CÉZÁRIZMUS MINT KORTÜNET

A filmkészítőktől végletekig menő erényességet megkövetelő Hays-kódex előtti Hollywood egyik kiemelkedő alkotása az 1931-es Kis Cézár (Little Caesar) a bűnügyi filmek műfajának egyik úttörője volt. Az Edward G. Robinson által alakított „főhős”, Caesar Enrico Bandello, azaz Rico pitiáner bolti tolvajként az újságban olvas egy chicagói bandavezér tiszteletére rendezett ünnepségről, és elhatározza, hogy ő is viszi valamire – persze, az alvilágban. Chicagóba utazik, ahol belép egy bandába. Ekkor kapja a „kis Cézár” becenevet – amit egyébként kevésszer hallunk a filmben – és rövidesen átveszi a banda irányítását, majd elűzi a rivális bandavezért is. Még át sem veszi az újonnan megszerzett területeket, máris az egész város első számú gengszterének helyére vágyik, mondván, „a nagyfőnök sem a régi már”. Csillaga azonban hamar leáldozik, hiúsága miatt pedig a rendőrök a nyomára bukkannak és egy tűzpárbajban lelövik: „Kegyelmes Anya, így végzi hát Rico?”

Oswald Spengler úgy vélte, a cézárizmus minden kultúra kései időszakának jellemző vonása. Cézárizmus alatt azt a jelenséget értette, amely során a teljességgel kibontakozó és a civilizáció korszakába lépő kultúra kiüresedik, bomlásnak indul, és a politikai viszonyok bonyolult formavilágát a nyers erőpolitika veszi át. A nyugati kultúra esetén Spengler ennek eljövetelét 2000 utánra várta, a cézár-típus korai képviselőjének pedig Cecil Rhodes-t tartotta. A cézárizmus jelenségének jobb megértéséhez érdemes itt hosszabban idézni Spenglert, aki szerint Rhodes számára „a sikeres politika már pusztán csak a területi és anyagi sikert jelentette. […] A nyugat-európai civilizáció még soha senkiben sem testesült meg oly koncentráltan s oly tisztán, mint éppen őbenne. Rhodes csak térképei előtt tudott egyfajta költői eksztázis állapotába kerülni; egy puritán lelkipásztor fiaként szegényen érkezett Dél-Afrikába, majd óriási vagyonra tett szert, amit politikai céljainak szolgálatába állított. Az Afrikát átszelő, Fokvárostól Kairóig húzódó vasútvonal gondolata, egy majdani dél-afrikai birodalom terve, szellemi hatalma a bányabárók és a vaskeménységű pénzemberek fölött, kiket arra kényszerített, hogy vagyonukat az ő eszméinek a szolgálatába állítsák, fővárosa, Bulawayo, melynek mint jövőbeni székhelynek a megtervezésénél ő, a mérhetetlen hatalmú államférfi, akit nem fűz meghatározható viszony az államhoz, királyi léptéket alkalmazott, háborúi, diplomáciai sakkhúzásai, útrendszere, szindikátusai, hadseregei, az a gondolata, hogy ››az agyemberekre a civilizációt illetően nagy-nagy kötelesség hárul‹‹ – mindez a maga nagyságában és kiemelkedő mivoltában egy még előttünk álló jövő előjátéka, mellyel a nyugat-európai ember történelme végérvényesen le fog zárulni.”

Spengler szerint ebben a korban a politika megszűnik az állam vagy a közérdek szolgálatának lenni, és teljességgel magáncélok szolgálatába áll. Az egyes államok és népek zsákmánnyá válnak az egyre inkább közömbössé váló tömegekhez képest kiemelkedő kevesek számára, akik képesek megszervezni koruk eszközeit. Azt is mondhatnánk,

De melyek a mi korunk fegyverei? Hiszen Spengler egy évszázada éppen a mi korunkról írt úgy, mint a jövendő cézárok koráról. A hagyományos értelemben vett fegyverek persze mit sem veszítettek fontosságukból, ahogyan azt ma világszerte oly sok helyen láthatjuk. A nyugati világban azonban – már? még? – nem a tényleges fegyverek jelentik a politikai küzdelmek megvívásának elsődleges eszközeit. Az ilyesmi – legalábbis Nyugaton – már jó ideje inkább ritkaság. Olyasfajta mészárlásokra, mint a római köztársaság utolsó időszakában már nagyon régóta nem került sor.

