Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A birodalom visszavág

A Biden-adminisztráció színrelépésével az eddigi mélyállam a felszínre kerül. A közvetett befolyásszerzés, a diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlás, valamint az amerikai erőt a maga érdekkijárójának használó Birodalom praktikái térhetnek vissza.

Amerikai évszázad

A 13 egykori brit gyarmat egyesülésétől kezdve egészen a Csendes-óceán partvidékéig való kiterjeszkedéséig az Amerikai Egyesült Államok izolacionista (a külvilág ügyeibe be nem avatkozó) politikát folytatott. Az alapító elnök, George Washington 1796-os búcsúbeszédében fel is tette a költői kérdést, hogy az ifjú Amerika békéje és fejlődése miért „fonódna bele az európai ambíciók, versengés, érdekek és szeszély szövevényébe”, mely agg dinasztiák perpatvaraihoz kötődik. John Quincy Adams, a 6. elnök 1821-ben úgy nyilatkozott, hogy Amerikának, „nyiladozzék is bárhol a szabadság és függetlenség, amit bizonnyal elő kell segíteni, ott lesz a szíve, az áldásai és imádságai, de nem mehet külföldre szörnyeket keresni, hogy ott semmisítse meg azokat.” Ez az elszigetelődés jó évszázadon keresztül, 1776 és 1898 között tartott.

Ugyanabban az évben azonban, amikor az Egyesült Államok területe óceántól-óceánig kiterjedt, vagyis 1898-ban, azonnal ki is lépett határai közül! Az 1898-as spanyol–amerikai háborúban felszabadította – és rögvest meg is szállta – Kubát, s vele együtt egy sor karibi szigetet, valamint Puerto Ricot és a Fülöp-szigeteket. A csendes-óceáni amerikai hegemónia kiépítése pár év múlva egy kínai beavatkozással folytatódott, de e hosszútávú külügyi program része volt a II. világháborús részvétel is, amikor Japánt szorították ki a térségből. Eközben a Monroe-doktrína értelmében mindvégig folyt az amerikai fegyveres, politikai, gazdasági és kulturális befolyásszerzés saját kontinensének középső és déli részén. De ez még csak az előkert és a hátsóudvar belakása volt.

Miután az Egyesült Államok 1917-ben belépett az I. világháborúba, izolációs nemzetközi magatartását immár globális méretekben is feladta. A demokrata Woodrow Wilson a Kongresszus előtt tartott beszédében azzal üzent hadat, hogy „biztonságossá kell tenni a világot a demokrácia számára”. Bár az USA a ’20-as években négy republikánus adminisztráció erejéig visszatért az elzárkózáshoz, csakhamar végleg szereplője, sőt aktív alakítója lett a világrendnek. Olyannyira, hogy már a II. világháborúba való belépés előtt fél évvel elhangzott a felhívás, hogy „széles horizonton létre kell hozni az első nagy amerikai századot”.

Az American Century a hidegháborús győzelem után látszott megvalósulni, ugyanis az Öböl-háború végeztével – az ENSZ plénuma előtt George H. W. Bush által szó szerint is megfogalmazott – „új világrend” (New World Order) köszöntött be. A Szovjetunió széthullásától, vagyis 1991-től kezdve a kétpólusú világrend helyébe fokozatosan egy globális-unipoláris lépett. Ettől kedve, mintegy negyedszázadon keresztül, pártállástól függetlenül minden amerikai elnök a Pax Americana létrehozásán dolgozott: hol nemzetközi felhatalmazással, hol egyedül cselekedve, de minduntalan erőnek erejével. Bill Clinton két ciklusa Szomáliától Jugoszláviáig a „humanitárius intervenció”, George W. Bush két terminusa Afganisztántól Irakig a „terror elleni háború”, Obama kétszeri adminisztrációja pedig Líbiától Szíriáig az „arab tavasz” kierőszakolásának jegyében telt. Ez a gyakorlat fejeződött be, illetve szünetelt Donald Trump elnöksége alatt, 2017 eleje és 2020 vége között.

Míg fennállása első száz évében az USA nemzetállamként cselekedett, a második, immár az egész világot amerikaivá tenni akaró századában egyre inkább birodalomként viselkedett. A hidegháború után eltelt három évtizedben ez a Birodalom fokozottan eloldódott az amerikai államtól, méghozzá olyannyira, hogy miután nemzetállami jelszavakkal (America First, Make America Great Again) meghirdetett, egyetlen külföldi háborút sem indító, sőt csapatkivonásokba kezdő, a globális kötelezettségeket levetkőző-eloldó adminisztráció került hatalomra, akkor is folytatódni tudott a neoliberális–globális világrend indirekt uralomgyakorlása.

