Tisztelt Elnök Asszonyok és Urak, Tisztelt Emlékezők, Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

Én is nagy tisztelettel köszöntök mindenkit a XX. századi totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapján. Sajnos van mire emlékeznünk itt, Európában. Talán sokan ismerik a jelenlévők közül is ezt a két mondatot Sztálintól és Hitlertől. Sztálintól „egy ember halála tragédia, millióké statisztika”, Hitlertől a „25 évnél hosszabb béke minden nemzetnek ártalmas, a népeknek szükségük van vérveszteségre a regenerálódáshoz, akárcsak az egyes embereknek”. Jól látjuk tehát, hogy mennyire semmibe vették az embert a XX. századi diktatúrák vezetői, mennyire csak egy statisztika, egy szám, egyfajta őrült ideológiának az esetleges áldozata volt számukra emberek milliói, százezrei vagy akár százmilliói. Nincs különbség a totalitárius diktatúrák között abban, hogy az emberi életet nem tisztelik, az embereket csak eszköznek tartják a saját hatalmuk fenntartásához és bővítéséhez. 

Ahogy itt elhangzott, az első magyar európai uniós elnökség ideje alatt sikerült elfogadni azt a határozatot, amelyik európai uniós szinten emlékezik meg a kommunista diktatúra áldozatairól. Márpedig nem 2011-ben lett újdonság, új történelmi tény az, hogy Európában a kommunizmusnak mennyi áldozata volt, ezt bizony már évtizedekkel, generációkkal korábban is ismerték. Azt, hogy a náci Németországnak, a nácizmusnak mennyi áldozata volt, azt el is ismerték már korábban, de ennyi időt kellett várni. Egészen 2011-ig kellett várni, hogy európai uniós szinten a kommunista diktatúrák áldozatainak legyen egy emléknapja. Annak a sok százezer, sok millió embernek, akit a kommunista diktatúra ideológiája alatt, égisze alatt gyilkoltak meg vagy b-listáztak, deportáltak, internáltak, bebörtönöztek, megkínoztak, vették el a jövőjét. Szomorú valóság ez, de azzal, hogy Magyarország először volt uniós soros elnök, a lengyelekkel, litvánokkal közösen pedig sikerült elfogadtatni ezt a határozatot, így egy több évtizedes késlekedését pótolta az Európai Unió, hogy egy ilyen emléknap létrejött. 

Sokszor a történelmet utólagosan értelmezzük. Mi, akik ebben a korban élünk, tudjuk, hogy mi lett az egyes eseménysoroknak a vége, tudjuk, hogy a háborúkat ki nyerte meg, ki veszítette el, és sokszor ebből projektáljuk visszafelé a gondolatainkat. Sokszor abból indulunk ki a háború elején, ami volt az eredménye a háborúnak a háború végén. Ugyanakkor sokan elfelejtik azt, hogy valóban a második világháború úgy indult, hogy a háború végén az egyik legnagyobb ellenfelek, a náci Németország és a sztálini Szovjetunió nem ellenfelek voltak, nem egymás katonáira lőttek, hanem szövetségben, közösen akarták felszámolni szuverén államoknak az önállóságát. Amint elfogadták ezt a Sztálin-Hitler-paktumot, hirtelen új dolgok jelentek meg Moszkvában és a Szovjetunióban is. A mozik és a színházak műsora megváltozott, például eltűntek az antifasiszta művek. 1939 őszén 400 németellenes könyvet tiltottak be. Gondolnánk ezt a háború végén, hogy a háború elején a Szovjetunióban a német ellenes könyveket tiltották be? A Bolsojban, a Nagyszínházban Moszkvában hirtelen Wagner-operákat kezdtek el játszani a korábbi repertoár helyett. A sajtóban pedig a fasiszta szó eltűnt, és helyette az angol és francia kapitalisták kifejezés került be. Jól látható volt, hogy a két diktátor milyen könnyen egymásra talált, és abban a pillanatban, hogy megkötötték a Sztálin-Hitler-paktumot abban a pillanatban, hogy felosztották Európa középső és keleti részét egymás között, abban a pillanatban ideológiailag is egy húron pendült a két diktátor.

