Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház!

A koronavírus járvány rendkívüli kihívás elé állította az emberiséget – benne természetesen bennünket magyarokat, éppúgy az Európai Unió tagállamait, nemkülönben pedig annak intézményeit.

A közegészségügyi válsághelyzet kezelésére az Európai Unió tagállamainak jelentős része nem volt felkészülve, az Unió – mint közös intézményrendszer – pedig teljességgel alkalmatlannak bizonyult erre.

Brüsszel mentségére legyen mondva, egyfelől nem is ilyen feladatok megoldására jött létre, másfelől éppen működésének egyik – sajnos sok esetben figyelmen kívül hagyott – alapelve, a szubszidiaritás alapján menthető fel a felelősség alól, harmadrészt pedig – noha még abban is tehetetlenséget, bénultságot mutatott, amiben valóban hozzá tudott volna járulni a tagállami erőfeszítésekhez, jelesül ezek koordinációjában – bízzunk benne, hogy a mögöttünk hagyott hónapok elegendő tapasztalatot halmoztak fel ahhoz, hogy a jövőben az Unió intézményei kellő szerénységgel és alázattal ugyan, de hatékonyan tudnak közreműködni az esetleges újabb hullám kihívásainak megválaszolásában.

Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy Magyarország – közép-európai barátainkkal együtt – azon államok közé tartozik, amelyek bizonyították, hogy igenis lehetséges egy ilyen váratlan válsághelyzet sikeres kezelése is.

A megoldás egyik kulcsa pedig nem más, mint az előrelátó és gyorsan reagáló állami intézmények és az ezekben – a politikai hátsó szándékok által indíttatott hisztériakampányok ellenére is – folyamatosan megbízó állampolgárok együttműködése volt.

Igen – tisztelt Képviselőtársaim –, a folyamatosan lekicsinyelt, problémásnak beállított, az alamizsnára szoruló, megtűrt, de hálátlan szegény rokon szerepére kárhoztatott visegrádi országok meg tudták óvni a polgáraikat attól az egészségügyi rendszer csődjével járó katasztrófától, amely az Unió régi tagállamainak nagyobbik részében tízezrek halálát okozta.

Mi több, ezek az országok a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság következményein is akként tudtak úrrá lenni, hogy az újabb gazdasági krízis – melyet most éppen a világjárvány okozott – jóval enyhébbnek ígérkezik errefelé, mint az EU régebbi, ez esetben jellemzően déli tagállamaiban.

A Nemzetközi Valuta Alap prognózisa szerint a járvány következményeként az EU idei gazdasági visszaesése eléri a 7,1%-ot, a déli tagállamoké pedig a 8-10%-ot, ezzel szemben Magyarországon – melyet az IMF a gazdaságilag legstabilabb vizsgált országnak tart – ezt csak 3,1%-ra valószínűsíti.

Mindezen jóslatok még az előtt való időből származnak, mikor az EU Bizottsága meghirdette azt a gazdasági helyreállítási csomagot, ami a jelen előterjesztés és az erről induló vita tárgyát képezi.

A magyar kormányzat – miként magának a járványnak a kezelésében – a gazdasági visszaesés mérséklése és a munkahelyek védelme érdekében is, ismét csak széles körű együttműködésben az érintett gazdasági szereplőkkel, időben és jó döntéseket hozott.

Ezért ma nyugodtan kijelenthetjük – tisztelt Képviselőtársaim –, hogy Magyarország – pénzügyeinek, államháztartásának rendbetétele, a gazdaság növekedési tartalékainak mozgásba hozása és a családok megerősítése után – önerőből is képes kilábalni a jelenlegi gazdasági nehézségekből, azaz nincs, nem is lenne szüksége semmilyen uniós mentőövre – s ami azt illeti, a válságkezelés tervezett európai uniós megoldásával nem is értünk egyet.

