A II. világháborús kiterjedt partizánháború és szovjet romantizálása, valamint a ’60-as évek dekolonizációs küzdelmei és a vietnami háború hadászati–politikai tapasztalata után – amely együtt járt a „keleti blokk” ezek politikai energiáját és propagandalehetőségét messzemenőkig kihasználó tevékenységével – kissé pejoratívan fogalmazva: visszanyalt a fagyi. A ’70-es évek közepétől kezdve ugyanis a hidegháború végéig egy sor antikommunista gerillamozgalom jött létre, amelyek között klasszikus „fehér partizánok”, megbuktatott Amerika-barát rezsimek utóvédharcosai, királypárti fegyveresek és vallásos gerillaharcosok is akadtak Etiópiától Mozambikon és Salvadoron át Kambodzsáig. A három legfontosabb szovjetellenes erő közül az egyik a nicaraguai kontrák voltak, akik a Somoza-diktatúrát megdöntő sandinisták ellen harcoltak; a másik az eredetileg maoista angolai UNITA keretében szerveződött, ők a kubai csapatokkal kiegészült, szovjetbarát MPLA ellen vívtak polgárháborút; de a legnevesebb az afganisztáni „szent háborút” vívó mudzsahedin [szent harcos] szervezet volt, amely tíz éven keresztül harcolt a szovjet megszállókkal. Küzdelmüket a Rambo-sorozat harmadik része (1988) is feldolgozta – a szovjetek kivonulása előtt egy évvel.
S ha már filmek! A hidegháborús tesztoszteron-akciófilmek, amelyek – nem véletlenül – a Reagan-korszak első harmadában zajló ún. „kis hidegháború” amerikai beavatkozásaival egy időben készültek, visszájára igyekeztek fordítani a vietnami vereség letargiájának filmes lenyomatát, amikor győztes amerikai beavatkozásokról és talpig fegyverben álló hidegháborús westernhősökről szóltak. Az 1984-ben bemutatott Vörös hajnal ezekhez hasonló volt, de ügyesen csavart egyet a megszokott szüzsén: itt nem amerikai csapatok szálltak partra egy helyi, szovjetbarát zsarnok eltávolítása érdekében, hanem orosz, kubai és nicaraguai erők szállták meg az Egyesült Államok területét s ott indult ellenük gerillaháború. A film hivatalos ajánlója szerint „a III. világháború hajnalán, Amerika középső részén, egy csapat fiatal megvédi saját városát és az országot a megszálló szovjetektől”. A John Milius – aki magát fegyvermániás „zen konzervatívnak” nevezi – által rendezett és többek között Patrick Swayze és Charlie Sheen főszereplésével játszott játékfilmben bevallottan egy „fordított Vietnam” forgatókönyvét valósították meg, amikor a Colorado állambeli hegyekben és fenyvesekben elképzelt gerillákat vitték filmre.
Közép- és Kelet-Európa 1944-ben kezdődő és 1991-ig tartó szovjet megszállása, ezen országoknak erőszakkal a szovjet birodalmi struktúrába illesztése, elnyomása és a népakaratot semmibe vevő, csatlósállami diktatúrákká tétele ellen a II. világháború végétől 1956-ig – és tovább – olyan ellenállás bontakozott ki, amely felülmúlta Hollywood képzeletét. Észtországtól Albániáig és Csehszlovákiától Nyugat-Ukrajnáig különböző hőfokú, szervezettségű és stratégiájú, taktikájú nemzeti önvédelem zajlott, amely elsősorban a megszálló hatóságok, másodsorban helyi kollaboránsaik és a kommunista szervek ellen irányult. Egy sporadikus közép- és kelet-európai földalatti antikommunista mozgalomról van itt szó, amely az ellenállás legkülönbözőbb formáit választotta: erdőkbe vonuló „fehér partizánok” és városi szabotőrök képében, titkos egyházi szervezetek és a kolhozosításnak ellenszegülő paraszti dac formájában, vadsztrájkként vagy éjszakai falfirkák gyanánt, röpiratok és rendszerellenes viccek terjesztésével. A régió antikommunista földalatti ellenállása 1947 és 1956 között volt a legerősebb, de néhol az ’50-es évek második felében is kitartott, sőt itt-ott még a ’60-as évek elején is pislákolt.
