Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!
Főigazgató Asszony!
Tisztelt Államtitkár Urak!
Kormánybiztos Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hetvenhat évvel ezelőtt a szovjet hatóságok – mentelmi joga ellenére – letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták Kovács Béla országgyűlési képviselőt, az akkori legnagyobb kormánypárt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Már ebből világosan látszott, hogy a II. világháború után Magyarország nem járhatja a saját maga által választott utat, hanem ismét külső érdekek és idegen nagyhatalmak játékszerei leszünk. Magyarország a német befolyással meggyengült, majd a német megszállással elvesztett önrendelkezését valójában 1990 májusáig soha nem nyerte vissza. Kovács Béla elhurcolásával egyértelmű lett, olyan ideológia vetette meg a lábát hazánkban, amelynek képviselői a háború időszakán kívül is a mindennapok részévé emelték a félelmet, a vérontást, a terrort és a halált. Az így élt időket békének és felszabadulásnak nevezték el, melynek évtizedei alatt a kommunisták nem pusztán az ország szuverenitását számolták fel, hanem tízezernyi honfitársunk élethez való jogát is és több milliónyi honfitársunk reményét is, hogy életét méltósággal élheti. Minden évben legalább egyszer szembe kell néznünk a történelem e szörnyűségeivel. Legalább egyszer fel kell idéznünk mindazt, ami jóvátehetetlen módon alakította át és változtatta meg nem csak családjaink, nemzetünk, de az egész világ életét. A kommunizmus kegyetlenségét pontosan írja le Sztálin sokat idézett mondata: „Egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztika.” A kommunizmus valójában egy évszázadon keresztül tartó tömegmészárlás Lenintől és Sztálintól, Mao Ce-tungon és Ceaușescun át, Honeckeren és Rákosin át egészen Kádárig.

Éppen ezért nem feledhetjük el a számolatlanul osztogatott halált, rabságot, kínzást és megaláztatást, amelyben a kommunizmus áldozatainak része volt! A véres ideológia több mint 100 millió ember legyilkolásáért felelős szerte a világban. Százmillió ember, és ez a szám nem végleges. Sosem lesz az. Édesapák, édesanyák, nagyszülők, testvérek, barátok, soha beteljesedni nem tudó szerelmek, derékba tört álmok és vágyak. Holtak és megnyomorított élők a fizikai és lelki erőszak áldozatai. Minden esztendőben számba kell vennünk azt a rettenetes civilizációs szakadást, amelyet ez a szellemi és tudományos értelemben alaptalan, morális értelemben tűrhetetlen emberkísérlet okozott a világ kommunizmussal fertőzött részein. Éppen ezért különösen nehéz az emlékezés. A kommunizmus történetének halálfolyama olyan bonyolult és összetett, oly sok mindenki került bele a sodrásába, hogy senki sem képes a szörnyűségek tömegét a maga mélységében felfogni és átérezni. Mégis emlékeznünk kell, mert az emlékezés szövetség a múlt, jelen és jövő között! Kötelesség, amellyel az áldozatoknak, önmagunknak és az utánunk jövőknek tartozunk.

Hol máshol lehetne beszédesebb az emlékezés, mint itt, éppen ebben a házban? Az Andrássy út 60. a magyar történelemben egyet jelent a terrorral. A Terror Háza Múzeum lassan már egy emberöltő óta sokat tett azért, hogy szóra bírja ezeket a falakat és üzenetüket a lehető legtöbb emberhez eljuttassa. E múzeumnak a fennmaradásáért kezdetben még annak az – azóta már jobblétre szenderült, a rendszerváltoztatáskor antikommunista álarcot öltött, majd négy évvel később a posztkommunistákkal koalícióra lépett – pártnak a képviselőivel is meg kellett küzdeni, akik nem bocsátották meg, hogy szüleik ötvenes évekbeli munkahelyéből múzeumot csináltak.