Az EU Bizottsága kidolgozott egy helyreállítási tervet, amely az EU 2021. és 2027. közötti többéves pénzügyi keretét (azaz költségvetését) össze kívánja kapcsolni egy, a tagállamok felhatalmazásával az EU költségvetésének terhére a Bizottság által a pénzpiacokról felveendő 750 milliárd eurós hitellel, melynek nagyobbik felét – 500 milliárd eurót – úgymond vissza nem térítendő támogatásként, kisebbik részét – 250 milliárdot – pedig a tagállamoknak folyósítandó hitelként osztanának szét a válságból való kilábalást segíteni gondolt programok finanszírozására.

Az elosztástervezet mechanizmusa azonban nem veszi figyelembe sem az országok egy főre jutó nemzeti össztermékének mértékét, sem az országok méretét, sem az országok gazdasági problémáinak különbözőségét – így az igazságtalan, a gazdagabb országokat előnyben részesíti a szegényebbekhez képest, a gazdaságaikat okos és fegyelmezett politikával rendbe tevő országokat bünteti, míg a fegyelmezetlen költségvetési politikával magukat adóságba verő országokat jutalmazza, s ismét csak a brüsszeli bürokrácia egójáról szól: ők már megint jobban akarják tudni, mi a jó megoldás, mint azok a kormányok, amelyek Prágában, Varsóban vagy éppen itt, Budapesten élvezik a polgáraik többségének bizalmát.

S mindezt még meg is kívánják fejelni az ú.n. jogállamisági kondicionalitással, azaz egy homályos, definiálatlan eljárásrend keretében a pénzek kifizetését össze akarják kötni – valójában nem az ún. európai értékeknek, hanem – az EU globalista, bevándorláspárti, nemzet-, hagyomány- és családellenes, egyre agresszívebb és egyre destruktívabb elitje által megfogalmazott politikai kívánalmaknak való megfelelés kötelezettségével.

Csakhogy – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, természetesen egy magára és választóira valamit is adó kormányzat ezeket a feltételeket még az úgynevezett EU-s támogatás esetében sem fogadhatja el, hiszen azok sem segélyek, hanem az Unió működését elősegítendő, általunk vállalt hozzájárulás nekünk jog szerint járó ellentételezése.

Jelen esetben – vagyis a „Következő Generáció – EU” gúnynévre hallgató helyreállítási csomaggal összefüggésben – pedig bármiféle gazdaságon kívüli feltétel egyenesen abszurditás.

Itt ugyanis arról van szó, hogy a csomag hátterét nem a tagállamok gazdasági erejük arányában tett befizetései adják, hanem egy hitelfelvétel, amelyben a tagállamok együtt vesznek részt, azaz adósságközösség jön létre, hosszú távú közös felelősségvállalással.

Ha közösen vesszük fel a hitelt, akkor a feltételekről is közösen kell döntenünk.

Mint mondtam, nekünk erre a hitelre nem lenne szükségünk, ráadásul a 2028-ban kezdődő harminc éves törlesztési időszak végére többet fizetünk vissza, mint amennyit – 6-6,5 milliárd eurót – most nekünk szánnak. De a déli államok iránti szolidaritásból, az EU működőképességének megőrzése érdekében, mint egyszeri, a rendkívüli helyzet által kikényszerített kivételes eszköz igénybe vételéhez hajlandóak vagyunk hozzájárulni.

Azonban csak akkor, ha mindez csak és kizárólag az Unió bajba jutott gazdaságainak stabilizálását és az egész gazdasági közösség versenyképesebbé tételének megalapozását, nem pedig a IV. Német-Római Szent Birodalom létrehozatalának előmozdítását szolgálja.

Mi azért csatlakoztunk az Európai Unióhoz, mert nemzeti érdekeink érvényesítésére – fél évezredes visszatekintésben – ez tűnt, s tűnik egyelőre még ma is a legkedvezőbb keretnek.

Mi továbbra is az erős nemzetek egyenrangú és szabad együttműködésén alapuló erős Európai Uniójában hiszünk, amelynek működtetéséhez és erősebbé tételéhez hajlandóak voltunk szuverenitásunk egy részének – az Unió intézményein keresztüli – közös gyakorlásához hozzájárulni.

