„Mi nemcsak hibákat követtünk el, de dolgoztunk is.” Péter Gábor, 1957
Volt, aki a Gyűjtőben ült, mint Péter Gábor. Volt, aki a Markóban, mint az ÁVH alezredese, Farkas Vladimir. Voltak, akik önként mentek a Markóba, életüket féltve. Voltak, akiket a Maros utcai laktanyában tartottak fogva és voltak, akiket a Fő utcában őriztek a felkelők. Voltak, akik a pártállam börtönében ültek ávósként, államellenes bűncselekmény miatt elítélve, 1952 óta. És voltak olyan államvédelmisek is, akik Mindszenty Józsefet őrizték Felsőpetényben és forradalmi bizottságot választva maguk közül, közös döntéssel megszüntették a bíboros fogságát. 1956. október 30-a volt.
Ezen a napon a Markó utca kezdett megtelni ávósokkal. A Rajk-temetés előtti napon letartóztatott Farkas Vladimir nem akarta elhinni a börtönőröknek, hogy a köznyelvben még mindig ávósoknak nevezett kollégái önként jelentkeznek őrizetbevételre. Mert féltek. A Markóban az a hír járta, hogy a Nagykörúton ávósokat akasztanak. Apját, Farkas Mihályt, a „trojka” tagját október 12. óta tartották fogva a Markóban, és fiával ellentétben folyamatosan követte a forradalmi eseményeket. A börtön parancsnoka hűségesen tájékoztatta, miközben az őrök a szovjet típusú egyenruhájukon a vörös csillag helyére nemzeti színű kokárdát tűztek.
Ispánki Béla, Mindszenty egykori és vele együtt elítélt szertartója könyvéből tudjuk, hogy a Gyűjtőfogház október végi felszabadításakor a forradalom mellé állt honvédek a börtön előtt egy tankhoz kötötték Péter Gábort. Az ÁVH pár éve még teljhatalmú, 1956-ra fogoly ura, „az erőszak neve” ezt úgy élte meg, hogy saját elvtársai ott hagyták a „fasisztáknak kiszolgáltatva”. Péter Gábor nem gondolt semmit az októberi helyzetről. Nem volt „kellően tájékoztatva” és egyébként is politikai áldozatként tekintett magára, akinek a kihallgatását a nem várt október 23-i események miatt aznap 16 óra 10 perckor félbeszakították. Amikor a szerinte ellenforradalmárok november 3-án éjjel, négy év börtön után kivitték a cellájából, arra gondolt, hogy ezt azért mégsem érdemli. Saját bevallása szerint, ha reggel a szovjet csapatok meg nem érkeznek, nem élte volna túl…
Budapesten egy belső parancs alapján október 30-án délután összehívták a rendelkezésre álló állományt. Az eligazításon annyit mondtak: mindenki megy, ahova akar. (Nagy Imre október 28-i beszédében azon ígérete, hogy az Államvédelmi Hatóságot megszüntetik, azért szemfényvesztés, egyben kényszerű aktuálpolitikai reagálás a nép „Halál az ávóra!” követelésére, mert az 1953-ban meginduló változások alatt, tehát éppen az ő miniszterelnöksége idején, ezt már megtették, az államvédelem ettől az évtől kezdve megszűnt önálló intézmény lenni s újra betagozódott a Belügyminisztérium alá.) Az ávósok egy része ismerőseinél, vidéki rokonainál bujkált, többen a börtön biztonságát választották. A fegyverszüneti időszakban szinte valamennyi budapesti felkelőcsoport akcióba lépett, hogy összegyűjtsék és később bíróság elé állítsák a Rákosi-rendszer fő vétkeseinek tartott államvédelmiseket. A Széna téri felkelők voltak a legaktívabbak, ők mintegy 150 ávóst gyűjtöttek be, ami több mint két és félszerese volt a Corvin köziek foglyainak. A későbbi megtorlások három nyomozóját is ők vitték be, Kása Tibor és Sándor József századosokat, és Szalma József őrnagyot is.
A Maros utca 3. szám alatti ÁVH-objektumot, a Kormányőrség laktanyáját foglalták el és le a Széna tériek, hogy a rendszer terrorszervezetének tagjait kihallgathassák: mikortól meddig volt az ÁVH tagja, milyen beosztásban dolgozott, részt vett-e a fegyveres harcokban, hová tette a fegyverét? Közben, szintén október 30-án délután a Belügyminisztérium Fő utcai épületét is elfoglalták a felkelők, a II. kerületi Forradalmi Katonai Bizottmány tagjai. Vezetői egy 25 éves lakatos és egy 24 éves gépésztechnikus voltak. Hozzájuk csatlakozott – átállt – Menyhárt Lászlóné 31 éves rendőrnyomozó alhadnagy. Később, a megtorló perek során mindhármukat több társukkal együtt elítélték azért, mert november 1. és 4. között kb. 300 kommunistát és államvédelmist tartóztattak le és tartották fogva a Gyorskocsi utca – Fő utcai börtönben. Az ávósokat újabb ávósok nevének bemondására kényszerítették és mindezt, az ávósok adatainak felvételét, egy korábbi hadbíró századossal, Jánosi Józseffel íratták le egy közönséges vonalas, kék borítójú iskolai füzetbe.