A II. világháború végétől Sztálin haláláig, ill. az 1956-os lengyel és magyar eseményekig tartó hosszú évtized éppen azért volt az „ellenállás évtizede”, mert ez egyben a nyílt kommunista terror évtizede is volt. A Harmadik Birodalom katonai vereségeivel és fokozatos visszahúzódásával párhuzamosan előrenyomuló Vörös Hadsereg, bár felszabadította a náci uralom és a Wehrmacht megszállása alól a térség országait, azonnal meg is szállta és el is nyomta őket. Ez a „kettős megszállás”, amint a Terror Háza Múzeum kiállításának nyitóterme is utal rá, azt jelentette, hogy 1944/45-ben az egyik megszállást követte a másik. Így lehetséges, hogy Magyarország a 20. század felében, 1944. március 19. és 1991. június 19. között mindvégig szuverenitásától és függetlenségétől megfosztott, megszállt ország volt.
A három balti ország még nem ünnepelhette meg I. világháború után elnyert függetlenségének huszadik évfordulóját, 1940–41-ben egy időre máris szovjet megszállás alá kerültek, majd 1944-ben immár a Szovjetunió széteséséig rabok maradtak. Bulgária 1947-ig, Románia 1958-ig állt szovjet megszállás alatt, Csehszlovákiából 1945-ben kivonultak ugyan a szovjet csapatok, de 1968-ban tartósan visszatértek. Lengyelország, az NDK és Magyarország területén elfoglalásuktól kezdve megszakítás nélkül állomásoztak szovjet csapatok. Közép- és Kelet-Európa országai közül egyedül Albániában és Jugoszláviában nem voltak jelen a Vörös Hadsereg alakulatai, mert ezen országok antifasiszta ellenállásai – nem minden előrelátás nélkül – odafigyeltek rá, hogy önerőből szabadítsák fel országaikat.
Ismét Magyarországnál maradva – de 1944 és 1956 közötti helyzetét és sorstragédiáját a régió többi országával is rokonértelműnek véve – elmondhatjuk, hogy a II. világháború utolsó éveinek szenvedéseit és pusztítását (köztük a háborúval járó katonai vérveszteségeket, a Holokauszt felfoghatatlan borzalmát, a náci kollaboránsok hazaárulását és kegyetlenkedéseit, a szövetségesek bombázásait és a frontátvonulást, a hadifoglyok elhurcolását) súlyosbította és tetézte a szovjet megszállás és annak számos hosszútávú, politikai, társadalmi és gazdasági következménye. 1945 és 1956 között – ismét csak magyar adatokat sorolva – kitelepítettek 180 ezer magyarországi németet, Gulágra hurcoltak 30 ezer politikai elítéltet, 44 ezer embert politikai okokból börtönöztek be, 86 ezer főt B-listáztak, 45 ezret internáltak és legkevesebb 15 ezer főt kitelepítettek. Ezen kívül 1944–45-ben málenkij robotra hurcoltak és GUPVI-táborokba deportálták civilek százezreit, akik, kiegészülve körülbelül negyedmillió hadifogollyal, összesen 700 ezres létszámban kerültek rabszolgamunkásként a Szovjetunióba – közülük 300 ezer magyar sohasem tért haza. S akkor ebbe az irtózatos áldozatba még nem is számoltuk bele a megszállást kísérő erőszakhullám, az áttelepítések, államosítások és kolhozosítás, az erőszakos társadalomátalakítási kísérletek és az antiklerikális kampányok – elhunyt, vagy ezeket túlélő – áldozatait, sem pedig az 1956-ban elhunyt 2400 személyt, vagy a két szabad hétre következő hét évig tartó megtorlás kárvallottjait.
