Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Talán van egy még esély, hogy Franciaország ismét ráérezzen a létezés ízére…

Bruno Larebière és Jacques de Guillebon interjúja François-Xavier Bellamy filozófussal, a Republikánusok EP-képviselőjével a L'Incorrect francia magazinban.

– A jelenlegi francia parlamenti vitát kiváltó törvénytervezet az iszlamizmus jelenségét járja körül. Az iszlám „megbélyegzését” elkerülő megfogalmazása szerint azonban azt kívánja elérni, hogy valamennyi vallás „tartsa tiszteletben a köztársaság elveit”. Erről mi a véleménye?

– Ez a törvénytervezet a valódi gondokhoz képest nagyon rossz helyre teszi a hangsúlyokat. A helyzetértékelés és a megoldások tekintetében is érthetetlen hibákat tartalmaz. Példának okáért súlyos tévedés úgy vélekedni, hogy a gond a vallások miatt van: sokkal inkább az iszlám, illetve a francia kultúra és az európai civilizáció nagy kockázatot jelentő találkozása az, ami problémát okoz. Ebből a szempontból a megoldás nem az egyszerű törvényekben keresendő.

Az alapvető gondunk intellektuális, szellemi és civilizációs jellegű. A nagy kérdés: meg akarjuk-e védeni, őrizni, illetve át akarjuk-e adni az örökségünket? Hiszen mindez magába foglal egy bizonyos életformát, világképet, a férfiak és nők közötti viszony értelmezését, az értelemről alkotott felfogást, politikai szerveződést, amelyhez hozzátartozik a szekularizmus. És ez nagyon is európai, vagyis keresztény eszme, hiszen még a laicitás szó is a keresztény teológiából származik.

Óriási hibát követünk el, ha minden vallást egy kalap alá vesszük, vagy ha vissza akarunk térni azokhoz az európai szellemiségen belüli vitákhoz, amelyek a vallásnak az ideiglenes hatalomban képviselt jelentőségének csökkentésére vonatkoztak. Ma már nem az ideiglenes és a spirituális hatalom közötti különbségtétel a tét a keresztény világ keretein belül, hanem a zsidó-keresztény hagyományokból örökölt modell megőrzése a muszlim kultúra tömeges bevándorláshoz köthető megerősödésével szemben. Létezhet olyan törvényi megoldás, amely rövidtávon képes javítani a biztonságunkat és jogi helyzetünket, de az igazán fontos kérdés: hogyan leszünk képesek átadni a francia kultúrát ama felnövekő nemzedéknek, amelynek egy része tagadja ezt az örökséget.

– Nem képzelhető el egy olyan forgatókönyv, mint a Napóleoné, aki 1806-ban összehívta a Szanhedrint? (70 tagú, legmagasabb francia zsidó vallási vezetőtestületről van szó – a ford.)

– Az állam képtelen megreformálni az iszlámot, és nem tudja megszervezni sem. Ha ilyen terveket dédelgetünk, akkor végleg félreértjük e vallás természetét, amelynek például nincs az egyházhoz hasonló szerkezete. Egyébként is hatalmi túlkapást látok abban az elgondolásban, hogy majd mi kívülről beavatkozunk a mohamedán vallásgyakorlásba: nem mi fogjuk előírni nekik, hogy higgyenek-e vagy sem, vagy, hogy mit gondoljanak, vagy mit ne gondoljanak. Arról nem is beszélve, hogy hatalmi túlkapás ide vagy oda, ez nem is működne. Tanárként és helyi választott képviselőként megtapasztaltam, hogy sok fiatal mohamedán esetében a radikalizmus megerősödésének hatására az intézményekkel azonosított felelősök de facto hiteltelenné válnak az ő szemükben. Ezek alapján egyértelmű, hogy a hívők többsége elutasítaná az állammal egyeztetett hittételekhez való alkalmazkodást. Ez az út tehát semmiféle sikerrel nem kecsegtet.

