A nemzetközi konfliktusok helyben való megismétlődésének mintájára a klónok harca belpolitikai tekintetben is érvényesül. Az egymás hasonmásának tekinthető „színes forradalmakat” kívülről szervezik, az államcsínyek mindenütt puhán mennek végbe és a különböző Majdan-másolatok következményei is azonosak.
„Civil” államcsínyek
A 20. században lezajlott katonai államcsínyek helyét a 21. század elején puha puccsok és „színes forradalmak” vették át, amelyeket a nagyhatalmak hadseregei helyett nemzetközi NGO-k, globális médiahadjárat és gazdasági nyomásgyakorlás támogat, végrehajtói pedig nem légideszantosok és tábornokok, hanem kívülről szervezett vagy eltérített tüntetések. Európa utolsó klasszikus államcsínyjeit a múlt század utolsó harmadában hajtották vége (Görögország – 1973, Portugália – 1974, Lengyelország – 1981), ezt követően a katonai puccsok rendre vereséget szenvedtek (Spanyolország – 1978, Szovjetunió – 1991, Törökország – 2016). De nemdemokratikus hatalomváltások továbbra is vannak: a palotaforradalom nem vész el, csak átalakul.
Az ezredfordulót követően vált rendszeressé a „forradalmak” kívülről való megszervezése, a meglévő elégedetlenség átcsatornázása, manipulatív politikai és titkosszolgálati technikákkal való megteremtése és eszkalálása. Ez a megoldás a nyílt katonai beavatkozásnál „tisztább”, ráadásul a „nemzetközi közvélemény” rosszallása helyett annak támogatásával tevékenykedhetnek a mindvégig a kulisszák mögött maradó rendezők. Amint Misa Gyurkovics, a belgrádi Európai Tanulmányok Intézetének igazgatója írja: a „színes forradalmak” sokkal inkább tűnnek az indirekt hadviselés szerves részének, sőt a hibrid háború eszközének és a nemkonvencionális háborúzás egyik formájának, mintsem valós népi elégedetlenség következményének. Vagyis a „színes forradalmak” kívülről irányított káosznak, szervezett anarchiának tekinthetők.
A XXI. Század Intézet kimutatása szerint „a kétezres évek elejétől kezdve napjainkig több mint húsz »színes forradalom« zajlott le világszerte, amelyek nagy része sikerrel döntötte meg a regnáló hatalmakat”. Legismertebbjeik a belgrádi „buldózer-forradalom” (2000), a grúziai „rózsás forradalom” (2003), az ukrajnai „narancsos forradalom” (2004) és az Euromajdan (2013–14), a kirgiz „tulipános forradalom” (2005) és a macedón „színes forradalom” (2016–17). Ide sorolhatók a 2011-es „arab tavasz” megmozdulásai is, Tunéziától kezdve Líbián és Egyiptomon át Szíriáig. Ezekhez hasonlók buktatták meg a romániai Ponta-kormányt 2015-ben, efféle kísérletet láthattunk 2018-ban Szlovákiában, de ilyesmik szerveződtek 2018–19 fordulóján Budapesten és 2019–20-ban Szerbiában is, s vannak folyamatban Bulgáriában.
Útmutatók puccsistáknak
A „színes forradalomnak” beállított, kívülről szervezett bársonyos államcsínyek kivitelezésének technikai és politikai forgatókönyvei nagyon hasonlóak. A doktrinális alapokat Saul Alinsky fektette le (Rules for Radicals. 1971), ezen a nyomon haladt tovább az 1968-as diáklázadásban szintén részt vevő Gene Sharp (Diktatúrából demokráciába. 1973), az „erőszakmentes hadviselés Machiavellije”. Az általa összeállított 198 pontos gyakorlati útmutatót használták már Burmától Jugoszláviáig és Ukrajnától Egyiptomig, Sharp szervezete, az Albert Einstein Intézet pedig több „színes forradalmár” csoport alapításához járult hozzá (Jugoszlávia – Otpor, Grúzia – Kama, Ukrajna – Pora, Kirgizisztán – KelKel, Belorusz – Zubr). A „barikád és a táncparkett vegyítéséből” (Herbert Marcuse) előálló buliforradalmak persze nagyon is komoly következményekkel jártak.
A kormánybuktatók legújabb kézikönyvét az Otpor egyik főszervezője, a „buldózer-forradalom” alatti amerikai nagykövettel, Richard Miles-szal és a nyomában hatalomra került Zoran Gyingyiccsel is jó kapcsolatot ápoló Szrgya Popovics írta (Útmutató forradalomhoz. 2015). A belgrádi fordulathoz persze nemcsak a könyvébe is belefoglalt megmozdulások (humoros akciók, protestival, utcaszínház) járultak hozzá, hanem a NATO három hónapig tartó bombázásra is. Popovics afféle forradalom-coachként az általa alapított NGO (Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies, CANVAS) élén 2003 és 2015 között félszáz ország (köztük Belorusz, Grúzia, Egyiptom, Irán, Libanon, Maldív-szigetek, Szíria, Tunézia, Ukrajna) aktivistáinak tartott kiképzést, érdekesmód mindig azoknak, ahol hamarosan forró lett a talaj.
A „színes forradalmak” háttérszervezése egy olyan nemzetközi brigád működéséhez hasonlít, amelynek egyaránt részei a következők. A helyi amerikai misszió tevékenysége, gondoljunk arra, hogy Miles Belgrád után Tbilisziben vezette az USA nagykövetségét, méghozzá éppen a „rózsák forradalma” idején. Az itt is, ott is felbukkanó szereplők, mint például a „rózsás forradalom” utáni grúz miniszterelnök, Mihail Szaakasvili, aki a Majdant követően Ukrajnában állampolgárságot, hivatalt és pártot kapott. A rendszerdöntés know-how-jának átadása CANVAS-kurzusokon, demokrácia-tanfolyamokon, donorszervezeteken keresztül vagy külföldi alapítványi ösztöndíjak segítségével. Végül, hogy az események rendre korrelálnak a Soros György-féle globális hálózat (Nyílt Társadalom Alapítványok, OSF) céljaival és elvárásaival, valamint a spekuláns pénzügyi érdekeivel.
Az Alinsky–Sharp–Popovics-szöveghagyomány rendre az elégedetlenség felkeltését, fokozását és kinyilvánításának megszervezését írja elő, az ellenállás vonzóvá tételét tanácsolja és a hatalom ellen a legkisebb közös többszörös mentén javasol mozgósítani. A „színes forradalmak” lefolyása mindenütt ugyanaz: a többnyire egyetemista tüntetők demonstrációit „civil” szervezetek és hivatásos aktivisták segítenek kiszélesíteni, a kormány leváltását követelők hangját a külföldről finanszírozott média hangosítja fel. Majd provokációk és gyanús körülmények között bekövetkező erőszakos incidensek történnek s még a hatalomváltás előtt megszerveződik a legkülönfélébb kormányellenes frakciókból összeálló „habarékellenzék”. Ez a kellő nemzetközi diplomáciai, pénzügyi és akár katonai nyomásgyakorlás után átveszi a hatalmat, majd „gazdasági reformokba” (dereguláció, privatizáció, IMF-hitelfelvétel) kezd és csökkenti az ország pénzügyi, gazdasági és katonai szuverenitását.
Alinsky művét 1999-ben fordították le magyarra. Popovics könyve 2017 óta olvasható magyarul, szerzője személyesen is bemutatta Budapesten a Közös Ország Mozgalom meghívására, az ellenzéki média dicsérgetése közepette. Egy vele készült interjúban azt mondta, hogy „számít rá, hogy könyve nyomán megkeresik majd budapesti aktivisták, és a tanácsát kérik ki erőszakmentes mozgalmak szervezésében”, s ez így is történt. Fordítója pedig úgy fogalmazott, hogy „tudjuk, hogy Magyarországon sok feltörekvő politikushoz eljutott” a könyv, amely a hazai „civil” aktivisták „közösségszervező” tréningjeinek kötelező irodalma is lett. Sharp könyvét idehaza idén jelentette meg a Kossuth Kiadó, fordítójának jegyzete szerint Magyarország „ma már csak »részlegesen szabad« ország”, ahol remélhetőleg „az itt elmondottak egyszer majd ismét különös fontosságra tesznek szert”. Magyarországon a Popovics-módszer a 2018-as országgyűlési választások óta több alkalommal is tetten érhető volt (ligetvédők, forgalombénítás, MTVA-foglalás, O1G-kampány, SZFE-blokád).