A közép- és kelet-európai antikommunista ellenállási mozgalmak országspecifikusan működtek: a hegyekkel rendelkező országokban, mint Románia és Bulgária, kitartó partizánmozgalmak szerveződtek; az erdőkkel szegdelt balti államokban az ellenállókat is erről nevezték el („erdei testvérek”). Lengyelországban és Ukrajnában jó ideig folytatódott a II. világháború alatt kezdődő szovjetellenes küzdelem. Az ilyen ellenállási előzményekkel nem rendelkező, tőlük földrajzilag különböző, vagy a nemzetközi nagyhatalmi konstellációban az előbbiektől eltérő helyzetbe kerülő országokban (Csehszlovákia, Magyarország, NDK) fegyveres harc nem alakult ki, hanem az ellenállás más formáihoz nyúltak. Érdekesmód azonban a szovjet birodalmi rendszert megrepesztő három aktus (1953 – Kelet-Berlin, 1956 – Budapest, 1968 – Prága) mégis ezekben bontakozott ki.
(Bár a szovjet megszállók és a helyi kommunista hatóságok rendre nácigyanúba igyekeztek keverni a fegyveres antikommunista mozgalmakat, valójában ha voltak is ezeknek 1945 előtti szálai, azok vagy nagyon vékonyak voltak, vagy csak személyeken keresztül érvényesültek és nem tekinthetőek szervezettnek. A legfontosabb háború utáni ukrán ellenállási szervezet a háború előtt stratégiai megfontolásokból mindkét megszálló ellen harcolt, legfeljebb taktikailag működött együtt a németekkel; Jugoszlávia nyugati részén rövid ideig tartott az ellenállás, amelyben részt vettek korábbi kollaboránsok [szlovén milicisták, horvát Keresztesek]; Romániában az ellenálláshoz csatlakoztak volt vasgárdisták; a balti kisegítő alakulatok egyike-másika az „erdei testvérek” mellé szegődött. De Lengyelország esetében az antikommunista ellenállás kifejezetten az antifasiszta küzdelem folytatása volt, Bulgáriában pedig volt kommunista partizánok csatlakoztak a ’40-es évek végi ellenálló mozgalomhoz.)
A balti országokban egy egymással összefüggő, évtizedig tartó fegyveres ellenállás bontakozott ki, Litvániában 30 ezer, Lettországban 15 ezer, Észtországban 10 ezer fegyveres részévételével, akik mellett legalább háromszor-négyszer ennyi szervezőt és támogatót kell az antikommunista ellenállók listájára írnunk. Észtországban 1947-ben érte el csúcspontját a két–három éve folyó szabadságharc, az utolsó ellenállót 1978-ban buktatták le. Lettországban szintén még 1944 őszén kezdődött az önvédelem, az utolsó ellenállók 1957-ben adták meg magukat. Az elhúzódó harcok a legszervezettebbek és legintenzívebbek Litvániában voltak: 1949-ben egész körzeteket ellenőriztek az „erdei testvérek”, akik ágyúkkal és nehézfegyverekkel is rendelkeztek. Az utolsó fegyveres litván ellenállót 1965-ben ölték meg, de még a ’80-as években is tartóztattak le egykori gerillákat. A szovjet megtorlás borzasztó volt: az 1944 és 1952 között az NKVD és utódja, a belbiztonsági és belügyminisztérium apparátusa által vezetett írtóhadjárat során harckocsikat, légierőt, tüzérséget és lángszórót is bevetettek, a támogatás gyanújába kerülőket – akár egész falvakat is – Gulágra hurcolták, rendszeres volt az internálás és túszejtés az ellenállók családja körében, akárcsak a megölt szabadságharcosok holttestének közszemlére tétele. A bestiális kegyetlenséggel zajló szovjet hadműveletek Lidice és Oradour-sur-Glane nácik általi elpusztítását idézte. A vizsgált időszakban Litvániában a lakosság mintegy 4 százaléka állt fegyverben és minden tizedik litvánt munkatáborba hurcolták. A szovjetek az őket ért százezres veszteségért kegyetlenül megfizettek: a balti országok összlakosságának tizede vált a harcok áldozatává. Az „erdei testvérek” széleskörű támogatást élveztek mindhárom országban, a hadviselés formáját tekintve a Baltikum a szovjetek Vietnámja volt.