Kádár János bábkormánya alatt mindent megtett azért a pártpropaganda, hogy az október 30-án a Köztársaság téren meghaltak, ávósok és a Pártház védőinek sorsával bizonyítsák a forradalom és szabadságharc „népellenes bűncselekményeit”. (Ifj. Donáth Ferenc még 2007-ben is erről beszélt egy megemlékezésen, ma pedig a Klubrádió esti főműsorában „sikeresen” kapcsolták össze a Köztársaság téri „lincselést” Putyin látogatásával.) Az igazság ezzel szemben az, hogy a mai napig nem tisztázott, hogy a téren felakasztott államvédelmisek holttestei már holtukban kerültek-e oda, s így gyalázták meg őket, vagy a még élő államvédelmiseket lincselték meg. Tény, hogy Eörsi László is hangsúlyozza, hogy az egyébként meglehetősen következetesen eljáró szabadságharcosok kezéből kicsúszott az irányítás, s körülbelül 20 fő áldozatul esett a népharagnak. A későbbi hivatalos pártemlékezet hőskultuszt épített a Köztársaság téren történtek köré: a Munkásőrség Központi Férfikara már 1959-ben megénekelte a mártírokat, 1971-ben pedig megszületett a szerzemény, a Dal a Pártház védőiről címmel.
„Elvtárs, ha szólít, ha hív a párt, csak gondolj a Köztársaság térre.
Éld át a hőst, ki nyögve élte át, a népért kihullott a vére.”
Farkas Ferenc és Zana Albert államvédelmisek sírja a 301-es parcellában, 2019. október 25.
Végül a hős, a forradalmár és rendszer ellen lázadó ávósokról is tudnia kell a jelenkornak. Bosnyák Gábor, a Gyűjtőfogház és a recski internálótábor volt ávós őre a forradalmárok oldalán vett részt a Corvin közi harcokban, majd hét főből álló rajával a pártlap, a Szabad Nép székháza körüli őrszolgálatot látta el, de ott volt október 29-én éjjel a Keleti pályaudvar felől a belváros irányába tartó szovjet egységgel szembeni fegyveres harcban, ahogy 30-án és 31-én is a Köztársaság téren, ahol a titkos börtönök utáni kutatást biztosította. Mindezért 1958. április 21-én Borbély János elnökletével a Népbírósági Tanács halálbüntetéssel sújtotta. Három nap múlva kivégezték a mindössze 28 éves fiatalt. Vagy a napokban, október 25-én került sor annak a két ávósnak, Zana Albert őrmesternek és Farkas Ferenc kiképző hadnagynak az újratemetésére a 301-es parcellában, akiket 1953. június 8-án akasztottak fel a népi demokrácia elleni összeesküvés vádjával, mert valóban az ÁVH kötelékében ellenállást, tömeges leszerelést szerveztek, szovjet tábornokok megmérgezését készítették elő és tiltott röplapokat, brosúrákat (pl. Marxizmus realista szemmel) terjesztettek. A velük együtt elítélt hét ávós társuk a forradalom alatt börtönbüntetését töltötte, csak 1958-ban vizsgálták felül az ügyüket.
Bonyolult a XX. század, különösen a közepének magyar történelme. Ma már kimondható, hogy nem minden ávós volt gonosz, még akkor sem, ha a testület, amit képviseltek, egyértelműen az volt. Ezért volt társadalmi konszenzus és rendszerváltó forradalmi követelés 1956-ban a „Halál az ávóra” felirat.
(Az írás az alábbi forrás és irodalom felhasználásával készült:
Menyhárt Lászlóné és tsai ellenforradalmi szervezkedése. ÁBTL 4.1. A-2126/49
Balogh Margit, 2017: A visszatérés. 1956 mint fordulópont Mindszenthy József életében. EMLÉKEZTETŐ, 2 (3–4.). pp. 32-42.
B. Varga Judit, 2016: Kényszer ellenére. Új Ember Kiadó, Budapest.
Farkas Vladimir, 1990: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Interart Stúdió, Budapest.
Müller Rolf, 2017: Az erőszak neve: Péter Gábor. Az ÁVH vezetőjének élete. Jaffa Kiadó, Budapest.
https://napitortenelmiforras.blog.hu/2016/06/09/a_koztarsasag_teri_parthaz_ostroma_mitosz_es_valosag
B. Varga Judit történész-muzeológus