Tiszteletreméltó az a szándék, amivel a jelenlegi, a kereszténydemokrata elvek és a keresztény értékek mellett magát elkötelező magyar kormány a családok támogatásával, a gyermekvállalás ösztönzésével, nem pedig migráns-importtal igyekszik orvosolni hazánk népesedési problémáit. Intézkedései, nagyvonalú családtámogatási rendszere, az emberek véleményének kikérése minden felelősen gondolkodó, jóakaratú ember helyeslésére méltó, ám önmagában aligha lépheti túl a politikai cselekvés, a jogalkotás határait. Márpedig a gyermekvállalás ügye a fiatalok testi, biológiai adottságain túl nem pusztán anyagi támogatás és ösztönzés kérdése, hanem a társadalom lelkét érintő, felelősségére utalt téma, amelyben a keresztények és egyházaik támogató hozzájárulása nélkül komoly siker és fordulat aligha várható.

Világosan ki kell mondanunk, hogy csak családi kedvezményekkel, anyagi eszközökkel, mégoly sokrétű és végiggondolt támogatási rendszerekkel sem lehet önmagában komoly eredményeket elérni a család becsületének helyreállításában, a gyermekvállalási kedv és bátorság ösztönzésében, ha az nem társul az emberekben élő vágyak, remények, feledésbe merült értékek újjáélesztésével, amelyre csak a keresztény hagyomány és értékrend képes.

Önzésre épülő, a hitnek hátat fordító, a mindenkori jelen bűvöletében élő világunkban éppen az szállítja alá a gyermekvállalás értékét, az a félelem él az emberekben, azt szuggerálják beléjük, hogy a gyermek ára a szabadság elvesztése, a karrier elmaradása, kötöttség és kényelmetlenség, az anyagi szűkösség vállalása. Mindez sokakban „szeretet-deficittel” jár persze, de keresztényként nem nyugodhatunk bele, hogy korunk embere érzelmileg éretlen maradjon, csak az önszeretet vagy a rossz közérzet között választhasson. Ha szembe akarunk szállni ezzel, megszívlelendő a három év előtti római családszinódus ajánlása, amely szerint a hívőknek „újra kell olvasni a Humanae vitae enciklikát és a Familiaris consortio apostoli buzdítást annak érdekében, hogy felébresszük az utódnemzésre való hajlandóságot, az élettel gyakran ellenséges közgondolkodással szemben”. Hiszen Szent pápánk, II. János Pál szép megfogalmazásával a család, mint két személy szerelemben és felelősségben megfogant kapcsolata nem pusztán egy férfi, egy nő és bátran vállalt gyermekeik életközössége, hanem lényege szerint „az élet és a szeretet bölcsője”, azé a szereteté és szerelemé, amely nélkül az emberi élet üres, sivár marad. Biztatást jelenthet ehhez a II. Vatikáni Zsinat mindenkihez szóló, a hittől távol állók számára is érthető üzenete is, amely szerint „Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy az ember életét és az életfakasztás feladatát nem lehet e világ kereteibe szorítani, mértékével mérni és csak ebből kiindulva értelmezni, hanem mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is.”

Az anyagi feltételek megteremtésén túl és mellett szükség van tehát arra a fiatalokat megszólító és megerősítő, szülők, nagyszülők, egyházak, hívő emberek, kultúránk és hagyományaink által közvetített üzenetre, mutatott példára, amely arra biztat, hogy bátran vágjanak bele az egymásra következő nemzedékek a családalapítás gondokkal és felelősségekkel járó, de boldogságot, örömöt adó nagy kalandjába. Mert minden ellenkező híreszteléssel szemben az emberi élet fő célja, ha testi adottságai és lehetőségei engedik, hogy utódokat támasszon, neveljen, akik a szüleiktől kapott életet számtalan örömmel és édes teherrel viszonozva a boldogság és a remény forrását, a teljes élet lehetőségét jelentik az apa és az anya, a család, a társadalom és a nemzet számára. Ezen az úton járva minden hiteles keresztény egyén és közösség feladata embertársait, különösen a fiatalokat megtanítani vagy újra megtanítani önzetlenül szeretni, hiszen a társadalom rendje és békéje mellett ez a feltétele az élet igenlésének, a párkapcsolatok sikerének, annak, hogy harmonikus és boldog családok alakíthassák a jövőt. Olyan családok, amelyek életének alapja – ismét II. János Pál szerint – annak a felismerése, hogy „a házastársi szeretet (…) sem merül ki csupán a házastársak egymásközti kapcsolatában (…) Így tehát a házastársak, amikor egymásnak adták önmagukat, önmagukon túl magát a gyermeket ajándékozzák egymásnak, mint szerelmük eleven képét, a házastársi egyesülés örök jelét, továbbá saját állapotuknak azt az élő és feloldhatatlan bizonyságát, melynek következtében apa és anya lettek.” Ez a gondolat pedig a családpolitikai intézkedések mellé helyezett keresztény üzenet is lehet a mai fiatal nemzedék számára családról, gyermekáldásról, arról a nagy és szép emberi kalandról, amelyről a hazai katolikus szakember, Heidl György egyik írásában így fogalmaz: „A házasság (és vele az így létesülő család) elsődleges értelme a hitvesi szerelem által létrehozott szeretetközösség, és a házastársak nem azért szeretik egymást, hogy gyerekük legyen, hanem azért van gyerekük, mert szeretik egymást.”