De a Haza nem eladó – legalábbis a mi hitünk szerint –, ezért hát nem vagyunk hajlandóak önként felcsatolni a nyakörvet, melyen a lánc végét olyanok fogják, akiknek feltett szándékuk a közép- és kelet-európai kisállamok újbóli gyarmati alávetése.

Immár tizenöt esztendeje vagyunk az Unió – papíron – egyenjogú és egyenrangú tagjai.

Eddig még minden uniós döntéshez lojálisan viszonyultunk.

Akkor is, ha sértette jogos érdekeinket, akkor is ha meggyőződésünk szerint a közös uniós érdekeket is veszélyeztette, akkor is, ha nemcsak az igazságérzetünk, hanem a jogérzékünk is tiltakozott.

Nem kis áldozattal megvédtük és megvédjük az Unió külső határait.

Az uniós forrásokkal igyekeztünk úgy sáfárkodni, hogy mindenki jól járjon általa: mi is, akik kapjuk, s azok is, akik befizetik.

Ezért aztán amikor Merkel kancellár asszony akként nyilatkozott, hogy „ha ránézünk a magyar gazdasági növekedési rátákra, akkor láthatjuk, hogy ezt a pénzt az ország jól fektette be, hogy ez az embereket szolgálja”, akkor talán nemcsak arra vonatkoztak elismerő szavai, hogy sikerült a Gyurcsány és Bajnai vezette szocialista-balliberális kormányok által itt hagyott csődtömegen úrrá lenni, hogy ma Magyarország a visegrádi országokkal együtt része tud lenni az EU legdinamikusabban fejlődő régiójának, hanem arra is, hogy Németország és még némely más régi tagállam gazdasága több pénzt vihet innen haza, mint amennyit a kohéziós források finanszírozására ide befizet.

Magyarország legitim célnak tekinti az unió pénzügyi érdekeinek védelmét. Azonban erre már ma is rendelkezésre állnak megfelelő eszközök az Európai Csalásellenes Hivataltól, az OLAF-tól – tudják, amelyik azt állapította meg, hogy a 4-es metró építése során 100 milliárd forintot érintő visszaélés történt – a Bizottságnak az unió pénzügyi érdekeinek védelméről szóló éves jelentéstételi kötelezettségén át az Európai Szemeszter keretében a korrupcióellenes fellépésről való rendszeres vizsgálatig.

Elfogadjuk, hogy az Unió alakítson ki egy, a jogállamiság érvényesülését vizsgáló eljárásmódot. Erre vonatkozólag 2014-ben már megszületett egy elvi egyetértés, amely szerint ennek kormányközi alapon (azaz az Európai Tanácsban), az Európai Unió intézményeinek hatásköri egyensúlyát nem felborítva, a tagállamok nemzeti identitásának és egyenlőségének tiszteletben tartásával, az objektivitást (azaz a tényekhez való ragaszkodást) szem előtt tartva kell működnie.

Vajon 2014 óta miért nem jött létre egy ilyen jogállamisági mechanizmus, tisztelt Képviselőtársaim?

Csak nem azért, mert akkor nem lehetne ideológiai furkósbotként forgatni az európai értékeknek és a jogállamiság – egyelőre még definiálatlan – kritériumainak való meg nem felelés vádját?

Csak nem azért, mert akkor lenne hol feltenni ezeket a találós kérdéseket:

– melyik országban figyeli meg az állambiztonság az egyik parlamenti párt képviselőit;

– melyik ország rendőrségében van jelen intézményesült rasszizmus a miniszterelnök szerint;

– melyik országban mondta ki a bíróság – következmények nélkül –, hogy egy országos választást a tömeges szabálytalanságok miatt meg kell ismételni;

– melyik országban delegálnak a pártok bírákat;

– melyik országban nincs alkotmánybíróság;

– melyik országban követik el a legtöbb nemi erőszakot a nők ellen;