Magyarország megannyi áldozat és szenvedés árán, de 1990-ben ténylegesen is felszabadult azoknak az igája alól, akik előtte – több mint 40 éven át – felszabadulásnak hazudták a szovjet megszállást, hogy az idegen megszállók fegyverei mögé bújva négy évtizeden keresztül sanyargassák az általuk elárult hazát és nemzetet. Ahogyan a rendszerváltoztatás utáni első szabadon választott parlament az 1956-os forradalomról emlékezett meg első elfogadott törvényében, úgy szintén elengedhetetlen volt, hogy Magyarország történelmének első, demokratikusan elfogadott, írott alkotmányában egyértelműen rögzítsük, hogy – idézem: „A kommunista diktatúra felelős honfitársaink meggyilkolásáért, idegen hatalomnak való kiszolgáltatásáért, törvénytelen bebörtönzéséért és kényszermunkatáborba hurcolásáért, megkínzásáért, embertelen bánásmódban részesítéséért, az európai civilizációs hagyomány értékeinek módszeres pusztításáért.”

Ugyanakkor a magyar alkotmányos intézményrendszer és benne az igazságszolgáltatás szégyene, hogy a rendszerváltoztatás után a kommunista gyilkosokból nem lett elítélt. Ezért különösen fontos, hogy akik úgy élnek még közöttünk, hogy átélték e borzalmakat, saját személyes szenvedéstörténetüket a nemzeti emlékezet részévé téve tudatosítsák az utánunk jövő generációk számára, hogy mit kellett elszenvednie az embernek az embertelenségben, és azt is, hogy mekkora érték a mai magyar társadalom többségének a már örökül kapott szabadság. Ahogy nélkülözhetetlen az is, hogy a ma még élő elkövetők, kiszolgálóik és a gyilkos ideológia mára már átöltöztetett vagy modernizált új zászlóvivői is tudják, számukra a mi emlékezésünk újból és újból szembesítést jelent a megmagyarázhatatlannal és a megbocsáthatatlannal.

Antall József az 1990 utáni szabad Magyarország első miniszterelnöke az utolsó szovjet katona kivonulásakor hazánk teljes szuverenitásának 46 év utáni helyreálltakor a Somló-hegyen így fogalmazott: „Szeretném a lelkére kötni az öregeknek, élményeiket, családi történetüket és emlékeiket adják tovább a gyermekeiknek, unokáiknak. Felhívom az unokák figyelmét arra, ne higgyék, hogy azok az elesett öregemberek, akik esetleg betegségükben néha már terhesek számukra, ne tudnának nekik újakat mondani. Csak legyen türelmük őket megkérdezni, meghallgatni, és meg fogják tudni, hogy mit jelent a hétköznapok igaz magyar történelme, az egyszerű magyarok millióinak története, hogyan élték meg a múltat, a harctereket, a háború utáni időket, a Rákosi-rendszert, a Kádár-rendszert. És akkor majd megértik egymást a nemzedékek, akkor meg fogják érteni, hogy mit jelent a történelmi, politikai és családi folytonosság. Enélkül nincs magyar nemzet. Ha megszakad az emlékezés, akkor nem fogunk összetartozni, nem tudunk erőt meríteni a múltból ahhoz, hogy a jelen nehézségeit át tudjuk élni.”

Ez a hely, ahol most vagyunk, beteljesíti az antalli intelmet, segít összetartozni, segít erőt meríteni. Nem engedi, hogy megszakadjon az emlékezés, amelynek tartópillére hőseink tragikus sorsának megismerése. A szembenézés erőt ad ahhoz is, hogy fáradhatatlanul küzdjünk a gyilkos ideológia bármilyen alakváltozáson átment továbbélése ellen. A kommunizmus áldozatainak mártíriuma csak akkor nem válik hiábavalóvá, ha a megharcolt szabadságunkat és önrendelkezésünket megőrizve győzzük le nehézségeinket itthon, Európában és a világban egyaránt. Ezért csak a nemzeti szuverenitást, a demokráciát, jogállamot és szabadság örök érvényességének útját jelölhetjük ki az utókor számára. Így hajthatunk fejet a mindennapokban is a kommunizmus magyar áldozatai, a megölt, megkínzott és meghurcolt honfitársaink éltető emléke előtt.

A beszéd a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen hangzott el 2023. február 25-én, a Terror Háza Múzeumban.