Lengyelország példáján keresztül, témánk szemszögéből nézve, jól látható a totalitárius diktatúrák közös logikája. A II. világháború alatt hazafias szabadságharcot folytató Honi Hadsereg (Armija Krajowa) egyszerre harcolt minkét oldal ellen s a német megszállók veresége után az új megszállók ellen is folytatta a küzdelmet. Az „kiátkozott katonák” (Żołnierze wyklęci) 1944 és 1947 közötti harcaiban résztvevők ugyanazok voltak, akik a nácik elleni küzdelmet elkezdték – így a lengyel ellenállással kapcsolatban valójában arról van szó, hogy Hitler munkáját Sztálin fejezte be. 1944 nyarán a Vörös Hadsereg nem csak a Wehrmacht erőit számolta fel, de azonnal üldözni kezdte a Honi Hadsereg tagjait is. Az 1945-ben megszűnt szervezet feladatát több más csoport (Szabadság és Függetlenség, Nemzeti Fegyveres Erő, Földalatti Lengyel Hadsereg, Szabadság és Igazság, Ellenálló Honi Hadsereg) vette át, amelyek tagjai közül egyesek szervezett körülmények között az ’50-es évek közepéig kitartottak. A háború végéig a szovjetek félszázezer Honi Hadsereg-tagot börtönöztek be, 1945-től kezdve pedig több tízezres létszámban folytatták a letartóztatásokat. A lengyel hazafiak üldözése 1945 nyarán kisebb háborúhoz hasonlított: Kuryłówka települést, amelynek határában sikeres akciót hajtottak végre, bosszúból fölégették a szovjetek, Varsó mellett pedig egy egész NKVD-tábort semmisítettek meg.
A szovjet üldözés áldozata lett Witold Pilecki, akinek az életútja magába foglalja Lengyelország egész 20. századi történetét: a lovassági kapitány harcolt az 1919–20-as lengyel–szovjet-orosz háborúban, a német–szovjet támadás idején csatlakozott a Honi Hadsereghez, 1940-ben hagyta magát elfogni, hogy Auschwitzba kerülhessen, leleplezendő a nácik titkát, majd innen megszökött s részt vett a varsói felkelésben, aztán az antikommunista ellenálláshoz csatlakozott. Az utolsó „kiátkozott katonát” 1963-ban ölték meg – harc közben.
Ukrajna nyugati részén szintén szervezett, hosszú ideig tartó, nagyszabású antikommunista ellenállás bontakozott ki, amely leginkább a baltikumi, romániai és bulgáriai fegyveres szabadságharccal rokonítható. Az Ukrán Felszabadító Hadsereg (UPA) a II. világháború alatti tevékenységét folytatta, egészen 1947–48-ig. A Galíciára, Volhíniára és Kárpátaljára kiterjedő fegyveres harc része volt a szovjet hadsereggel és a belügyi alakulatokkal való szabályos megütközés, a gerillaharcmodor megannyi taktikájának alkalmazása (cselvetés, „üss és fuss”, az ellenség zaklatása), a szovjet hatóságok és a velük együttműködők terrorizálása. Az NKVD adatai szerint a szovjetek 1944–46-ban 12 ezer fős veszteséget szenvedtek Nyugat-Ukrajnában. Miután a Kárpátok 1946 elején való lezárása sem segített, 1947-től a szovjetek szisztematikus felkelés-ellenes hadműveletbe kezdtek, amelynek része volt a beépülés, az UPA hírszerzési szervének bomlasztása és olyan fedett akciók végrehajtása, amelyek során például ellenállónak öltözött belügyesek falvakat terrorizáltak. Az ellenállás vezetőinek csapdákat állítottak és kivégezték vagy elfogták őket az ’50-es évek legelejéig, amely derékba törte az ellenállást. A harc mindkét oldalon komoly veszteségekkel járt: a II. világháború végétől az ’50-es évek első harmadáig Nyugat-Ukrajnában a Szovjetunió nagyobb veszteséget szenvedett, mint a ’80-as években Afganisztánban. A világháború végétől a felkelés elleni hadműveletek 1952-es lezárásáig félmillió ukránt tartóztattak le, eközben a szovjet oldalon 30–35 ezer katona, határőr, rendőr, tisztviselő és pártember vesztette életét. Egyes források szerint százezernél is több ellenálló esett el, 15 ezer főt élve fogtak el.
