Messzi, messzi északon, a fehér tundrában élt az öreg Szundapte. Tavak, sziklák és folyók között, a Zvin-tó partján állította fel Szundapte a csumját, szarvasprémmel borította be az idő viszontagságai ellen. Éjszakáról éjszakára, esztendőről esztendőre állt a csum a parton, mint valami vén gomba. Amikor elmúlt a nyár és jött a szúnyog-hónap, az öreg Szundapte rénszarvasaival a tenger felé vonult, de a csum tovább is ott maradt, azon a helyen. Szél fújta, nap sütötte, így várta vissza gazdáját.

Az öreg Szundapte úgy ismerte a tundrát, mint saját csumját. Sokszor bejárta, keresztül-kasul. Télvíz idején nem egyszer ott érte a fekete hóvihar, másszor a nap vakította ott a szemét. A hosszú sarkvidéki éjszakában a csillagok mutattak neki ösvényt, minden hóbucka megmondta, merre van az út, nyáron pedig minden virágszál mélyen meghajolt előtte.

És a tundrában szertefutott az öreg Szundapte híre-neve.

– Éles szeme meglát minden rókát – mondogatták róla a tundra lakói.

Valóban, Szundapte sok állatot fogott. De a cár szolgái, meg a duzzadt tarisznyájú kereskedők évről évre felkeresték az öreg Szundaptét, elvették tőle drága zsákmányát, magukkal vitték az
ország szívébe – a cárleányok ékesítésére, arany szerzésére.

Az öreg Szundapte csak bámult a kereskedők után és csóválta a fejét:

– Hajajaj! Mindent elvitt a kereskedő, csak egyetlen rézgarast hagyott.

A csumjában mégis boldogság honolt.

Nőtt, növekedett Szundapte kisunokája, szarvas-bundácskájában maga is olyan volt, mint egy kicsit szarvasborjú. Úgy ragyogott a kislány, mint egy apró csillag a sarki éjszakában.

Szundapte a tűz mellett sokszor mesélgetett kisunokájának.

Legjobban szerette az öreg Szundapte a Kőhegyről szóló régi mondát.

– Messze, messze – kezdte a szót – úttalan utak között áll egy magas-magas hegy. Két édestestvér él ebben a hegyben: az idősebbik, Feketebajusz, meg a fiatalabbik, Szürkebajusz. Mindkettőnek nagy az ereje, csak a termetük különböző. Vaslakat zárja a Kőhegyet, keményen kovácsolták bele a földbe. A fekete hóvihar, a Kőhegy édesanyja őrzi éjjel-nappal, fehér bundával borítja, a hozzávezető ösvényt pedig fagyott rögökkel takarja, hogy senki, senki meg ne tudja, fel ne ismerje... Csak a vén hold meg Szundapte és a szarvasai ismerik ezt az ösvényt. Sok ember jött már tengerentúli földekről, hogy megkeresse a Kőhegyet, de senki sem találta meg ezt az utat. A fagy valamennyit elpusztította és csontjaikat a fekete hóvihar szétszórta a kék tavakba.

– És miért olyan rejtett ez az ösvény? – kérdezi kisunokája.

– Hajjaj! – szól Szundapte. – Sok-sok kincs fekszik a Kőhegyben, s bizony eljönnének a cár szolgái, hogy elvigyék a kincset a cárnak.

A gonosz végzet azonban már ott száguldott a tundrában. A cár kiszimatolta, hogy az öreg Szundapte tud a kincsről. Elküldte hát készséges szolgáit. Sokáig faggatták a szolgák Szundaptét, hogy merre lehet a Kőhegy. Jó szóval is, szitkokkal is, majd arannyal kecsegtették, de az öreg Szundapte egyre csak hallgatott, mintha leharapta volna a nyelvét. Megdühödött a cár, megparancsolta, hogy vájják ki Szundapte jobbszemét.

Vaksi lett az öreg Szundapte. Azóta ritkábban hozott zsákmányt a vadászatról, nem tudta olyan ügyesen megfogni a vadat, mint azelőtt.

Ha visszatér a vadászatból, megáll a csum mellett, puha szarvasprémmel letörli a könnyét öreg orcájáról és olyan pillantást vet a csumra, hogy unokája jobb, ha nem is látja. Unokája pedig megnőtt, kilenc tavaszt is látott már. Várja nagyapját, megrakja a tűzhelyet, fűti a csumot.

Nézi Szundapte az unokáját, és eszébe jut, hogy nemrégen, mikor nem vigyázott a kicsire, a lányka elfutott a tundrába, a hóvihar betakarta lompos farkával, utat, ösvényt nem talált, merre lehet az unokája? Figyelt az öreg Szundapte, honnét csilingelnek a csengettyűk, melyeket a kislány bundácskájára varrt. Így találta meg. Most pedig már az unoka segíti ki sokszor a nagyapját, csilingel a csengetyűvel, hogy az öreg megtalálja az utat a csumhoz.

Egyszer, amikor vérvörös alkony feküdt az égboltra, az öreg Szundapte csumja mellett megcsikordult a hó. Kilép az öreg: egy ember áll előtte.

– Hát te honnét jössz? – kérdezi Szundapte.

