Nagy tisztelettel köszöntök mindenkit!

Nagyon szépen köszönöm a meghívást Főigazgató Asszonynak, hogy itt lehetek!

Nagyon örülök, hogy a választókörzetemből is vannak itt, például Nagy Feró Őrbottyánból, úgyhogy képviseljük a Dunakanyart is! Köszönöm a lehetőséget!

Egy politikusnak általában fél percben, két percben, a Parlamentben maximum öt percben kell összefoglalni a gondolatait. Itt egy kicsit bővebben lehet ezt megtenni, ezért az identitás kérdéskörét próbálnám egy kicsit innen, egy kicsit onnan, a mi szemszögünkből, a mi nemzeti, keresztény szemszögünkből, a konzervatív, jobboldali szemszögünkből és a túloldal hozzáállásából megvilágítani, hogy mi az óriási és sokszor áthidalhatatlannak tűnő különbség az ő identitásfelfogásuk és a mi identitásfelfogásunk között.

Számunkra az, hogy magyarok vagyunk, az egy összekötő kapocs. Ha én magyar vagyok, és vagyok a világnak bármely más részén, és ha egy magyar szót hallok, akkor „honnan jöttél, melyik városból?” Van egy közös kapcsolódási pont, ami összetart minket. Az, hogy én katolikus vagyok, és találkozom valaki mással, aki katolikus, akár egy zarándokhelyen, akár csak úgy kiderül, ez olyan téma, egy olyan közös meggyőződés, identitás, amelyen rögtön megvan egy magasabb fokú bizalmi szint. Van egy olyan közös alap, aminek a nyomán tudunk beszélni akár közös élményekről, közös hitről, vagy akár közös eseményekről, liturgiáról, bármi egyébről. Ez is összeköt minket, közösséget hoz létre, összekovácsol.

Az, hogy egy családnak a részei vagyunk, az is mindenki számára egy még szorosabb összefonódás. Aki a családtagom, az számomra fontosabb, mint minden más ember. Nem azt nézem, hogy kinek van igaza, hanem ő a családom része, és éppen ezért én őérte vagyok, őrá támaszkodhatok, ez minket összeköt. Az, hogy én férfi vagyok, a feleségem pedig nő, ez az egymás kiegészítését jelenti. Ami hiányzik az én életemből, azt ő adja meg. Amit én apaként a gyermekeimnek nem tudok megadni, azt megadja a feleségem, és bízom benne, hogy amit ő nem tud megadni, bár ilyenből azért kevesebb van, azt pedig én meg tudom adni a gyermekeinknek. Kiegészítjük egymást a mindennapi életünkben is, a gyermekeinkben is. Sok olyan dolog van, amit egy apa nem tud megadni a gyerekének, de egy anya igen, és talán van fordítva is, amit egy anya nem tud annyira megadni, de egy apa meg tud adni egy gyermeknek. Így egész a család, így tudunk a gyerekeknek is minél többet adni.

Ha ugyanezt nem a saját szemszögünkből nézem, hanem a baloldali, liberális, globalista irányból, akkor ők teljesen mást látnak ugyanezekben a fogalmakban. Ha én azt mondom, hogy magyar vagyok, vagy aki azt mondja, hogy magyar, ez neki akkor egy kirekesztés. Te magyar vagy? A többieket nem magyarnak tartod? Akkor őket lenézed? Akkor ők másodrangúak? Akkor ez egy harc, egy ellentét, egy konfliktus a világon belül? Miért mondod azt, hogy magyar vagy? Azért, mert a magyarok szerinted jobbak, mint a többiek? Ezért akarsz magyar lenni? Magadat szembe helyezed a többiekkel? Kirekeszted a többieket? Fölé helyezed magad a többieknek?

Katolikus vagyok! Ja, te katolikus vagy, akkor úgy gondolod, hogy ti jobb emberek vagytok, mert katolikusok vagytok? A katolikusokon kívüli világra te katolikusként hogy tekintesz? Mi a hozzáállásod, teológiai álláspontod? Te katolikusként szintén elzárod magad a többiektől, sőt inkább a többieket kizárod a te körödből, az egy privilegizált kör? Ellentétet lát benne, idézőjelben osztályharcot.