Közép- és Kelet-Európa két, legnyugatabbra fekvő országa, azaz az újonnan (ismét) létrehozott Csehszlovákia és a szovjet megszállás alá kerülő Kelet-Németország sem volt ellenállás híján, bár itt a régió keleti feléhez képest kisebb és szervezetlenebb megmozdulásokra került sor, ám 1953-ban minkét országban heves tüntetések zajlottak. A cseh és szlovák iparvidékeken 1948 és 1953 között több mint kétszáz sztrájkot tartottak, a röplapozás és a falfirkák készítése szintén jellemző volt. 1951-ben Brnóban, 1953 júniusában pedig Pilzenben került sor munkásmegmozdulásra, amelyek közül az utóbbi már-már felkeléssel ért fel. Ezeket mind a sztálinista rendszer megélhetést fenyegető lépései (norma- és áremelkedés, pénzcsere okozta infláció) váltották ki, de politikai változásokat követelő jelszavak is megjelentek. Az NDK-ban a kaszárnyakommunizmus és a világháborús vereséget követő letargia ellenére szintén volt ellenállás: verbális lázadás, földalatti egyházi tevékenység, röplapozás és az országból való elmenekülés formájában. Az 1953. júniusi munkástüntetés hamar népfelkeléssé eszkalálódott: országszerte 270 helyen törtek ki zavargások, 600 üzemben állt le a munka, a felkelők összecsaptak a szovjet harckocsikkal és a keletnémet belügyi alakulatokkal. A pár nap alatt levert felkelés során az utcai harcokban kb. 200 tüntető vesztette életét, 3 ezer főt börtönöztek be és 21 főt kivégeztek.
Romániában a balti országokhoz és Ukrajnához hasonló elhúzódó gerillaháború bontakozott ki, bár az utóbbiakhoz képest kisebb intenzitással és kevesebbeket megmozgatva. Az 1948-tól fellángoló fegyveres ellenállást az erdélyi hegyekbe (Erdélyi-középhegység, Öreghavas) és a Fogarasi-havasokba felvonuló gerillák kezdték, akiket az elzárt települések lakossága támogatott, sőt a román juhászfolklór alakjaivá avatott (haiduci). Bár a CIA is szervezett akciókat, képzett ki ellenállókat és több ízben – ejtőernyővel, konspirációval – be is juttatta őket az országba 1952–53-ban, ezek sikert nem tudtak elérni. Az egészen 1956-ig eltartó fegyveres ellenállás kézifegyverekkel folyt, a hegyvidéki gerillák legfeljebb hevenyészett bázisokat tudtak kiépíteni, vagy gazdasági épületekben rejtőztek el. A Securitate 1949-ben kezdte felszámolni az ellenállókat, mégpedig akár ezredszintű gépesített erőt is bevetve. Akit elfogtak, azt vagy a helyszínen, vagy perben hozott ítélet folytán – mint például a Nemzetvédelmi Front hét tagját – kivégezték. Az egyes kutatók szerint tízezernyi fegyveres ellenálló közül kétezer vesztette életét harc közben. A belügy 1951-ben 800 letartóztatott ellenállóról számolt be. A szervezett ellenállást az ’50-es évek első harmadában törték meg és 1958-ra számolták fel végleg. Az ellenállóknak A harcos fiatalkori önarcképe címmel állítottak közel háromórás mozgóképes emléket 2010-ben.
Az 1945 után a Szovjetunióhoz csatolt országok közül összesen ötben bontakozott ki ellenállás: a balti országokon és Ukrajnán kívül a világháború előtt Romániához tartozó Besszarábiában, a mai Moldovai Köztársaság területén is. A Fekete Hadsereget (Armata Neagră) 1949-ben alapították és a következő évben már fel is számolták.