Ugyanígy nem volna helyénvaló, ha például Marine Le Pen javaslatának megfelelően betiltanák a kipa köztéri viselését. 15 éve növekszik az iszlamista nyomás, amelynek a zsidó felekezethez tartozó franciák a közvetlen áldozatai, erre azzal a megoldási javaslattal állunk elő, hogy akkor vegyék csak le a kipájukat? Azért ez mégiscsak abszurdum!

– Akkor hát mi a teendő?

– Az egyetlen dolog, amit Franciaország tehet, hogy rögzíti önmaga lényegét és meghatározza, hogy miből nem hajlandó engedni. Aztán mindenki eldöntheti, hogy akar-e továbbra is itt élni. Franciaország a lelkiismereti szabadság országa, vagyis itt joga van valakinek muzulmánnak lenni, ami nagy érdem, mert a mohamedán országokban még mindig tilos a kereszténység. Mivel nálunk szólásszabadság van, sokszor találkozhatunk annak túlzó megnyilvánulásaival. Előfordulhat például, hogy olyan karikatúrába botlik az ember, amely sérti a hitét – ezt keresztényként mondom, aki már átélte, hogy a karikatúra bántotta az érzékenységét –, de el kell fogadni, hogy Franciaország ilyen. Akit ez nagyon zavar, vagy ha túlságosan érzékeny ahhoz, hogy ezzel együtt tudjon élni, annak azt tudom mondani, hogy van egy sereg ország, ahol biztos lehet benne az ember, hogy nem fog belefutni a próféta karikatúrájába, és bátran el lehet költözni azok valamelyikébe. Nem fogom rossz néven venni, ha valaki más országot és életmódot választ magának. Azért még maradhatunk jó barátok! Ám, ha valaki itt akar élni, el kell fogadnia az itt működő modellt.

– Gondolja, hogy az ifjú mohamedánok többsége hajlandó elfogadni ezt a modellt?

– Történelmünk során sok mohamedán áldozta életét Franciaországért. Egy mohamedán francia állampolgárnak igazán semmi oka, hogy idegennek érezze magát országunkban. Mélyen hiszek abban, hogy sok bevándorló családból származó fiatal hajlandó megbecsülni azt az országot, amelyik magát is tartja valamire. Ezért úgy vélem, hogy ez a téma elsősorban politikai kérdés, nem pedig csak biztonsági vagy intézményi.

A gondjainknak az a gyökere, hogy országunk nem képes vállalni önmagát, nem képes továbbadni az örökségét.

Ha olyan köztársasági elnököt választunk, aki előzetesen azt mondja magáról, hogy az ő kultúrája nem francia, akkor nyilvánvaló, hogy működésképtelenek maradunk. Lehetetlen az integráció, az asszimiláció, ha abból indulunk ki, hogy az ország nem nagyon tud mit kínálni, és nincs olyan kultúrája, amit el lehetne sajátítani, vagy amihez csatlakozni lehet.

A külvárosok iszlamizmusa egyébként egy rendkívül törékeny ideológiai ellenfél. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az általa közvetített gondolatok középszerűsége és a felszínessége csak a magunk után hagyott űrben tud terjedni, ami azért létezik, mert képtelenek vagyunk vállalni és átadni önmagunkat.

– Az integráció, illetve az asszimiláció két különböző dolog. Ön melyik pártján áll? Melyiket helyezné előtérbe?

