Ezek a világhálón néhány óra alatt körbejárják a földet, ott vannak a számítógépek és a televíziók képernyőin. A háborúkban és polgárháborúkban elkövetett erőszak látványa ekkor önálló életre kel, szenvedélyeket korbácsol fel, politikusok hivatkoznak rá, nagy horderejű döntéseket befolyásol. A vizualitás ereje napjainkban szinte ellenállhatatlan. Az átlagember számára egyértelműen megjeleníti mindazt, amiről addig csak politikai beszédekben, elemzésekben és kommentárokban hallott vagy olvasott, melyek hatása közel sem olyan intenzív, mint a képeké. Elég, ha felidézzük a vízbefulladt hároméves szír kisfiú képét, akinek élettelen testét a török tengerparton örökítette meg egy fotóriporter. A fotók Nyugat-Európában valósággal ikonokká váltak, szimbolizálták a sorsot, amit a szíriai polgárháború elöl menekülők élnek át. Ez a megrázó kép szinte „erkölcsi kényszerhelyzetbe” hozott bennünket: megtehetjük-e, holmi racionális megfontolásokra hivatkozva, hogy nem fogadjuk be az összes szerencsétlent, aki eléri kontinensünk partjait?
Ugyanakkor tekintetbe kell azt is vennünk, hogy az erőszak, illetve fizikai kiszolgáltatottság megjelenítésével a közreadók többszörösen is manipulálják a befogadókat, a közvéleményt. Hagyományos háborúkban ezért a harcoló felek szigorúan korlátozzák az eseményekről készülő képanyagot. Ismeretes, hogy az első Öböl-háború idején az amerikai hadvezetés közel sem engedte a hadszíntérhez az újságírókat és a fotóriportereket, akik csak a képernyőn követhették a „show”-t. Ugyanezt tette az izraeli hadvezetés is a legutóbbi gázai hadművelet idején – vagyis a lehető legszigorúbb cenzúrának vetette alá a kimenő képanyagot.
Érdemes itt eltűnődni azon, milyen célt szolgálhat a Szíría és Irak jelentős részét uraló iszlám állam médiapolitikája. Az ISIS szemmel láthatóan a gorgók taktikáját alkalmazza: sorozatban ad közre olyan képeket és videókat, melyeket borzalmas végignézni, nem véletlenül áll előttük a figyelmeztetés a világhálón, hogy „csak erős idegzetűeknek”. Mi célt szolgálhat, hogy közreadják a nyilvános kivégzésekről, lefejezésekről, élve elégetésekről, keresztre feszítésekről készített felvételeket? Ez teljesen ellentétes a hagyományos hadviselés médiataktikájával, de azzal is, amit az európai totalitárius rendszerekben alkalmaztak a nácik és a kommunisták. Ők is ügyeltek a látszatra, és legszörnyűbb bűneik elkövetése idején kizárólag vonzó és harmonikus képanyagot sugároztak magukról a világ hírügynökségeinek. És ugyanezt a taktikát követték a közelmúlt arab diktátorai, Szaddám Husszein vagy Kadhafi is. Nem elegendő magyarázat ezeknek a rémséges képek, felvételek közzétételére, hogy készítőik közveszélyes pszichopaták, akik „nem törődnek a világgal”. Inkább arról lehet szó, hogy Abu Bakr al-Bagdadi követői a végítélet harcosainak hiszik magukat, és radikális messianizmusuk alapján meg vannak győződve róla, hogy a „hitetlenek véleménye nem számít”.
A közel-keleti menekültek magyarországi átvonulásának, illetve a lezárt röszkei határátkelő körüli összecsapásnak a képanyaga külön elemzést érdekel. Jól bizonyítja, hogy a vizualitást miként lehet „bekeretezni”, politikailag interpretálni. Tanúi lehettünk annak, hogy a média egyes munkatársai együttérzést igyekeztek ébreszteni a lezárt határra támadó, és a magyar rohamrendőrök által békés tömegoszlató eszközökkel visszavert migránsok iránt. Áldozatokként mutattak be olyan, kifejezetten agresszív, a magyar hatóságokkal mindenféle együttműködést elutasító elemeket, akik szemmel láthatólag elsőnek folyamodtak erőszakhoz, s mindezt az Orbán Viktor politikája elleni hangulatkeltésre használták fel.
Érdemes ugyanakkor kiemelni egy olyan, felvételen megörökített epizódot, mely rávilágít a „gorgó-taktikájú” média ellenmondásaira, arra, hogy a képek keltette érzelmekre mennyire nehezen lehet politikai véleményt alapozni. A világot körbejárta a jelenet, melyen László Petra, az N1TV operatőre Röszkén igyekszik elbuktatni egy rohanó menekültet. Az operatőrként jelen lévő asszony minősíthetetlen eljárását más operatőrök örökítették meg, vagyis nem túlzás azt állítani, hogy a média képviselői fordultak egymás ellen. Az elgáncsolni próbált férfi a kisfiával együtt rohant be az ország területére, mindenféle okmány bemutatása vagy regisztráció nélkül. Oszama al Abd al Mohszen, így hívják ugyanis a szír menekültet, időközben a világ hírügynökségeinek hála szédületes karriert futott be: eljutott Spanyolországba, ahol futballedzőként nyomban állást kínáltak neki, és a Real Madrid stadionjában ünnepélyesen fogadták. Csakhogy az őt mennyekbe repítő digitális képsor váratlanul ellene fordult. A szíriai kurd Demokrata Unió Párt (PYD) közleménye szerint a derék menekült az al-Kaida szíriai szárnyának volt a tagja. A szíriai kurdok szerint a nyugat-európai közvélemény kedvence, Osama nemcsak az al-Nuszra Front soraiban harcolt. Személyesen részt vett honfitársai lemészárlásában, Qamishlo városában, egy futballmérkőzés (!) után, amikor ötven kurdot öltek meg a szír fegyveres erők.
Rögtön szögezzük le: bármit is követett el a szír férfi, semmivel nem lehet megindokolni, amit László Petra tett. Nem tudhatta, ki fut el mellette, s amikor „kilépett a szerepéből”, és szabad folyást engedett gyűlöletének a migránsok iránt, egyszer s mindenkorra kizárta magát az újságírói pályáról. Ugyanakkor ez a történet igencsak tanulságos. Azt mutatja, mennyire sántít, miszerint a Szíriából érkezettek között nincsenek terroristák, sőt, olyanok sem, akiknek „vér tapad a kezéhez”, ahogy ezt a menekülteket és migránsokat népszerűsítő baloldali hazai és nemzetközi média sulykolja.
A megörökített erőszak, gorgó szörnyű képei itt vannak velünk a képernyőinken, nem tudunk úgy tenni, mintha nem léteznének. Felháborító látványuk hatására azonban nem szabad utat engedni politikai szenvedélyeinknek. A digitalizált vizualitás mögött ugyanis gyakran ott lapul a valóság, mely sokkal kegyetlenebb annál is, amit el tudunk képzelni.