Bulgáriában 1944-ben a szovjet hadsereg bevonulásával egy időben államcsínyt hajtottak végre a kommunisták, amivel szemben azonnal ellenállás indult. Ez egészen az ’50-es, ’60-as évek fordulójáig tartott, csúcspontját 1947 és 1954 között érte el. A paraszti lakosságból rekrutálódó, volt bolgár katonákat is tömörítő, a Belső-macedóniai Forradalmi Szervezet és volt antifasiszta, kommunista partizánok által is támogatott gerillákat gorjaninak nevezték. Dobrudzsában, az ország déli részén és a Pirin hegyei között szerveződő, körülbelül másfélszáz harci egységbe (cheta) tömörülő gerillamozgalmat 13 ezer katonával, rendőrrel és belügyi fegyveressel sikerült felszámolni.
Bár szovjet megszállás alatt egy pillanatig sem állt, érdemes egy pillantást vetni a Sztálin halála után is sztálinista Albániára. Itt az MI6 igyekezett ellenállást szervezni, de ez több esetben sem sikerült. A háború előtti nacionalista és monarchista szervezetek többnyire már nem az országban élő tagjaiból verbuvált egységeket légi és vízi úton juttatták az országba 1947 és 1952 között, de egyik alkalommal sem tudtak lázadást kirobbantani. (Az országon belül léteztek konspiratív antikommunista közösségek, amelyek azonban gyengék voltak.) Ez a tapasztalat és Albánia – saját táborától is való – nemzetközi elszigetelődése és „kínai vonalra” állása okozta, hogy Enver Hoxha rezsimjének legismertebb, maradandó eredményeként a mai napig láthatóak az albán tengerparton álló bunkerek.
A fegyveres harcot vállalni tudó közép- és kelet-európai ellenállók országaihoz képest Magyarországon más megoldást kellett választani. Ennek oka többrétű volt: egyfelől Magyarország a háborút a vesztes és „tettes” oldalon fejezte be és háború alatti, számottevő fegyveres ellenállási előzménye sem volt, másfelől földrajzilag más jellemzői voltak és a szovjet hadsereg mindvégig meg is szállta. Mégis, amint a többi vizsgált országban, úgy a kommunista diktatúra kiépítésének előrehaladásával (a megszállás maradandósága, államosítás, választási csalás) egy időben, azaz 1947-ben itt is ellenállócsoportok szerveződtek, majd tevékenységük a totális sztálinista diktatúra idején, vagyis a Rákosi-korszakban (1949–1953) bontakozott ki. A közös, regionális vonásokat erősíti, hogy a megmozdulások intenzitását – amint például Romániában és Bulgáriában is – fokozta a paraszti lakosság elnyomása (kolhozosítás, kulákellenes kampányok, beszolgáltatás) és az is, hogy az antikommunista szervezetek közül a legtovább a sajátos földrajzi, szociológiai jellemzőkkel és korábbi ellenállási hagyományokkal rendelkező kistérsége (Dél-Alföld, Sárrét, Viharsarok) ellenállói bírták.
Már a háború végén jöttek létre antikommunista szervezetek (Kopjások, Magyar Harcosok Bajtársi Közössége), amelyek azonban nem tudtak túllépni a megszerveződésen és a tervezgetésen, a komoly politikai és intellektuális erővel bíró Magyar Testvéri Közösséget pedig a „koalíciós évek” kommunista szalámipolitikája keretében 1947-ben számolták föl. 1947 után egyre-másra alakultak az antikommunista ellenálló szervezetek: Kard és Kereszt, Fehér Kereszt, Kettőskereszt, Fekete Sas, Szabad Magyarországért Küzdő Ifjúság Szövetsége stb.