A közismert hazai aktivisták és tüntetésszervezők közül többen a budapesti főpolgármester környezetében dolgoznak, de Józsefváros mostani vezetőjét is egy újbaloldali kampánycsapat segítette hivatalához, sőt a kerületben található több közösségi tér, amik az Alinsky-módszert követik (Auróra, Gólya, Palyolat). A „színes forradalom” főpróbája Budapestenszó szerint a színházi berkekben zajlott (SZFE-blokád), az ellenzéki pártok pedig Joe Biden megválasztását üdvözölték egyöntetűen úgy, hogy mostantól elkövetkezhet a „diktátor-buktatások sorozata”. A parlamenten kívüli ellenzék évek óta nyíltan európai uniós, sőt NATO-beavatkozásban reménykedik, eszközeik a föderális ügyészségi eljárás és a forráselvonás szorgalmazása, a jelentéstevőknek való kémkedés és az árulkodás.
Forradalom-klónok
A koronavírus-járvány társadalmi és politikai hatásai legalább annyira globálisak, mint a világjárvány maga. A tavaszi és az őszi hullám között, nyáron, a földkerekség számos pontján nyugtalanság ütötte föl a fejét, volt ahol etnikai feszültség (USA), máshol a választási eredmények (Belorusz, Szerbia) vagy belpolitikai okok (Bolívia, Bulgária, Izrael), de akadt, ahol egy váratlan katasztrófa váltotta ki azt (Libanon). Az egészségügyi és társadalmi instabilitás belpolitikai bizonytalansághoz vezethet, különösen a geopolitikai törésvonalakon elhelyezkedő országokban, hiszen a küszöb alatt tartott konfliktusok könnyen intenzívebbekké tehetők, ha a szomszédos országok vagy a térségben aktív nagyhatalmak érdeke úgy kívánja.
Az idén történtek után már általánosan megállapítható, hogy a tüntetések koreográfiája és szimbólumai globalizálódnak. Az amerikai BLM-mozgalom és jelszava majd’ minden nyugat-európai országban megjelent, ahogyan A szolgálólány meséjének jelmezében felvonulók is New Yorktól Budapesten át Varsóig. A feltartott, világító telefonok Hongkongban, Pozsonyban és idehaza is föltűntek, a belorusz ellenzékkel való szolidaritás kifejezése pedig mindenütt a helyi kormányellenes érzelmek szinonimája lett. Az egyes országokban zajló demonstrációk leginkább egymás hasonmásai. Már csak azért is, mert a módszertan is ugyanaz: occupy-taktika, épületblokád, diáksztrájk, TV-székházfoglalás. Az SZFE elfoglalása előtt rendezett nyári táborban például a 2009-es zágrábi egyetemfoglalást tanulmányozták, valamint a polgári engedetlenségről és az erőszakmentes ellenállásról hallgattak előadás, annak hazai szakértőjétől, aki egyben főpolgármesteri tanácsadó is.
„Aki másnak vermet ás, maga esik bele” – tartja a mondás, amit a középhatalmi státusra törekvő Lengyelország vezetése nem fogadott meg, nem szándékolt következményként idézve fejére a bajt. Varsó, amely a lublini unó megszervezésével és a közös lengyel–amerikai hadgyakorlattal rajzolta körbe kelet-európai érdekszféráját, a minszki befagyott rezsim olvasztgatásába kezdett: az ellenzéki infrastruktúra és média finanszírozásával, Litvániával társulva menedékjog biztosításával és a tüntetők követeléseinek diplomáciai képviseletével. Csakhamar azonban a „belorusz módszer” Lengyelországban bukkant fel: kormányellenes tömegtüntetésekkel, ellenzéki egyeztető tanáccsal, morális nyomásgyakorlással. A forradalomexport azért veszélyes, mert a Majdan-klónok képesek önmagukat területileg átmásolni.
Az íráshoz felhasználtam a XXI. Század Intézet és a Fordul a szél (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2019.) című könyvem kutatásait és megállapításait.