik érthetővé.
Néhány tankönyvben a leírás állandóan ide-oda ugrál a Német Szövetségi Köztársaság és az NDK között. A Klett Kiadó „Zeitreise 3 [Időutazás 3]” című könyvében a „Fiatalok keleten és nyugaton” cím alatt egy fejezeten belül teljesen különböző életviszonyokkal foglalkoznak. A „Zeiten und Menschen 2 [Korok és emberek 2]”, amely 2009-ben a Schöningh Kiadónál jelent meg, hasonlóképpen a „konzumvilágokkal” és a „női élettel” foglalkozik a két német államban. Ezáltal a tanulók nem csak hogy könnyen elveszíthetik az áttekintést arról, hogy éppen melyik rendszerben vannak, hanem a tekintet gyorsan elsiklik a diktatúra és a demokrácia közötti alapvető különbségek felett is. A „Zeiten und Menschen 3 [Korok és emberek 3]” aktuális kiadása ettől a megközelítési módtól szerencsére megvált.
Újraegyesülés a Falnál, 1989. november 9.
A Németországot egységként kezelő szemlélet annak a politikai erőtérnek a jelentős eltolódásához vezet, amelyet a békés forradalomért felelőssé tesznek. Nemrég még ádáz vita folyt arról, hogy a polgárjogi harcosok kis csapata vagy az átlagpolgárok nagy tömege végzett-e a NSZEP-diktatúrával, addig sok tankönyv más hőst prezentál: Mihail Gorbacsovot. A szovjet állam- és pártvezér nélkül, így a leírások tendenciája, a fordulat az NDK-ban és a két német állam egyesülése soha nem következett volna be.
Utóbbira jó példa a 2009-ben a Klett Kiadónál megjelent „Geschichte und Geschehen II [Történelem és történés II]” című tankönyv. A békés forradalomról szóló fejezetben először másfél oldalon keresztül Gorbacsov reformpolitikájáról van szó. Az NSZEP-diktatúra (Német Szocialista Egységpárt) bukását ezután ennek következményeként intézik el, húsz sorban. Utána a szerzők részletesen leírják az utat a német egységig, amelynek következményeit nagyon is kritikusan ábrázolják. Hogyan értse meg így egy fiatal, hogy Németország újraegyesülése az NDK-polgárok szabadságharca nélkül soha nem lett volna lehetséges és hogy az újraegyesülés hatalma történelmi szerencsét jelentett?
A békés forradalom a tankönyvekben azért is marad annyire kontúrtalan, mert nincs arca. Egyetlen egy polgárjogi harcost – vagy tüntető „átlagpolgárt” – sem mutatnak be közelebbről a tanulóknak. Még Bärbel Bohleyt, a keletnémet Jeanne d’Arcot is csak ritkán említik. Arról pedig végképp nem tanulnak az iskolákban, hogy miért fordultak a NSZEP ellen, milyen árat kellett ezért fizetniük és milyen módon alakították a tehetetlenségüket erővé. Hogy mennyire fontosak az egyéni sorsok a fiatalok számára, azt mindenki tudja, aki már tanította a nemzetiszocializmust. Az NDK-val kapcsolatban messzemenően hiányoznak ilyesfajta lehetőségek. A forrásanyagok között ehelyett gyakran írók – mint Christa Wolf vagy Stefan Heym – szólalnak meg, akik az „igazi” szocializmusról álmodoznak és meg akarják menteni az NDK-t.
Néhány tankönyv hangsúlyosan a középpontba helyezi azt a tényt, hogy az NSZEP-állam nem felelt meg a szocialista eszmének. „Az ideológiai igény és a társadalmi valóság között hiányzó összhang végül a NSZEP-rezsim összeomlását idézte elő az NDK-ban”, áll a „Horizonte II [Látóhatárok II]”-ben. Mivel ez az ellentmondás az NDK teljes történelmére igaz, így megválaszolatlanul marad, hogy miért éppen 1989 őszén következett be az „összeomlás”. Ugyanabban a bekezdésben még utalnak a lakosság „elégedetlenségére”, amelyet elsősorban a nem megfelelő áruellátásra, a politikai ellenőrzésre és a hiányzó szabad utazás lehetőségére vezetnek vissza. Ezáltal a szabadságért folyó magasztos harc inkább csak egoistának tűnő indítékokra redukálódik.