Fontos erre mindig emlékeztetnünk, hogy a nagy diktatúrák, az elnyomó rendszerek, az országok szuverenitását sárba tipró rendszerek nem egymással ellenállásban indultak neki a második világháborúnak. Nem fogadható el egy olyan történelmi feltételezés, hogy ezek a rendszerek egymással szemben állnak. Nem! Ezek ideológiai alapon tökéletesen jól megtalálták a közös pontot. Mi bennük a közös pont? Tagadják a nemzetek önrendelkezését, a szuverenitást, tagadják a család fontosságát és az emberi méltóságot, és mindnyájan szembe helyezkednek a kereszténységgel. Ha valaki át akarja definiálni a család fogalmát, és azt egy ideológiai átnevelő helyre akarja cserélni, hogyha valaki a nemzetek önrendelkezése helyett a nemzetköziséget hirdeti, és nem hajlandó figyelembe venni a nemzeteknek a szuverenitását, és ha valaki a kereszténységet, az Európa identitását adó kereszténységet egy másfajta konstruált ideológiával akarja leváltani, akkor ott nekünk veszélyt kell szimatolni a XX. század megtörtént eseményei alapján. Ezért fontos ezeknek az értékeknek a védelme: a szuverenitásnak, a családnak és a kereszténységnek a védelme. Nem tehetünk különbséget aközött, és nem tehetnek az áldozatok sem különbséget aközött, hogy őket most melyik diktatúra nevében hurcolták el vagy ölték meg, gyilkolták meg. Itt sok millió, összességében százmilliónyi áldozatról beszélhetünk, akiket egyik vagy másik diktatúra nevében gyilkoltak meg. Mi az áldozatok szemszögéből közelítünk. Mi az áldozatok irányába szeretnénk valamiféle utókori elégtételt adni, és ezért tartjuk fontosnak ezt az emléknapot. Nekik mind a kettő csapás volt. Akkor is, amikor barna, akkor is, amikor a vörös diktatúra nevében gyilkoltak ezer, tízezer és százezer számra embereket Európában. 

Mindkét diktatúra, mindkét XX. századi önkényuralmi rendszer a gyűlöletre épült, az ember emberrel szembeni gyűlöletére. Vagy faji alapon, vagy osztályalapon. De mindenképpen az emberekben levő rosszat akarta felszínre hozni. A Terror Háza átöltöző szobája jól is mutatja, hogy nincs is olyan túl sok ember, aki ennek a megvalósítására képes, ezért a kisnyilasok könnyen át tudtak öltözni kommunista verőlegényekké, szívesen fogadták őket az új rendszerben, hiszen ugyanazokkal az eszközökkel építették ki a kommunista diktatúrát Magyarországon, mint amivel a nyilasok akarták a náci rendszert Magyarországon erőszakkal létrehozni. Ezért fontos számunkra ez az emléknap, ezért fontos számunkra ez az emlékezés. Mutatja, hogy átjárás volt a két diktatúra között ideológiailag is és személyükben is sok végrehajtó személy esetében. Nem engedhetjük tehát, hogy bármikor is a gyűlöletre építse bárki a célkitűzéseit, az ember iránti tiszteletet kell megfogalmaznunk ebben a kérdésben. 

Az is fontos, hogy mindkét ideológia rombolni akart. Rombolni akarta a múlt emlékeit, el akarta törölni. Sokszor ezt akár különböző énekeikben “a múltat végképp eltörölni” ki is mondták, de mindkét diktatúrán azt látjuk, hogy sokan akár a nevüket is megváltoztatják, hogy a családjukkal való folytonosságot megtörjék, új szimbólumok lesznek, teljesen új városrészeket is akarnak építeni. Mindent lerombolnak, ami a múlt része, eltörölni akarják a történelem egy részét, meg akarják szakítani a történelmi kontinuitást, és egy teljesen más, új világot akarnak építeni, aminek egy szép ígéretét hangoztatják, de valójában mindig szörnyűségbe csap át. Amikor tehát valamikor azt látjuk, hogy valakik a múlt egy részét eltörölni akarják, a múlt eredményeire nem büszkék, hanem azokat megpróbálják kiradírozni a történelemből, akkor szintén gyanút foghatunk, hogy itt valami olyasfajta ideológiának az alapjait látjuk, ami nem emberbarát, hanem emberellenes. Mert ami ember nélküli, ami az embert csak egy számnak tartja, az egy pillanat alatt embertelenné válik. Ezért fontos nekünk tisztelni a történelmünket. Nyilván vannak benne olyan részei, amely a történelemben tragédia, azokra is emlékeznünk kell, de amikor valaki a történelmet a maga egészében vagy fontos részében megtagadja, szobrokat dönt, korábban tisztelt emberek tiszteletét akarja megszüntetni, akkor bizony a múlt megtagadásában mi is gyanút foghatunk.