A dunántúli szervezetek közül a Szombathelyen alapított Antibolsevista Gárda 1950 végén működött, ők fegyvert szereztek és robbantásokat is végrehajtottak. Vezetőjüket, Gyimesi Szilárdot és Matók Leót a következő év őszén kivégezték. A Balatonalmádiban létrejött Magyar Nemzetvédelmi Szövetséget (előző nevén Magyar Partizán Szövetséget) 8-10 középiskolás fiú alapította. Ők szintén fegyvereket gyűjtöttek és terveket szőttek, vezetőjük Ungár József volt. „A fegyveres szervezkedés célja: fegyverek gyűjtése, további tagok beszervezése, és egy általuk várt III. világháború kitörése esetén az imperialista haderők támogatása, a szovjet és magyar katonai alakulatok ellen terrorcselekmények elkövetése” – írták az 1952-ben elfogott ellenállók gyanúsítotti jegyzőkönyvébe. Ungár Józsefet és társát, Bata Ferencet 1953. augusztus 18-án végezték ki. Ketten együtt voltak 40 évesek.
A legnagyobb antikommunista ellenálló szervezetek közül az egyik az 1948 és 1951 között működő – több kisebb szervezet, földalatti mozgalom, értelmiségi csoport egyesülésével létrejött –, Füzesgyarmat és Szeghalom környékén aktív Sárréti Sasok volt. A szervezet 21 tagját 1951-ben ítélték el; átlagosan 7-8 évet kaptak, egy halálos ítéletet életfogytiglanra módosítottak. Az 1948–50-ben szerveződő Fehér Gárda Orosháza, Makó, Szentes és Hódmezővásárhely környéként fejtette ki aktivitását. Két vezetőjét, Kovács Istvánt és Blahó Jánost kivégezték. A szervezet lebuktatásához az ÁVH mintegy ezer embert figyelt meg. Az államvédelem statisztikái szerint a 300 „beszervezett fehérgárdista” háromnegyede paraszti származású volt: egyharmaduk szegényparaszt volt és csak 76 „kulák” (2,5%). A legtovább és a legszervezettebb körülmények között kitartó viharsarki, Békéssámson-központú Magyar Ellenállási Mozgalom 1951 és 1955 között működött. A hosszas ávós megfigyelés és beépülés után lebukott, majd bíróság elé állított húsz tag közül két főt első fokon halálra ítéltek (majd másodfokon ítéletüket életfogytiglanra módosították), a többiek összesen 186 évet kaptak. A házilag többezres példányszámban ötletes és szemtelen röplapokat előállító mozgalom tagjai fegyveres ellenállást, szabotázst és szovjet emlékmű-robbantást is terveztek. A szervezet agya Annus István volt, aki 1990 után kétszer nyerte el faluja polgármesteri címét.
A dél-alföldi, különösen Csongrád és Békés megyei mozgalmak szívóssága több mindennel magyarázható, amelyek között ott van, hogy a túlnyomórészt agráriumhoz kötődő lakosságuk különösen megszenvedte a sztálinizmust; hogy a településszerkezet (aprófalvak, tanyák, puszták) kedvezett a rejtőzködésnek; és hogy a térség a 19. század végéig visszamenő lázadó hagyományokkal rendelkezett. A békéssámsoniak között egyetlen értelmiségi és egy harminc fölötti akadt csak, mindenki más kisparaszti sorból (néhányuk béresek, szegényparasztok közül) jött és a szervezkedés idején legfeljebb 18 és 28 év között járt. Egyvalaki a röplapozást már 1943-ban kipróbálta (a Békepárt mellett), a stencilezést pedig egy moziban vetített csehszlovák partizánfilmből lesték el.
A magyar antikommunista ellenálló szervezetek mindegyikét teljesen felszámolták 1954–55-re. Mire a szervezetek elleni államvédelmi tevékenység, nyomozati munka és bírósági ítélkezés lezárult, hamarosan kitört az 1956-os forradalom. A szovjet csapatok a II. világháború óta nem látott veszteségeket szenvedtek Magyarországon – Budapesten az Üllői út és a körút kereszteződésének tágabb környéke valósággal a megszállók temetőjévé vált. A forradalom leverése után az ellenállás folytatódott: a „Mecseki láthatatlanok” a Pécs környéki hegyekbe vonultak és több alkalommal is megütköztek a megszállókkal, országszerte két hónapra leálltak az üzemek, Európa legnagyobb általános sztrájkja következtében. A röplapozások, gyárfoglalások, tüntetések egészen 1957. január derekáig eltartottak s csak sortüzekkel, tömegbelövéssel és letartóztatási hullámmal tudták elnyomni.