A család. Ja, hogy te a családot akkor így előrébb sorolod, akkor nem minden ember ugyanolyan, nem lehet kicserélni a tagokat? Nem mindenben egyenlő, hanem itt, ebben a közösségben is már azt a valamelyest hierarchizált, egymáshoz alkalmazkodó alap embertípust akarod megerősíteni, ami aztán a társadalomban is az emberek alá-fölé rendeltségét eredményezi? Ja, hogy férfi-nő? Te férfiként úgy gondolkodsz, hogy ez a nők számára, a férfi-nő kapcsolat alávetést jelent? Akkor ezt a fajta társadalmi egyenlőtlenséget fogja már a következő generáció is átörökíteni?

Amiben mi összeköttetést látunk, közösséget, a „mi”-t, a magyarban, a katolikusban, a családban, a férfi-nőben, abban ők a kirekesztést. Miből indulunk ki? Ők az énből indulnak ki. Nekünk az identitást a „mi”-t, a közösséget teremti meg. Azok a tulajdonságok, azok a kapcsok, és még lehetne sorolni, hogy „én sváb vagyok”, hogy sok minden más tulajdonsága van az embernek, ez mind összeköt valamilyen közösséggel. Náluk pedig megosztja a társadalmat. Nekik ez az osztályharcnak kvázi a része, amit nemcsak osztályharcnak lehet hívni, hanem lehet akár nemek közötti konfliktusnak vagy vallások közötti konfliktusnak vagy nemzetek közötti konfliktusnak tartani.

Ez valamelyest antropológiai elemzés, hogy ki mit lát egy ilyesfajta tulajdonságban. Az én tulajdonságom összeköt valaki mással, egy olyan tulajdonság, ami meghatározott, amit nem én választottam. De nem én választottam, hogy magyarnak születtem, hogy a gólya itt dob le. Az ember többségében a vallásába is belenő, illetve a családjába, a családját aztán végképp mindenki kapja adottságként.

Ezek a dolgok, amik adottságok, ez nekem jó, mert közösségek részévé tesz, vagy a liberálisok szerint ez rossz, mert engem meghatároz, mert ott nincs mi, hanem csak én van, és az ént korlátozza. Márpedig az én bármikor kell, hogy tudjon bármilyen identitást cserélni. Úgy énekelték ezt még pár évtizeddel ezelőtt, de még talán 15 éve is az egyes pártkongresszusokon, hogy a múltat végképp eltörölni. Ezt többféle nyelvre lefordították a dicsőséges Szovjetunióban, és ennek megvan a mai megfelelője, ez a cancel culture. Ugyanaz. Szoktuk is mondani, hogy a liberális az nem más, mint a továbbtanult kommunista. Ebben az esetben is igaz, hogy ugyanaz a társadalmi bizalmatlanság, az identitással szembeni gyanakvás, a hozott örökségnek a tagadása, az a kommunista időkben a múltat végképp eltörölni szlogenben jelent meg, most pedig ugyanaz, csak át van csomagolva, az akkor vörösbe volt csomagolva, most szivárványosba van csomagolva, és ugyanúgy arról szól, hogy cancel culture, írjuk át a történelmet, romboljuk le a történelmi nagyjaink szobrát, szedjük le az egyetemen a festményeket, és mindenki mindig nulla kilométerről indul. Ebben az esetben nincs meghatározottságunk a családban, a nemzetben, a vallásban, a nemzetiségben és bármi másban. Semmit nem hozunk magunkkal, hanem minden pillanatunk egy újrakezdésnek a pillanata. És így kell, szerintük így lehet megtalálni a boldogságot, ha mindent le tudok radírozni magamról, és minden nap egy új ember lehetek új országban, új munkával, új identitással, férfiként, nőként, ilyen-olyan hivatásban. Nem pedig az, ami akár a keleti országokra is sokszor jellemző, mert beszélgettem a körzetemben egy japán befektetővel, és kérdeztem tőle, hogy Önöknél tényleg mindenki egész életén keresztül ott dolgozik ugyanannál a cégnél? Azt mondta, hogy alapvető, hogy mindenki ennél a cégnél dolgozik, nekik az a nagy, akinek az apja is már ennél a cégnél dolgozott. És ma az egyetemen azt mondják, hogy három évente váltsál állást, mert akkor gyorsabban lépsz elő a hierarchiában, úgy tudsz akkor grade-t lépni a fizetési fokozatban, hogy három évente munkahelyet változtatsz. Tehát az ő meghatározásukban ezeket le kell vetni magukról. Nálunk pedig ez határoz meg minket, és ezt elfogadjuk, hogy ez határoz meg minket. Igen, a szüleink határoznak meg minket, a szüleink tulajdonságai, a génjeink, az őtőlük kapott gének, és ez a közösség, amibe belenőttünk, ez tett minket olyanná, amilyenek vagyunk. Semelyikünk sem lenne ilyen, ha nem ebben a közegben nőttünk volna föl. Ezt a biztonságot, ezt a jólétet csak az európai keresztény alapokon nyugvó kultúra és gazdaság tudta megteremteni, a világon semmi más. Nem lehet egyik pillanatról a másikra lecserélni, és nem véletlen, hogy itt jött létre ez a jólét, és itt jött létre ez a biztonság. Ha ezt az alapot, kulturális alapot valaki kilöki, akkor nyilván ennek a biztonsági és gazdasági része is így fog változni.