– Teljes egészében asszimiláció párti vagyok, hiszen az óriási és jellegzetesen francia nagyvonalúságra vall, ami abból adódik, hogy Franciaországot különleges kapcsolat fűzi az univerzalitáshoz. Ez az ország mindig hitt abban, hogy mindenkihez szólhat: ebben nyilvánul meg paradox egyedisége. Az asszimiláció gondolata nagyon is francia, hiszen azt jelenti, hogy akárhonnan jön valaki, bármilyen egyéni élettörténettel, amennyiben Franciaországban és a fortiori francia állampolgárrá szeretne válni, akkor teljes egészében részt vehet az általunk fűzött történetben. Mostanra azonban asszimiláció tabutéma lett: Emmanuel Macron nemrégiben azt magyarázta a L’Express hasábjain, hogy a polgárjogból el kellene törölni ama kitételt, miszerint az állampolgársághoz „igazolni kell a francia közösségbe való beilleszkedés tényét”. Valójában azonban – ahogy azt nemrégiben Raphaël Doan levezette –, az asszimiláció a lehető legantirasszistább megközelítés. Az üzenete ugyanis a következő: nem kell egy bizonyos etnikumhoz tartoznia valakinek, hogy a francia nevet viselő sorsközösség tagja legyen. Manapság persze csak akkor lehet sikeres asszimilációt végrehajtani, ha teljesítjük az alapfeltételt: sürgősen véget vetni a nemzet egységének helyreállítását ellehetetlenítő tömeges bevándorlásnak. Mindezek ellenére azt hiszem, hogy soha nem volt még ennyire szükségszerű ama asszimilációs törekvés, amelyet Franciaország korábban olyan sikeresen vitt véghez. Egyébként ezt a „nem az öröklött, hanem a kiontott vér jogán” franciává lett franciák példája jól mutatja. Ha az ország nem tud ismét elköteleződni emellett, akkor elkerülhetetlen a szétforgácsolódása.

bellamy-1.jpg

– De Gaulle-ra utalva azt mondhatnánk, hogy asszimilálni egyéneket lehet, de Ön azt gondolja, hogy népek asszimilálása is lehetséges? Nem túl késő már? Azt is említette, hogy meg kell állítani a bevándorlók özönét. Vajon elég csak megállítani, vagy a visszájára is kell fordítani ezt a folyamatot?

– Az első kérdésre csak azt tudom mondani, hogy az ember valóban eltöpreng azon, hogy nem túl késő-e már? Ezzel együtt is úgy vélem, hogy mivel 35 éves vagyok, nem fogom feladni ezt a küzdelmet. Ahogy Marcus Aurelius mondta: „A meg nem vívott csaták helyett túl könnyű azzal a bizonyossággal vigasztalódni, hogy már eleve elvesztettek voltak.” Nem akarok belenyugodni Franciaország feldarabolásába, amely az elszigetelt közösségek egymás mellett élését vonja maga után. Úgy vélem, hogy az örökségünk ereje még képes lelkesedést és csatlakozási szándékot kiváltani.

Olyan különösen érzékeny külvárosi területeken tanítottam, ahol a fiatalok 90-95 százaléka bevándorló családból származott. Soha nem volt olyan tanítványom, aki azt mondta volna, hogy „Nem vagyok kíváncsi az etnocentrikus, nyugatközpontú, neokolonialista filozófiájára!” Ám az egyetemi oktatóim az Egyetemi Tanárképző Intézetben (IUFM) már mondtak ilyet. Amikor a diákjaimnak beszéltem Platónról vagy Arisztotelészről, képesek voltak azonosulni velük. Ha az ember úgy áll a fiatalok elé, hogy van valami olyan mondanivalója, amire érdemes odafigyelni, azzal mindig fel lehet ébreszteni bennük a végtelen tanulási vágyat, a kedvet, hogy valami náluk nagyobbnak legyenek a részesei, és érdemes részessé válni. Nem tagadom, hogy nagy a tét. Nem vagyok optimista alkat, de nem tudom annyiban hagyni a dolgot. Hiszek benne, hogy a francia identitásban van valami, ami elég erős ahhoz, hogy átvészeljük vele a jelenlegi egzisztenciális válságot.

Hogy sikerrel nézzünk szembe ezzel a kihívással – és ez a válaszom a második kérdésére –, először is véget kell vetnünk a folyamatos bevándorlási áradatnak. Ne feledjük, hogy negyven éve soha nem adott ki az ország annyi tartózkodási engedélyt, mint 2017 óta. Ezt minden alkalommal elmondom azoknak, akik szerint Emmanuel Macron jobboldali politikát folytat. 2019-ben Nantes lakosságának megfelelő mennyiségű, elsősorban északnyugat-afrikai és Törökországból jött ember telepedett le törvényesen Franciaországban. És akkor még nem beszéltünk az illegális bevándorlásról. Ez a tendencia nyilvánvalóan tarthatatlan.