A másik így felel:

– Hírrel jöttem az ország belsejéből, a nevem Iván. Azért jöttem, hogy megmondjam neked, új élet kezdődött. Két nagyeszű hős, Lenin és Sztálin megnyitotta az igazságot a nép előtt és most már nincs többé cár, nincsenek sem cári szolgák, sem kereskedők, akik a népet kirabolták, és tőled Szundapte, elvették a szőrméidet.

Megörül az öreg Szundapte.

– Kerülj beljebb – mondja – ide, a csumomba. Kedves vendég vagy, Iván!

Belép Iván, fejét beleüti a keresztgerendába, majd hogy fel nem fordítja a csumot.

– Ujjé, jól megnőttél, kicsi neked az én csumom! – mosolyodik el Szundapte. – No, ülj ide.

Leül Iván a szarvasbőrrel borított ágyra, az unoka pedig fát hajít a tűzre.

Az öreg Szundapte megvendégeli a jóembert hallal, szarvasmájjal.

Iván is előhúzza tarisznyájából a maga ajándékát: teát, cukrot, fehér kenyeret és mindenféle süteményt. Valamennyit kirakja az asztalra. Szundapte meg az unokája soha életében nem látott ennyi édességet.

És Iván mesélni kezdi, hogyan építi a nép az ország szívében az új, igazságos életet.

És megtelik örömmel az öreg Szundapte szíve. Mesélni kezd szomorú napjairól, arról, hogyan él a nép a tundrában. Mesél a Kőhegyről is, hogy mennyi gazdagság rejlik benne az igaz ügy szolgálatára. Aztán lefekteti Szundapte a kedves vendéget, hogy a szarvasprémen aludjék. Iván el is alszik, de Szundapte szemére nem jön álom. Csak nézi, hogyan mosolyog álmában kisunokája, látszik, édes az álma. Kilép Szundapte a csumból, hát – a háta egyszeriben kiegyenesedett. Ránéz Szundapte a rénszarvasára, befogja a nartába, felül és elhajt. Szétviszi Iván szavát a tundrában...

*

A csumban régen kialudt már a tűz, éles hópelyhek hullanak be a résen, maga a fagy is odakúszik, rátelepszik a szarvasprémre, a vödörben megfagyasztja a vizet, a gonosz hóvihar ujjong, a tűzhely alá pillant, kihűti az emberi kéz-rakta meleget. Iván szőke haja meg is fehéredik.

Feleszmél Iván.

Körülnéz – hát a csumban nincs sehol az öreg Szundapte.

– Jaj – mondja Iván – milyen szomorú az ember élete a csumban! – Kilép, körülnéz és – nem hisz a szemének. Jön ám Szundapte a rénszarvasával, mögötte pedig kutyafogatokon, szarvasokkal emberek érkeznek.

– Idenézz, Iván, eljött hozzád az egész tundra. Mindnyájan maguk akarják hallani a te nagyszerű beszédedet! – kiált az öreg Szundapte.

Ekkor a szürke égboltra felemelkedik a nagy, fényes nap és mintha aranykosarat terítene Ivánra.

Iván beszélni kezd, elmondja, milyen hírrel érkezett a tundrába és a nép szeme felcsillan az örömtől.

– Ó, ó, ó! Nézd csak, Iván, hogy süt a nap. Nagyon jó lesz a te utazásod... Veled megy az egész nép a Kőhegyhez, hogy megszerezze a hegy kincseit.

Sokáig kellett utazniuk, de Iván mégis csak elérte a Kőhegyet. Ott áll a hegy, görnyedt hátával egészen az égig ér. Eltorlaszolja a fehér tundrát.

– Lám – mondja Iván – ilyen ez a Kőhegy.

Megérinti csákánnyal először: fén pendül meg – megérinti másodszor: ezüst csendül – megérinti harmadszor: csupa drágakő hullik, ömlik a lábához.

Elmosolyodik Iván. Ránéz az öreg Szundaptéra és így szól:

– Van itt elegendő gazdagság, jut mindenkinek. Az ország szívének is, meg a tundrának is. Boldog életet teremtünk a népnek.

Alig ejti ki Iván ezeket a szavakat, egyszerre megnyílik a Kőhegy. És belép Iván a hegy belsejébe. Utána az emberek.

Hirtelen azonban elállja az útjukat az idősebbik fivér, Feketebajusz.

– Miért jöttél, Iván, a mi országunkba? És miért vezeted az embereket ide?

– Azért jöttem, hogy összemérjem veled az erpmet – feleli Iván.

Ekkor már a másik testvér is, Szürkebajusz, falként áll elébük... Nagy forróság támadt.

Iván azonban nem ijed meg. Kezében ott csillog a csákány, szinte magától lendül nagyot. Magasra emeli Iván a csákányt és teljes erőből belevágja Feketebajusz emmlébe...

Megdördül Feketebajusz, darabokra hullik, szikrázva csillog, ezernyi tűzfénnyel táncol, Szürkebajusz pedig sisteregve omlik össze maroknyi görönggyé...

Eltelt néhány esztendő. A Zvin-tó partján a csum helyett most új házak állanak. Egyikükben még mindig ott lakik Szundapte az unokájával.

És új út húzódik a Zvin-tó mellett egészen a Kőhegyig.

A Kőhegy magas hátán pedig tűzfényben ragyog a vörös zászló, szinte ontja a fényt, megvilágítja a széles utat.

Baranyi Márton