Nekünk tehát – ahogy az Alaptörvényben is fogalmaztunk – múlt, jelen, jövő egyaránt fontos. A liberális identitásfelfogásnak csak a jele. Nekünk nemzet van, nekik lakosság. Mert a nemzetben van identitás, a lakosságban csak egy fizikai egy helyen levés. Nekünk az identitás egy része hozott, nekik pedig az identitás a fogyasztásból valósul meg, ki milyen ruhában jár, kinek milyen fogyasztási szokásai vannak, szabadidejét hogy tölti, a pénzét mire költi, ezt minden pillanatban tudja változtatni.

Ugyanakkor az is látható, hogy aki csak a jelenben él, azért az emberben van egy igény, hogy gondolkoznak olyan dolgokon, amik a saját életemen, 70­–80 évemen túlmutatóak, amit itt, a Földön töltök, mert ez azért alapvető igény. Mi ezt tudjuk, hiszen az identitásunk meghatározó része az a vallás, amit gyakorlunk, amit hiszünk, és ilyenkor jönnek be valláspótlékok, hogy gondolkoznom kell valamin, ami az én életemen túlmutat, ezen a hetven éven, és ilyenkor jön be a zöld mozgalomnak az, ami segít abban, hogy valami olyat teszek, ami jó, a világnak jó, és nem az én életemben javítja az én fogyasztási arányaimat, meg az anyagi helyzetemet, hanem valamit tettem az életemen túlnyúló magasztos dolgokért. Így alakulnak ki különböző valláspótlékok, részben akár a zöld mozgalom is.

Nekünk ugye közös identitásunk van, ami közös értékeken nyugszik. Viszont itt talán két korszakot is különíthetünk a túloldalon. Volt a rendszerváltás utáni időszak, amikor egy értékrelativista időszak volt, most pedig egy értéktagadó. Mondhatjuk úgy, hogy a kvázi SZDSZ-es típusú hozzáállás és a mostani kutyapártos típusú hozzáállás az értékekhez. A rendszerváltoztatás utáni 20 évben az volt inkább jellemző a liberális gondolkodásra, hogy persze, te katolikus vagy, a másik buddhista, a harmadik taoista, a negyedik bármilyen egyéb vallású, mindegyik egy-egy vallás. Mindegyik egyenlő. Ez a relativizmus. Vagy ilyen, vagy olyan vagy. Mindegyik lehet. Nem volt tekintettel arra, hogy itt, Európában azért mégiscsak a kereszténységnek valamivel nagyobb hagyományai vannak, mint a többi vallásnak. Ettől függetlenül tiszteljük őket természetesen, de hát azért nem lehet egyenlőségjelet tenni, hogy ez is egy, az is egy. Akkor lehetett, hogy száz ember bármilyen vallást alapíthatott, és az itt levő, hát ugye ezeréves, mert ezer éve van keresztény magyar állam, de igazából kétezer éve itt levő kereszténység, mert azért a magyarság előtt is vannak szentek, ugye a Kárpát-medencéből Szent Márton és mások, tehát az évezredek óta itt levő kereszténység és a két évvel ezelőtt behozott valamilyen vallási irányzat közé jogilag egyenlőségjelet tettek. Tehát ez volt a relativizmus, hogy mindenki a maga módján vallásos. A világnézetileg semleges iskola és a hasonló szlogeneknek a korszaka. Ezzel szemben most egy ilyen értéktagadó van, hogy nincs is érték. Nem is kell azon gondolkozni, hogy az én értékem, a te értéked. Nincsenek értékek az életben. Úgy elvagyunk, és ha nincs érték és nincs cél, nincs egy cél, aminek az érdekében magamat is le tudom győzni, a saját gyengeségeimet, akkor viszont jön ez a nyitott társadalom. Hogyha egy nemzetközi szóval akarnám így jellemezni, akkor jön a pótszer, mert azért valami mégis kell, hogy örömet okozzon az életben. Ha nem az identitásból, nem az önfeláldozásból jön ez a boldogságérzet, akkor jöjjön valamilyen mesterséges szertől, ami a boldogságnak az illúzióját kelti, és ekkor szabadítják fel ezeket a különböző szereket, hogy mégiscsak kell az embereknek boldogság. Ha nem a család adja a boldogságot, ha nem a céloknak az érzése, mert nincs cél, mert nihilizmus van, nem hivatalos az, hogy bárki célokat tűzhet maga elé, és nem a teljesítményt díjazzuk, mert akkor az kirekesztő, mert hogyha a teljesítményt díjazzuk, akkor a másikat megbélyegzem, akinek nincsen teljesítménye. Ez megbélyegzés, kirekesztés, elfogadhatatlan, ergo a teljesítmény sem elfogadható, akkor a teljesítmény helyett jöjjön a pótszer, mint sikerérzet.