Trump éppen ezért, a washingtoni politikai-gazdasági elitre célozva hirdette meg a „mocsár lecsapolását”, amely az ún. mélyállam (deep state) kiszorítását jelentette. Ez a korábbi kormányzat helyénhagyott, ellentartó másod-harmadvonalát jelenti, valamint az azzal össze-összefüggő beltway lobbistáit, ügyvédi irodáit, tanácsadócégeit és felügyelőbizottságait, amelyek hálózatot alkotva a donorszervezetekkel, nagyvállalatokkal és a partmenti médiakonglomerátummal, mérsékelni, sőt blokkolni tudja a demokratikusan megválasztott állami vezetés cselekvését. Ehhez a szerteágazó televényhez csatlakozik érdekei és értékei végett a Soros-féle NGO-hálózat és a nemzetközi szervezetek (ENSZ, IMF, Világbank, WTO) állománya is.

A kétpárti elit (bipartisan establishment) 1991 és 2016 között szellemileg és gazdasági érdekeltségeit tekintve egybeépült, így történhetett, hogy a neokonzervatívok második nemzedéke (Project for a New American Century, Weekly Standard) háborús politikája miatt egyaránt támogatta Clintont és ifjabb Busht, a nemzetbiztonsági–külügyi apparátus pedig, akár republikánus, akár demokrata adminisztráció is volt, folytatta a demokráciaexport gyakorlatát (ha eltérő retorikával és különböző eszközökkel is, de a Közel-Keleten például ugyanazokban az országokban). Trump az államvezetéstől távolabb tudta tartani a Birodalom képviselőit, de megtörni, pláne szétzúzni őket, nem. A négy évig árnyékállami létbe kényszerített Birodalom képviselői végre előbújhatnak a katakombákból! Mostantól újra a deep state lesz a real state.

Árnyékból a fényre

Joe Biden megválasztott amerikai elnök külügyi stábja a Birodalom ideig-óráig visszahúzódó képviselőiből látszik formálódni, akik a mélyben fekvő struktúrákba felszívódva bekkelték ki a Trump-érát. Az amerikai adminisztráció iránya, de a Birodalom építésének eszközrendszere szempontjából is a legfontosabb az elnök személye mellett a külügyi és a védelmi tárca vezetője, a CIA igazgatója és a nemzetbiztonsági tanács összetétele. Ezekre a fontos posztokra (is) kivétel nélkül a posztbipoláris korszak Clinton-veterán, Obama alatt továbbszolgáló, az elmúlt években pedig – a tanácsadó cégek, corporate boardok, nemkormányzati és globális szervezetek alkotta lápvilágba – alámerülő alakokat jelöli Biden.

A megválasztott elnök a demokrata pártelit balliberális felének beágyazott képviselője, maga mellé választott alelnöke, Kamala Harris pedig újgenerációs progresszív frakciójának tagja. Biden a Birodalom kormányzatban tevékenykedő szárnyához tartozik. 1973 és 2009 között Delaware állam szenátora volt, ilyen minőségben támogatta a boszniai beavatkozást, majd Jugoszlávia bombázását és Irak megszállását, s miután sikertelenül indult a 2008-as demokrata elnökjelöltségért, a választás után Obama alelnökeként szolgált nyolc évig.

A Birodalom számos aprószentjének néz ki kormányzati állás: elnöki nemzetbiztonsági főtanácsadó lehet Hillary Clinton egykori külpolitikai főtanácsadójából (Jake Sullivan) és CIA-főigazgató a hírszerzés Obama alatti igazgatójából, aki egy időben nemzetbiztonsági tanácsadója is volt (Avril Haines), az egykori demokrata elnökjelölt és volt külügyminiszter, John Kerry az új elnök klímaügyi főmegbízottjává léphet elő, a Fehér Ház Obama alatti politikai igazgatójából és a Nyílt Társadalom Alapítványok (Open Society Foundations, OSF) elnökéből munkaügyi miniszter lehet (Patrick Gaspard), az elnöki iroda vezetését pedig egy agytröszt-igazgatóra bíznák (Neera Tandenre, a Center for American Progressből). A Biden-csapat tagjai közül ketten is Trump nagytakarításának áldozatai lettek, most viszont pénzügyminiszter lehet Clinton egykori gazdasági tanács-elnökéből és Obama FED-elnökéből (Janet Yellen), valamint az ország ENSZ-nagykövete a Külügyi Szolgálat volt főigazgatójából (Linda Thomas-Greenfield).

