Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Budapest hegei

Könyvbemutatók esetében az a személy, aki bemutatja a kötetet, meghatározott rituálé mentén tevékenykedik. Elsőként szinte szuperlatívuszokban kell szólnia a szerzőkről, utána méltatnia kell a kötet tartalmát, amely rendszerint úttörő hozzájárulást jelent az addig a tárgykörben megjelent más művekhez képest, majd szót kell ejtenie a nagyszerű kivitelezésről, s végül meg kell győznie a közönséget arról, hogyha nem birtokolja ezt a művet, akkor élete szegényebb lesz.

Essünk tehát túl a rituálén!

Ez egy háromszerzős könyv. Szövegét Békés Márton, fényképanyagát Gyarmati István, grafikai tervezését a Munkácsy-díjas Takács Tamás Péter alkotta meg.

A kötet címe szerint Budapest hegeiről szól. Ha szemügyre vesszük a gazdag fényképanyagot, akkor láthatjuk, hogy a második világháború és 1956 harcai máig érzékelhető nyomokat hagytak a városon. A heg szó begyógyult seb nyomáról tanúskodik, de a fényképek alapján talán indokoltabb lenne a seb kifejezés használata, hiszen a második világháború 74, 1956 harcai pedig 63 évvel ezelőtt befejeződtek, de a város testén még mindig ott éktelenkednek a megszerzett sérülések.

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy más komoly harci károkat szenvedett európai fővárosokban e téren mi a helyzet, de kötve hiszem, hogy napjainkban is ilyen mértékű sérüléshalmazzal lehetne találkozni. (Nem véletlenül mondhatta a „Szabadság, szerelem” című film díszlettervezője 2006-ban, hogy nem volt sok dolga a harcok nyomainak térbeli felidézésével – mint ezt a tényt egyébként ez a kötet rögzíti is.) Mindez persze nem is olyan burkolt kritika az egykori tanácsrendszer, majd 1990-től önkormányzati rendszer vezető tisztségviselői felé. Hagyták, hogy így maradjon. Persze az is kérdés: mi miért hagytuk, hogy így legyen? (Mindez nem is olyan burkolt önkritika.)

A számomra néhol megrázó, néhol belenyugvással tudomásul vett képeket szöveges fejezetek szakítják meg. A textusok elegánsak, esszéisztikus módon építik magukba a modern városokról szóló szakirodalom alaptéziseit, s Budapest nagyívű, ámde hányatott múltját.

A fejezetek címei az elméletileg is értelmezett folyamatszerűséget hivatottak jelezni: A város születése, Városi Konfliktusok Múzeuma, Pacifikáló hadművelet, A feláldozott város, Az urbanizáció amnéziája, Fénylő város, Hősies melankólia. Mind-mind arról szólnak, hogy Budapest egyedi történetében ott van az általános, az egyetemes is.

A fotók és a szöveg együttesét a grafikai tervezés jóvoltából úgy kapjuk meg, hogy a feltálalt tartalom ízléses, hívogató. Pedig hát ezeknek a sebeknek szépsége nincs, legfeljebb esztétikája lehet. De éppen ezért úgy érezhetjük, hogy mindez a miénk, a mi csúnyaságunk, ezért vagyunk otthon benne.

Ezzel a könyvvel, ezzel a szépséges és tartalmas rondasággal, csak úgy lesz gazdagabb életünk, ha birtokoljuk, azaz megvásároljuk, s ezen keresztül beengedjük privát terünkbe Budapest egyik unikális arcát.

kép

És most röviden rátérnék arra, ami nem a rituálé része, hanem a könyv olvasatán csak úgy magamtól jutott eszembe. A megjegyzések szubjektívek, sajátjaim. Nem feltétlenül igazak, de számomra relevánsak.

A könyv a maga szemérmes módján három heteroszexuális férfi szerelmi vallomása Budapestnek. Ez azért érdekes, mert Budapestnek nincs neme. Semmilyen allegorikus ábrázolás nem utal arra, hogy Budapest akár férfi, akár nő lenne. A heteroszexualitással bíró férfiak esetében a női jelleg lenne érdekes, de erről sincs szó. Szemben azzal, ahogy az európai kultúrában az országokat szokták megszemélyesíteni; Magyarországot például Hungária vagy éppen Pannónia női alakja szimbolizálja. Oroszországnak Hazaanyácska, Franciaországnak a kacér Marianne a szimbóluma. Persze a mai világ szerinti politikai korrektségben a németek a legjobbak, hiszen ők hazájukat Vaterlandnak, azaz Apaföldnek hívják, de Germania női alakjában személyesítik meg. Németország tehát inkább biszex. Az is igaz, hogy Berlin szimbóluma a medve, csak azt nem lehet tudni, hogy nőstény vagy hím. Budapest címerében egy oroszlán és egy griffmadár (oroszlántestű sas) található – nemük ismeretlen, noha az oroszlán egészen nyilvánvalóan a Kárpát-medencében őshonos állat, tehát magától értetődően helye van Budapest címerében. (Nem túl sikerült módon, de ez irónia volt, ami arra utal, hogy a heraldikai közhelyek képesek felülírni a történeti tapasztalatot.) Mindebből az a tanulság, hogy Budapestnek nincs neme, de akár heteroszexuális valaki, akár nem az, egyenlő joga és lehetősége van, hogy szeresse a várost. S ez így lenne abban az esetben is, ha neme lenne a városnak.