Ma a nyugati politikai küzdelmek legfontosabb fegyvere a propaganda – és persze a pénz, amihez minden sikeres politikához szükség van. A propaganda (amely, mint egyik legnagyobb alakjától, Edward Bernays-től tudjuk, jóra és rosszra egyaránt használható) révén szervezhetőek meg a tömegek és szerezhető meg támogatásuk (amely korunkban, egy szűk kisebbséget leszámítva, egyre inkább hallgatólagossá válik majd Nyugaton), a pénz pedig biztosítja a propaganda eszközeihez való hozzáférést. Ezek az eszközök az elmúlt száz évben rendkívüli módon fejlődtek, az elmúlt évtizedekben pedig talán minden más technikai szféránál gyorsabban. Így az új cézárokat sem seregek, mint inkább médiavállalatok mellett kell keresnünk.

KORUNK HŐSEI

A sors fintora – és persze ma már közhelyesen ható filmes csavar –, hogy Ricót pont egy olyan hirdetőtábla mögött éri utol végzete, amely régi barátja, Joe Massara (Douglas Fairbanks, Jr.) és annak szeretője, Olga Stassoff (Glenda Farrell) táncműsorát reklámozza. Joe a biztos jövedelmet jelentő, kockázatmentes munkát és mellette egy nő szerelmét választotta a Rico által ráerőltetni kívánt gengszterélet helyett. Joe tehát tulajdonképpen az „átlagpolgárt” szimbolizálja, míg Rico maga a megtestesült nietzschei hatalomra törő akarat, akit felemelkedése során sem a jólét és kényelem hajt. A gazdagság és a vele való felvágás csak a hatalom szükséges velejárója, hiszen Ricót nem a könnyű élet, hanem a folyamatos hódítás motiválja. Ez teszi őt valóban kis Cézárrá.

Rico passzionárius. A passzionaritás fogalmát Lev Gumiljov szovjet etnológus vezette be, aki egy ember vagy egy közösség olyan, magas energiaállapotát értette ezalatt, amely ezt az egyént vagy közösséget az alapvető, fenntartást biztosító ösztöneivel szemben is cselekvésre készteti. Akárcsak a propaganda, úgy a passzionaritás is önmagában véve erkölcsileg semleges kategória: éppúgy késztetheti hősies és nagyszerű cselekedetekre a passzionárius személyeket, mint ahogy kegyetlen bűncselekmények ugródeszkája is lehet.

A passzionáriusok tehát korunk hősei, nemcsak a szó szoros értelmében, de úgy is, mint ahogy Lermontov Korunk hősecímű regényének főszereplője, a nyughatatlan Pecsorin. Pecsorin „fölösleges ember”. Olyan, aki kora társadalmi normái között nem találja meg a saját helyét, nem tud beilleszkedni és nem tudja a többség értékeit követni életvezetése során. Motivációi kifürkészhetetlenek, gyakran kockáztat, néha nagyvonalú, máskor rendkívül önző, de mindig kirívó, olykor felfelé, máskor lefelé, saját korának – legalábbis névleges – erkölcsei szempontjából. Lehet ünnepelt vagy éppen megvetett alak, de semmiképpen sem átlagos.

Mindez persze még nem tesz valakit cézár-típussá. A cézárizmus a passzionaritás egy olyan formája, amely kimondottan a hatalomra törő akaratnak ad lendületet – és törekvéseit legalább részben meg is valósítja. Klasszikus értelemben vett hadvezér-cézárokat, olyanokat, akiket vélhetően Spengler várt volna, még ma se láthatunk a nyugati politika horizontján. Olyanokat azonban, akiket Cecil Rhodes örököseinek és így egy sajátosan nyugati cézár-típus képviselőinek tekinthetünk, már igen.