Hogy nem egyszerűen a Clinton- és Obama-stábtagok reaktiválásáról van szó, hanem a mélyállam felszínre hozataláról, sőt az árnyékállamnak a tényleges államapparátus hivatalos részévé tételéről, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Biden-csapat számos, megnevezett tagja közül, karrierútját tekintve, a reménybeli külügyminiszter, Anthony Blinken lehet a Birodalom szerkezetének legjellemzőbb figurája, az eleinte rebesgetett védelmi miniszterrel, Michèle Flournoy-jal együtt. Főleg, hogy ők párban járnak.

Kezdjük utóbbival, aki a „katonai–kibernetikai komplexum”, vagyis a Szilícium-völgy–Pentagon-tengely képviselője, mely összefüggés önmagában is a Birodalom egyik legtipikusabb megtestesítője, hiszen mint ilyen, a demokratikusan ellenőrizhetetlen techóriások és az amerikai fegyveres erőt gazdasági célokra használó árnyékállam szimbiózisa. Flournoy asszony Clinton és Obama alatt is védelmi miniszter volt, és miután Trump révén a Birodalom felszíni része meggyengült, eleinte a vállalati világba szállt alá (előbb a Boston Consulting Group szenior tanácsadója volt, aztán a Harvard’s Belfer Centerhez került hasonló pozícióban), onnan pedig agytröszt-elnöknek igazolt (Center for a New American Security). Végezetül az Obama-féle külügyi–hadügyi tárcák két kevésbé neves tagja által alapított tanácsadócéghez, a WestExec Advisors-hoz szegődött, kifejezetten azért, mert neki volt neve. Márpedig ebben a világban ez hozza a megrendelést.

De mi is ez a világ? Az Egyesült Államok legköszönő miniszterei gyakran alapítanak tanácsadócégeket, amelyek közül a nemzetbiztonsági–védelmi profilúak a szaktárcák és a nagyvállalatok között közvetítenek, de nem klasszikus lobbizással, hanem a bürokratikus államigazgatás keresletét és a gazdasági szereplők kínálatát szervezve össze. Ilyen cége van Henry Kissingernek (Kissinger Associates), Madeline Albrightnak (Albright Stonebridge Group) és Condoleezza Ricenak (RiceHadlyGates) is. És tipikusan ilyen közvetítés volt, amikor a Google házi think tankjét, a mesterséges intelligencia fejlesztésével foglalkozó Jigsaw-t sikerült összehozni a drónfejlesztés iránt érdeklődő védelmi minisztériummal – ez volt a WestExec legnagyobb fogása.

A WestExec, melynek irodája a Fehér Háztól három sarokra található, egyébként arról a zárt utcáról (West Executive Avenue) kapta a nevét, amelyen az elnök körüli végrehajtó testületek tagjai közlekednek. Nemcsak az egyszerre pimaszul nagyravágyó és intelligensen ironikus elnevezés, de a köréje toborzott személyek is beszédesek, hiszen a két fő partner, vagyis Michèle Flournoy és Anthony Blinken párosa mellett ide szerződött le egy korábbi védelmi miniszterhelyettes (az említett Avril Haines és David S. Cohen), valamint egy Obama-tanácsadó (Lisa Monaco). A jövendő külügyminiszter ennek az árnyékvilágnak a vezetőjeként lép most elő.

Birodalmi lépegetők

A Blinken-családdal azért is érdemes külön foglalkozni, mert felépülése és képviselőinek a Birodalom parancsnoki hídján (de legalábbis annak közelében) való elhelyezkedése szimptomatikus: az üzleti élet, az oktatás, a demokrata adminisztrációk külügyi vonalának szamárlétrája, továbbá a Soros-kapcsolat és az indirekt befolyásszerzés – Magyarországot fokozottan értintő – módszertana is demonstrálható rajtuk keresztül.

Donald M. Blinken 1944-ben az amerikai légierőnél szolgált, majd 1966-tól kezdve az E. M. Warburg Pincus & Co. befektetési bank alapító-igazgatójaként dolgozott. 1978 és 1990 között New York Állam Egyetemének igazgatója volt. A bankszektorban és az oktatásban eltöltött hosszú évtizedek után meglepő fordulatot jelentett, amikor Budapestre akkreditálták. Nem karrierdiplomataként, hanem politikai kinevezettként foglalta el állomáshelyét; befolyása abban is megmutatkozott, hogy hivatali ideje alatt Clinton kétszer látogatott hozzánk, leszervezte Göncz Árpád, majd Horn Gyula washingtoni fogadtatását, a First Lady pedig kifejezetten a nagykövet/né kedvéért utazott Budapestre.

Donald Blinken 1994 márciusától 1997 novemberéig volt az Egyesült Államok budapesti nagykövete. Programjának elemei a következők voltak: a nyugati működőtőke beáramlásának elősegítése, a privatizáció kiszélesítése és felgyorsítása, Magyarország NATO-csatlakozása. Előbbiek érdekében lobbizott a stratégiai ágazatok és a médiapiac magánosításáért, de 1995-ben nem volt rest a Matáv privatizációjával kapcsolatban levelet írni Bokros Lajosnak, akinek sokkterápiáját különben lelkesen üdvözölte. Egy ízben például azt nyilatkozta, hogy Magyarországon „hála a Bokros-csomagnak […] rengeteg pozitív lépés történt annak érdekében, hogy megfeleljen a Nemzetközi Valutaalapnak és az európai követelményeknek”, a Wall Street Journalben pedig azt írta, hogy „nyilvánosan megtapsolom a magyar kormány bátorságát”, másutt Bokrost és Surányi Györgyöt egyenesen „álomcsapatnak” nevezte.

Nagyköveti megbízatása után, 2000-től Blinken az ENSZ Társaságok Nemzetközi Szövetségének (WFUNA) főtitkára lett. A Blinken-házaspár 2009-ben páros visszaemlékezést írt (Vera and the Ambassador: Escape and Return), amelyet a férj egykori egyeteme adott ki, a hátlapon szereplő két ajánlás egyikét Joe Biden, a másikat Soros György írta, a kötetet idehaza a magyarországi Nyílt Társadalom Alapítvány mutatta be. A misszióvezetése során rendre felmerülő – mégpedig a Horn-kormány ellenzékével szembeni – elfogultságát visszaigazolják a könyv sorai, amikor ezt olvassuk: „Sajnos az [első, 1998 és 2002 közötti] Orbán-kormány visszavetette Magyarország haladását abba az irányba, hogy a kormányzati munka átláthatóbb és elszámoltathatóbb legyen. […] a külföldi befektetőket a bonyolult adószabályok terhelték, és az Orbán-kormány […] nem privatizált”.

A volt magyarországi nagykövet fia Anthony Blinken, aki 1961 és 1971 között tartó első házasságából származik. Donald Blinken első felesége, Judith Frem és annak szülei magyar holokauszttúlélők; az asszony – második férje után Judith Pisar néven – sokáig az UNESCO kulturális diplomáciai különmegbízottjaként dolgozott. Második felesége, Vera Blinken Budapesten élte túl a holokausztot (mindössze három házra a Soros-családtól), majd édesanyjával 1950-ben New York-ban telepedtek le; 1978-tól kezdve a Nemzetközi Menekültügyi Bizottságban (International Rescue Committee, IRC) dolgozott, a végén már igazgatóként. A Blinken-házaspár 1988 óta ápol kiváló kapcsolatot Clintonékkal, nagy szerepük volt 1992-es elnökjelölti kampányában is.

Soros Györggyel nemkülönben szívélyes a viszonyuk. Blinkent 1998-ban az akkor még budapesti székhelyű Közép-európai Egyetem (Central European University, CEU) nemzetközi tanácsának kancellárjává nevezték ki s az egyetem kuratóriumának is tagja lett. Blinkenék 2015 novemberében a CEU mellett működő archívumot (Open Society Archives, OSA) olyan jelentős összeggel finanszírozták, hogy az hálából fölvette nevüket (Vera & Donald Blinken Open Society Archives). Az adományozó ceremónián maga Soros is részt vett, a megnyitó beszédet Bernard Kouchner, az Orvosok Határok Nélkül társalapítója, egykori francia külügyminiszter mondta. Ebben az időben a CEU élén John Shattuck, a Clinton-kormányzat egykori emberjogi külügyminiszter-helyettese állt.

