Az 1956-os forradalom és szabadságharc legtöbb történése mára ismertté vált, és nevet kaptak a harcok alatt elesettek, valamint a megtorlás alatt kivégzettek is. Alig ismertek viszont azok, akiket a forradalom leverése után a Szovjetunióban, a mai Ukrajna területén tartottak fogva hónapokig minden eljárás és ítélet nélkül. Bár ellentétben az 1944-45-ben elhurcoltakkal az ’56-os deportáltakat nem kínozták és kényszermunkát sem végeztettek velük, a bizonytalanság, a bezártság és a gyenge ellátás nehezen, vagy egyáltalán nem múló fizikai és lelki sebeket okozott nekik. Mivel a velük történtekről nem beszélhettek – hivatalosan tanulmányúton voltak a Szovjetunióban – joggal nevezhetjük őket 1956 néma áldozatainak.
A szovjetek akciója november 4-én vette kezdetét; válogatás nélkül gyűjtöttek össze egyenruhásokat, szabadságharcosokat és ártatlan embereket, köztük nőket és fiatalkorúakat is, Budapesten és vidéken egyaránt. „Akiket pedig a szovjet elvtársak elfogtak, összesen 60 főt, átvitték a Szovjetunióba, a sebesülteket pedig a kisvárdai hadikórházba szállították” – emlékezett vissza az egyik szemtanú. Összesen mintegy 860 főt hurcoltak el, legtöbbjüket Budapestről. A szovjetek sok esetben a fegyveres ellenállás letörése után, mintegy megtorlásként tartóztattak le helyieket, akiknek sok esetben semmi közök nem volt az eseményekhez. A fővárosiak közül mintegy 400 főt Pesten fogtak el, ami jelzi azt is, hogy hol volt jelentősebb az ellenállás.
Bárány Bélát és társait – nemzetőröket és civileket vegyesen – november 8-án terelték össze a Horváth Mihály téri templomba, ahonnan a Ferihegyi repülőtérre, majd Ungvárra szállították őket. „A [szovjet] tisztek becsületszavukat adták, hogy mindenki büntetlenül szabadon hazatérhet. Hittünk nekik. Micsoda balgaság volt” – mondta el az egykori nemzetőr a szovjetek módszereivel kapcsolatban.
A szovjetek nem csak a belvárosiakkal szemben alkalmaztak tisztességtelen módszereket: Maléter Pál honvédelmi minisztert és kíséretét tárgyalás közben tartóztatták le november 3-án. A küldöttség tagjait hat nappal később szállították Munkácsra.
Közben gőzerővel dolgozott a szovjet propaganda is; akárcsak a második világháborúban, a magyarokat fasisztáknak, vérengző fenevadaknak állították be. A propagandagépezet nem hallgatott el a fegyverekkel. Az elért eredményről plasztikusan nyilatkozott Barisev alezredes: „A sorkatonák és az altisztek zöme azon a véleményen van, hogy Magyarországot be kell telepíteni oroszokkal, s minden fasisztát és szimpatizánst pedig ki kell vinni Szibériába.” Bár a szovjet vezetés terveiben ez nem szerepelt, a deportálások tovább folytak, annak ellenére, hogy Kádár János, az új kormányfő többször kérte leállításukat a KGB-t vezető Szerov tábornoktól. A tábornok persze mindenről azonnal értesítette Moszkvát és elégedetlenül számolt be Hruscsovnak a magyarok „liberális” hozzáállásáról. „Figyelemmel arra a liberális hozzáállásra, amit Magyarország vezetői tanúsítanak az ellenségekkel szemben, parancsba adtam a különleges ügyosztálynak, hogy az összes letartóztatottat a megyékből és a városokból minél hamarabb küldjék Csap állomásra…”
A Csapra szállítottak közül mindenki ellen eljárás indult, hozzátartozóikat nem értesíthették, sorsukkal kapcsolatban teljes bizonytalanságban éltek. A rádióban bemondták, hogy az elfogottakat Szibériába viszik és kivégzik – ez is a lakosság megfélemlítését szolgálta. A deportáltak között 23 nő volt, valamint 68 kiskorú, közöttük 9 lány; sokuk nem hogy fegyveres harcban, de még tüntetésen sem vett részt. A rabokat Ungvárra szállították, 460 főt pedig továbbvittek Sztrijbe. Közben folyamatosan, igaz felületesen, zajlottak a kihallgatások: 330 főre azt sem sikerült rábizonyítani, hogy részt vett a forradalmi cselekményekben.
A foglyok élete igen egyhangúan telt: napirendjüket az utolsó percig szabályozták, élelmezésük pedig rengeteg kívánni valót hagyott maga után. A reggel 4 órai ébresztőtől a 18 órai takarodóig összesen tíz percet lehettek szabad levegőn, enni pedig fekete kenyeret, kása és főzelékféléket, nagyon ritkán halat és húst kaptak, persze nem túl sokat. „November 18-a azért volt érdekes, mert az a születésnapom volt, a 22. születésnapom. És a reggelinél az egyik barátom szólt az őrnek – ő is valamennyire tudott oroszul – hogy nekem ma van a születésnapom. És az őr ezért a reggeli kávéhoz egy szem kockacukorral többet adott, mint a többieknek. Na ez volt a születésnapi ajándékom a Szovjetunióban.” – számolt be az „ünnepi menüről” Klug Ottó. Őt amúgy a Veszprémi Egyetemről hurcoltak el, „bűne” az volt, hogy német rádióadásokat hallgatott és az ebből készített magyar összefoglalókat továbbította. A foglyok legtöbbször maguk sem tudták, hogy mit akarhat tőlük a KGB…
A szovjetunióba hurcoltak 1956 december végén és a következő év januárjában szabadultak, először a kiskorúak és a nők, és még ebben a hónapban hazatérhettek. Azok közül, akiket átadtak a magyar hatóságoknak, többen sohasem térhettek haza. Hét főt halálra ítéltek és kivégeztek.
Amikor vonatra tették őket, semmit nem közöltek az úti célról, így sokan hitték, hogy Szibériába mennek, és csak akkor nyugodtak meg, amikor a vagon résein kitekintve ismerős településneveket fedeztek fel. Többen csak megérkezésük után szembesültek azzal, hogy szállásukat kifosztották, és szinte semmijük sem maradt, de legalább hazaértek, és családjaik is megnyugodhattak.
Ahogy az már említésre került, az elhurcoltak nem beszélhettek arról, hogy mi történt velük. Többeket még évekig megfigyeltek, zaklattak – például állami ünnepek előtt néhány napra őrizetbe vette őket a rendőrség, enyhébb esetben munkahelyükön kizárták őket a fizetésemelésből. Sokan 1990 után is hallgattak sorsukról, vagy legfeljebb szűk családi körben meséltek az 1956-1957-es „tanulmányi kirándulásról”
György Sándor történész