AZ UTOLSÓ NYUGATI EMBER

Kik ezek az emberek? Az egyikük – természetesen? – Soros György. Morton Abramowitz, az USA egykori thaiföldi és törökországi nagykövete, majd a Carnegie-alapítvány és a National Endowment for Democracy (NED) vezetője 1995-ben úgy nyilatkozott a The New Yorkernek, hogy

Ugyanebben a cikkben maga Soros ismerte el, hogy ukrajnai tevékenységét – még egyszer: 1995-ről beszélünk (!) – nehéz lenne másnak nevezni, mint egy ország belügyeibe történő beavatkozásnak. Soros valutákat döntött be, (színes) forradalmakat kirobbantó aktivisták kiképzését pénzelte. Alapítványai és médiaérdekeltségei tucatnyi ország politikáját befolyásolják napi szinten. Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – külföldi látogatásai során nagyon gyakran a legmagasabb szinten fogadták. Ahogyan most az idős milliárdos fia és birodalma élén az utódja, Alexander Soros is rendszeresen posztol különböző országok kormányfőivel, vagy éppen minisztereivel folytatott találkozóiról. Edi Rama albán miniszterelnököt, apja régi protezsáltját például egyenesen a testvérének nevezte.

De nem Soros az egyetlen az új cézárok sorában. Szintén a The New Yorker-hez fordulhatunk segítségért, ha magunktól nem találnánk ki. A lap augusztus végén Elon Musk árnyékuralma címmel közöltek egy hosszú portrét a világ leggazdagabb emberéről, a Szilícium-völgy talán legnagyobb érdeklődést kiváltó alakjáról. A cikk kiindulópontja ezúttal nem Musk Mars-kolonizációs (!) tervei, a Tesla önvezető autói vagy az AI-kutatásokat bíráló milliárdos saját mesterséges intelligencia projektjei voltak, hanem Musk részvétele az ukrajnai háborúban. Musk ugyanis a Starlink műholdas internethálózata révén kulcsszerepet játszik az ukrán csapatok harctéri kommunikációjában, és tavaly egy pillanatra úgy tűnt, felfüggeszti a rendszer ingyenes használatának lehetőségét az ukránok számára. Colin Kahl, az amerikai védelmi minisztérium magasrangú hivatalnoka (Under Secretary of Defense for Policy) ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, bár Musk nem államférfi vagy diplomata, mégis úgy érezte, hogy akként kell kezelnie.

Nem csak Kahl gondolja így: Musk a Soros-családhoz hasonlóan bejáratos a – névleg (?) – legfontosabb irodákba. Idén nyáron találkozott például Emmanuel Macron francia elnökkel és Giorgia Meloni olasz miniszterelnökkel, de Csin Kanggal, az azóta leváltott kínai külügyminiszterrel is, nemrég pedig egy, a saját tulajdonában lévő platformján tett megosztásával vívta ki a magyar államfő meghívását, amelyből végül Novák Katalin texasi látogatása született. De Musk az ENSZ-közgyűlés idején podcast-beszélgetésen vett részt Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel és találkozott Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel is. A török államfővel való találkozójára, akárcsak a magyar köztársasági elnökkel folytatott tárgyalásaira fiát és vélhetően kiszemelt örökösét, az általában csak kicsi X-ként emlegetett X Æ A-12-t is magával vitte.

Az említett The New Yorker-cikk, amely jóval kevésbé barátságos, mint a huszonnyolc évvel korábbi Soros-portré, hosszasan ecseteli, hogy az elmúlt években Musk milyen területeken tett szert monopóliumra, és milyen módokon próbálja megkerülni az amerikai szabályozásokat, ha saját cégeiről és fejlesztéseiről van szó. A Tesla és a SpaceX után most az X névre keresztelt Twittert akarja a maga területén uralkodóvá tenni Musk, megvalósítva régi álmát, az univerzális, szinte mindenre alkalmazható applikációt, ami a pénzügyektől kezdve a kommunikáción át a társ- és munkakeresésig minden szférát lefed.

Utóbbi törekvés azért sem meglepő, mert mind Musk, mind Soros felismerték a propaganda szerepét céljaik megvalósításában. Musk rakétákat, majd embereket akar juttatni a Marsra – ennek érdekében ismét felkeltette a társadalom érdeklődését az űrkutatás iránt. Soros világszerte szócsöveket vásárolt maga, illetve birodalma számára – Musk mondhatni továbbment azzal, hogy egyenesen a nyugati közbeszéd egyik fórumát vette meg. Spengler egyébként szintén felismerte a sajtóban rejlő lehetőségeket, amikor a cézárizmus koráról írt: az „európai-amerikai politika a sajtó révén a szellemi és a pénzügyi feszültségeknek az egész földre kiterjedő olyan erőterét hozta létre, amelybe – anélkül, hogy tudomásuk lenne róla – mindenkit bevont, mégpedig úgy, hogy innen kezdve mindenkinek azt kell gondolnia, akarnia és tennie, amit és ahogy azt valahol a távolban egy uralkodó személyiség célszerűnek tart.”