birodalom_02.jpg

Anthony Blinken szülei válása után anyjával Franciaországba költözött, mindvégig ott is tanult, majd hazatérve apjával együtt bekapcsolódott a demokraták 1988-as elnökválasztási kampányába (mindössze 26 éves ekkor). Clinton idején az elnöknek külpolitikai tárgyú beszédeket írt és a ’90-es évek egész második felét a Nemzetbiztonsági Tanácsban töltötte. 2002 és 2008 között a Szenátus Biden-vezette külügyi bizottságának demokrata személyzeti igazgatója volt. Az Obama-adminisztráció alatt előbb négy évig az alelnök, majd az elnök külpolitikai tanácsadójaként dolgozott, 2015 és 2017 között külügyminiszter-helyettesként szolgált. (Felesége, Evan Ryan az ezredfordulón Hillary Clinton szenátori kampányát vezette, 2013 és 2017 között pedig a külügyminisztérium oktatási és kulturális ügyekért felelős – magyarul úgy mondanánk – államtitkára volt.)

Nem csoda hát, ha az ifjabb Blinkent Joe Biden jobbkezeként emlegetik, aki húsz éve dolgozik mellette; részt vett Biden sikertelen 2008-as kampányában, de 2020-as kampányának külügyi vonalvezetését is ő határozta meg. A WestExec-nél töltött évek után természetszerűleg válhat külügyminiszterré, így az alelnöki iroda egykori legerősebb emberéből most a kormány legbefolyásosabb tagjává avanzsálhat.

Bár Obama szerint stílusra a „diplomaták diplomatája”, Anthony Blinken mindig is az Egyesült Államok aktív külpolitikai szerepvállalását támogatta, az iraki háború megindítását például akkor is, amikor a demokraták ellenzékben voltak, majd kormányon a líbiai beavatkozást mellett kardoskodott. Hillary Clinton külügyminisztersége alatt Afganisztánnal és az iráni atomalkuval foglalkozott, majd a helyére 2015-ben kinevezett John Kerry helyetteseként az európai ügyek felé fordult, ami mindig is jobban érdekelte (kiválóan beszél franciául, a Clinton-éra végén az elnök európai ügyekkel foglalkozó tanácsadója volt), ennek részeként dolgozta ki a Krím-félsziget orosz elfoglalását követő szankciós eljárást. Céljai között kifejezetten a Trump által felmondott globális kötelezettségek (párizsi klímaegyezmény, WHO-tagság) restaurálása szerepel.

Műveleti terület: Magyarország

birodalom-03.jpg

A kormány szuverenista álláspontja miatt, leginkább ezek politikai, gazdasági és külügyi következményeiből fakadóan, Magyarország az Obama-adminisztráció célkeresztjébe került a 2010-es évek középső harmadában. Ennek volt része 2013–14-ben az amerikai ügyvivő, André Goodfriend missziója (barátságtalan nyilatkozatok, személyes részvétel a netadó-ellenes tüntetésen, egyeztetés az ellenzéki pártokkal), a tisztázatlan hátterű 2014-es „kitiltási botrány”, Obama fölszólalása a Hóman-szobor ellen 2016 elején, valamint, hogy ekkoriban az amerikai nagykövetség rendre ellenzéki slágertémákat karolt fel (korrupció, nyitott kormányzás, sajtószabadság, transzparencia). 2021 januárjától az Operation Hungary ismét napirendre kerülhet.

Idézzük emlékezetünkbe, hogy Biden – aki alelnökként az ukrán ügyekért felelt – révén Ukrajnával tartományként bántak, például amikor lemondatták főügyészét, a Soros-lobbi nyomására felállították a Nemzeti Korrupcióellenes Irodát, külön parlamenti frakciót kaptak a „Soros-fiókák” (szoroszjátá) és Biden fiát igazgatónak nevezték ki öt évre a Burisima energiavállalatba. Biden Ukrajna-politikája tesztjelleggel mutatta meg, hogyan működik egy „pilóta nélküli kormány” (Vlagyimir Szurkov), amit drón gyanánt távolról vezérel egy másik ország kormányzata, valamint a nemzetközi nemkormányzati szervezetek és a globális üzleti érdekek.

Biden jövő évi beiktatása után „már csak azért is borítékolható az emberjogi imperializmus folytatása és az európai nemzetállamok föderációba kényszerítése” (Pokol Béla), mert most, hogy a Birodalom visszavághat, már nem egyszerűen csak a progresszív demokrata adminisztráció korábbi vagy eddig lappangó képviselői kerülnek felszínre, hanem hozzák magukkal azokat is, akik mindvégig az agytrösztök, tanácsadócégek, lobbisták, NGO-k, befektetési alapok és nagyvállalatok alkotta politikai alvilágban tevékenykedtek.