Ez a nap, augusztus 23-a, a paktum aláírásának az évfordulója azért is fontos, hogy az emlékezés napja legyen, mert ez valamelyest úgy érezzük, hogy a kettős mércét is csökkentheti Európán belül. Ahogy utaltam rá korábban, évtizedek álltak volna rendelkezésre az Európai Uniónak, hogy egy hasonló emléknapot elfogadjon, de nem fogadott el. Fontos, hogy ne csak mi, Kelet-Európában magyarok, lengyelek, litvánok, bolgárok emlékezzünk erre az időszakra, hanem az európai közös történelem részeként közös emléknap legyen. Elvileg az Európai Unió tanácsi következtetése szerint minden európai uniós országban ezen a napon megemlékezéseket kell tartani, és az oktatási anyagokban szerepeltetni kell a náci és a kommunista diktatúra áldozatainak tragikumát. Ugyanakkor továbbra is azt érezzük, hogy mintha ez csak az lenne Európán belül, hogy nekünk ismernünk kell a nyugat-európai tragédiákat, és ebben együtt kell éreznünk velük, ami idáig helyes is, de mintha ők nem éreznék kötelességüknek, hogy Európa keleti felének a tragédiáját megismerjék és az áldozatok iránti kegyeletben osztozzanak. Nemcsak azt jelenti egy-egy ilyen emléknap, hogy mi ismerjük, mi tiszteljük és mi vesszük figyelembe azt, ami nyugat-európaiak számára fontos, hanem ez az emléknap arra is egy emlékeztető jel, inkább egy figyelemfelhívó jel, hogy a nyugat-európai országok is ismerjék meg a kelet-európai országoknak a tragédiáit, tiszteljék a kelet-európai országoknak a történelmét, és vegyék figyelembe a kelet-európai országoknak a történelemből fakadó adottságait, igényeit és elvárásait. Hiszen nem tudunk különbséget tenni halott és halott között, mindegyik halott fáj, az a halott is fáj, akit a kommunisták öltek meg, és az is, akit a nácik öltek meg. Annak sem születtek meg a gyerekei, akiket a kommunisták gyilkoltak meg, és annak sem születtek meg a gyermekei, akiket a nácik gyilkoltak meg. Hiányzik az országainkból egyik is, másik is, akit megöltek az is, és akik a leszármazottaik lettek volna, azok is. Fájó tragédia minden országban, a közép-európai országokban duplán, hiszen nemcsak a nácizmus által meggyilkoltak tragédiája fáj, hanem a kommunizmus által meggyilkoltak tragédiája is fáj. Ezért fontos ezekre emlékezni. Ezért fontos a közös emléknap, hiszen most felolvasok önöknek egy Hitler- és egy Marx-idézetet, és mindenki magában gondolja el, hogy melyik lehet a Hitler és melyik lehet a Marx. Az egyik így szól: „Az emberiséget ért legsúlyosabb csapás a kereszténység megjelenése volt.”

A másik így szól: „Annyi rést kell ütni a keresztény állam gépezetébe, amennyit csak lehet.” Melyik a Hitler-idézet? Melyik a Marx-idézet? Meg tudják önök különböztetni? Nem tudjuk megkülönböztetni. Az első volt Hitleré és a második volt Marxé. Az áldozatok is így vannak velük. Hogy melyik golyó találta el őket, egy barna diktatúra golyója, vagy egy vörös diktatúra golyója, ők ezt nem tudják megkülönböztetni. 

Azért emlékezünk, mert soha többet nem fordulhat elő Európában, hogy gyilkos ideológiák átvegyék az irányítást, soha többet nem fordulhat elő Európában, hogy a nemzetek szuverenitását és az emberek méltóságát ne tartsák tiszteletben. Mi egy olyan Európában hiszünk, ahol az emberek méltóságát tisztelik, ahol az emberek világnézetét tisztelik, ahol a családot, a nemzetet és a kereszténységet senki sem támadja, senki sem próbálja elvenni ezeknek az értékét. Ezért is emlékezünk a mai napon, illetőleg azért, mert valóban azok a milliók és százmilliók nagyon hiányoznak az országainkból, akiket ennek a két diktatúrának a nevében meggyilkoltak. 

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Elhangzott 2025. augusztus 23-án, a Mementó 1945–56 emlékműnél, a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen.