Hegel állapította meg a berlini katedrájáról tartott világtörténeti előadássorozatában, hogy „a tenger általában sajátos életmódot alapoz meg […] fölkelti a bátorságot; hódításra, rablásra hívogatja az embert, de nyereségre, keresetre is”. Athén és Spárta, majd Róma és Karthágó, aztán a nyugati antant és a központi hatalmak világtörténelmi párharcai végsősoron a vizek fölötti uralomra törő thalasszokráciák és a szárazföld integritását védelmező tellurikus hatalmak közötti kibékíthetetlen konfliktusból eredtek. A földrajzi–politikai ellentét geográfiai és ideológiai magyarázata több mint száz évre megy vissza, és elnézve őket, napfénynél világosabb, hogy a tengeri hatalom eminens országa Anglia, pontosabban Nagy-Britannia.

BEKERÍTŐ HADMŰVELET

A modern geopolitika atyja, a brit Sir Halford J. Mackinder fogalmazott úgy 1919-ben az I. világháború szembenálló feleinek kilétéről, hogy míg „Franciaországban az antant hadseregei a tengeri hatalmat képviselték”, addig „a szívtájékba beletartozik Brandenburg–Poroszország, Ausztria–Magyarország és Oroszország”. Így már értjük, hogy a brit–francia antanthoz éppen azért kellett először Oroszországot, Portugáliát és Szerbiát, aztán Olaszországot, Görögországot, Montenegrót és Romániát, majd pedig az Egyesült Államokat és Japánt is csatlakoztatni, hogy ne jöhessen létre olyan összefüggő kontinentális eurázsiai szövetség, amely eredményesen tudott volna dacolni az angolszász szigetországokkal, főképpen úgy, hogy a Balkán keleti kapuja (Bulgária) és a Fekete–Földközi–Vörös-tengerek köze (Oszmán Birodalom) a központi hatalmak része volt.

Jellemző, hogy míg az I. világháborús antant neve az alapjául szolgáló nyugat-európai „szívélyes együttműködés” francia nevéből (entente cordiale) ered, addig a „központi hatalmak” elnevezés a brit sajtó geopolitikai őszinteségének köszönhető (central powers). Logikus, hogy miután egy Európa közepén és keleti felében hegemóniát gyakorló hatalom könnyen marginalizálni tudná a kontinens nyugati, atlantiparti övezetét, főleg akkor, ha Ázsia belseje felől túlnyomó súlyt is kap hozzá, így a Brit Birodalomnak lépnie kellett. Ennek megfelelően a 20. század első két évtizedében Londonnak elemi érdeke volt, hogy 1) Németországot és Oroszországot elválassza egymástól, aztán hogy 2) Európa minél több tengeri kijáratát saját vagy szövetségesei ellenőrzése alatt tudja, és végül, hogy 3) Európa középső-keleti felének megszervezését egy jóval nagyobb, nyugatra fekvő szövetségese bevonásával akadályozza meg.

Nem véletlen tehát az sem, hogy miután a központi hatalmak 1918 márciusában Breszt-Litovszkban békét kötöttek Szovjet-Oroszországgal és jelentős területeket kaptak (Baltikum, Belarusz, Finnország, Ukrajna), már másnap (!) brit csapatok jelentek meg földjén, amelyek az antant tucatnyi országával egészen 1925 májusáig folytatták az intervenciót a partmenti területeken (Arhangelszk, Krím, Odessza, Murmanszk, Vlagyivosztok) és a szárazföldi térségekben (Besszarábia, Kaukázus, Szibéria). A hevesen antibolsevik Mackinder 1919–20 fordulóján Dél-Oroszországban szolgált hazája főbiztosaként, mint az intervenciós antantcsapatok civil támogatója.

Ugyanekkor, 1919-ben a vesztfáliai Arthur Moeller van den Bruck úgy értékelte a háború után kialakult világpolitikai helyzetet, hogy „Anglia szokásához híven továbbra is hídfőállásokat és tengeri védműveket épít ki széles e világon […] Oroszországot pedig körbeveszi”. Ő is úgy látta, hogy a központi hatalmak szereplőit nem a véletlen sodorta össze, a világháború tétje ugyanis az volt, hogy Európa központi részét összekössék szárazföldi úton a Közel-Keleten keresztül Ázsiával (mondjuk a Berlin–Bagdad vasúttal), a rákövetkező versailles-i rend viszont azt akarja állandósítani, hogy Eurázsia széttagolt, ellenségeskedő és szervezetlen legyen s maradjon. Moeller van den Bruck a világháború alatt az angolok és a németek geopolitikai ellentétét a liberális parlamentarizmus és az etatista „porosz stílus” eltérésével ragadta meg, míg a közgazdász Werner Sombart „hősök és kereskedők” konfliktusának látta, Oswald Spengler pedig azt írta, hogy az 1918-as német vereség nagyrészt a „belső angolok” aknamunkájának volt köszönhető.

TENGERI HATALOM – GLOBÁLIS URALOM

A brit tengeri hatalom kialakulásához hosszú út vezetett. Az angol flotta tengeri uralmának útjába a 11. század elejétől a 16. század közepéig észak-, nyugat- és dél-európai vetélytársai álltak (dánok, franciák, portugálok, spanyolok), ám csakhamar eredendő thalasszokratikus gondolkodásuk, ebből fakadó politikai szervezettségük és technológiai fölényük győzedelmeskedett. A Royal Navy 1546-ban jött létre, az egész Ibériai-félszigetet és az egyesített spanyol–portugál gyarmatbirodalmat uraló II. Fülöp – pápai áldással hajózó – spanyol Armadáját 1588-ban verték tönkre. Carl Schmitt szerint rendkívül jelentős világtörténelmi eseményről volt szó azzal a mozzanattal kapcsolatban, hogy a 16. század egész második felében uralkodó „Erzsébet királynő idején Anglia a szárazfölddel szemben a tenger mellett döntött”, merthogy ezzel az elemi döntéssel „az európai kontinensről leválasztott darabkából a világ óceánjainak részévé vált […] így ez a sziget már nem tekinthető az európai kontinens részének”.

A brit korona által létrehozott északnyugat-európai, majd az Atlanti-óceán túlpartjára és a végén az egész világra kiterjedő világbirodalom technikailag a világtengerek uralásán és történetileg a kontinentális hatalmak (Oszmán Birodalom, Francia Császárság, Német Császárság, Szovjet-Oroszország) körbekerítésén s elszigetelésén nyugodott. A 17. század elejétől egészen a 19. század végéig a régimódi Brit Birodalom uralta a világtengereket, amelyet a 20. század elején két irányból ért kihívás: az európai technológiai versenyben az élre ugró ifjú Németország és a világtengerek uralására képességet szerző fiatal Egyesült Államok részéről. Előbbit kiszorítani, utóbbit szövetségesül megnyerni igyekeztek (Japán tengeri törekvéseit még bátorították is, főleg az orosz–japán háború idején).

„Az ember szárazföldi lény, a szilárdan megalapozott Földön él és mozog. Ez az álláspontja és a kiinduló helyzete, nézőpontját innét meríti” – ezekkel a szavakkal kezdődik az imént idézett Carl Schmitt Szárazföld és tenger (1942) című könyve, amelyet a Moby Dick ihletett és annyira olvasmányosra sikerült, hogy Anima nevű leányának estimeseként olvasta fel. A címben jelzett két alapelem ontologikus-egzisztenciális ellentétét mitikusnak tekintette, amelyet Leviatán és Behemót alakjaival személyesített meg. Egyik helyen egyenesen a következőt írta: „A világtörténelem nem más, mint a szárazföldi, kontinentális hatalmak és a tengeri hatalmak harcának története.” Ezek között felsorolta Spárta és Athén, valamint a római köztársaság és a kereskedő Karthágó hegemóniaküzdelmét. A koraújkor elején az európai protestáns népek (angolok, francia hugenották, hollandok, norvégek) bálnavadászai, kereskedői és kalózai járták a tengereket, amely időszak a felfedezések és a katolikus spanyol birodalom tengeren való legyőzésének jegyében tellett. Ez utóbbi kitüntetett dátuma volt, mint már említettük, 1588, a Nagy Armada elveszejtése a Csatornánál és a brit szigetek körül. Innen kezdődött Anglia jó száz éves útja, mígnem létrehozta „a vízi elemre alapozott új világhegemóniát”, mégpedig „az óceánokon gyakorolt dominanciája révén”.

A TALAJ JOGA

A szárazföldi hatalmak évszázadokon keresztül tettek kísérletet „az óceáni geopolitika kontinentális áttörésére” (Karl Haushofer). Az eddigi legnagyobb szabású próbálkozás Napóleon nevéhez fűződik, aki Nagy-Britanniát kiszorította Európából, és széltében Gibraltáról a Rajnáig, hosszában Svédországtól Egyiptomig egyesítette a kontinentális részeket, így egy-másfél évtizedre Európában francia hegemónia érvényesült. Franciaország lényegében 1792 és 1815 között mindvégig Európa domináns hatalma volt, Nagy-Britannia pedig 1815 és 1914 között a splendid isolation jegyében kevésbé avatkozott be az itteni ügyekbe, kivéve a görög függetlenségi harcokat és a krími háborút, hiszen célja az Oszmán Birodalom és a cári Oroszország meggyengítése volt. A napóleoni Franciaország leverésétől a császári Németország háborúba provokálásáig eltelt száz évben Nagy-Britannia Európa helyett a világban kiépített hegemóniájára koncentrált. Írországtól Indiáig, Afganisztántól Kínáig és Egyiptomtól Dél-Afrikáig nyomva el népeket, zsákmányolva ki nemzeteket és verve le felkeléseket, indítsák bár azokat katolikus írek vagy protestáns búrok, indiai szikhek vagy egyiptomi muszlimok, kínai boxerek vagy fekete-afrikai bantuk.

Visszatérve Napóleonhoz, az ő kontinentális hegemóniakísérletét nem más, mint Goethe üdvözölte Karlsbad (Karlovy Vary) polgárságának nevében megfogalmazott 1812-es ódájában (Im Namen der Bürgerschaft von Karlsbad Ihro der Kaiserin von Frankreich Majestät). A végzetes oroszországi hadjárat évében a cseh fürdőváros kellemes körülményei között írott vers tagadhatatlanul kárörvendéssel szólott a nagy ellentét kimeneteléről, melynek során csak a tenger és a szárazföld számít (Nur Meer und Erde haben hier Gewicht), ám végül utóbbi győzedelmeskedik (Das feste Land in alle seine Rechte). A vers saját fordításban így szól:

Miről szólott századok homályos álma,
Arra ő a szellem napvilágával tekint,
Minden kicsinység fut tova,
Csak tenger és föld számít már itt;
Végre hát partot nyerünk ma,
Melyen a büszke hullám megtörik,
Így juttatja bölcs végzéssel, annyi harcon át
Szilárd talajhoz önjogát.

FELHASZNÁLT IRODALOM

G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról [1822–31] ford. Szemere Samu, Akadémiai, Bp. 1979.

Arthur Moeller van den Bruck: Das Recht der jungen Völker [1919] R. Riper & Co. Verlag, München, 1919. (Pongrácz Alex fordítása)

Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa [1904] (ford. Pásztor Andrea) = Geopolitikai szöveggyűjtemény. szerk. Csizmadia Sándor–Molnár Gusztáv–Pataki Gábor Zsolt, SVKI, Bp. 1999.

Halford J. Mackinder: Demokratikus ideálok és a valóság [1919] (ford. Pásztor Andrea) = Geopolitikai ​szöveggyűjtemény. szerk. Csizmadia Sándor–Molnár Gusztáv–Pataki Gábor Zsolt, SVKI, Bp. 1999. 35.

Carl Schmitt: Das Meer gegen das Land [1941] = Uő: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916–1969. szerk. Günther Maschke, Duncker&Humblot, Berlin, 1995. (Pongrácz Alex fordítása)

Carl Schmitt: Land and Sea [1942] ford. Simona Dragichi, Plutarch Press, Washington, 1997.