– melyik országban beszéli meg a „független” bíró a baloldal politikusaival a jobboldali miniszterelnök ellen hozandó ítéletet;

– melyik ország közszolgálati médiája uszít rendszeresen egy szövetséges ország kormányfője ellen;

– melyik ország törvénykezése tehetetlen, ha a kommunista tömeggyilkoságok szellemi atyja szobrának felállítását kellene megakadályoznia;

– melyik ország médiája tudta napokig elhallgatni, hogy illegális migránsok szervezett csoportja zaklatta szexuálisan helybéli nők tömegét egy nagyváros főterén, egy szilveszteri karneválon;

– melyik ország engedhette meg magának a Bizottság elnöke szerint, hogy a szankciók veszélye nélkül semmibe vegye az Unió fiskális szabályait? És még sorolhatnám.

A helyes megfejtők között egy-egy keretezett Jean-Claude Juncker fotót sorsolunk ki, amelyen kisúttörők támogatása mellett éppen egy Marx szobrot koszorúz meg.

Segítségül annyit elárulok: egyik kérdésre sem Magyarország a helyes válasz.

Kövér László házelnök az Országgyűlés plenáris ülésén 2020. július 14-én (Fotó: MTI/Kovács Attila)

Nos – tisztelt Képviselőtársak –, József Attilával szólva, a csatlakozási kérelmünk beadása óta eltelt évtizedekben eleget játszottuk okos urak között a bambát.

Megtanultuk a játékszabályokat, és mi is ezek szerint játszunk azokkal a lapokkal, amelyek a leosztásból nekünk jutottak. De hamiskártyásokkal nem szívesen ülünk egy asztalhoz.

Az Európai Unió valóban az egyik legjobb dolog, ami Európában az elmúlt száz évben történt.

Nem tökéletes képződmény, s mint éppen látjuk, meglehetősen nehéz időket él meg.

Magának az Uniónak éppúgy, mint a Bizottság által meghirdetett „Következő Nemzedék – EU” Eszköznek csak akkor van esélye a sikerre, ha meg tudjuk őrizni, illetve helyre tudjuk állítani a tagállamok egymás, valamint az uniós intézmények felé fennálló bizalmát és együttműködési készségét.

A felelősségünk óriási, hiszen mai döntésünk terhei és reménybeli hozadéka egyaránt a következő nemzedék számláján jelenik meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország elmúlt viharos évszázadaiban négy birodalomnak volt hosszab-rövidebb ideig, többé vagy kevésbé alávetve.

Háromnak erőszakkal, egynek többé-kevésbé önszántából.

Bőven van tehát a mában is hasznosítható történelmi tapasztalatunk. Ugron Gábor a Millennium évében egy képviselőházi vita során azt mondta, hogy „Magyarország miniszterelnökének ugyanazon feladatokon kivül, a melyeket más államok miniszterelnökei végeznek, kötelessége Magyarország közjogi életét, anyagi érdekeit képviselni Ausztriával szemben. A magyar miniszterelnöknek a magyar jogfelfogás kifejezőjének kell lennie, a magyar önérzetet, a magyar nemzet méltóságát kell képviselnie”.

Több mint száz esztendő elteltével csak annyi változott, hogy ezt a kötelességét a Kormánynak már nem Béccsel, hanem Brüsszellel szemben kell teljesítenie!

Várjuk ide vissza, hogy beszámoljon tárgyalásainak eredményéről. Ne legyen illúziója senkinek – sem Brüsszelben, sem itt Budapesten –, az Országgyűlés nem fog a helyreállítási csomaghoz kötött semmilyen politikai feltételt elfogadni.

Tisztelt Képviselőtársaim!

Az előterjesztés elfogadásával támogassuk és ösztökéljük a kormányt, hogy meg tudjon felelni ezen elvárásnak.

Az expozé a koronavírus gazdasági hatásaival kapcsolatos európai uniós gazdasági intézkedésekről szóló országgyűlési határozat kapcsán hangzott el 2020. július 14-én a Parlamentben.