Az Île-de France régióban az első egészségügyi elzárás alatt lehetőség volt online idegen nyelvet tanulni, és a legnagyobb meglepetésre az elsöprő többség a francia nyelvet választotta. Lehetetlen a további befogadás, miközben az asszimiláció ilyen kudarcot vall.

– Amikor az ön politikai családja volt a kormányrúdnál – főképp Nicolas Sarkozy mandátuma idején – szintén sokakat befogadott. Az újonnan érkezők száma is robbanásszerűen megnövekedett. Ennek tudatában vannak a republikánusok?

– Nem azért kezdtem politikával foglalkozni, mert minden olyan remekül ment, és nem is azért, mert a jobb mindent olyan jól csinált. Épp azért politizálok, mert úgy vélem, hogy a fenti kérdéseknek tudatosulnia kell a jobboldalon belül. A mai jobboldal instabilitása politikai tekintetben és a választói körében a választók mélységes csalódottságából származik, akik azt vetik a jobboldal szemére, hogy nem tartották be az ígéreteiket. Az európai választások kampánya alatt végig azt hallottam az emberektől: „Jó az, amit mondanak, de még egyszer nem hagyjuk magunkat lépre csalni.” A napnál világosabb, hogy amikor a jobboldal hatalmon volt, képtelen volt betartani az ígéreteit, és ebből származik a mai hiteltelensége. De ezzel együtt sem szabad viszonylagossá tenni a dolgokat: a bevándorlást illetően a jobboldal politikája nem volt azonos a baloldaléval. Emmanuel Macron pedig még a szokásos baloldali álláspontnál is tovább megy az ország területére való törvényes belépést illetően.

– Létezik valamilyen megegyezés ebben a kérdésben a republikánusok között? Az egyes politikusok véleményével nagyjából tisztában vagyunk, de a párt által képviselt irányvonalat már jóval nehezebb meghatározni.

– Pártcsoportunk álláspontja teljesen világos a migrációs kérdésekben. Ezt fel is vázoltuk az európai választások során: az a véleményünk, hogy egy globális, egyszerre európai és nemzeti stratégiára van szükség. Ezt úgy neveztük el, hogy „kettős határ”. Jártam Leszbosz szigetén és megnéztem a bevándorlóknak létrehozott hatalmas tábort. Ezekről, a török partoktól mindössze néhány kilométerre található szigetekről nézve teljesen nyilvánvaló, hogy Görögország nem képes egyedül megvédeni a határait a migrációs nyomással szemben. Ráadásul a Görögországba érkezők nem akarnak tartósan ott maradni. Franciaországba, Németországba, Nagy-Britanniába akarnak tovább utazni, így tehát nagyon is szükségszerű és törvényes, hogy az első állomást jelentő országokat támogassuk a Frontex (az Európai Határ-és Partvédelmi Ügynökség – a ford.) megerősítésével, hogy közösen tudjunk fellépni Európa külső határainak védelmében. Eddig nem történt érdemi lépés, ezért ezen a prioritáson dolgozunk. Az Európai Parlamentben nagyon kemény politikai harcba kezdtünk, hogy megvédjük a Frontex célkitűzését: egy határvédelmi ügynökségnek nem az a dolga, hogy fogadja a törvénytelenül érkezőket, hanem hogy visszatartsa őket. E kérdésben a közös munka elengedhetetlen: nevetséges úgy tennünk, mintha képesek lennénk kezelni a határainkon a migrációs nyomást, anélkül, hogy az európai országok közösen dolgoznának ezen a problémán. E tekintetben a folyamatosan a Frontex megerősítése ellen szavazó RN (Rassemblement National – a Front National párt utódja – a ford.) álláspontja teljesen ideológiai indíttatású és számomra rendkívül felelőtlen. Amennyiben holnap elárasztanák Görögországot a bevándorlók, az biztosan hatással lenne ránk is. Közösen kell cselekednünk, hogy minden ország érvényesíthesse a migrációs politikáját. Azért beszélünk „kettős határról”, mert ragaszkodunk hozzá, hogy minden állam megőrizhesse e tekintetben a szuverenitását.