Nekünk ugye értékrendünk van. A túloldal indítása például, „mert mindenkinek saját értékrendje van”. Ahány ember, annyiféle értékrend. És mindenki csak a saját maga értékrendje szerint mérhető. Közös értékrend nincs, tagadják. Mi pedig azt mondjuk, hogy van. Ezért is kell alkalmazkodnunk. Vannak együttélési szabályok, amiket néha betartunk, néha nem tartunk be, de ha nem tartjuk be, akkor is vállaljuk annak a következményét, nemcsak jogilag, hanem morálisan is. És nyilván, néha leverjük a lécet, de attól, hogy leverjük a lécet, nem a lécet tagadjuk, hanem visszarakjuk ugyanoda, elnézést kérünk, és megpróbáljuk, bocsánatot kérünk azoktól, akiket megbántottunk, és megpróbáljuk legközelebb nem leverni a lécet. Szerintük nincs léc, mert mindenkinek a saját maga értékrendje van, nincs „mi”. Mert a léc az egy közös értékrendnek a nívója, a közös értékrendnek a szintje, és másokat bántok meg, hogy ezt a közös értékrendet nem tartom be, hiszen ez a közös együttélés alapja, hogy legyenek valamilyen szabályok. De ha mindenkinek csak saját értékrendje van, saját telefonja, ami saját maga alkalmazkodik hozzá, és csak annak kell megfelelni, akkor innentől kezdve nincsen közös értékrend, nem kell alkalmazkodni, és nincs is bűn. De ugyanakkor ez egy óriási kiszolgáltatottságot eredményez.