Közép- és Kelet-Európa antikommunista mozgalmainak története egybeolvasható, közös történet. A szovjet megszállás alatt álló és/vagy a szovjet birodalmi integrációba erőszakolt tucatnyi ország ellenállói különböző stratégiákat választottak hazájuk felszabadítása érdekében. Az olyan felkelések, mint az 1953-as kelet-berlini és az 1956-os poznańi, valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, mind-mind az 1945 és 1956 közötti parázsló lázadásnak voltak a kicsúcsosodásai. Jelentőségüket – az 1968-as prágai tavasszal, a ’80-as évekbeli Szolidaritás-mozgalommal és az 1989/90-es rendszerváltoztatásokkal együtt – nem tudnánk anélkül hitelesen felmérni, hogy az 1945 és 1956 közötti „ellenállás évtizedét” meg ne értenénk.
Az írás rövidebb változata elhangzott 2019. március 7-én, a Terror Háza Múzeumban rendezett Ellenállás és hazaszeretet – Rendíthetetlenek a totalitarizmus ellen című lengyel–magyar konferencián.
Források:
Andorka György: Végjáték – A Reagan-korszak Hollywoodja. In: Filmvilág, 2013. 10. szám
Bewaffneter antikommunistischer Widerstand in Osteuropa. In: Horch und Guck, 2004. 1. szám
Békés Márton: Gerillaháború – A fegyveres felkelés elmélete és gyakorlata. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2017.
Jeffrey Burds: The Early Cold War in Soviet West Ukraine, 1944–1948. The Carl Beck Papers in Russian and East European Studies, No. 1505. University of Pittsburgh, Pittsburgh, 2001.
Dissent and Opposition in Communist Eastern Europe: Origins of Civil Society and Democratic Transition. Ed. by Detlef Pollack–Jan Wielgohs. Ashgate, Burlington, 2004.
Domonkos László: A leghosszabb háború – Balti partizánok a Szovjetunió ellen. Méry Ratio, Somorja–Bp. 2013.
Domonkos László: Békéssámson hősei: Magyar Ellenállási Mozgalom, 1951–1955. Szerk.: Schmidt Mária–Tallai Gábor. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2015.
Domonkos László: Magyar Sámsonok – Paraszti ellenállás 1951–1955. Szerz. kiad. Szeged, 1990.
Juozas Lukša: Forest Brothers. Trans. by Laima Vincé. CEU Press, New York–Bp. 2009.
Makkai Béla: Balti önvédelem – Az „erdei testvérek”. In: Kommentár, 2016. 2. szám
Andrei Miroiu: Military Operations in Romanian Anti-Partisan Warfare, 1944–1958.In: Studies in Conflict&Terrorism,2014. 2. szám
Őze Sándor: A Fehér Gárda. In: Rubicon, 2018. 9. szám, OnlinePlusz
Őze Sándor–Őze Sándorné: Sárréti Sasok. Nemzeti ellenállási mozgalom Kelet-Magyarországon, 1948–1953. Kárpátia Stúdió, Bp. 2012.
Szekér Nóra: Titkos társaság – A Magyar Testvéri Közösség története. Jaffa, Bp. 2017.
Széll Kálmán: Matók Leó (1928–1951) hősi életáldozata. In: Vasi Szemle, 2007. 3. szám
The Doomed Soldiers: http://www.doomedsoldiers.com/
The New Insurgencies: Anti-communist Guerrillas in the Third World. Ed. by Michael Radu. Routledge, London–New York, 1990.
Michael Wiesberg: „Feldkräfte” des Widerstands. In: Sezession, 70. szám, 2016. február