– Az Európai Néppárt, amelyhez tartozik, osztja az Ön álláspontját? Nem kelt olyan benyomást, hogy „vissza akarná szorítani” a bevándorlást?

– Korábban és főleg 2015 nyarán, amikor Németország tágra nyitotta a határait, az Európai Néppárt szó szerint kettétört a bevándorlás miatt. Két szembenálló megközelítés ütközött egymással: az egyik oldalon Angela Merkel, a másikon az Orbán Viktor által képviselt álláspont. Aztán öt évvel később mit láthatunk? Hogy tulajdonképpen a párt egésze Orbán Viktor álláspontja mellé állt! Ma már senki sem védi a Néppárton belül a bevándorlók feltétel nélküli befogadását, még a német kancellár sem ismételné meg a 2015-ös lépését. De ez a megállapítás a Néppárton kívül is igaz,

az európai államok szintén felsorakoztak a magyar miniszterelnök javasolta határvédelem mellett, ami azért ellentmondásos, mert közben Orbán Viktor állandó támadások célpontja, annak ellenére, hogy a migrációs kérdésekben már mindenki úgy beszél, ahogy kezdetben ő.

Ténylegesen arról van szó, hogy a bevándorlók „relokalizációjának” álláspontja volt uralkodó, amelyet Emmanuel Macron is támogatott. Eszerint az Európai Unióba illegálisan érkezőket a tagállamokban a hivatalos „szolidaritás” jegyében elosztják, és mindegyiket kötelezik, hogy teljesítse a bevándorló-kvótáját. Ezt utasította vissza Orbán Viktor. Az Európai Bizottság aztán most mutatta be az új „bevándorlási paktumot”, amelynek legfontosabb pontja, hogy nem támogatja a bevándorlók relokalizációját. Az európai szolidaritásnak a bevándorlás tekintetében azt kellene jelentenie, hogy az államok a saját vállalásuk szerint járulnak hozzá a határvédelemhez, vagy ahhoz, hogy az illegális bevándorlók Európán kívülre kerüljenek. Ez teljes paradigmaváltást jelent. A baloldal háborog, és ez érthető is: ebben a vitában ugyanis Orbán Viktor győzött!

Persze még sok a teendő, de legalább végre van eredménye a vitának. A Néppártban engem bíztak meg, hogy írjam meg az európai jobboldal identitásáról szóló szöveget. Ennek bevándorlásról szóló részét, amely a legfontosabb feladatként a határok védelmét jelöli ki, némi módosítás után a teljes pártcsoport elfogadta. Úgy látom, hogy a dolgokat jó irányba lehet terelni. Persze az intézmények lomhasága miatt ez időbe telik, lassú és bonyolult a folyamat, de összességében az európai berkekben már senki sem gondolja – a svéd szociáldemokrata Ylva Johanssonon, a Bizottság belügyi biztosán kívül –, hogy a bevándorlók érkezése megoldja a gyárak munkaerőhiányát és kompenzálja Európa csökkenő lakossága okozta problémát.

– 2018-ban a France Culture egyik adásában, amelyet a filozófus Alain Finkielkraut vezet, Sylvain Tesson könyörögve kérte Önt, hogy „ne folyjon bele a politikába, mert nagy valószínűséggel, hogy nem fog jót tenni pályafutásának”. Önt akkor még nem jelölték az európai lista élére, de a Journal du Dimanche hetilap már felvetette ennek lehetőségét. Nem bánja, hogy nem hallgatott az író kérésére?

