A hazánkban legutóbb bejelentett, a gyermekvállalás feltételeit javító családpolitikai intézkedések élénk visszhangot váltottak ki az európai liberális világszemlélet propagandistái, saját nihilizmusukba belefeledkező politikusok és minden hagyományra, értékre ferde szemmel tekintő bértollnokaik között. Sokféle vádat hordtak össze a rasszizmustól a lelki diktatúráig, egyik fő érvük azonban az volt, hogy a gyermekvállalás támogatása egyszerűen gyermekszülésre kényszeríti, méltóságukban megalázza, szabadságuktól fosztja meg a nőket. Mivel a pergőtűz alá került támogatási rendszer hátterében tudatosan vállalt keresztény értékek állnak, bírálói pedig általában is harcos ellenzői mindennek, ami keresztény, érdemes elgondolkoznunk azon, miként is vélekedik az egyház a nőről, annak méltóságáról és szabadságáról. A téma megítélése, mint annyi másé, maga is változott, fejlődött az elmúlt évezredek során, ám a nőnek, mint anyának a tisztelete sajátja volt minden történelmi kornak. Nem arról van tehát szó, hogy valamilyen agresszív férfisovinizmus tekinti a női méltóság lényeges elemének az anyaságot, mint azt korunk liberális feministái és gender-prófétái mantrázzák, hanem olyan természetes adottságról, amely örök, ki nem rekeszthető eleme a női méltóság és hivatás egyre gazdagabb, sokrétűbb fogalmának.
A neves vallástörténész, Mircea Eliade például egyenesen a mitológia kozmikus dimenziójába helyezi a nőnek, mint anyának az alakját, amikor így fogalmaz: „A Föld képe tökéletesen fedi az anyáét: az emberteremtést az egyedfejlődés fogalmaival írják le. A magzat formálódása és a szülés az emberiség születésének nagyszabású aktusát ismétli, amelyet a legmélyebb khthonikus Méh-barlangból való kiemelkedésként fognak fel.” II. János Pál szerint pedig, aki különösen hitelesen tanított a női méltóságról, „Az anyaság különös kapcsolatban állaz élet titkával, amely a nő méhében érlelődik: az anya csodálattal áll ez előtt a titok előtt, és egyedülálló érzékenységgel érzi meg, hogy mi fejlődik őbenne. Az anya a kezdet világosságával látja személynek a méhében hordott gyermeket és szereti őt.” (Mulieris Dignitatem 1988).
Természetesen egy nő nem attól és annyiban nő, hogy anya, de az anyaságban teljesedik ki teljes személyi méltósága, miközben korunkban ez a méltóság számos új vonással bővül az élet különféle területein, a munka, a közélet, a tudomány vagy a kultúra világában. Erről a gazdagodásról beszélt már XXIII. János pápa is Pacem in terris kezdetű körlevelében, ahol kimondta: „A nők ugyanis, mivel napjainkban mindinkább tudatában vannak emberi méltóságuknak, nem tűrik el, hogy vagy élettelen tárgyaknak, vagy eszközöknek tartsák őket, sőt mindinkább követelik, hogy az emberi személyhez méltó jogok és kötelezettségek őket is megillessék, mind az otthon falai között, mind az államban.”
Keresztény hagyományait és értékeit sok tekintetben ma is őrző társadalmakban – és a magyar ilyen – minden sokszínűsége ellenére is teljesen természetes, hogy a női méltóság a maga egészében, az anyaságot is ideértve nyerjen elismerést. Ennek az elismerésnek és elfogadásnak pedig az anyai szerep értékelése, sőt felértékelése mindig is része marad, csakúgy, mint asszonyaink, lányaink zömének az a vágya, hogy gyermekeket neveljenek. Így van ez még akkor is, ha vannak, akik egészen másként vélekednek a női hivatásról, kényszerből, dacból vagy rezignáltan lemondanak arról, hogy utódokat hozzanak a világra. Szinte egyenesen ez utóbbiaknak szólt II. János Pál, amikor a már említett Mulieris Dignitatem című apostoli levelében arról beszélt, hogy„Közeledik az óra, sőt már itt is van, amelyben a nő hivatása teljesen föltárul, az óra, melyben a nő a társadalomban eddig soha el nem ért befolyásra, kisugárzásra tesz szert. Ezért most, amikor az emberiség olyan mélyreható változáson megy át, az evangéliumi lelkületű nők sokban segíthetik az embereket, hogy el ne csüggedjenek.”
Valójában korunk legalább lélekben, szellemben „szingli” és gyermektelen hamis prófétái azok, akik mély sebet ejtenek a női méltóságon, amikor az anyaságot kényszernek, a szabadság elvesztésének, az európai nők gyermekvállalását merő tehernek tekintik. Nem pusztán azért, mert a természet, az élet rendjével, a biológia törvényeivel mennek szembe, népek, nemzetek jövőjét teszik kockára, amikor az asszonyokban csak a karrier, az önépítés magányra rendelt büszke médiumait látják.
Ha komolyan azt gondolják, hogy a gyermekvállalás csak nyűg és teher, nem pedig öröm, felelősség és szeretet, az azt elősegítő szemléletformálás és az azt támogatni, ösztönözni képes, a személyes döntést segítő, nem pedig kikényszerítő feltételek biztosítása presszió, lelki terror, vagy egyenesen a fehér ember rasszizmusának jele, akkor ők maguk tekintik nőtársaikat puszta bábnak. Vagy ami még rosszabb, olyan anyagias és nyerészkedő perszónáknak, akik bár szuverenitásuk védelme érdekében valójában nem is akarnak gyermeket, anyagi ellenszolgáltatás reményében, amolyan haszonleső társadalmi béranyákként mégis megteszik azt a szívességet ordas eszméket hirdető politikusoknak, hogy szülnek. Ezzel a paranoiával szemben pedig a kereszténység ma is azt üzeni a nyugati világnak, hogy a bibliai Éva, „minden élők anyja” óta tudja, hiszi: a női méltóság nem létezhet az anyaság misztériuma nélkül akkor sem, ha nem minden nő lesz, lehet anyává.