„Budapest melankolikus város, hősiesen védi életét és emlékeit.” – írja Békés Márton a könyv utolsó mondataként. Szerintem ez igaz állítás, de csak egy kis része az igazságnak. Budapest az én szememben sokkal inkább az életerőt, a vitalitást szimbolizálja, mintsem a melankóliát fejezi ki. A város története éppen arról szól, hogy Budapest szörnyű pusztítások után is képes volt feltámadni, életenergiával feltöltekezni és arra is, hogy mindig túlszárnyalja, felülmúlja egykori – adott esetben elpusztított – önmagát. Az életerőn belül természetesen ott van a melankólia is, de az életerő a döntő, a melankólia csak színezi ezt. (Ez itt most egy kis vita volt.)

Nagyon fontos az, ami ebben a kötetben arról szól, hogy a város, illetve lakói, alakítói egyszerre törölnek és teremtenek emlékezetet. Mindig nagy kérdés az, hogy az emlékezetből mit kell kitörölni és mit kell megőrzésre méltónak nyilvánítani. Jószerivel e téren mindig is komoly viták voltak: nagyképűen ezt emlékezetpolitikának hívják. Pedig a dolog nem olyan ördögi, mint amilyennek gondoljuk. Az egyes ember, az egyén is töröl és teremt emlékezetet. Ugyanígy tesz a politika, a társadalom, az építészet és sok minden más is. Manapság paradox módon az egyik legfontosabb megőrzésre méltó városi értéket a természet, a fák jelentik. Minden fát óvni kell. Az egyébként helyes elv, ha dogmatikusan alkalmazzák, természetesen a teljes ostobaságba is képes átfordulni.

A város esetében ez különösen érdekes. A Városligetet létrehozó József nádor emléke élénken él – napjainkig a belvárosban tér és szobor örökíti meg egykori létét, városszépítő tevékenységét. De József nádor azért hozta létre a Városligetet, mert az volt fennen hangoztatott elve, hogy „városba fa nem való”. Ezért gondolta azt, hogy a város szélén legyenek a fák. De mégis szeretjük őt, pedig amit a fákról mondott, azt már nem nagyon szeretjük. Talán ez a példa is jelzi, hogy az emlékezet elviseli a belső ellentmondásosságot, elviseli a konfliktusokat – ráadásul mindenkinek meglehet a maga nagyon is eltérő emlékezete, és egyenlő joga van ahhoz, hogy éljen és együtt éljen ezzel.

Tehát én úgy látom, hogy csak akkor van baj, ha az eltérő emlékezeteket egyneműsíteni akarják. Az vagy hamisítás lenne, vagy diktatúra. (Lehet, hogy a kettő ugyanaz.) Egy tagolt társadalom emlékezeti kultúrája mindig hordoz eltérő és adott esetben egymással ellentétes vonulatokat. A demokrácia részben arról szól, hogy mindenki szabadon éljen a maga emlékezetével – akár úgy, hogy elmondja a másikról, hogy az övé miért rossz.

A kötet felidézi Jean Baudrillard mondását, miszerint: „Egyetlen város létezik és mindenütt abban vagyunk”. Érteni vélem a városok kommunikációs és egyéb dimenziók mentén működő homogenizálódásának észrevételezését, de azt hiszem, hogy minden hasonlóság mellett minden nagyvárosnak megvan a maga unikalitása. Két város sohasem egyforma, mint ahogy két ember sem egyforma soha. A francia szociológus gondolatilag kissé rabja lett a köznapi szexizmusra utaló klisének, amelyik minden nőt egyformának lát, és minden férfiről azt gondolja, hogy gazember, illetve potenciális ragadozó. Az életben való eligazodást tekintve egyszerű dolgunk lenne, ha így lenne. De nincs így. Minden nő és férfi egy-egy univerzum, amit jó eséllyel valaki felfedez magának. Minden város is egy-egy univerzum, amit jó eséllyel valaki felfedez magának. Soha nem az egyformaság, mindig az unikalitás az érdekes. Ez így van emberrel is, várossal is.

S végül egy utolsó megjegyzés. Egy város lelkét, spiritualitását elsősorban nem az épített környezet, hanem a város társadalma, annak kulturális, életvitelbeli sokszínűsége adja. Feltérképezhetjük a város sebeit, hegeit, de a sok sérülés ellenére a város társadalma még lehet dinamikus, alkotóerővel teli, hovatovább vidám vagy éppen melankolikus. Paradox módon viszont a hegként megőrzött város is az emberekről szól: akár arról, hogy így hagyták, akár arról, hogy ebben érzik jól magukat. (Ez persze mindig értelmezés kérdése.)

Kérem tehát, hogy úgy olvassák és nézzék ezt a könyvet, mint egy olyan művet, amely látszólag a város hegeiről, ámde valójában a Budapesten élő emberekről, azaz rólunk szól!

(Békés Márton – Gyarmati István – Takács Tamás Péter: Budapest hegei című könyvének bemutatóján elhangzott méltatás szerkesztett változatát közöltük.)