– Ez jó kérdés. Nem azért kezdtem el politizálni, mert szórakoztató időtöltésnek tartom. Rendkívül tartalmas tapasztalatokat szereztem, nem panaszkodhatom. Ha azt láttam volna, hogy Franciaországban minden rendben, akkor filozófiatanár maradtam volna. Imádtam a munkámat, az volt a hivatásom, amely továbbra is a természetes közegem, és ahova remélem, hogy egyszer majd visszatérhetek. Azért kezdtem politikával foglalkozni, mert úgy éreztem, hogy minden számomra fontos dologra veszély leselkedik. Nem voltam a Republikánus Párt tagja, de mindig is jobboldalinak éreztem magamat. Ez a politikai család talált meg, és ha kitérek a feladat elől, akkor úgy éreztem volna, hogy nincs jogom könyveket írni arról, hogy mi nincs rendben ebben az országban.

A politika harc. Ha komolyan hisz benne az ember, akkor nem maradhat se a néző, se az értelmező szerepében. Ki kell menni a harcmezőre.

Francois Xavier Bellamy.jpg

– Úgy gondolja, hogy választásokon a Republikánusok elő tudnak rukkolni egy olyan jelölttel, aki nem pusztán statiszta lesz?

– Hiszem, hogy a jobboldalé a felelősség alternatívát mutatni, ugyanis a Le Pen-féle Rassemblement Nationalnyilvánvalóan annak az egyenletnek a része, amely megtarthatja Emmanuel Macron hatalmát. Mindezt erkölcsi ítélet nélkül mondom, hiszen semmit nem gyűlölők jobban, mint amikor valaki a politikai nézeteltéréseket leereszkedő ítéletekké alakítja át. Pontosan tudom, hogy – ahogy azt Arisztotelész is megfogalmazta – a politika a valóság félhomályában nehezen teljesíthető ítélőképességet feltételez. Az viszont tény, hogy az egyetlen dolog, amitől Emmanuel Macron fél, az a kábultságából végre feleszmélő jobboldal. Reméltem, hogy már az európai választások során alternatívát kínálhatunk, de nem jártunk sikerrel. Főképp azért nem, mert tíz nappal a szavazás előtt Emmanuel Macron pedzegetni kezdte a veszélyt, hogy az RN listája győzelmet arathat, amit persze Marine Le Pen nem hagyott válasz nélkül. A média innentől kezdve az ő párbajukra összpontosított. A franciák tíz napon át követhették a televízióban az elnökválasztás „harmadik fordulóját”, és ennek megfelelően adták le a szavazatukat. A politikában sajnos, ez is benne van. Hiába dolgozzuk ki a legszebb kampányt, vagy legalábbis olyat, amelynek mind formáját, mind a tartalmát elfogadhatónak tartottam, a véleményeket továbbra is a bennünket figyelmen kívül hagyó híradó formálja.

A kampány során Emmanuel Macron-t egyetlen dolog foglalkoztatta: el akarta kerülni, hogy a jobboldal a választás ürügyén újra összekovácsolódjon. És sikerrel járt. A jelöltje, Nathalie Loiseau visszautasított minden velem folytatandó vitát, amit a média felkínált. Csak Jordan Bardellával, a RN jelöltjével volt hajlandó szóba állni. Elég kinyitni a szemünket ahhoz, hogy lássuk, mennyire szüksége van Macronnak és embereinek a Rassemblement National pártra, amelynek számos okból nincs esélye az elnökválasztásokon aratott győzelemre. Ezt jól tudják még a Marine Le Pen holdudvarába tartozók is. Egy normális politikai felállás esetén a hatalmon lévő pártnak nem lenne esélye tovább ott maradni. Emmanuel Macron attól tart, hogy a jobboldal új lendületet kap, és a választók ismét hinni kezdenek benne.

– A jobboldal egyik gyenge pontja, hogy nincs világos ökológiai álláspontja. Általában liberálisnak, tehát ökológia-ellenesnek tartják. Mi erről a véleménye?

