A hidegháborúnak nevezett, közel 50 évig húzódó amerikai–szovjet szembenállás története, főbb eseményei és szereplői mára javarészt ismertté váltak, akadnak ugyanakkor sokkal kevesebb hangsúlyt kapott, de ennek ellenére nagy jelentőséggel bíró területek is. Az egyik ilyen a szövetségesek és szövetségi rendszerek (a NATO és a Varsói Szerződés) katonapolitikája és hadereje. A most ismertetésre kerülő kötet Magyarország harmadik világháborús terveinek és felkészülésének kulisszái mögé enged bepillantást. A korabeli dokumentumokból megtudhatjuk például, hogy miként reagált volna a vezetés egy tömeges atomcsapásra, és mit kerestek volna magyar katonák Genova környékén.

„Légierővel és rakétákkal tömeges atomcsapást (31 csapás 6790 kt értékben) mértek Magyarországra. (…) Ezt követően újabb 20-25 atomcsapás – a terv szerint 4500-5000 kt értékben – kb. hat óra múlva várható. A Délnyugati Front sávjában összesen a » nyugatiak « 62 atomeszköze található. (…) a városokat (Budapest, Győr, Pécs, Székesfehérvár, Miskolc, Szeged és Dunaújváros) ért legsúlyosabb csapások területi nagysága 1870 km², és mintegy kétmillió-százezer embert érint. A másodlagos hatások – szennyeződések – további32 000 km²-esterületen mintegy kétmillió-háromszázezer főt érintenek. »Előzetes számítások alapján a lakosság összvesztesége: halott, sérült, sugárbeteg 625 000 fő, sugárszennyezett 1 100 000 fő. Kiesett az ország gépipari termelésének 85-90%-a, a kohászati termelés 70%-a, a villamosenergia-termelés 30 %-a.«” Ilyen és ehhez hasonló, szerencsére csak megtervezőinek fejében létező és térképasztalon megvalósult atomcsapásokról is olvashatunk Horváth Miklós, a Terror Háza Múzeum munkatársának és Kovács Vilmos ezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának új, 2016 áprilisában megjelent Magyarország az atomháború árnyékában című kötetében. A szerzők hatalmas feladatra vállalkoztak, amikor Magyarország 1945 és 1989 közötti katonapolitikáját és a Magyar Néphadsereg fejlesztéseit, fegyverzeti változásait és képességeit – külön-külön is hatalmas témákat – egy kötetben foglalták össze. Ennek megfelelően a látványos borító alatt két jól elkülöníthető, mégis szervesen kapcsolódó tartalmi egység található; az első részben (A magyar haderő a hidegháború időszakában) Horváth Miklós ismerteti az 1945 és 1953 közötti, majd a Varsói Szerződés (VSZ) megalakulása utáni katonapolitikai helyzetet.

Külön alfejezet(ek)et kap például az 1956-os forradalom, a Magyarországnak kiosztott „harmadik világháborús” szerep és annak változásai, a hazánkban tárolt szovjet atomfegyverek kérdése, de részletesen megismerhetjük a szovjet csapatok kivonásának politikai és katonai-logisztikai hátterét, valamint az átalakulóban lévő (1990-ben le is cserélődött) magyar vezetés a VSZ megszűnésében játszott jelentős szerepét. A fejezetből, valamint az itt (és a könyv DVD mellékletében is) közölt dokumentumokból nyomon követhető, hogy a Szovjetunió miként állította saját nagyhatalmi érdekeinek szolgálatába a VSZ-t; ez, bár az 1960-as évektől „szuverenitásbetegség ütötte fel a fejét” végig megmaradt. Különösen érdekes végigkövetni a hivatalosan védelmi célokra létrehozott szervezet (többnyire támadó jellegű) terveinek változásait és az atomháborút modellező gyakorlatok forgatókönyveit, amelyeket több igényesen kidolgozott térképen és ábrán is megszemlélhetünk. Kifejezetten hátborzongató olvasni a Magyarország (és Európa) jelentős részét „Mad Max-világgá” változtató atomcsapások esetére készített terveket és vészforgatókönyveket, amelyek mind több százezres (milliós) személyi veszteséggel és hatalmas pusztítással, a vezetés, a Polgári Védelem és a hadsereg jelentős hányadának megsemmisülésével számoltak. A kötet további érdekessége a Magyar Néphadsereg egy 1980-ban készített haditerve, amely szerint a honvédek, miután átgázoltak Ausztrián, Észak-Olaszországban, a szovjet csapatok pedig Szicíliáig előretörve védték volna a béketábort. A legtöbb terv különös módon nem számolt a Jugoszláv Néphadsereggel, még akkor sem, amikor a hadműveletek Tito államában folytak volna.