A közös értékrendnek mégiscsak az az alapja, hogy az a gyengét védi az erőssel szemben. A jog is ezért van, ezért alakult ki. Nem akarok túlságosan mélyre menni ebben, de ezért jött létre. A gyengének nincs ereje az erőssel szemben megvédeni magát, ezért a gyengék kvázi összefognak, hogy na, együtt már azért van erejük, és az erőstől való kiszolgáltatottságukat csökkentik. Ez a morál is, az erkölcs is, és ez a jog is, ez a norma is. Mind a kettő társadalmi értékrendszernek, az erkölcsi értékrendszernek és jogi értékrendszernek is ez az egyik küldetése, ha nem a legfőbb, hogy a gyengéket megvédje a kiszolgáltatottságtól. Nyilván a morál az egy közös erkölcs alapján teszi, hogy nem az az erkölcsileg helyes, hogy az erős jön, lekaszabol, akit lekaszabol, elvesz, amit elvesz és továbbmegy, nem ez a helyes. Így nem lehet élni. Hosszú távon nem maradhatnak fenn közösségek. A gyengének is van joga, és azt is tiszteletben kell tartani. Csak hogy aktuálisokra tereljem itt a gondolatmenetet. Amikor egy nagy multi elindít egy pert Magyarországgal szemben, akkor, amikor nagy áremelkedés van, nagy infláció van, akkor a közösség, az állam azt mondja, hogy ilyen szintig lehetne emelni az árat, de ilyen szint fölé nem, ez ugye a Spar-ügy, és azt mondja az emberek, a gyengék védelmére szolgáló bíróság, hogy dehogyis, hát a profitérdek fontosabb, mint az emberek érdeke. Ilyenkor sem lehet árstopot bevezetni, mert nincs ilyen morál szerinte, hogy a gyengét kell védeni, akinek nehéz kifizetni ezt az alapvető élelmiszert, csak a multi profit érdeke van. Az erkölcs a profit. Volt ilyen, húsz évvel ezelőtt olvastam még, vagy lehet, hogy régebben egy közgazdasági etika könyvben. Közgazdaságilag előre nem tudjuk megmondani, hogy mi az etikus, csak utólag, mert az volt etikus, ami profitot termelt. Na, ez az, ami nekünk nem elfogadható. Ez az egoista identitás, ami az erőset védi. Nem az az etikus, ami egy embernek termel profitot, mert akkor a háború is etikus, mert egy embernek profitot termel. Az etikus, ami sokaknak a biztonságát és jólétét szolgálja. Ezt szolgálja a jog, és ezt szolgálja az erkölcs. Ha elfogadom, hogy van erkölcs, de ehhez kell közös erkölcs, kell közös morális alap, ami itt, Európában a kereszténység tud lenni, semmi más nem tud lenni. A világ más részén tud lenni. Ezért teszi kiszolgáltatottá az egyént az, amikor az identitást tagadom, amikor azt mondják, hogy nem fontos, hogy magyarok vagyunk közösen, egy közösség tagjai. Szolidárisnak kell egymással lennünk, a múltban is védjük az országunkat, most is meg kell, hogy védjük, a jövőben is meg kell, hogy védjük.

Az, hogy magyarok vagyunk, az nekik nem érték. Előbb-utóbb, ha nem érték a magyarság, akkor a gyengének a védelme sem lesz érték. Mert ha a közösséget tagadom az egyik irányból, akkor a másik irányból is tagadom. Ha nem fontos a család, ha nem fontos a nemzeti közösség, ha nem fontos a vallás és más közösség, ezeknek mindegyikét, ha valaki tagadja, akkor az előbb-utóbb az erőstől, magyarul a gazdagtól, jelen esetben a nagy multinacionális cégektől vagy egy-egy szuperhatalomtól teljes mértékben kiszolgáltatottá tesz. Különbség az identitást valló és az identitástagadó között, hogy milyen vezetőre is van szükség. Amikor van egy közös értékrend, akkor az értékrendet legjobban képviselő személyiség egy karizmatikus vezető az, aki számunkra vezető, mert azt az értéket vallja, mint én, és bátran vallja, és amikor szelídnek kell lenni, akkor szelíd, amikor határozottnak kell lenni, akkor határozott, de az értékrendünk szerint, nem a Facebook algoritmus szerint ilyen, nem a TikTok kedvelések és a továbbosztás szerint ilyen, hanem a közös értékrendünk szerint ilyen. Ezért könnyű, mert most is ez az értékrendünk, meg tíz éve is ez volt, meg tíz év múlva is ez lesz. Nem fog önellentmondásba keveredni. A mi identitással bíró világunkban éppen ezért egy jó kvalitású személyi vezető az, amire az embereknek igénye van.