– A jobboldal foglalkozott környezetvédelmi kérdésekkel, amikor hatalmon volt, noha akkor még jóval kevesebb szó esett erről, de tény, hogy nem rendelkezik kidolgozott állásponttal az ökológiai témák tekintetében. Annál is fontos ez a feladat, mert sürgősen meg kell fogalmazni egy olyan környezetvédelmi javaslatot, amely nem veszélyezteti az alapvető szabadságjogainkat.

Aggódva hallom Barbara Pompili környezetvédelmi minisztert, miszerint nem is az a fontos, hogy megváltoztassuk a fogyasztási szokásainkat, hanem a teljes életmódunkat, sőt a civilizációnkat kell lecserélni. A kijelentése mögött egy valódi ideológia áll, amelynek egyébként nem a környezetvédelem a legnagyobb gondja: a Parlamentben látom, hogy az aktivistáik annak ellenére védik a szárazföldi vagy tengeri szélerőműveket, hogy azok rettentően ártalmasok a környezetre. Ez a fajta környezetvédő gondolkodás csupán egy alkalmat talált magának, hogy újra hasznosítsa a marxizmusból és a baloldali antiliberalizmusból örökölt régi, totalitárius alapokat. Mivel a politikát azért találták ki, hogy megvédje azt, ami védelemre szorul, és az én olvasatomban ez határozza meg a jobboldali gondolkodást, akkor mindez feltételezi azt is, hogy foglalkoznunk kell nemcsak a kultúránk, de a környezetünk továbbadásával is, hiszen ettől marad élhető hely a Föld. Ebben a megközelítésben kell e kérdésen dolgoznunk.

– Meg akarja menteni és át akarja adni mindazt, ami erre érdemes, ugyanakkor korábban az „örökölt modell kimerüléséről” beszélt. Mi maradt megmentésre érdemes? Nem a Római Birodalom hanyatlásához hasonló időszakot élünk?

– A lehető legnehezebb kérdést fogalmazta meg, miszerint a politika tehet-e bármit egy belső válság esetén? Tulajdonképpen az a kérdés, hogy vajon a politika megmenthet-e egy országot, ha ez az ország már nem akarja megmenteni magát, ha elveszítette a kedvét a további létezéshez. Az én álláspontom az, hogy ebbe nem nyugodhatunk bele. Manapság, mint ahogy a történelem némely más korszakaiban is, a politikai hajtóerőnek a „hátha” reménységének kell lennie. Mert hátha van egy esély, még ha csak elenyészően kicsi is, hogy Franciaország ismét rátaláljon a létezés ízére, és megéri ennek az esélynek szentelni életünket.

– Hogy lehetne elcsípni ezt az esélyt?

– A legfontosabb politikai válasz, amely a jobboldal egyetlen és legfontosabb prioritása kell legyen, hogy amennyiben sikerülne újra elnyernie a franciák bizalmát, nem lesz más, mint az oktatás. Minden az oktatáson múlik és nincs vesztegetni való időnk.

Az az ország, amely képtelen átadni a kultúráját, végleg elveszett.

Sok helyrehozható politikai hiba van: el lehet hanyagolni a biztonságpolitikát, amikor ráébredünk a közbiztonság romlására, rendőröket lehet állítani az utcákra, vagy előfordulhat, hogy túlköltekezünk és adósságot halmozunk fel, aztán úgy dönthetünk, hogy összehúzzuk a nadrágszíjat. Ám ha elmulasztjuk átadni a kultúrát, akkor hogyan teremtünk elő majd a jövőben tanárokat, akik újra tanítani tudnak?

Éppen ezért annyira sürgős az oktatásra összpontosítani. Gyakorlatilag ez az egyetlen olyan politikai téma, amellyel intenzíven foglalkozni kellene, ugyanis, ha nem adjuk tovább a kultúrát, akkor még az elherdált kincsről való tudásunkat is elveszítjük. Akiknek nem adtuk át a kultúrát, azok fel sem tudják mérni, mekkora értéket veszítettek el.