Ugyanígy tisztázatlan marad, hogy a NSZEP vezetése miért csak alig mutatott ellenállást a saját bukásával szemben. Azt a tényt, hogy 1989-ben a pártban és már a fegyveres szerveken belül is növekedett a kétely a politikai bizottság tévedhetelenségének dogmájával szemben, gyakorlatilag sehol sem említik. Ugyanez mondható el arról a tényről, hogy a NSZEP autokrata uralmi rendszerében senki nem mert saját felelősségére döntéseket hozni – pl. arról, hogy páncéltankokat vessenek be a tüntetők ellen. Ez, és nem Egon Krenz egy döntése vezetett ahhoz – ahogyan utóbbit a „Zeiten und Menschen 2 [Idők és emberek 2]”-ben sugalmazzák –, hogy az október 9-i lipcsei tiltakozó tüntetésen nem került sor vérontásra. Hogy mennyire nem ismerik a szerzők a békés forradalom történetét, az abban is megnyilvánul, mennyire ötletszerűen említik meg az akkor működő ellenzéki csoportokat. Hol a „Demokratischer Aufbruch [Demokratikus Ébredés]”-t emelik ki, hol a „Demokratie Jetzt [Demokráciát Most]”-ot, máskor a „Neues Forum [Új Fórum]”-ot. Magukban a forrásokban a polgárjogi mozgalmak csak nagyon ritkán jutnak szóhoz. A szakmai hozzáértéssel kapcsolatos kételyeket számos tárgyi hiba is erősíti – kezdve Honecker lemondásának hibás dátumával, az állítólagosan „szatirikus” szovjet lapon, a „Szputnyik”-on keresztül az egyesülési és a 2+4-szerződés (Németországra vonatkozó végleges szabályozásról szóló szerződés) összetévesztéséig.
Azonban súlyosabban esnek latba azok a problematikus értelmezések, amelyek néha szinte kioktató jellegűek. Elsősorban a régebbi tankönyvekben lehet érezni a szerzők abbéli félelmét, hogy a tanulók a szocializmust túl negatívan láthatnák és emiatt elfelejthetik a nemzetiszocializmus bűneit. Így pl. a már 1999-ben a Cornelsen kiadónál megjelent „Geschichtsbuch Oberstufe [Történelemkönyv felsőfok]” azzal az állítással áll elő, hogy a német megosztottság „nem 1949-ben, nem is 1945-ben vagy 1939-ben kezdődött, hanem 1933-ban”. Az 1998-ból származó Oldenbourgnál megjelent „Geschichte für Gymnasien [Történelem a gimnáziumok számára]” c. tankönyvben a tanulók azt kapják útravalóul, hogy „az újraegyesítést nem szabad egy nemzetállam születésének tekinteni”, hanem csak egy „összeurópai ház sikeres felépítése előfeltételének”. A „Zeiten und Menschen [Korok és emberek]”-ben a „két német nép”-ről írnak – pedig ilyesmit még a NSZEP sem állított soha.
Néha az az ember benyomása, hogy az egyik vagy a másik szerző az NDK összeomlását inkább sajnálja. A „Zeiten und Menschen [Emberek és korok]”-ban kiemelik, hogy az NDK történelmi útjához „remények is kapcsolódtak” és hogy a polgárai között „nem csak ellenzők voltak, hanem támogatók és követők is”. A felső tagozatnak szánt történelemkönyvben ezt olvassuk: „Az NDK-polgárok lojalitásának az oka a lassan, de biztosan növekvő életszínvonal és a munkahelyek biztosítottsága volt.” Ugyanebben a könyvben idéznek egy esszéírót, aki a fal leomlásakor lejátszódó örömteli jelenetekkel kapcsolatban megjegyzi: „Utólag lehet majd pontosan tudni, mit is jelentettek ezek a képek. Ott egy dicsőséges történet kezdődött – vagy egy szörnyű szerencsétlenség.”
Néhány tankönyv óva int attól, hogy a demokrácia győzelmét 1989 őszén túl pozitívan lássuk. „Zeiten und Menschen [Emberek és korok]” szerint ma az NDK-val kapcsolatban „fennáll annak a veszélye, hogy a történetét egyoldalúan «vesztesként» dolgozzuk fel”, és fennáll az a csábítás, „hogy a halottat még egyszer agyonüssük”. Lutz Niethammer tollából nem csak ez az idézet mutatja meg, mennyire a nyugatnémet történészek egy bizonyos generációja határozza meg Kelet-Németország megítélését. Ennek a mindent önmagára vonatkoztató beállítottságnak a csúcspontját a „Geschichtsbuch Oberstufe [Történelemkönyv, felső tagozat]”-ban található négyoldalas esszé képezi, amelyben a Fal leomlását egy szédületes oksági láncban a nyugatnémet hatvannyolcas mozgalomra vezetik vissza. Ha ilyen jellegű értelmezéseket olvas az ember, akkor már szinte örülni lehet annak, hogy a hannoveri fiatal lány az iskolában soha nem hallott semmit az NDK-ról.
(Az írás a Frankfurter Allgemeine Zeitung október 31-i számában jelent meg.)