Ezzel szemben, akik tagadják az identitást, a közös identitást, nekik az intézményi demokrácia van és a „celebvezető”. Nem emberekben hisznek, nem a közös vonalban hisznek. Nem azt gondolják, hogy azért vannak konszolidált társadalmi viszonyok, mert van egy elvárásunk, és aki az elvárásnak nem megfelelő, azt elmondjuk, hogy te, kedves barátom, ebben hibáztál, tedd helyre, kérj bocsánatot, vagy akár vállalj más következményt, és úgy folytasd az életedet, vagy vezetőként, vagy nem vezetőként. Mivel ez nekik nincs, mert nincs közös morális alap, amiből számon lehetne kérni, mert nincs összekötő kapocs, nincs az identitás, ezért ők intézményben hisznek. Kontroll szerv kontroll szerve, kontroll szerv kontroll szervének a kontroll szerve. Ennek van szép mondata, ez a checks and balances, hogy mindenki valakit ellenőriz. Erre persze voltak más történelmi példák is, úgyhogy a vezető csak celebvezető kell, hogy legyen, mert ha sokat megjelenik, akkor ismert, és ha ismert, akkor megszoktam, és akkor ő mögé fölállok, és az egész államrendszer pedig nem közös identitásból fakadó közös értékek és ezt megtestesítő személy, vezető mögött, hanem különböző egymást kontrolláló intézmények egyensúlyából alakul ki. Nem valamiért, hanem hogy mindenki a másikat tartsa valamelyest sakkban. Emlékszem, még a 90-es évek elején az MSZP ilyen-olyan platformja az egyik platformról lenyomta a másik platformot, és a platformok egyensúlyából alakult ki a párt véleménye, és abból meg lett az országnak a jövője. Na, hát ez volt akkor az egymás kiszorításának az elve. Szóval nekünk van identitásunk, ők pedig abból próbáltak filozófiát csinálni, hogy legyen identitás nélküli identitás, ez ugye a migráció kapcsán jelenik meg a legjobban. Na, de hát az nem identitás, hogy identitás nélküli vagyok. Ez csapda. Sem a világnézeti semlegesség, sem az identitás nélküli identitás nincs, mert ahogy ezt Barsi Balázs atyától hallottam egyszer, hogy ateista az körülbelül három másodpercig létezik, mert az ateista három másodperc után materialistává változik, tehát ha nem a Jóisten értékrendszere az értékrendszerem, akkor egy dolog marad, a pénz, mert valamivel mégiscsak valamit mérni kell. És akkor akinek több pénze van, annak van igaza, akinek több pénze van, az az erősebb, és mindenki ehhez alkalmazkodjon. Ehhez a kiüresedéshez vezet az identitásnak a tagadása, és ahhoz vezet, hogy nem tud integrálni Európa egy aktuális és legaktuálisabb kérdésben. Két-három héttel ezelőtt volt EU-elnökségünk kapcsán egy esemény, itt voltak minden EU-országból, parlamenti képviselők, EP-képviselők, és mindenki elmondta, hogy a legfontosabb feladat az országunkban, a legfontosabb kihívás a migráció. Mondtam, hogy tíz éve is ezt a szöveget hallottam, meg most is, akkor nem sikerült megtalálni a megoldást, hogyha tíz évvel ezelőtti szövegeket egy az egyben el lehet mondani. De hát nyilván nem is lesz integráció, ha nincs identitás.

Ha valaki arra építi a saját politikai filozófiáját, hogy az identitást tagadom, az identitás kirekesztő, az identitás osztályharcot eredményez, társadalmi ellentéteket eredményez, akkor bizony nem lehet integrálni, akkor az identitás nélküli embereket kiszorítják az identitással rendelkező emberek, ahogy Benedek pápa is mondta, hogy „a 20-21. század történelmét a harcos kisebbségek alakítják”, ebben nagy igazsága van. Akik sokan vannak, de nincs identitásuk, azokat lenyomják azok, akiknek hosszú távon van identitása, még ha kevesebben is vannak. Ezért tehát nekünk fontos az identitásunk, az identitásunk teremti meg a közösségünket, a közösségünk értékrendszerében elért eredmények alapján van meg a büszkeségünk, és ha van mire büszkének lennünk, akkor ezért megvédjük az önazonosságunkat, a függetlenségünket, idegen szóval a szuverenitásunkat. A másik oldal viszont az osztályharcra épít, amit mostanában új kifejezésekkel illetnek, az előbbit a kommunisták mondták így, most ezt diszkriminációnak mondják, talán divatos kifejezéssel, ami pedig a bűntudatra épít, hogy bűntudattal és ne büszkeséggel rendelkező emberek legyenek, mert akinek bűntudata van, az jobban irányítható, az jobban befolyásolható, az jobban félelemben tartható. És akkor nem lesz identitás és nem lesz szuverenitás. Ezért nekünk az identitás nagyon fontos fegyver. Én kereszténydemokrataként úgy mondanám, az identitás számunkra a legfontosabb pajzs, ami megvéd minket.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!

Elhangzott 2024. szeptember 23-án a Budavári Lovardában Az identitás, mint politikai fegyver című nemzetközi konferencián.