– A jelenlegi egészségügyi helyzetben úgy tűnik, hogy a franciák a biztonságot keresik és ezért még a szabadságukat korlátozó megszorításokat is vállalják.

Mélyen aggaszt, hogy nem fogunk tudni kimászni a jelenlegi helyzetből. Emmanuel Macron nemrégiben azt nyilatkozta: az egészségügyi intézkedések alapelve, hogy semmi sem fontosabb egy emberélet megmentésénél. Bizonyos értelemben egyetértek az álláspontjával: az emberi élet abszolút érték és ezt nem szabadna elfelejteni a bioetikai kérdések kapcsán sem… A baj csak az e megállapítással, hogy bár etikai értelemben érvényes az egyes emberekkel kapcsolatos cselekedeteinkben, mégsem használható egy politikai koncepció megalapozására. Ha így lenne, akkor azonnal be kellene tiltanunk a gépkocsik használatát, mert túl sok a közlekedési baleset, amelyek közül akadnak halálos kimenetelűek. Vagy akár végképp otthonukba kell zárni az embereket, hiszen ez a legbiztosabb módszer arra, hogy ne történjen velük valami, amikor az utcán sétálnak vagy másokkal találkoznak.

bellamy-main.jpg

– Ne felejtsük el, hogy az otthoni balesetekből is számos haláleset származik…

– Nyilvánvaló, hogy a kockázatmentes társadalom élhetetlen. Az életet fojtjuk meg, ha az egyetlen célunk a halál elkerülése. Az életet veszítjük el, ha kizárólag a halál elkerüléseként határozzuk meg, ha a világ elől menekülnünk kell. Ebből a szempontból van egy alapvető probléma a szabadsághoz fűződő viszonyunkban. Ezért úgy vélem, hogy a politikai családunknak ismét a fel kell karolnia a szabadság ügyét. Aggódva tapasztalom, hogy mivel teljes joggal igyekszünk felvértezni magunkat a neoliberális globalizáció őrülete ellen, sokan a kiöntik a gyereket is a fürdővízzel, vagyis a szabadságot a neoliberalizmussal együtt. Óriási szükség van a szabadság ügyének megvédésére.

– Egy, a nyomkövető applikációkról folytatott európai parlamenti vita során a szabadság nevében emeltem szót az alkalmazásuk ellen, és gyakorlatilag egyedül maradtam a véleményemmel. Az egyik parlamenti képviselőtársam szó szerint azt mondta: „Szívesebben élek keretek között, mint hogy szabadon haljak meg!”Elképesztő ez a megfogalmazás! Azt válaszoltam neki: „Szerintem, sétálj egyet a glières-i fennsíkon.” (Az 1450 méter magas glières-i fennsík a francia ellenállás egyik legidézettebb jelképe – a ford.) „Szabadon élni vagy meghalni” – erre épül a civilizációnk!

– Nietzsche írta a Zarathustrában: „A boldogságképletem: egy Igen, egy Nem, egy egyenes vonal, egy cél…” Önnek mi a célja?

– Csodálatos ez a képlet. Sokszor idéztem a tanítványaimnak is. Ha egyetlen szóval kell meghatároznom az elkötelezettségemet, akkor minden bizonnyal a szolgálat szót választanám. Úgy vélem, a létezésben az a legfontosabb, hogy képesek legyünk elköteleződni valami nálunk nagyobb szolgálatára. Boldog lennék, ha a halálom előtt azt mondhatnám, hogy valami nálam nagyobbat szolgáltam. És főképpen, hogy hozzájárulhattam annak az örökségnek az átadásához, amely miatt az lettem, aki vagyok, aminek mindent köszönhetek, és amely – ebben biztos vagyok –, az élet és a szabadság ígérete mások számára is a jövőben.


A fordító és a Látószög blog szerkesztősége ezúton köszöni a L'Incorrect szerkesztőségének, személyesen Arthur de Watrigant főszerkesztő-helyettesnek a közlés jogának átengedését.

Fordította: S. Király Béla

Fotók: L'Incorrect, XXI. Század Intézet