A kötet második részét – A hidegháború fegyverei és fontosabb haditechnikai eszközei a Magyar Néphadseregben – Kovács Vilmos jegyzi, és ahogy a címéből is látható, a magyar haderőben 1945 (1948) és 1990 között rendszeresített harceszközöket ismerteti. A szerző az alapos leírások mellett külön hangsúlyt fektetett az 1948-tól teljes erővel megindult szovjetizálásra (amely során javarészt a második világháborút is megjárt fegyverek és páncélosok érkeztek Magyarországra), az 1957 nyarától megindult újrafelfegyverzésre („a bizalom visszaszerzésére”) és az 1960-as évektől megjelenő korszerű, részben hazai forrásból megvalósított képességekre. Miután gyakorlatilag már 1945-től létrejött a két szembenálló katonai blokk, hamar előtérbe került (nyugaton is) a fegyverzet és lőszerek egységesítése; ennek jegyében zajlott le mindenhol a szovjet technika rendszeresítése és a „nagy testvér” kiképzési és alkalmazási elveinek átvétele. Nagy törést jelentett 1956, amikor a Néphadsereg szovjet szemmel nézve „leszerepelt”, ennek ellenére viszonylag rövid időn belül megindult az újjászervezése. Ahogy az mindenhol megfigyelhető, a politikai és katonai vezetés (ezúttal Moszkvából diktált) elképzeléseinek megfelelően alakították ki a hadsereg szervezetét és képességeit, jelentős számú páncélos erővel, nagy hangsúlyt fektetve a folyamátkelésekre. Bár a magyar csapatok feltöltöttsége, eszközállománya nem volt teljes, az 1960-as évektől folyamatosan jelentős fejlesztések zajlottak; megjelentek a hazai (exportra is került) páncélozott szállítójárművek, rádiótechnikai és elektronikai eszközök és megindult a „magyar Kalasnyikov”, az azóta világszerte ismertté vált AMD gépkarabély gyártása is.

A fejezet külön érdekessége a magyar rakétacsapatok bemutatása; a sokáig titkolt, „harckocsi-felderítőzászlóaljként” szerepeltetett rakétadandár háború esetén a Honvédelmi Minisztériumban található „fekete bőröndben” szereplő utasítások alapján, a szovjetektől átvett robbanófejekkel ténykedett volna.

A két szerző – a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Zrínyi Kiadó munkatársaival közösen – alapos és emellett igen látványos kötetet alkotott, amelyben egyaránt szerepelnek korábban még nem (vagy magyarul nem) publikált források, kordokumentumok, térképek, összehasonlító táblázatok. A könyv külön erőssége a hatalmas fényképanyag, amely segítségével jobban megismerhetjük a korabeli vezetőket és betekinthetünk a Magyar Néphadsereg mindennapjaiba is, és a Varsói Szerződés több magyar vonatkozású dokumentumát tartalmazó DVD melléklet, amelynek tartalma egy külön kötetet töltene meg.

A Magyarország az atomháború árnyékában (ahogy készülő folytatása, a magyar haderőt 1990 és 2015 között bemutató könyv is) egyaránt hasznos olvasmány a szakmai közönségnek, érdeklődőknek és azoknak is, akik esetleg katonaidejük iránti nosztalgiából vennék kezükbe a kötetet.

Horváth Miklós – Kovács Vilmos: Magyarország az atomháború árnyékában, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2016. 390 oldal + DVD melléklet

György Sándor történész