Miért tekintem Sorost vagy Muskot a cézárizmus képviselőinek, miközben más, globális milliárdosokat, akik talán nem is bírnak feltétlen kisebb befolyással, nem? A kulcs a passzionaritás megléte: a megszerzett pénzt mindkét milliárdos – akár óriásit kockáztatva is – nagyobb, az egyszerű vagyongyarapításon túlmutató, alapvetően expanzív célok érdekében használja fel, s míg korunk hatalommal és vagyonnal bíró személyeinek többsége Nyugaton elsősorban a hatalmi és társadalmi status quo fenntartására és esetleg saját vagyona gyarapítására törekszik, addig mind Soros, mind Musk a maga módján fel akarja kavarni az állóvizet és végső soron a saját elképzelései szerint alakítani a világot.[1] Mindez akkor is igaz, ha ezek az elképzelések – ahogy az Musk Sorosról nemrég kimondott nem éppen hízelgő véleményéből is kiderül – meglehetősen távol állnak egymástól.

Egy harmadik képviselője az új cézároknak, Donald Trump, talán előrevetítve a jövő fejleményeit, már közvetlenül a formális politikai hatalmat célozta meg a Soros és Musk által gyakorolt közvetett befolyás helyett. A fennálló rend ma még erősebbnek bizonyult, a deep state technokrata-bürokrata rendszere visszaverte a személyi hatalom formalizálására irányuló kísérletet – legalábbis egyelőre.

Idővel ugyanis, ahogy a Nyugat régi államai és népei egyre inkább „formán kívül kerülnek”, ahogy intézményeik eljelentéktelenednek, hagyományaik feledésbe vesznek, az egyes emberek pedig közügyek iránt érdektelen fogyasztókká válnak, egyre kevésbé lesznek képesek ellenállni az új cézároknak, akik a maguk részéről pedig egyre erélyesebben fognak részt követelni a hatalomból. Az új cézárok – néhány, kevesebb hatalmi ambícióval megáldott kortársukkal együtt – valójában a tulajdonképpeni nyugati kultúra utolsó megtestesítői. Legyenek bármennyire progresszívek – sőt, bizonyos szempontból éppen progresszivitásuk okán –, a nyugati, fausti ideált képviselik egy olyan korban, amikor a nyugati népek és azok vezetői körében egyre inkább teret nyer a saját kultúrájukkal szemben közömbös, gyökértelen világpolgárok jelensége.

IRODALOMJEGYZÉK

Békés Márton (szerk.): A Nagy Terv – A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2021.

Bernays, Edward L.: Propaganda. [1928] Ig Publishing, New York, 2004.

Bruck, Connie: The World According to George Soros. The New Yorker, January 23, 1995.

Farow, Ronan: Elon Musk’s Shadow Rule. The New Yorker, August 28, 2023.

Ferugosn, Niall: A tér és a torony – Hálózatok, hierarchiák és harc a globális hatalomért. [2017] ford. Bebula Judit–Vancsó Éva, Scolar, Bp. 2019.

Gumiljov, Lev Nyikolajevics: Tanulmányok az etnoszról. In: Veres Péter (szerk). Documentatio Etnographica 5. MTA Néprajzi Kutató Csoport–Damjanich János Múzeum, Budapest–Szolnok, 1975.

Лев Николаевич Гумилев. Этногенез и биосфера Земли [1979] АСТ, Москва, 2019.

Lermontov, Mihail Jurjevics: Korunk hőse [1840] ford. Áprily Lajos, Magyar Helikon, Bp. 1980.

Pogátsa Zoltán: A globális elit. Kossuth, Bp. 2022.

Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai I-II. [1923] ford. Juhász Anikó, Csejtei Dezső, Simon Ferenc, Noran Libro, Bp. 2011.

Jegyzetek:

[1] Az már csak hab a tortán, bár szimbolikusnak tekinthető, hogy Musk éppen a római Colosseumban akart megküzdeni az egyik rivális oligarchával, a (vélelmezhetően) technokrata Mark Zuckerberggel.